Europaktum: hanyatlás minden téren

Kategória: 2011. június
Írta: Frédéric Lordon
Találatok: 8662

A cikkben tárgyalt Versenyképességi vagy Euró Plusz Paktum Európa parlamenti elfogadását júniusról júliusra halasztották, és addig az attac mozgalmak összeurópai aláírásgyűjtésbe kezdtek, melyben felszólítják a képviselőket, hogy ne szavazzák meg az egyezményt. A magyar álláspont szerint az adóharmonizáció nem a mi érdekünk, ezért Magyarország nem fog csatlakozni az alapvetően az eurozóna tagországait érintő egyezményhez. Mindenesetre, a Paktum valós jelentőségéhez képest a döntési folyamatot sűrű köd veszi körül egész Európában és Magyarországon is.

 

SelcukAkár egy Naomi Klein-vízió[1], amelyben megvalósulnak a sokkterápia elméletileg bemutatott helyzetei, az európai neoliberalizmus tényleg mindent megtesz annak érdekében, hogy a sokkstratégia alkalmazásával gyógyítsa azt a helyzetet, amelyet nagyrészt a maga okozta sokkok sorozatával hozott és hoz létre folyamatosan.

Már úgy tűnt, hogy minden elképzelhető variációt megtapasztaltunk a válságkor – a magán pénzügyi szektor válságakor – kikényszerített hihetetlen mértékű megszorítások területén (a közpénzügyekben, konkrétan a szociális ellátórendszerekben). Most azonban a „versenyképességi paktum”[2] kiterjesztése egy olyan úton indít el minket, amelynek nem látjuk a végét. Hogy a neoliberális válságra a neoliberális rendszer elmélyítésével válaszoló paradox folyamat meddig mehet még el, azt egyelőre nem tudjuk.

Az eseményeknek ebben az elképesztő láncolatában, ahol minden krízis nemhogy az elmélet valamiféle újragondolását hozná magával, hanem, éppen fordítva, tovább mélyíti a válsághoz vezető, bukott gyakorlatot, a „költségvetési hiány csökkentése” mint üdvözítő öncél logikusan vezet el ahhoz a bizarr következtetéshez, hogy a megszorító intézkedéseket éppen előre látható bukásuk miatt kell alkotmányba foglalni. A torkunkon lenyomott érvelés szerint a megszorító intézkedésektől a növekedés beindul majd – ez az érvrendszer még olyan kitűnő kifejezéseket is megalkotott, mint a Christine Lagarde-féle „rilance”[3]. Ma igen nehezen képzelhető el, hogy az európai gazdaságpolitikának – melyet egyébként most először valóban koordináltak, kis szépséghiba, hogy a legrosszabb választás jegyében – ne pontosan ellentétes hatása lenne, vagyis a biztos visszaesés, a recesszió,  mint amit ígérgetnek a bevezetése érdekében.

Ha a múltbéli költségvetési kiigazítások jártak is némi sikerrel, ennek mindig elengedhetetlen feltételei voltak: kamatlábcsökkentés, leértékelés, vagy az általános növekedési környezet. Biztos, hogy ezek a feltételek most nem állnak rendelkezésre. Két egymást erősítő katasztrofális negatív hatásról van szó: egyrészt a költségvetési megszorítások ma sosem látott intenzitással és minden eddiginél szélesebb körben, Európa-szerte zajlanak. Emiatt inkább „richute”-ről, azaz a válságba való visszaesésről lesz szó, nem pedig „rilance”-ról, vagyis a növekedés beindulásáról. A legjobb esetben is a költségvetési hiány ugyan csökkeni fog, azonban olyan lassan, hogy az adósságnövekedés sebessége alig fog változni, így nyomott növekedési környezetben, visszafogott költségvetéssel számolva tovább romlik az adósság/GDP-arány, amelynek javítása az intézkedések legfontosabb célja és eredményességük kritériuma.

