Az európai szélsőjobboldal a neofasizmus és a normalizálódás között

Kategória: 2011. március
Írta: Dominique Vidal
Találatok: 7320

Szélsőjobb előretörés

Az utóbbi két évben több európai államban is 10, sőt 15 százalék fölötti választási eredményt ért el a szélsőjobb: Belgium 17,1 százalék, Bulgária: 12 százalék, Franciaország 10 százalék, Magyarország 14,8 százalék, Hollandia 17 százalék, Norvégia 22,9 százalék.

Olaszországban a Nemzeti Szövetség leszakadt a szélsőjobbról, és beépült a hagyományos jobboldalba, az Északi Liga szecesszionista maradt, és Lombardia, Venétia és Piemont régiókban is elnöki szerephez jutott. A svájci Közép Demokratikus Unió (UDC), egy évvel a minaretépítések betiltása után, nem kevesebbet ért el a választók 53 százalékánál, mint hogy kiutasíthassanak minden, „bűnösnek bizonyult” bevándorlót – ez vonatkozik a szociális támogatásokkal való „visszaélésekre” is. Ennek ellenére Svájcban nincs egyetértés a jobboldalon belül.

Európa keleti felében a szélsőjobb speciális történelmi helyzet örököse. Nyugaton viszont a hagyományos újfasisztákat sikerült kiközösíteni, így saját gettójukba zárva élik belterjes életüket. Ezzel szemben a rendszerellenes jobboldali pártok keresik a kitörési pontokat és a beilleszkedési lehetőséget, ezt az utat járja például a jelenleg sikert sikerre halmozó holland Szabadság Párt.

A szélsőjobb megújította kedvenc témáit, ennek ellenére nem szabadult meg saját belső ellenmondásaitól. Két közös ismertetőjegyük van: meglovagolják a társadalmi válságot és elutasítják a muzulmánokat. Ezt a két témát lovagolja meg Franciaországban Marine Le Pen is, aki apja örökébe kíván lépni.

 

szlsjobbEUMár a szélsőjobb sem a régi. Erős férfiak „hímsoviniszta” fellegvára? A Nemzeti Front (Front National) elnöke minden bizonnyal nő lesz[1] – igaz, az alapító lánya…. XVI. Benedek egyháza kibékül a vallási fundamentalistákkal? Régebben sok fundamentalista szervezet a keresztény erkölcs pilléreként határozta meg magát, jelenleg viszont többen a homoszexuálisok jogait védik, sőt Hollandiában vezetőjük hivalkodva vallja magát melegnek. A szélsőjobb hagyományosan „elnéző” az antiszemitizmussal és a holokauszttagadással. Ma viszont a többségük támogatja az izraeli kormányt mint a Nyugat előőrsét.

Ennek oka, hogy különböző szervezetek között a közös pont, az egységesítő téma a „muzulmán terjeszkedés”, egy sor más, alapvető kérdésben pedig – globalizáció, nemzetállam, Európa, protekcionizmus, jóléti állam, közszolgáltatások, kapcsolat az USA-val – erősen megoszlik a véleményük. Beszélhetünk-e egyáltalán „új európai szélsőjobbról”? Ezekre a kérdésre a legkiválóbb megfigyelők – a jezsuitákhoz hasonlóan – egy kérdéssel válaszolnak: nem zárnak-e csapdába minket ezek a fogalmak, egyáltalán, lehet-e válaszolni ezekre a kérdésekre?

Valóban „újak” a mozgalmak? „Geert Wilders Szabadságpártjának (Hollandia) kivételével csupa régi szélsőjobboldali szervezetről van szó[2] állítja Piero Ignazi, a politikai tudományok professzora a Bolognai Egyetemen[3]. – Vannak, akik szeretnének sikeresen beépülni a rendszerbe, felöltik a tiszteletreméltó politikus egyenviselkedését, de közben saját neofasiszta hagyományaikba ütköznek.” Az igazi különbség a mai kor problémáinak megváltozásából ered: a kommunista ellenség eltűnt, helyét átvette az iszlám fundamentalista vagy szélsőségesebb megközelítésben egyszerűen „a muzulmán”.

