hu | fr | en | +
Accéder au menu

Iszapmese - Szememet vörös por karcolja

Az iszap mély mocsárba süllyedt. Kivenni onnan senki sem akarta. Ott feküdt évtizedeken át. Nyomasztotta, hogy nincsen semmi haszna. Értékes anyagait, nehézfémeit senki sem akarta kinyerni. Pedig a nagy háború után, amikor minden érték felborult, még lehetett tudni, hogy miért helyezték el ott az iszapot, amelyet színéről vörösiszapnak neveztek el, a hatalmas depóniákba. Akkor az emberek féltek, hogy a múlt megismétlődik, és minél jobban védeni akarták magukat. A háborúban terjedtek el a repülőgépek, melyek már könnyű alumíniumból készültek. Az alumínium gyártásához pedig bauxitot kellett bányászni, majd abból timföldet gyártani, az alumínium alapanyagát. A timföldgyártás mellékterméke vörösiszap.

A két táborra szakadt világ akkoriban csak falta a sok alumíniumot. Egész repülőgépflották létesültek, mintha folytatódna a világháború. A korábbi partnerek, amelyek még néhány évvel korábban együtt harcoltak a fasizmus ellen, elhidegültek egymástól, és fegyverkezési verseny indult az országok között: a hidegháború. Megint alig maradt tere az egyén boldogságának. A hidegháborús felek mindenképen le akarták győzni a másikat. A nagyhatalmak egy mindent elpusztító atomháború rémképével fenyegették egymást. Ez a háború itt a mi kis, sokat szenvedett Magyarországunkon is zajlott. Nagy szükség volt a mi bauxitunkra, timföldünkre. Nagy timföldgyárak létesültek, s mellettük nagy vörösiszaptározók. A világhatalmi harcmezők szélén csínján kellett bánni a költségekkel, ezért az iszaptározók közvetlenül a gyárak mellett létesültek. Spóroltak a fuvarozási költségekkel is, és mindennel, amivel lehetett. A tározók töltésének anyagával is. Azok az ott található, jó vízáteresztő képességű anyagokból készültek.

JPEG - 55.1 kio

A töltéseket nézve feltételezhető, hogy nemcsak vörösiszappor borítja őket, hanem az anyaguk is gyakran maga a vörösiszap.

Az akkor élt emberek egyet tudtak, vagy legalábbis remélték: hogy az élet egyszer végre jobbra fordul, és a küszködést majd egy jobb és gazdagabb világ fogja felváltani. Olyan világ, mely már nem csak a jelenbe és a jövőbe tekint, hanem a múlt hiányosságait is orvosolni tudja. Ezért a vörösiszaphegyeket úgynevezett monodepóniába tározták. Remélték, hogy a tudomány fejlődésével az emberiség eljut abba a korba, amikor egy új technológiával képesek kivonni az értékes anyagokat a vörösiszapból. Ezért addig – mondták akkor – nincs más dolgunk, mint pormentesen lefedni ezeket a nagy tározókat, és várni a helyzet jobbra fordulására. Nem szép dolog, de érthető.

Ilyen tározók és tározókazetták sokfelé létesültek Magyarországon. A festői szépségű és már a rómaiak által is lakott Dunaalmás határában is. Ott a tározók védtöltése azonos a Duna árvízvédelmi töltésével. A világháborúban érdekelt német cég még 1941-ben elkezdte építeni a gyárat, amely csak 1950-ben kezdett üzemelni. Fehér port gyártottak, bauxitot, melynek mellékterméke volt a vörös por. 1970-re már 330 ezer tonna bauxitot gyártottak évente, nagyobb részt szovjet exportra, hogy repülőgépeket gyártsanak belőle. Almásfüzitő termelte az ország timföldjének felét. Itt dolgozták fel a Vértes és a Bakony bauxitját, a Tatabánya és Dorog szenére alapozott hőerőművek energiájával. Ment a Szovjetunióba az olcsó timföld, jött az olcsó olaj.