Az eurozóna irányítói olyannyira bíznak (?) az általuk választott stratégiában, hogy az Európai Pénzügyi Stabilitási Alapot (European Financial Stability Facility, EFSF) amelyet a mostani kritikus időkre (Görögország, Írország) hoztak létre eredetileg 2013-ig, kiegészítették egy immár állandó struktúrával, az Európai Stabilitási Mechanizmussal (European Stability Mechanism), melynek a célja kollektíven szembenézni a jövendőbeli államadósság-válságokkal. Ebben az ügyben Németországot volt nehéz meggyőzni, hogy belépjen egy szolidáris pénzügyi rendszerbe, melyet mindeddig az „erkölcsi kockázat” elvével érvelve utasított vissza: mivel egy ilyen rendszerrel számos állam védve érezné magát, nem fognak mindent megtenni a költségvetési fegyelem érdekében. Végül Franciaországnak támadt olyan ötlete,  amely megnyugtatta Németországot: a pénzügyi szolidaritás rendszerét egészítsék ki egy fegyelmezési rendszerrel. A fegyelmezési rendszer célja épp az, hogy a szolidaritási rendszert ne kelljen majd sosem igénybe venni: ezt jelenti a közpénzügyi egyensúly alkotmányosítása, a költségvetési egyensúly alkotmányba foglalása.

A politikai döntés kiiktatása

Az elképesztő ötlet után a szakértők rögvest beugrottak a cirkuszi porondra, és a tudomány vagy a bölcsesség nevében a lehető legrosszabb javaslatokat varázsolták elő a kalapból. Például Michel Camdessus, aki mindig kész a segítségre, azaz arra, hogy a megrendelő szája íze szerinti jelentést készítsen lényegében bármilyen témában. A Nemzetközi Valutalaptól (IMF) való egykori távozása óta ismét formába lendült: nagyon izgalmas érvekkel állt elő, melyek bármely logikus elme becsületére válnának. „Ha nem csökkentjük radikálisan a költségvetési hiányt és az államadósságot, akkor veszélybe kerül a társadalombiztosítás szociális védelmező erejének fenntarthatósága, illetve a választott képviselők politikai szabadsága, hogy ők határozzák meg a nemzeti gazdaságpolitikát, és az ne a piac nyomására alakuljon.”[4] A dörgedelmes indítás után olyan intézkedéssorozat következik, amely az automatikus fűnyíróelvvel szétrombolja a társadalombiztosítást, és megfosztja a pénzügyi törvényalkotást az értelmétől, hiszen minden lényeges kérdést már az alaptörvényben meghatároztak[5], ehhez pedig a választott képviselőknek is tartaniuk kell magukat.

A Camdessus-jelentés a Sarkozy uralma alatt általánossá vált politikai gyakorlat jegyében született, melynek az elnök is valódi mestere: hivatkozzunk fennhangon a legnemesebb elvekre, melyeket azután minden konkrét javaslat lábbal tipor. Másrészt a frontális támadás helyett sokkal eredményesebb a több oldalról és a jövendő haszonélvezők által indított támadás: a neoliberalizmus rájött arra, hogy sokkal ügyesebb megoldás először elérni a jóléti állam elszegényedését, hogy ezután a magánosítási megoldások mintegy maguktól kínálkozzanak. Hiszen bizonyos, hogy a szociális kiadások kényszerű lefaragása és ennek következményei hatására megnő a magánszféra iránti kereslet – mint például az AP-HP (a párizsi kórházi ellátást érintő reform) esetében már tapasztalhatjuk –, amelyre természetesen hamar megjelenik majd a magánpiaci válasz is, és mindenki bizonyítva látja majd, hogy a magánellátás mennyivel jobb, mint a közkórházak nyomora. Egy mindenesetre biztos: a szociális kiadásokat a jövőben ez a kerettörvény szabályozza, a társadalombiztosítást tehát kimondva és törvénybe foglalva lebontásra ítélték – és képesek ezt a „szociális modell megvédésének” nevezni…

