Ha valaki egyetlen rossz szót is mond az oligarchák egyre növekvő pénzéhségére, az elit kiváltságos helyzetére, a bankoknak adott ajándékokra, a szabadkereskedelemre, a nemzetközi verseny ürügyén csökkentett bérekre, az azonnal megkapja a populista bélyeget, amelyhez igény szerint hozzáteszik még, hogy „mindez a szélsőjobb malmára hajtja a vizet”. (1)
Például, ha a New York-i igazságszolgáltatás megtagadja a különleges bánásmódot a Nemzetközi Valutalap (IMF) vezérigazgatójától, akit egy manhattani luxusszállodában elkövetett nemi erőszakkal vádolnak, a francia politikai és médiaelit véleménye szerint ez „az eredetileg az egyenlőség eszméjére épülő igazságszolgáltatás visszaélése”. Majd szinte magától értetődően teszik hozzá: „egy biztos, a botrány által keltett elitellenes érzelmek növelni fogják a Nemzeti Front és Marine Le Pen választási esélyeit”. (2)
Röviden: az elit védelme az egyre dühösebb szegények tömegével szemben a demokrácia egyik alapvető feladatává vált. Tunéziában az iszlamizmustól való félelem legitimálta Zine El-Abidine Ben Ali rabló rendszerét, Olaszországban a „marxizmustól” való rettegés tette lehetővé, hogy Silvio Berlusconi nyerje a választásokat. Ugyane logika alapján a Nemzeti Fronttól való (jogos) félelem nevében minden politikai követelést, melyet a Nemzeti Front a zászlajára tűz, azonnal el kell utasítanunk, hogy elkerüljük az új „április 21-et”. (3) A nép berzenkedik a politikai döntések és választások teljes beszűkülése ellen? Nem baj, hiszen ezek csak fasiszta követelések, nem kell velük törődni – válaszolják.
Pedig ha hagyjuk, hogy ilyen politikai kényszerzubbonyt húzzanak ránk, az nem vezethet máshova, csak a teljes politikai őrülethez. A francia szélsőjobb nagyon is jól felmérte, hogy fel kell hagynia a régi thatcheriánus szólamokkal: nem számíthat választási sikerekre, ha kitart a közalkalmazottak és az állami ellátórendszerek ócsárlása mellett, és ha továbbra is a kisemberek adóellenességére épít. A társadalmi egyenlőtlenségek kiéleződése, a jóléti rendszerek lerombolása mára olyan mértékű, hogy ez a demagógia már nem életképes. Ezért a szélsőjobb nem habozik felhasználni a hagyományos baloldali témákat. Jean-Marie Le Pen huszonöt évvel ezelőtt még nyíltan éltette a Vichy-rendszert vagy Francia-Algéria áruló tábornokait, és mindent megtett azért, hogy egy fotón szerepeljen Ronald Reagannel. Ma a lánya gond nélkül idézi de Gaulle tábornokot, hivatkozik az Ellenállásra, és választási programjába beépítette az energia- és a tömegkommunikációs szektor államosítását. (4) Persze az idegenellenes körítés nem változott, de ez mára szalonképessé vált, meggyökeresedett a társadalomban, a hatalom is legitimálja, ezért ideje, hogy a szélsőjobb új témákra vesse rá magát.
A baloldali örökség szélsőjobbos kisajátításának felelősségét nem egyedül az intézményes, elpolgárosodott, a liberális globalizáció által háziasított baloldal viseli. A „baloldal baljának” stratégiai gyengesége, a szélen az egység hiánya is komoly szerepet játszik a mai helyzet kialakulásában. A szélsőjobboldal legyőzéséhez nem arra van szükség, hogy éppen az ellentétét képviseljük azoknak a progresszív követeléseknek, melyeket most a szélsőjobb kisajátított (és kiforgatott), hanem hogy politikai távlatot nyújtsunk az érthetően reményvesztett embereknek. Vajon a madridi tüntetők a két legfontosabb spanyol párttól eltávolodva nem ugyanezt akarják?