Egyfajta visszatérés figyelhető meg Oswald Spengler német filozófushoz, akinek A Nyugat alkonya[4] című műve 1918-ban és 1922-ben jelent meg, és intellektuális muníciót adott a Weimari Köztársaság ellen forduló diktátorfiókáknak. A mai helyzet viszont nagyban különbözik az 1930-as évekétől: a feketeingesek örökösei választási sikereinek hátterében jelenleg az európai politikai spektrum jobbratolódása áll, mivel más alternatív erő nem használja ki a globalizált pénzvilág kapitalizmusának válságát.

Már maga a „szélsőjobb” címke is zavarja Jean-Yves Camus[5] politológust, a Nemzetközi Kapcsolatok és Stratégiai Kutatások Intézetének (IRIS) kutatóját. Ő úgy határozza meg ezeket a szervezeteket, hogy „radikálisok, idegengyűlölők és populisták”. Nem alkalmazzák-e az utóbbi jelzőt már szinte mindenre és mindennek ellenkezőjére is? „Ezzel én már nem értek egyet – folytatja Jean-Yves Camus –, kivéve, ha úgy határozzuk meg a populizmust, mint olyan tendenciát, amikor a képviseleti demokráciát közvetlen demokráciával váltjuk fel mondván, a »józan paraszti észnek« mindig igaza van a természetszerűen rossz útra térő elittel szemben.” [6] azt állítja, hogy „egy napon még megköszönik nekünk”, hogy kierőszakoltuk a nyugdíjreformot – nos ez azt jelentené, hogy a franciák 70 százaléka, akik a reform ellen tüntettek, értelmi fogyatékosok és nem értették meg a mai idők szavát. „Elitizmus és populizmus ikertestvérek” – állapítja meg a politológus. Ezzel ellentétben bizonyos Eric Woerth

Jean-Yves Camus szívesen hasonlítja az ufókhoz a semmiből feltűnt szélsőjobboldali politikusokat. Ilyen a holland Wilhelmus Simon Petrus (Pim) Fortuijnt volt szocialista, aki nyíltan vállalta homoszexualitását, s arra hivatkozva vált iszlámgyűlölővé, hogy a melegeket elnyomják a Közel-Keleten – valóban így van –, valamint a nők nem kapnak egyenlő jogokat a férfiakkal. Pim Fortuijnt et 2002. május 6-án, tizenhárom nappal listája 17 százalékos választási sikere előtt meggyilkolták. Camus szerint ilyen Svájcban Christoph Blocher, egy frissen radikalizálódott, régi és 2007-ben 29 százalékot elért agrárpárt, a Közép Demokratikus Unió (UDC) elnöke. Ilyen a nagyon különös Igazi Finnek Pártja, amely valamiféle elit-, ugyanakkor bevándorlóellenes mutációja egy régi szervezetnek, vezetője, Timo Soini, jelenleg az Európai Parlamentben szónokol…

Ha az európai szélsőjobbról beszélünk, egyes vagy többes számot kell-e használnunk? Ignazi és Camus szerint „hibrid mozgalmakról” beszélhetünk, ahol a körvonalak elmosódottak és változóak a különböző országok helyzetétől, történelmi hagyományaitól és politikai térképétől függően. Ennélfogva ezt „európainak” minősíteni meglehetősen paradox állítás, hiszen a jobboldali radikalizmus nacionalizmusa mindig is allergiás volt az európai konstrukcióra, amit Robert Schuman és Jean Monnet kezdett építeni több mint hatvan évvel ezelőtt.

Mindezek alapján a tényfeltáró újságíró elkezdheti gyűjteni az információkat kelettől nyugatig, nyugattól keletig, és ebből pragmatikus európai tipológiát állíthat össze, megkülönböztetve három nagy összetevőt.

