A spanyol és az olasz jobboldal újabb története

Kategória: 2011. március
Írta: Laurent Bonelli és Raffaele Laudani
Találatok: 5938

Spanyolországban a nyíltan konzervatív szélsőjobb francóista nosztalgiát ápol, míg Olaszországban a jobboldal egyik ága beépült a hatalomba, a másik pedig a szeparatizmus ideológiáját hirdeti.

 

A3Hogyan különböztethetjük meg a jobboldal és a szélsőjobboldal politikai alakzatait? Miben különbözik politikai programjuk, ideológiájuk? Az egyetemi és más hivatalos kutatóintézetekben vég nélküli viták zajlanak e kérdésről, de ennek valójában nincs sok értelme: a politikai életet nemigen tudjuk egymástól elzárt, független részekre osztani, a valóság elemzése ezt soha nem igazolja vissza. A csoportosítás politikai tétje viszont az, hogy a „szélsőjobb” még lejáratóbb jelző, mint a „nemzeti jobboldal”.

Ahhoz, hogy felvázoljuk a szélsőjobboldal történetét, nem elég, hogy feltárjuk a szóban forgó párt vagy mozgalom sajátos belső jellemzőit: a feladat sokkal inkább annak felismerése, hogy milyen elképzelhető szövetségek, többé-kevésbé lehetséges folytonosság figyelhető meg az adott ország keretei közt, vagy helyi viszonylatban a jobboldal térfelén. Ennek a kérdésnek különösen nagy a jelentősége Spanyolország és Olaszország esetében: ebben a két államban a szélsőjobboldal hosszú ideig hatalmon volt, Francisco Franco tábornok diktatúrája (1939–1975), és Benito Mussolini (1922–1943)[1] idején.

Spanyolországban a demokratikus átmenet kevés teret hagyott a Franco örökségéhez hű pártoknak. Mindazonáltal némi befolyásuk maradt a biztonsági erők körében, aminek eredménye az 1981. február 23-iki katonai puccskísérlet. De a választásokon sohasem képviseltek érdemi erőt, többek közt azért sem, mert aktivistáik és jelszavaik nagy részét a jobboldal legjelentősebb alakulata, az Allianza Popular (AP, Népi Szövetség) olvasztotta magába. A Manuel Fragára, Franco egykori turizmusért és információért felelős miniszterére bízott AP lett az 1982–96 között kormányzó PSOE, a Spanyol Szocialista Munkáspárt legfőbb ellenfele.

Az 1989 óta új név alatt – PP, Partido Popular, azaz Néppárt –, José Maria Aznar vezetésével működő párt össze tudta gyűjteni a jobboldal szavazatait, a kereszténydemokratáktól egészen a legnosztalgikusabb francóista csoportosulásokig. A PP-kormány változó, aszerint, hogy milyen szövetségekre kényszerül. 1996 és 2000 között az általa vezetett kormánykoalíció inkább liberális jelleget ölt: privatizál és csökkenti a szociális kiadásokat. A PP azonban határozottan konzervatívabbá válik 2000 után, amikor abszolút többséget szerez a választásokon.

Egyértelműen állást foglal „a terrorizmus elleni globális háború” mellett Afganisztánban, majd Irakban. Törvényben korlátozza a külföldiek beengedését és spanyolországi tartózkodását. Betiltja a Batasunát, a baloldali baszk nacionalista képződményt. Oktatási reformot hajt végre: visszaállítja a katolikus hittan és erkölcs tanítását az alsó és középfokú iskolákban.