A Camdessus-jelentés egy elképesztő mellébeszélés, hacsak nem feltételezzük, hogy szerzői leépültek szellemileg: állítólag függetleníteni szeretné a költségvetési politikát a pénzügyi piacoktól, miközben a hiány szintjének alkotmányba foglalása épp a pénzpiaci elvárás teljesítését jelenti. Mert a költségvetési egyensúly szentté avatása az alkotmányban valódi aranybánya a befektetőknek: ezentúl semmiféle parlamenti ellenvéleménytől sem kell tartaniuk, a válságok elkerülése érdekében a megszorítások alkotmányba foglalva, automatikusan követik majd egymást. Zárójelben azért megkérdeznénk magunktól, hogy vajon mi történt volna, ha ezt a bizonyos alaptörvényt 2007-ben szavazzák meg. Két lehetőség van: vagy alkotmányellenes állapot alakul ki, vagy egy 1929–1933-re hasonlító heveny válság. A Camdessus-jelentés folyton a „hitelesség” mindenek felettiségét emlegeti, amely éppen bizonyíték a piacnak való teljes alávetettségre, hiszen a „hitelesség” nem jelent mást, mint a „befektetők bizalmának megtartását”. Közben viszont olyan programról beszél, amely a piactól való függetlenedést hirdeti.

Camdessus mostanában történelmi hibából történelmi hibába esik – de keresztényként legalább utána bocsánatot szokott kérni. Például akkor, amikor lényegében sikerült lerombolnia a teljes orosz gazdaságot az erőltetett liberalizációval és minden olyan helyi intézmény tönkretételével, amely szemben állt ezzel a logikával. Előre jelezhetjük, hogy penitenciát kell gyakorolnia a közeljövőben is, amikor egyértelműen látszanak majd a költségvetési kényszerzubbony eredményei, noha a szóban forgó jelentés irigylésre méltó magabiztossággal állítja, hogy a közpénzügyek egyensúlya „a kulcs a fenntartható növekedéshez, az igazságossághoz és a függetlenséghez” – ámen[6].  Három évvel azon válság kitörése után, amelyet teljes egészében az általános liberalizációnak köszönhetünk, talán kicsivel kevesebb extravagáns retorikára lenne szükség!

Talán mégis hasznos elemezni a megszorítási politikák szociális és politikai következményeit, ha nem akarjuk, hogy a történet folytatása még sok meglepetést tartogasson. Mert az „ellentételezések” között ott van a „stabilitási és versenyképességi paktum”[7] is, amely túl a költségvetési megszorításokon a sokkstratégiának megadja az igazi zamatát. Mintha a megszorítási program, amelyet most már alkotmányba foglaltak, nem lenne elég: az Európai Unió Merkel és Sarkozy előterjesztésére úgy ítélte meg, hogy itt az alkalom a „valódi előrelépésre”, amit vétek lenne nem kihasználni. Noha ez közvetett beismerése az összeurópai megszorítási intézkedések valószínű bukásának, az európai stratégia még egy lépést jelez előre, ami újabb eredményként még jobban elrejti a krízis valós okát – a magán pénzügyi szektor válságát –, és ugyanakkor megnyitja az utat a további liberális előrenyomulás előtt. Mert most mindent bevetnek majd, mindennek sikerülnie kell!

Úgy tűnik, az európai kormányok most kezdenek ráeszmélni a megszorítások káros hatására. Az intézkedések épp a kormányok hatékonyságát rombolják, hiszen gyorsabban csökkentik az adóbevételt, mint a költségvetési kiadásokat. De hogyan is lehetne beindítani a növekedést valamilyen élénkítő gazdaságpolitikai segítség nélkül? Miközben újból megjelent a désinfláció vagyis az egymás alá ígérő az árcsökkentés technikája – immár nagy méretben. Már a nyolcvanas és kilencvenes években is bevetették ezt a csodafegyvert: vagy sikerül így csökkenteni a munkanélküliséget akár egy növekedés nélküli időszakban is, vagy az exportbővülés révén indul majd be a növekedés, és végül e két eredmény valamiféle keverékében reménykedtek. Már ekkor megérthette mindenki: ebben az ügyben a stratégiai változó nem más, mint a munkaerő költsége vagyis a munkabér. Ezért került be a programba az inflációkövető bérnövekedés[8] megszüntetése, és ezért kellett megemelni az európai nyugdíjkorhatár célt 67 évre (azaz valójában megkurtítani a nyugdíjas éveket). Ezzel egyébként csökken a társadalombiztosítási járulékbefizetés aránya az összmunkabéren belül. Úgy látszik, amikor Európának végre sikerül „harmonizálnia”, vagy „koordinálnia” valamit, az mindig a lehető legrosszabb irányba vezet.