– A szélre szorult neofasiszta csoportok, amelyek még mai is a fekete vagy a barna ingek, sőt mi több, az SS-hadosztályok nosztalgiájába kapaszkodnak, mivel felmenőik e keretek között harcoltak a „judeobolsevizmus” ellen. A legemblematikusabbak, amelyek a „biológiai kihalás” felé közelednek: a német republikanerek, a spanyol falangisták, az olasz Flamme tricolore társadalmi mozgalom (MSIFT) vagy a görög Ortodox Népi Riadó;

– A rendszerellenes pártok, amelyek 1990 óta arra törekszenek, mindegyik a maga módján, hogy helyet harcoljanak ki maguknak a nap alatt, de ehhez ki kell törniük a „cordon sanitaire”-ből, a vesztegzár mögül, ahova a republikánusnak mondott hagyományos jobboldal zárta be őket;

– A már említett ufók, akik betüremkednek a „tiszteletreméltó” rendszerellenes pártok által elhagyott politikai térbe

Az első csoportba tartozó szervezetek befolyása korlátozott (0,1–7  százalékig változik), a másik két csoportba besorolható politikai pártoknak viszont a 2009-es európai választáson és azóta az országos választásokon több mint 10 százalékot sikerült elérniük tizenegy európai tagországban: Ausztriában (12,7  százalék), Belgiumban (10,9  százalék), Bulgáriában (12 százalék), Dániában (14,8  százalék), Franciaországban (10  százalék), Magyarországon (16,7  százalék), Olaszországban (10,2 százalék), Litvániában (12,2 százalék), Norvégiában (22,9 százalék), Hollandiában (17 százalék), Svájcban (29 százalék).  Ez a lista figyelmen kívül hagy – nem véletlenül – egy nagyon jelentős mozgalmat, az olasz Nemzeti Szövetséget, az egyetlent, amely valóban radikálisan elvágta a köldökzsinórt a szélsőjobboldaltól.

Piero Ignazi szerint „a legfontosabb különbség az, hogy egy párt a rendszer keretein kívül akar-e maradni – remélve, hogy megdöntheti azt – vagy pozíciókat akar szerezni, hogy belülről változtassa meg a rendszert”. De ez a különbség általában közvetlenül visszavezethető „a mérsékelt jobboldal politikai állásfoglalására, arra, hogy szigorúan elkülöníti, gettóba zárja-e őket vagy fordítva, kész az együttműködésre”. A professzor emlékeztet arra, hogy a francia jobboldal két legfontosabb pártja, az RPR (Gyülekezés a Köztársaságért) és az UDF (Szövetség a Francia Demokráciáért) – néhány elhíresült kivételtől eltekintve[7] – képes volt lemondani az együttműködésről Jean-Marie Le Pen Nemzeti Frontjával (FN). „A»radikalizálódás« – állítja Piero Ignazi – leggyakrabban nem más, mint reakció a gettóba zárásra. Ezzel ellentétben akik szelídebb húrokat pengetnek, azért teszik, hogy a jobboldal befogadja őket.”

Mintegy 800 kilométerrel északabbra, Jörg Haider azt hitte, képes lesz sikereket elérni – az olasz minta alapján –, de anélkül hogy önazonosságát fel kéne adnia. 1986 óta állt az osztrák Szabadságpárt (FPÖ) élén, és ő vitte kemény harcba pártját a bécsi önkormányzat ellen azt hányva a városvezetés szemére, hogy kevésbé hatékony a foglalkoztatás terén…, mint a Harmadik Birodalom! Pártja 1999-ben a maga 27 százalékával megszorongatta a szocialistákat és lehagyta a konzervatívokat – akiknek vezetője, Wolfgang Schlüssel miniszteri tárcákat ajánlott fel az FPÖ néhány tagjának. Haider visszavonult karintiai bástyájába. És jött az elkerülhetetlen „lázadás az apa ellen”, ezért 2005-ben megalapította az igencsak neofasiszta Szövetség Ausztria Jövőjéért (BZO) nevű szervezetet. Ezzel kétfelé osztotta a szélsőjobbot – egyharmaduk bezárkózott saját köreikbe, míg kétharmaduk csatlakozott a rendszerhez. Ezután szenvedett 2008-ban halálos balesetet Jörg Haider, részegen óriás BMW-jében, hazafelé robogva egy melegek által kedvelt klubból.