Az üzlet jónak tűnt, a hidegháborús szorítás is lanyhult, de a tározók rekultivációjába csak nem kezdtek bele. Termelés 1995-ig folyt. Ekkor az alumínium világpiaci árának csökkenésének hatására végleg leállították a gyárat. Ekkor vesztette el állását az utolsó hétszáz munkás.

JPEG - 74.9 kio

Az Almásfüzitői Timföldgyár a privatizáció után

A termelés megszűnt, de a vörösiszap maradt. Ott, a tározókban, a bizonytalanságban. Bizonytalanságban, mert már nincs olyan termelőüzem mögötte, amelyet kötelezni lehetne a terület tényleges rehabilitációjára. Egy terület silányfedéssel, a legnagyobb, a VII. kazetta pedig fedetlenül állt. Az egész egy nagy mocsárra épült, a Duna szabályozás előtti ágrendszerére, részben magára a Szőny-Füzitői-csatornára, részben a Duna árterére, hullámterére.

JPEG - 640.7 kio

Víz borítja a Szőny-Füzitői-csatorna hídját

A gondot súlyosbíthatja a Mikoviny-árok időszakos esőterhelése is. Hihetetlen történet, ilyen tényleg csak a mesében van. Itt az emberi képzelet megtorpan. Az ember alig hisz a szemének. Hát ha még azt is tudja, mit rejt a VII. kazetta! De erről majd később.

JPEG - 410.7 kio

A terület geomorfológiai térképe önmagáért beszél

Olyan tározók ezek, melyek nem egy természetes agyaglencsére épültek, de az építők sem hordtak oda szigetelő agyagot. A kazetták – tudomásunk szerint – fóliával sincsenek védve. Ha mégis, könnyű elképzelni, hogy mit tettek a fóliával a timföldgyártás egészségre ártalmas melléktermékei, a nátronlúgban oldhatatlan ásványok és lúggal reakcióba lépő vegyületek sói. Ráadásul a radioaktív elemek koncentrációja is tíz-hússzorosa a természetesnek. Kérdés még az is, hogy mennyi vörösiszap van ott pontosan. Tudjuk, hogy Almásfüzitőn 12 millió tonna vörösiszapot helyeztek el, hét kazettában, régi mocsaras területeken, két víz szorításában. Ezek közül a VII. kazetta a legveszélyesebb. Becslésünk szerint ott hatmillió tonna vörösiszapot tárolnak. A tározót olyan magasan töltötték fel vörösiszappal, hogy az árvíz idején szigetként magasodik ki a környezetből.

JPEG - 532.9 kio

A 2006. márciusi árvíz

Árvízkor a legnagyobb a gátszakadás veszélye. Ilyenkor a Duna egy suvadásnál vagy egy buzgárnál akadálytalanul megbonthatja a töltést, és elmossa a tározó veszélyes hulladékát. Magával ragadja a finomszemcsés anyagot, elmosva a folyóba, elpusztítva az élővilágot, a legapróbb egyedektől egészen az emberig. A tározó tartalma szétterül a mederben, szennyezi a parti szűrésű kutakat, és idővel – a finom szemcseméret miatt – eljut a karsztrétegekbe is. A Duna elviszi a veszélyes anyagot egészen a tengerig, felmérhetetlen szennyezést okozva. A veszély még nagyobb télen, jeges ár esetén. Ez a jelenség viszonylag ritkán fordul elő. A múlt században csak hat ilyen árvíz volt.

Még ritkábban számíthatunk földrengésre, de ezekre az átlagosnál nagyobb az esély a Duna mentén. Emlékezzünk a legutolsó nagyobb földrengésre, melynek epicentruma 1956-ban Dunaharasztiban volt. Emlékezzünk arra, hogy Komáromban két nagyobb földrengés is volt 1763-ban és 1783-ban, amikor 273, illetve 500 ház dőlt össze, és az 1815-ös földrengésre, amely a szomszéd Dunaalmás település házait rombolta.

