A csernobili katasztrófa huszonötödik évfordulójáról a fukusimai atomerőmű balesetének árnyékában emlékeztünk meg. Idén tízezrek tüntettek világszerte és követelték a nukleáris energiáról való lemondást. Érdekes módon egyetlen lényeges esemény nem zajlott ezen a napon Fehéroroszországban, abban az országban, amely pedig a leginkább megszenvedte az Ukrajnában történt atomrobbanás következményeit, az onnan származó radioaktív sugárzás hatásait.
Bár eddig minden évben megtartották, a hatóságok most betiltották az ellenzék hagyományos emlékfelvonulását Minszk utcáin, ehelyett egy kis „gyászszertartást” engedélyeztek a városközponttól távol eső parkban. Hogy az összejövetel helyszínéhez jussanak, a néhány tucatnyi résztvevőnek át kellett haladnia a rendőrség terroristaellenes ellenőrző pontjain, ahol mindenkit megmotoztak és lefilmeztek. Április 26. előestéjén egy kis anarchista csoport megkísérelt a tiltás ellenére egy váratlan tüntetést. A következmény: tizenkét aktivistát (felerészt külföldieket) letartóztattak és pénzbüntetéssel, illetve tíz nap elzárással sújtottak.
Tüntetni sosem volt könnyű Alekszandr Lukasenko országában, de még nehezebb nyilvánosan megemlékezni Csernobilról, és szóvá tenni az atomipar veszélyeit, amióta a hatalom elhatározta az első atomerőmű felépítését Fehéroroszországban.
Lukasenko álma részben annak az atomprogramnak az öröksége, amely a szovjet korszakból származik. 1965-ben alakította meg a Fehéroroszország Szocialista Szovjet Köztársaság Tudományos Akadémiája a nukleáris energiai intézetet. Hivatása kettős volt: civil és katonai. A nyolcvanas években az intézet többek közt egy 630 kilowattos „Pamír” típusú mobil mini atomreaktor létrehozásának lehetőségeit kutatta. Ezeknek a minireaktoroknak – amelyek kis súlyuknál fogva teherautón, illetve helikopterrel is szállíthatók – a feladata az volt, hogy mobil interkontinentális rakétabázisokat lássanak el energiával. Ezzel párhuzamosan 1983-ban a kormány megkezdte egy civil atomerőmű építését Fehéroroszország fővárosától 40 kilométernyire. A csernobili katasztrófa mindkét projektnek véget vetett. A baleset méretei következtében, és látva a kormány reakcióját és tehetetlenségét, az atomenergiaszektor legnevesebb specialistái, ideértve a nukleáris energia Intézetének vezetőit, elfordultak ettől az energiahordozótól. Az Intézet igazgatója, a „Pamír” program egyik vezetője, Vasszilij Neszterenko úgy döntött, hogy ezentúl csak a sugárszennyezett zónákban élő gyermekeket fogja segíteni a munkájával.
A függetlenség első éveiben harcolni kellett azért, hogy nemzetközileg elismerjék azt az egészségügyi katasztrófát, amelynek következményeivel Fehéroroszországnak immár egyedül kellett megbirkóznia. Csernobil úgyszólván Fehéroroszország márkanevévé lett, amellyel el akarta nyerni a nemzetközi közösség segítségét. 1994-ben Minszk – Ukrajna és Kazahsztán mintájára – megfogadta: atomfegyvermentes zónává nyilvánítja Fehéroroszországot, lemond a szovjet atomfegyverekről, cserébe biztonsági garanciát kért a nukleáris fegyverrel rendelkező hatalmaktól.
A nemzetközi segítség azonban késett, miközben egyre nehezebb feladat volt a sugárszennyezett országrészekben élő lakosság támogatása. Ebben a helyzetben egy, az Intézet öreg harcosaiból álló lobbicsoport továbbra is arról győzködte a kormányt, hogy mindenképpen szükség van egy új atomerőműre Fehéroroszországban. 1997-ben egy kormánybizottság tízéves várakozási időszakról döntött, amíg megszületik egy biztonságosabb reaktorgeneráció.