2004 márciusában ismét ellenzékbe kényszerül, és ezzel belső feszültségekkel terhes időszak kezdődik. A tagság egyik része a PP-ből hagyományos liberális pártot kívánt faragni (ezek közt volt Madrid polgármestere, Alberto Ruiz Gallardón), a párt keményvonalasai viszont meg akarták őrizni a hagyományos nemzeti konzervatív vonalat. Az a tény, hogy a főtitkárnak a nemzeti vonalat képviselő Mariano Rajoy-t választották, azt jelzi, hogy bár a párton belül egyensúlyozni próbálnak a különböző áramlatok közt, a választói támogatást viszont inkább a szélsőségesek táborában keresik. Ez magyarázza, miért ellenzi keményen, hogy társadalmi vita induljon a polgárháborús időszakról („egyes kollektívák egy már túlhaladott múlt kísérteteit szeretnék visszahozni” – sajnálkozott Ignacio González, a madridi autonóm közösség[2] elnöke) és a fasiszta emlékművek lebontásáról (a helyi vezetők szerint Franco madridi Nuevos Ministeriosi lovasszobrának lebontása 2005-ben „a demokrácia történetének legradikálisabb aktusa volt”).

A PP támogatja továbbá a katolikus hierarchia támadásait a homoszexuálisok házassága ellen (Rajoy szerint ez „a házasság alapintézményének a kiforgatása”); kiáll az állampolgári ismeretek iskolai tanításának bevezetése ellen („amivel a baloldal irányítani kívánja a gyerekek akaratát és formálni tudatukat” érvel Alicia Delibes, a madridi közösség oktatási segéd-tanácsnoka); az abortusz törvényes határideje meghosszabbítása ellen. „Harminc éve a demokrácia legsúlyosabb megcsúfolása ez, hiszen először történik meg, hogy a még meg sem születettek egy csoportja borzalmas módon és tökéletesen védtelenül kiiktathatókká válik az életből” – hangoztatja David Pérez a néppárti csoport madridi gyűlésén.

A PP ismét feléleszti az egységes nemzet francóista ideológiáját, a regionális autonómiával szembeni bizalmatlanságot. 2006-ban Eduardo Zaplana, a PP szóvivője kijelentette, hogy a szocialista José Luis Zapatero kormányában „azok győztek, akik meg akarják semmisíteni Spanyolországot.” Hasonló szellemben közelíti meg a bevándorlás kérdését: támogatásáról biztosítja azokat a városokat, amelyek megtagadják az egészségügyi és oktatási szolgáltatásokat az illegális bevándorlóktól.

Fasiszta párt elhagyta régi ideológiai rongyait

A spanyol Néppárt konzervatív megmerevedésétől meglehetősen különböznek a jobboldal Olaszországban megfigyelhető fejleményei. A radikális jobboldal Spanyolországban épp a PP súlya miatt vált marginális tényezővé, Olaszországban viszont két erős irányzat is megjelent. A posztfasiszta vonalat Gianfranco Fini, a képviselőház jelenlegi elnöke testesíti meg, míg Umberto Bossi Északi Ligája szeparatista követelésekkel lép fel.

Véletlen egybeesés-e ez? Bizonyosan nem: az a párt – az MSI, az Olasz Szociális Mozgalom –, amely a háború után a fasizmus hamvaiból jött létre, pontosan akkor szabadult ki az Első Köztársaság (1947–1994) által köré vont gettóból, amikor Silvio Berlusconi belépett a politikai arénába. Gianfranco Fini és Silvio Berlusconi személyes és pártjaikra is kiható hosszú flörtje akkor érte el csúcspontját, amikor megalakították a PdL-t, a Szabadság Népét (Berlusconi pártja), a jobbközép egységesítő pártját. Ez a párt tartotta a keresztvíz alá 1994-ben, mint egy jó tündér, az ifjú Nemzeti Szövetséget, az Alleanza Nazionalét, Gianfranco Fini pártját, melynek neve alatt a fasiszta párt „elhagyta régi ideológiai rongyait”[3], az olasz jobboldal tipikus zsidóellenes és arabbarát előítéleteit.