Két évtizednyi nemzeti dezinflációs – vagyis árversenyre építő – gazdaságpolitika már egyértelműen mutatja az általa okozott összességében negatív hatásokat. Egyrészt azért, mert a munkaerőpiac újbóli kiegyensúlyozása egyedül a saját „ára”, vagyis a munkabér csökkentésére alapozva sületlenség, amely lényegében áttételesen arra a feltételezésre épít, hogy a kereslet nem probléma – márpedig a termelési összkapacitás 77 százalékos[9] kihasználtsága mellett ez tévedés. Ezenkívül azért is, mert Európa, bizarr ízléssel ragaszkodva az önsorsrontó megoldásokhoz, azt képzeli, hogy minden európai országot át kell alakítania a versenyképes Németország képére, de láthatólag az európai vezetők nem értik, hogy a munkaerő költségcsökkentésére épülő versenyelőny csak akkor működik, ha nem koordinálják, és éppen akkor hoz nyereséget egy adott országnak, ha egyoldalú, vagyis relatív: amint általános lesz, mindjárt hatástalanná válik.

Utánozhatatlan brüsszeli újbeszél

Mindez mit sem számít: a legfontosabb a „versenyképesség”, amely éppúgy vonatkozik a bérekre, mint a termelékenységre, azaz legalábbis lehetőségként a munkabér összes – pénzben fizetendő, hagyományos és más kedvezményes, jogi és szerződéses – feltételeire, és ráadásul mostantól a kölcsönös bizalmatlanság és egymást árgus szemekkel vigyázó multilaterális rendszer felügyelete[10] alatt, a „konvergencia” ürügyén. Bármennyire is semlegesnek hat, az európai nyilatkozatok és jelentések újbeszél mondatainak megértéséhez már nem szükséges semmilyen magyarázat, a véletlenszerűen kiválasztott mondatok valódi jelentése anélkül is érthető: „figyelemmel fogjuk kísérni a munkaerő egységárát”, „felül kell vizsgálni a bérek megállapításának és újratárgyalásának folyamatát és a bérindexálás centralizálását”, „ügyelni kell arra, hogy a közszférában a bérmegállapodások támogassák a magánszektorban elért versenyképességet”, „egyeztetni kell az oktatási rendszer színvonalának emelése érdekében tett erőfeszítéseket”, „maradjon fenn a nyugdíjak, az egészségügyi ellátás és a szociális juttatások finanszírozhatósága”. És e terjengős és jóságos mellébeszélés közben a szemünk láttára rajzolódnak ki az új világ kontúrjai.

Az „állami kiadások reformja”, amely lehetővé teszi a jóléti állam lebontását és a „versenyképesség”, amely kihat a foglalkoztatás minden területére, mindig is a regresszív politika két rögeszméje volt. Az Eurogroup március 11-i találkozóján kiadott, első hallásra ártatlannak tűnő nyilatkozat igen régóta talán a legagresszívebb ilyen programhirdetés. Hogy sorrendben érintsük a benne rejlő problémákat, először is leszögezzük, hogy a „megszorítások által elért egyensúly” egyszerű zsákutca, ebből következik, hogy más rövid- és középtávú megoldásokat kell keresni. Rövid távon az államadósságok visszafizetésének megtagadása nagyon is reális lehetőség: ez egy, vagy több nagyobb bukás esetén a bankszektor robbanásával járna együtt, amely szintén reális eshetőség. A már most mélyrepülést mutató bankszektor további hanyatlása viszont alkalmat teremtene az államosítás, az állami ellenőrzés[11] bevezetésére, ráadásul – hogy Camdessus úr is örüljön – a közpénzeket tekintve garantáltan fájdalommentes eljárás révén lehetne egy teljesen új banki-pénzügyi rendszer újjáépítésébe belefogni – a pénzügyi szektor átalakításával jelenleg mintha senki sem törődne!