Időközben az AIEA, a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (és a befolyása alatt álló ENSZ-bizottságok, amilyen például az Egészségügyi Világszervezet) széleskörű tagadó és félretájékoztató kampányt indított el, azt propagálva, hogy Csernobil ugyan súlyos baleset volt, de meglehetősen banális, amely legföljebb néhány száz áldozatot követelt a maga idején. Egyes ENSZ-jelentések arról kezdtek értekezni, hogy a szennyezett területek lakói közt egyfajta sugárzásfóbia terjedt el: az áldozat-identitásuk a megélhetésük, és ez akadályozza őket abban, hogy végre talpra álljanak. Egészségi problémáik tehát a stresszhelyzetükre és a „nagylelkű” szociális támogatásokra vezethetők vissza, ezek erősítik bennük a passzivitást. 2002-ben az egyik ilyen jelentés alapján a Világbank megalkotott Fehéroroszország számára egy olyan Csernobil-programot, amely pszichológiai és morális igazolást nyújtott azokhoz az új megszorításokhoz, amelyekkel a katasztrófa áldozatainak támogatását igyekeztek megkurtítani. Eddig a kormány azzal igazolta a kompenzációk folyósításának időleges szüneteltetését, hogy nincs fedezete ehhez, és hogy le kell faragni a költségvetés deficitjét. Most pedig a Világbank azt javasolta, számolják fel véglegesen a kompenzációkhoz való jogosultságot. Érvelésükben ez is olvasható: „… a csernobili katasztrófa által sújtott egyes területeken megfigyelhető a születések számának az országos átlagot meghaladó növekedése, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy a nagycsaládosok nagyobb pótlékokban részesülnek és más szociális előjogokat is élveznek”. Ami pedig a Bécsben bemutatott, 2005-ös, hírhedt AIEA- és ENSZ-féle jelentést illeti (lásd Alison Katz Csernobil következményei című cikkét, magyardiplo.hu, 2011. április), jellemző, hogy azt a fehérorosz állami sajtó igen kedvezően fogadta. „De mi volt annyira szenzációs abban, amit a szakértők elmondtak?” – csodálkozott a környezetvédők felháborodásán az elnöki adminisztráció lapja, a Belarusz Szegodnia.
A Csernobillal kapcsolatos tagadó-bagatellizáló álláspont azért nyerhetett újabban teret Fehéroroszországban, mert a 2000-es évek elején egy irányba mutatott és egymást erősítette a nemzetközi atomlobbi offenzívája és a Fehéroroszország rezsim monetarista és neoliberális fordulata (ami a költségvetési és a szociális megszorításokban tükröződött). Innen származik a rendszer elhatározása, hogy rákényszeríti a lakosságra a maga atomprogramját – de ennek megértése további magyarázatot igényel.
Miközben a fehérorosz rendszert rendszeresen bírálják a szervezkedési jogot és a sajtószabadságot sértő gyakorlatáért, egyes, a civil társadalmat érintő nemzetközi programok is hozzáidomultak az ellenségessé váló politikai légkörhöz. Példa erre az ETHOS, és később a CORE projekt, amely megköveteli a fehérorosz civilektől, hogy partnerei legyenek a nemzetközi atomlobbinak, a nyugati iparmágnásoknak (a többi közt a francia élelmiszeriparnak), a fehérorosz hatóságoknak és egyes nem-kormányzati szervezeteknek a sugárszennyezett területeken élő lakosság körében folytatott dezinformációs kampányokban. (1)
Az áldozatoknak járó jogok és kártérítés megszüntetésével, a „csernobili költségvetés” leépítésével párhuzamosan a kormányzat most az atomenergia programjának finanszírozását dolgozza ki, és a törvényi környezetet a leendő erőműhöz igazítja.
Az áldozatoknak járó kártérítést és szociális támogatások rendszerét végérvényesen felszámolták 2007-ben. Ekkor vált nyilvánvalóvá a fehéroroszországi atomerőmű felépítésének terve, az erőmű ellenzőit pedig a nép ellenségeinek titulálták. A kormány rendszerint nem ad ki az erőmű építéséről semmilyen információt, a munkálatok mindenféle társadalmi párbeszéd nélkül kezdődtek meg. Az építést ellenző helyi aktivistákat, de még az erőmű elleni petíció aláíróit is a KGB rendszeresen megfélemlíti, megmozdulásaikat betiltják. Minden eszközt igénybe vesznek, hogy elnémítsák a civil társadalmat, amelynek nagy része (talán többsége) ellenzi az atomprogramot.
De tulajdonképpen mi ösztönzi a kormányt arra, hogy visszatérjen a nukleáris energiához? Mivel Fehéroroszországnak nincs saját forrása az erőmű felépítésére, a kormány egy többmilliárdos orosz kölcsön reményében hozta meg az atomerőmű felépítéséről szóló döntését. Ez a fő oka annak is, hogy az orosz típusú reaktort választották. Mindez hatalmas hasznot hozna a hatalomközeli állami és magánvállalatoknak. Az ő feladatuk lenne a leendő erőmű infrastruktúrájának megépítése. A kölcsön visszafizetése pedig majd az adófizetőket fogja terhelni. Pedig a kölcsön valószínűleg elég sem lesz a projekt befejezésére. Egyébként is, a mostanság épülő új nukleáris erőművek költsége mindig meghaladja a tervezett költségeket, az egész világon. Amikor pedig elfogy a pénz, természetesen újabb hitelt kell majd keresni.