Az 1763-as komáromi földrengés, amelynek erejét bagatellizálja a sajtó – állítólag csak attól volt nagy, hogy „tűzvész tört ki, és beomlottak a település alatti pincék” –, még Almásfüzitőn is éreztette hatását. 1763. június 28-án dőlt össze a római Azanum területén, a castellum területére épült középkori templom. Ez a VII. kazetta területe.

Annak a valószínűsége, hogy árvízkor földrengés tör ki, még kisebb. A klímaváltozás időjárási szélsőségei ellenben növelik az árvizek gyakoriságát és intenzitását.

Sokan gondoltuk a rendszerváltás előtt, hogy milyen jó lenne, ha Magyarországon is annyira figyelnének a környezetre, mint a szomszédos Ausztriában. Reméltük, hogy ha megszűnik a két nagyhatalom szembenállása, megnő majd a környezettudatosság. Naivak voltunk. Mint amikor a szépségkirálynők leghőbb vágya a világbéke.

Gyermekek tízezreit öntötték ki a rendszerváltó fürdővízzel. Nagyon sokan veszítették el biztos kenyerüket, mások viszont hirtelen megszedték magukat. A meggazdagodás vágya sokakat késztetett arra, hogy újragondolják életüket. Sokan egyre szélesebb és egyre szabadabb környezetben kezdték el értelmezni a szabad–tilos, az etikus–etikátlan problémát. Megbolydult és összekuszálódott az addig megszokott világ. Sokakat zavart, hogy a szomszédjuk, aki eddig csak a cipője mellett járt, hirtelen meggazdagodott. Sokan voltak azok is, akik az életüket tanulással töltötték, és mégis gyakran megalázták őket a pénztáraknál, ezért változtatni szerettek volna. Egyeseknek sikerült.

Egyszer volt, Magyarországon volt, hogy János nevű tehetséges tanárember, ki sok mindenhez értett, felmérte helyzetét és felhagyva az egyetem nyújtotta tanárkodással céget létesített. Szokatlan üzleti vállalkozásba fogott: beruházásként egy vörösiszaptározót vett magának. Akik tudták, mit csinált, azt mondták, megőrültél, te János. Ezen a pénzen vehettél volna egy szép öröklakást is, új csempével és konyhabútorral, ilyen területet épelméjű ember nem vesz, mert erre csak költeni kell, hasznot nem hoz, akkor meg minek. János ellenben tudta, mit csinál. Nemcsak műszaki értelmiségi volt, hanem értett a joghoz is, és kereste a joghézagokat. Tudta, hogy a jogelmélet és a joggyakorlat igen gyakran eltér. Jó emberismerő is volt. Tudta, hogy kit érdemes és kit lehet megkörnyékezni egy ajánlattal, és azt is tudta, hogy kivel kell megbeszélni ritkaságszámba menő kísérleti tervét. El is mentek vacsorázni. Ott találkozott János Tivadarral. Már régebbről ismerték egymást, de most jól jött az újdonsült üzletember és az új szerepben igazgató állami hivatalnok találkozása. Ötletek tömegét keresztezték megoldási javaslatokkal, majd a vacsora végeztével „a pontos elszámolás a barátság alapja” kijelentéssel búcsúztak. Az üzlet több téren beindult, de most csak a vörösiszaptározó privatizációjáról szólnék.

János engedélyt kapott Tivadar hivatalától egy know-how kísérleti alkalmazására. Azt kellett megvizsgálniuk korlátozott keretek és mennyiségek között, hogy mi történik, ha különböző hulladékokat összekevernek. Hulladékok kezelésére és hasznosítására vonatkozott az engedély. Az elképzelés szerint a szerves hulladékok olyan környezetbe kerülnek a tározóban, ahol mikrobiológiai lebontással a veszélyes tartalmuk jelentősen csökken vagy akár teljesen lebomlik.

Az engedély kötelezettséget is előírt a tározó lefedésére és állagmegóvásra.