Mert középtávon az államadósságok európai válsága elsősorban a költségvetési hiány finanszírozásának teljes átalakítását kell magával hoznia, mint ahogy erre utal a hitelminősítő cégek valódi státuszának „problémája” is.

Tudjuk, hogy a rendszeres jogi viharokat kavaró hitelügynökségek döntései, az adósról kiadott leminősítések nagyban hozzájárulnak a piaci viharok kialakulásához, melyet persze ezután mindig elkerülhetetlenül újabb megszorító programok követtek: egyszóval ezek az ügynökségek nagyon is fontos problémát jelentenek. Ha megkérdőjelezzük az ügynökségek hatalmát, azzal a piaci logika kereteit és a piacok finanszírozta hiteleket is vitatjuk. Amíg a piacokat a hit és a vélemény irányítja, addig a hitelminősítők nélkülözhetetlenek – értsd: létrejönnek elkerülhetetlenül. Mert maga a pénzügyi szektor munkamegosztásának logikája hozza létre e speciális szereplőket, melyek feladata az értékelés egy olyan közösség számára, ahol minden éppen az értékelésen (a részvények jövőbeli árfolyamának megbecslésén) múlik. Ha most bezárnák a három nagy hitelvizsgáló céget[12], nem kellene fél év sem, hogy újak alakuljanak helyettük. Az ügynökségek döntései azért okoznak ennyi kárt, mert a piaci szereplők ezekre a minősítésekre támaszkodva mindannyian egy irányba és egy időben indítják el a felvásárlásaikat és főleg az eladásaikat.

A hitelminősítők kérdése nagyjából olyan periférikus kérdés tehát, mint a könyvelési normák problémája: mindkettő csak a piac logikáján belül értelmezhető igazán, miközben a valódi megoldás a piacok szerepének megkérdőjelezése. És ezek az álproblémák azonnal elvesztik fontosságukat, ha a közpénzügyek finanszírozásának más formáit alakítjuk ki. Ez a mostani helyzet igazi tétje, hiszen a költségvetési hiány finanszírozásának a piac által nyújtott és felügyelt formája olyan elborzasztó és nyilvánvaló károkat okoz, hogy ideje más megoldásokat keresni – például a pénzteremtést (a központi bankok által) és/vagy a saját lakossági megtakarítások felhasználásával, de egy piacon kívüli intézményrendszer révén[13].

A jó öreg keynesi megoldás

Ami a versenyképességet illeti: igazi szemellenzős logika kell ahhoz, hogy csak a munkaerő költségét lássuk meg, de teljesen vaknak bizonyuljunk az árfolyam problémájával szemben. A németeknek is talán némiképp megváltozna a véleményük, ha valóban kilépnének az eurozónából és hirtelen visszakapnák az erősen felülértékelt német márkájukat. Így a bő évtizede folytatott bércsökkentésekből származó versenyelőnyük egy pillanat alatt tűnne el.

Van azonban más megoldás is. Sok évvel ezelőtt John Maynard Keynes kidolgozott egy érvekkel alátámasztott elméletet a kereskedelmi egyenleg és az árfolyamok alakulásának irányításáról. A terv a „nemzetközi clearing unió” (International Clearing Union, ICU) nevet viselte. E megoldás alapelve, hogy a pénzügyi piacok szerkezetükből fakadóan képtelenek rendezett módon szerveződni – nem túl népszerű észrevétel ez abban a korban, amely éppen mindent a piacokra kíván bízni. Ezért a piacok visszatérő túlfűtött, lázas állapota és léggömbjei helyett intézményes eljárások és politikai kiigazítások rendszerét kell kiépíteni az egyensúlytalanságok kezelésére.