Marine Le Pen trónörökösként tart igényt apja, Jean-Marie Le Pen tisztségére, és akárcsak Jörg Haider, Gianfranco Finiéhez hasonló sikeres utat kíván bejárni, de közben hű szeretne maradni a neofasiszta alapértékekhez is. Kérdés persze, lehet-e „ördögteleníteni” az öreg pártot és egy ilyen radikális változáshoz nem kellene a nevet is megváltoztatni. De hogyan lehet kivédeni a Vichy-nosztalgiázók és a „elárult” gyarmatbirodalmat siratók ellenállását? Ugrásra készen áll egy másik komoly trónkövetelő is, Bruno Gollnisch aki persze rámutat Marine Le Pen javaslatainak ellentmondásaira. Szerinte a muzulmán „terjeszkedésről” zajló, mesterségesen felfújt polémia „azt mutatja meg, amit természetesen enélkül is tudunk: az úgynevezett ördögtelenítési stratégia erős korlátokba ütközik. A politikai és médiarendszer nem elégszik meg a neki dobott konccal. Mindig többet akar…, hajtson fejet az ember, azután görbítse meg a gerincét, majd hulljon térdre.”[8]

Az osztrák politikus sorsából a trónkövetelő Marine Le Pen levonta a tanulságot. A Waffen-SS-t nem minősíti „a német hadsereg részének, melynek meg kell adni a tiszteletet”[9], hanem igyekszik továbblapozni, mikor a második világháborúról és az apjának olyan kedves provokációiról van szó, mint a gázkamrák „történelmi részletkérdésnek” minősítése.

Még fontosabb, hogy Marine Le Pen nem habozik szociálisan érzékenyen beszélni a munkásokhoz, aminek köszönhetően az sok FN-szavazót visszahódított, akik rendre csalódtak először a baloldalban majd Sarkozyben. A minta az apja, Jean-Marie Le Pen, aki 2010. május 1-jén, feledve, hogy egykor ultraliberális volt és Ronald Reagan dalnoka, hirtelen védeni kezdte a vásárlóerőt, a szociális ellátórendszert és a nyugdíjakat, mivel arra van szükségünk, hogy „újra beindítsuk a fogyasztást és így megtaláljuk a növekedés útját”, ami az egyetlen lehetőség arra, hogy „minden férfi és nő újra munkához jusson”.[10] És követeli a gazdasági határok védelmét, vagyis a protekcionizmus bevezetését, az igazságos adóreformot, a mezőgazdaság, a kis- és középvállalatok és a kisiparosok támogatását. Az apa lányára hagyja a következtetést: „Mintegy tíz éve eltolódtak az arányok a pénzügyi szektor javára, ahol folyamatosan emelkedett a nyereségesség… Vegyük hozzá az új egészségügyi szabályozást, aminek következtében nőnek a lakosság ilyen kiadásai, valamint a nyugdíjrendszer újragondolását, és nyilvánvalóvá válik, hogy ultraliberális úton haladunk, ami totálisan ellentmond országunk céljaival és hagyományaival.”