JPEG - 74 kio

A területre nem engedtek be, de a teleobjektív behozza a töltés hibáit

JPEG - 699 kio

A tározók fedése hulladékokkal és talajkeverékkel

A hatóság kiadta az engedélyt az időközben zártkörű részvénytársasággá cseperedett vállalkozásnak. A megtévesztő hadművelet kaméleon módjára alkalmazkodott a feladathoz. A nevük nem Veszélyeshulladék-kezelő, vagy egyenesen Környezetpusztító Zrt. lett, hanem egyenesen a főhatóság nevével azonos. A cég megkapta a technológia alkalmazására az egységes környezethasználati engedélyt, és egyben környezetvédelmi működési engedélyt is.

Az engedélyek az almásfüzitői vörösiszaptározókban évi 132 ezer tonna veszélyes és 280 ezer tonna nem veszélyes hulladékkal folyatott komposztálással történő biológiai átalakítására vonatkoztak.

Ezzel kezdetét vette a nagy üzlet. Sok cég kapott visszautasíthatatlan, vagy legalábbis gazdaságilag nagyon is indokolható ajánlatot. Sokan választották az olcsóbb megoldást.

Az Európai Unió Magyarországon is érvényes jogszabályi előírása szerint ha valaki valamit gyárt, azt előzetesen engedélyeztetnie kell. A cégnek arról is színt kell vallania, hogy mit tesznek a keletkezett hulladékokkal, különösen a veszélyes hulladékokkal. A gyártás folyamán pedig hiteles okmányokkal kell igazolni, hogy a hulladék lerakását, ártalmatlanítását, égetését melyik cég végezte, milyen módszerrel. Ha tehát a fenti, most már nevében is környezetvédelemmel foglalkozó cég tud ilyen befogadó nyilatkozatot adni, a kérdés már csak az ár lesz.

Utánanéztem, és egy-két telefon után kitisztult a kép. Ma 60-62 ezer forintot kérnek egy tonna galvániszap lerakásáért. Ha van olyan hely, ahol le lehet rakni 40 ezerért is, már egymás markába is csapnak. Olajszármazékok kezelésére a cégek tonnánként 20-25 ezer forintért vállalkoznak. Ezzel persze a törvényes lerakók és égetők versenyhátrányba kerülnek. Nekik drága és szigetelt betonlétesítményekbe kell befogadniuk évtizedekre a különböző hulladékokat, egy agyaglencse tetején létesített és előírások százainak betartását szavatoló telepen, vagy az égetéshez szükséges energiát, szűrőket kell üzemeltetniük, majd az égetőmű már kezelhetőbb és kisebb halmazállapotú salakját kell egy valódi veszélyes hulladéklerakóban végleg elhelyezni.

János és Tivadar üzlete virágzott és virágzik. Olyan nagyon szárba szökkent, hogy ilyen a mesében is csak ritkán történik. Cégek tucatjai jöttek létre ezen a bázison. Hiába, nagy üzlet a vörösiszapnál is sokkal mérgezőbb galvániszapot, bőrgyári cserzőanyagot, olajsarat, a veszélyeshulladék-égető pernyéjét lerakni.

A történet rendkívül szövevényes. Más szóval, pénzzel sok mindent el lehet intézni. Felmerül például a kérdés, hogy ha a víz egyértelműen lefelé folyik, miért nem a legmélyebb dunai oldalra helyzeték el az észlelő kutakat.

A korábban mocsaras, vízjárta terület jó vízáteresztő. Öntéstalajból, kavicsos, homokos anyagból áll. Vízmozgása a talajvíz mozgásával megegyezik. Ezért ha a Duna vízszintje közepes, vagy alacsony vízállású, állandósul a szivárgás. Ilyen szivárgás tapasztalható az összes tározónál, a teljes, tíz kilométer hosszú szakaszon. Ezt észlelőkutak nélkül, szabad szemmel is lehet látni.

JPEG - 743.6 kio

A VII. kazettánál, a tározó alja alatti nádassal fedett rézsűjénél is szemmel láthatók a szivárgások. Ezeket ideiglenesen el lehet takarni, de megszüntetni az ott deponált anyagok elszállítása, a tározótér teljes újraszigetelése nélkül nem lehet

JPEG - 540.8 kio

Szürkészöld anyag folyik a vörösiszaptározó VII. kazettájának rézsűjéből

Akik a tározót építették, nem tisztelték a múltat. A VII. zagytározót a római Azaum területére építették. Nem zavarta őket, hogy az értékes műemléket korábban megkutatták.