A keynesi ICU a fizetési mérleg hiányának finanszírozására szolgáló rendszer lett volna. Emellett létre kívánt hozni intézményes mechanizmusokat is az árfolyamok rendezésére. Minden országban szükséges a kereskedelmi hiány és többlet mennyiségi kvótája. A kvóta egynegyedének elérésekor a veszteséggel küzdő állam öt százalékkal leértékelhetné az árfolyamot. De az ICU nagy újdonsága nem is ez volt, hanem az, hogy közvetlen hozzájárulásra kötelezte volna a kereskedelmi többletet felmutató államokat. Csakis a versenyképességben való vakhit és a vele keveredő ősöreg merkantilista hiedelmek tüntethetik fel a kereskedelmi többletet valamiféle vitathatatlan értékként. Hiszen a többlet a legtöbbször a mások kárára és tudta nélkül végrehajtott unilaterális egyéni versenystratégia gyümölcse – mint azt látjuk Németország esetében: ez az ország európai partnereivel fizetteti meg bércsökkentési politikájának költségeit. Az ICU bevezetné a többletet elérő országok progresszív adóztatását, melynek alapja a többlet előre megállapított szintje lenne: ezzel is próbálná visszatartani ezeket az államokat egyoldalú stratégiájuk követésétől, helyette olyan növekedési pálya támogatására bírni, amely egyensúlyba hozza pénzügyi egyenlegüket és ezáltal javítja partnereik hiánymutatóit (és növekedési esélyeit) is.

Kétszintű közös pénz

Ezekre az érvekre azt mondhatják, hogy most a piacok határozzák meg az árfolyamokat, amelyek így nem kormányzati irodákban dőlnek el, és hogy minden leértékelés előbb-utóbb pénzügyi viharhoz vezet. De éppen ezért kell kivennünk az árfolyammeghatarozás jogát a piacok kezéből! Egy ICU jellegű szervezetnek semmi esélye, hogy világméretekben változtasson a piacok befolyásán, de ettől még modellként szolgálhat az eurozóna számára. Európa a közös, de kétszintű valuta elvén működhetne[14]: a közös pénzt használnák a külföldi érintkezésben, de a zónán belül újra bevezetnék a nemzeti pénznemeket, amelyek árfolyamát nem rögzítenék egyszer s mindenkorra, hanem az ICU mintája szerint politikailag és intézményileg meghatározott keretek között változnának. Persze be kell ismernünk, hogy az így átalakított közös pénzzel sem tudnánk elérni, hogy az exportvezérelt növekedés haszna minden tagország növekedését beindítsa. A német többlet csak 120 milliárd, ezen lehetne osztozni az eurozónában[15]. Mindenestre ez a megoldás némi szabadságot adna azoknak az államoknak, amelyekből a mostani európai válság kiindult: az amúgy is kereskedelmi hiánnyal küzdő Görögországnak, Portugáliának és Írországnak[16], hogy leértékeljék valutájukat és növekedésnek induljanak. Mindez lehetőséget nyújtana államadósságuk arányának csökkentésére is[17]. Végezetül és mindenek felett: az uniós országok közti verseny szerepének újragondolása és újraszabályozása de facto megszabadítana minket az europaktum istencsapásától és a nyomában járó járványszerű hanyatlástól.