A felelőtlen szélsőjobb pártok előnye, állítja Piero Ignazi, hogy egyidejűleg ígérik, hogy „holnap ingyen fogunk borotválkozni és nem fogunk több adót fizetni”. Feltéve, ha „a szociális állam megfelel a nemzeti hagyományoknak”; Dél- és Kelet-Európában ezt a szociális államot fölfalta a nyomor, míg Észak-Európában még talpon maradt. Persze feltétel az is, hogy egy általános szellemi zűrzavar elleplezze a valódi tényeket. Az ellentmondásos szélsőjobb állásfoglalások másik példája: mindig az erős állam ideológiáját hirdették, amely képes ellenállni a transznacionális tőkének, és íme, az Északi Liga és Vlaams Belang a Pó-völgyének és Flandriának elszakadásáért száll síkra. A helyi, regionális identitás kultusza kerül hát a nemzeti identitás kultusza helyére?

A francia esetet kivéve azért kialakult egy közös nevező: Izrael támogatása. December elején a szélsőjobb mintegy harminc vezetője – mint a holland Geert Wilders[11], a belga Filip De Winter és Jörg Haider utódja, az osztrák Heinz-Christian Strache – Izraelbe látogatott, s a fontos vendégeknek kijáró tisztelettel fogadták őket. Összenő, ami összetartozik: Avigdor Lieberman miniszterelnök helyettes és külügyminiszter – aki elhatározta, hogy megszabadítja a palesztinoktól azt az államot, amit zsidó államnak szeretne látni – szívélyesen elbeszélgetett a holland Gert Wildersszel, aki a Korán betiltásáról álmodozik.

A European Freedom Alliance (EFA), ahogy ez a delegáció elnevezte magát, a névadó amerikai szövetség európai ága. Los Angeles[12] negyvenkettedik leggazdagabb embere (ez mintegy 750 millió dollár magánvagyont jelent), Aubrey Chernick, a mecénás azt hangoztatja, hogy a „Jeruzsálemi nyilatkozat” alapján létrejön a demokráciák szövetsége az „új totalitárius típusú globális fenyegetés: az iszlám fundamentalizmus” ellen.

Visszatérve Európába, több ilyen újfajta turista részt vett Párizsban a Laikus Visszavágás és az Identitási Blokk nevű csoportocskák szervezte iszlámosítás kongresszusán – a „kolbász–bor előételek” és a kizárólag disznóhúsból álló népkonyhai ebéd feltalálói – az ultracionista és ultraatlanti www.Drzz.fr. honlap támogatásával. Szó sincs tehát többé a gyarmati háborúk örök visszavágóiról – ezen a címen állt a szélsőjobb egy része Izrael mellé az 1967-es háborúban –, itt közvetlenül azokat támogatják, akik a front első vonalában harcolnak „a Nyugat eliszlámosítása” ellen.

Groteszk, mondhatnánk, hogyan írhatná elő huszonötmillió muzulmán a sariát ötszázmillió uniós polgárnak? De ne becsüljük alá a „civilizációk harcának” fantazmagóriáit és manipulációs hatását, amikor úgy érezzük, hogy a civilizációk összecsapása a szemünk láttára zajlik. Míg az iszlám fundamentalisták az arab–muzulmán világ megaláztatásait és frusztrációit lovagolják meg, a neokonzervatívok az iszlámellenességet próbálják kihasználni, miközben ujjal mutogatnak a néha heves, de ideológiai szempontból már többé-kevésbé semlegesített antiszemitizmusra.[13]

December 10-én Lyonban Marine Le Pen, „elfelejtve”, hogy sok városban nincs mecsetük, az utcán imádkozó muzulmánokat „páncélosok” és „katonaság nélküli megszállóknak” minősítette. Egybeesés? És ha ez az új csípős koktél – Izrael iránti vonzalom, miközben az antiszemitizmus történelmileg lassan eltűnik, a bevándorlókkal szembeni ellenszenv átalakul az iszlámmal szembeni gyűlöletté – a jele annak, hogy újra lendületbe jönnek a jobbtól jobbra elhelyezkedő mozgalmak, pártok és egyéb képződmények?