A magas rangú belorusz és orosz vezetők azért lelkesednek ennyire, mert itt a lehetőség, hogy összejátsszanak és zsebre vágják az óriási pénzeket. A Transparency International orosz szekciójának és az orosz Ekozascsima!-nak (Ökovédelem!) közös tanulmánya feltárta, hogy milyen nagy a korrupció esélye a Roszatom részvénytársaság szerződéseinél.
Végezetül, a civil atomipar elválaszthatatlan a katonai célútól. Bár Fehéroroszországnak nincsenek sem szakértői, sem gyárai, amelyek képesek lennének atombombát kifejleszteni (még akkor is, ha, ahogy erről már olvashattunk, elképzelhető akár egy „piszkos bomba” előállítása is), az az egyszerű tény, hogy az ország adott esetben birtokolja a szükséges üzemanyagot, a zsarolás eszközévé válhat. E feltételezés alátámasztására maga Lukasenko kínált érveket 2010 áprilisában, amikor nyilvánosan fejezte ki sajnálkozását, hogy Fehéroroszország lemondott a szovjet atomfegyverekről. „Falhoz állítottak, kénytelen voltam aláírni ezt a szerződést [az atomfegyverek kivonásáról], mert mind Oroszország, mind az amerikaiak különböző ígéretekkel gyakoroltak rám nyomást… Nem, ezt nem kellett volna megtennem, hiszen [az atomfegyver] rendkívül értékes áru, amit mindenképp magas áron kellett volna eladnunk… Ha most volna atomfegyverünk, sokkal óvatosabban bánnának velünk.” (2)
Bár önmagában a feltételezett motívumok egyike sem magyarázza a rezsim atombarát fordulatát, valószínűleg mindegyiknek szerepe volt a hatalom csúcsán hozott döntésben.
Az ellenállás így is tovább él. 2010 februárjában–márciusában az Ecodom társaság állampolgári kezdeményezésű ökológiai szakértői vizsgálatot indított a fehérorosz atomerőműprojekttel kapcsolatban. Ebben több elismert kutató is részt vett (J. Nikicsenka, H. Lepin, A. Jablokov, J. Varonezscau). A nukleáris program ellenzőinek összefoglaló véleménye szerint „a környezeti következményekre vonatkozó jelentés adatai nem tartalmaznak pártatlan és független felmérési adatokat, csupán kritikátlanul szajkózzák az orosz atomipar reklámszövegeit.” Az Ökológiai Minisztérium tudomást sem vett a vizsgálat eredményeiről.
Több nem-kormányzati szervezet azt is szemére veti a fehérorosz hatalomnak, hogy a környezeti következményekre vonatkozó jelentés megsérti azt a Fehéroroszország által is aláírt, határokon átnyúló egyezséget, amely előírja, hogy a részt vevő országoknak a tervezés kezdetén fel kell mérniük, milyen környezeti következményekkel jár a tevékenységük. (3) Egyébként az egyezmény végrehajtásával foglalkozó bizottság már korábban is szóvá tette, hogy Fehéroroszország megsértette az egyezményt a Grodna mellett épített vízerőmű építésekor. De bármi is lesz ennek az ENSZ-bizottságnak az álláspontja az új atomerőműről, minden bizonnyal nem lesz nagy hatással a fehérorosz rezsim politikájára mindaddig, amíg az ENSZ más szervei olyan programokat és jelentéseket támogatnak, amelyek bagatellizálják a csernobili katasztrófa következményeit.
2010-ben egyetlen lényeges ponton sem haladt előre a fehérorosz atomprogram. Mindenki december 19-re és az elnökválasztás eredményeire várt. Most, hogy Lukasenkót újraválasztották öt évre, és az ellenzéket kíméletlenül elnémították, az atomkérdés újra napirenden van. Január 25-én a Roszatom igazgatója, Szergej Kirijenko Minszkbe látogatott, és két hónappal később aláírták a megállapodást az atomerőmű építéséről. Továbbra is probléma, hogy még nem döntöttek a híres orosz kölcsönről: Moszkva hatmilliárd dollárt ígért, de Minszk kilencmilliárdot kér. A különbözet az infrastruktúra létesítményeinek költségét fedezné. A projekt máris egyéves késésben van. Eredetileg az erőművet 2016-ban helyezték volna üzembe, legutóbb már 2017-et emlegettek.
Ez a szöveg Vladzimir Valodzin Hogyan építik a belorusz atomerőművet című cikkére épül. Valodzin cikke a Le Monde diplomatique fehérorosz kiadásában jelent meg 2010 áprilisában. Az írás nyolc vagy kilenc francia, fehérorosz, illetve orosz forrásmunkára is hivatkozik.