Akik privatizálták a tározót, azok nem tisztelték a jövőt. Megszüntették a tározó monodepónia jellegét, ezzel az emberi számítás szerinti idők végezetéig elvéve a lehetőséget az ott felhalmozott anyagok kinyerésére.

JPEG - 58 kio

Fuvar érkezett

JPEG - 49.6 kio

Mit locsol a locsolóautó?

A tározóról viszi a szél a vörösiszapot. Közvetlen közelében ma is lakott az amúgy igen tetszetős, Verő Imre által tervezett két lakótelep, a szőnyi olajfinomítóhoz és a sörgyárhoz, valamint a VI. kazettához közel eső Nagykolónia és a VII. kazetta tőszomszédságába, még a kazetta felállítása előtt épített Kiskolónia.

JPEG - 140 kio

Vöröslő nyárfatörzsek a Szőny-Füzitői-csatorna partján a VII. kazettánál

JPEG - 73.7 kio

Régi fényében a Nagykolónia művelődési háza

JPEG - 786.2 kio

A rekultivált tározókról (I-VI.) is hordja a szél a vörösiszapport a háttérben látható lakótelep felé

Aki azt hiszi, hogy János és Tivadar könnyen utolérhető, téved. Nevük már az Opten.hu-n sem található meg. Sem közvetlenül, sem a céghálón. Helyüket hűséges segéderők vették át. Azt mondják, már ritkán lépnek Magyarország földjére. Különösen János. Nekik lehet, hogy jobb így. Nekünk meg az lenne a jó, ha ezek a remekbe szabott üzletek meg sem történtek volna. Ha János csalafinta, felelőtlen ötletével nem veszélyezteti a Dunát és a partján élőket.

Május 7-re meghívást kaptam, hogy tartsak egy előadást a vörösiszapról az Ipari katasztrófák árnyékában konferencián a TIT-ben. Kolontárról, Devecserről annyian szóltak a katasztrófa óta, hogy azt kértem, én hadd beszéljek inkább Almásfüzitőről, mert ott a veszély összehasonlítatlanul nagyobb. Megpróbáltam felhívni a figyelmet a veszély nagyságára. Érzékeltetni próbáltam, hogy miként alakul az ivóvíz ára, ha elszennyeződnek a parti szűrésű kútjaink. Kifejtettem, hogy ha a Duna megbontja a töltést és kimossa az anyagot, árvíz esetén akár tízezer köbméter vízutánpótlással, akkor látszat tüneti kezelésre sem leszünk képesek. Előadásomat némi sajtóvisszhang is követte. Vasárnap egy forgatócsoport is meglátogatott. Fél tizenkettőre járt, amikor megérkeztek. Néhány mondatban összefoglaltam a fentieket. A fiúk még aznap interjút és helyszíni vágóképeket készítettek Almásfüzitőn is. Nem volt semmi előkészítve. Az 1. úton eltarthatott még legalább másfél órát, míg odaértek. A tározó területére nem tudtak bemenni, de a képen is látható volt, hogy kamerával megfigyelt, őrzött terület. Egy arra járó hölggyel készítettek interjút. Ő adta az interjú címét is. Már a híradó előzeteséből is megtudhattam, hogy a helyiek nem aggódnak. A hölgy szerint azért, mert a területet éjjel-nappal őrzik. A szerkesztő-riporter helyében én még megkérdeztem volna: az árvíztől, a portól, vagy a mérgezéstől?

IRODALOM

Földrajzi Értesítő, 2004., LIII. évf. 1-2. füzet, 85-92. o., Vicián István tanulmánya

A Duna Ökológiai rehabilitációja II., 1999., 69-82. o., Droppa György tanulmánya

Droppa György

Megosztás