Persze mondhatják, hogy minden valószínűség szerint, a jelenlegi feltételek között a fenti megoldások csupán szép álmok, amelyek megvalósulására semmi esély. És ez igaz is. De miért ne változhatnának meg a feltételek? Elegendő lesz egy-másfél év, hogy a Nagy Megszorítások abszurditása nyilvánvalóvá váljon, hogy az államadósság/GDP-arány menthetetlenül növekedésnek induljon, és hogy a piacok is ráébredjenek minderre. Amikor ez a nap eljön, nem a balsikerű EFSF (Délkelet-Európáért Európai Alap) tudja majd leállítani a piaci pánikot – ha minden intézkedése érvénybe lép, akkor sem –, amikor egyszerre több országot is leminősítenek majd. Az eurozónán belüli törés forgatókönyve most nem kevésbé valószínű, mint volt tavaly decemberben. Ha ez megtörténik, a német rögeszmétől szabadulni akarók számára új lehetőség nyílik: a lehetőség, hogy felépítsünk valamit – máshogy.

 


Fordította: Balázs Gábor  



[1] Utalás Naomi Klein 2007-ben megjelent sikeres könyvére: The Shock Doctrine – The Rise of Disaster Capitalism [Sokkelmélet – a katasztrófakapitalizmus eredete]. Eszerint a természeti katasztrófák vagy a célzatosan létrehozott sokkhelyzetek – ilyen volt a kelet-európai rendszerváltás, de az iraki háború, vagy a Katarina hurrikán is New Orleansban – teszik lehetővé a gyors privatizációt, a liberalizmus elméleti támogatása mellett. A könyv magyarul még nem jelent meg.

[2] A paktum (új neve: Euró Plusz Paktum) mellé felsorakozó magyar közgazdászok érveit lásd  http://hvg.hu/gazdasag/20110325_kozgazdaszok_versenykepessegi_paktum_elfo - .

[3] A rigeur (megszorítás) és a relance (a gazdaság  élénkítése) szavak összevonása.

[4] A költségvetési egyensúly alkotmányos céllá tételének megvalósítása, a Michel Camdessus által vezetett munkacsoport jelentése, 2010. június 4., 4. o.

[5] Michel Camdessus javaslatában az Alkotmányba foglaltak szerint alaptörvény rangjára emelkedő Közpénzügyek tervezésének kerettörvénye (LCPFP) határozza meg az egyszerű pénzügyi törvényeket és állapítja meg egy bizonyos időtartamra az egyensúly kötelező célkitűzéseit.

[6] Uo., 36. o.

[7] Amelynek egy alig gyöngített változatát fogadták el „Euro plusz paktum” néven az Eurogroup március 11-i csúcstalálkozóján.

[8] Már ahol egyáltalán létezett még, azaz Portugáliában, Belgiumban és Luxemburgban.

[9] 2010 végi adat. Ez a szám 85,4 százalék volt 2007-ben (a Nemzeti Statisztikai és Gazdaságkutatói Intézet adatai alapján).

[10] A makroökonómiai felügyelet új kerete, az Eurogroup nyilatkozata, 2011. március 11.

[11] Az itt felvázolt elgondolás némiképp jobban kidolgozott és egyértelműen megfogalmazott változata: Sauver les banques jusques quand? [Meddig mentsük a bankokat?], La pompe à phynance, http://blog.mondediplo.net/2010-05-11-Sauver-les-banques-jusqu-a-quand

[12] Standard&Poor, Moody’s, Fitch

[13] A pénzügyi deglobalizáció első lépései, Le Monde Diplomatique, 2010. május. http://www.magyardiplo.hu/component/content/?view=article&id=187

[14] Ez volt a javaslata Aurélien Bernier-nek: Désobeissons á l’Union européenne! [Ne engedelmeskedjünk az Európai Uniónak!], Mille et une nuits, Paris 2011 és Jacques Sapirnek: La Démondialisation [A deglobalizáció], Seuil, Paris, 2011.

[15] Az Eurostat 2009-es adata.

[16] A 2009-es kereskedelmi mérleg szerint az országok fenti sorrendjében a folyó fizetési mérleg hiánya a GDP arányában: 11 százalék, 10,31 százalék és 2,94 százalék.

[17] Mint a portugál minősítés folyamatos lerontása, a contrario is bizonyította, hiszen a lejjebb sorolás indoka a „növekedés nem elégséges szintje” volt.