Igaz, hogy kevés az érintkezési pont a második világháború utáni évtizedek és az 1920-as és 1930-as évek között. De a másképp mutatkozó veszély nem kevésbé nyugtalanító: nem attól kell félni, hogy a fasizmus örökösei hirtelen magukhoz ragadják a hatalmat, inkább attól, hogy folyamatos a hegemóniára törekvésük és lehet, hogy fokozatosan uralkodó ideológiává válnak a civil társadalmakban.

Gramsci a feje tetejére állítva? A Levelek a börtönből egyik írásában a szardíniai marxista teoretikus arról ír, hogy az állam védelme erős „a kazamaták rendszerén (a kultúra, az információ, az oktatás, a hagyományok formáinak állami szervei) keresztül, hisz ezek kizárják egy támadási stratégia lehetőségét, mivel ezeket egyidejűleg kellene legyőzni. Ezért pozícióharcra van szükség, vagyis olyan stratégiára, amely a civil társadalom különböző, egymást követő szintjeit hódítja meg.”[14]


*Történész és újságíró, társszerkesztő Bertrand Badie-val: L’Etat du monde 2011: la fin du monde unique (A világhelyzet 2011-ben: az egységes világ vége) (La Découverte, Párizs, 2010)

Fordította: Terbe Teréz  



[1] A cikk írása után, 2011. január 16-i pártkongresszuson Marine Le Pen    hivatalosan is apja örökébe lépett és átvette a párt irányítását.

[2] Amikor nincs másféle utalás, az idézetek a szerző beszélgetéseiből származnak.

[3] A La Fattoria degli Italiani. I rischi della seduzione populista, szerzője, Rizzoli, Milánó, 2010.

[4] Újabb kiadásban Gallimard, Párizs, 1948 (két kötet).

[5] Társszerző: Dictionnaire de l’extreme droite, Larousse, Párizs, 2007.

[6] A szenátusban 2010. október 23-án botrányba keveredett miniszter.

[7] 1986. március 16-án a RPR és az UDF megnyeri a parlamenti és a helyhatósági választásokat megszerezve az elnökséget a huszonkét fővárosi körzet közül húszban – ebből ötöt az FN támogatásával, amely hat körzetben aratott sikert.

[8] 2010. december 12-i kommüniké.

[9] Le Point, 2008. augusztus 11.

[10] Beszédének nagy részét Jeanne d’Arcnak szenteli. www.frontnational.com

[11] Az AFP szerint „Wilders beszédében az ellen érvelt, hogy területeket adjanak vissza cserébe a palesztinokkal kötendő békéért javasolva a palesztinok »önkéntes« Jordániába telepítését…. »A konfliktus itt, a Közép-Keleten nem a területekről és határokról szól, hanem az iszlám dzsihád és a nyugati szabadság közötti szembenállásról. Az emberek tévednek, mikor azt gondolják, hogy Judea-Szamaria (Ciszjordánia, NDLR) és Kelet-Jeruzsálem elhagyása és átengedése a palesztinoknak véget vet az Izrael és az arab világ közötti konfliktusnak.«… Úgy védték a zsidó kolóniákat Ciszjordániában, mint »a szabadság kis bástyáit, ahol szembeszállnak azokkal az ideológiákkal, amelyek nemcsak Izraelben, hanem az egész Nyugaton tagadják a jogot a békés életre, a méltóságra és a szabadságra.«”

[12] The 50 Wealthiest Angelenos: Aubrey Chernick 42., Los Angeles Business Journal, 2010. május 24.

[13] Ezt mutatja évről évre az Emberi Jogok Konzultatív Bizottságának jelentése (CNCDH, www.cncdh.fr).

[14] A francia kiadás Gallimard, coll. Bibliothéque de philosophie, Párizs, 1996., Antonio Gramsci: Quaderni del Carcere, Einaudi Editore, Torino 1975. I-IV. vol. (II. vol). Magyar kiadás: Antonio Gramsci: Levelek a börtönből, Kossuth Könyvkiadó. Budapest. 1974.