Ez volt a bevezető aktusa egy – eddig az olasz történelemben ismeretlen – „európai” jobboldali párt létrehozásának, amely félúton állt a német és a gaullista populista hagyomány között. Sőt paradox módon hébe-hóba a baloldal gyűjtőpártjánál a PD-nél, a Demokrata Pártnál is „progresszívebb” álláspontot foglalt el polgárjogi kérdésekben (a mesterséges megtermékenyítéstől a de facto együtt élő párok viszonyának legitimálásáig, sőt, a legális bevándorlók szavazati jogának elismeréséig).

Ennek az átmenetnek a legutolsó fázisa éppen ezekben a hónapokban zajlik: Silvio Berlusconival, a Cavalierével kialakult közvetlen konfliktusában Gianfranco Fini vált Berlusconi első számú ellenfelévé. Tény, hogy Gianfranco Fini sokáig előnyére tudta fordítani a miniszterelnökkel fenntartott különleges kapcsolatát, igaz azon az áron, hogy magára vállalja személyes túlkapásainak egy részét. A jobbközép egységpárt, a PdL megjelenése a porondon viszont beszorította a mozgásterét és autonóm manőverezési lehetőségét, ezért Fini az AN vezéreként utólag hibának tartja e párt létrejöttének támogatását[4].

Fini végül tehát összeütközésbe került Berlusconi egyre kínosabb figurájával, aki mindinkább belegabalyodott a bizánci császárságot idéző szexuális és bírósági botrányaiba. Amikor bekövetkezett az UDC, (a Közép Unió) a kereszténydemokrata utódpárt további bomlása, miközben Berlusconi pártja a PdL, nemigen mozdult és csupán mindenféle jogi akadály kitalálásával próbálta nehezíti a bíróságok Berlusconi elleni „acsarkodását” – a kormány súlypontja mozgásba indult az Északi Liga irányába. Ez utóbbi azonban – szemben a Fini-féle AN-nel, inkább szövetséget kötött Berlusconival, anélkül, hogy beolvadt volna a PdL-be.

Ma már Gianfranco Fini nyíltan vallja: 2013-ban ő kívánja átvenni a „kalifa” szerepét. Ezért hangsúlyozza ma a maga „különbözőségét” Berlusconival szemben. Ezen az úton haladva, Gianfranco Fini felélesztette a tegnap jobboldalának két jellemző elvét, amelyet a Berlusconival kialakított szövetsége idején feláldozott: a törvényesség elvét és az állam kultuszát. Gianfranco Fini 2010 novemberében új pártot alapított, az FLI-t (a Jövő és Szabadság), és a berlusconizmus „mérsékelt”, „alkotmányos” és „szociális” alternatívájaként kíván fellépni.

Ha eddigi útja nem tűnik annyira kacskaringósnak, mint Fini útja - az Északi Liga szintén függvénye Berlusconi kalandjainak. A Forza Italiával szövetkezett, és az első Berlusconi-kormányt létrehozó Északi Liga – amely „rendszerellenes”, „elszakadást”, majd „föderációt” hirdető mozgalomként lépett fel, és a tőkés körök legagresszívebb csoportjainak szóvivőjeként ágált – szintén mély átalakuláson ment át az utóbbi években.

Kormánypártként sikeresen szerepel a helyi önkormányzatokban. A 2010-es választásokon a Liga begyűjtötte a voksok 19,77 százalékát a maga nyolc erős régiójában, sőt, 35,15 százalékot ért el az északi Veneto régióban. Egyes, amúgy vele szimpatizáló kommentátorok szerint felvetődik a kérdés: vajon továbbra is föderalista-e a Liga, nem adta-e fel a maga eszméit annak fejében, hogy ma már jelen van a fontos posztokon”.[5]

A Liga tevékenységében furcsa ellentét pragmatizmusa és Padánia mitologikus hangoztatása („Padánia” eredete igencsak homályos: azt állítják, hogy magában egyesíti Észak-Itália minden népének kultúráját és hagyományát, örököse a kelta civilizációnak, ugyanakkor Európa keresztény alapjait is Padánia tette le). A Liga nem azért lép fel manapság Észak-Itália (önző) érdekeinek védelmezőjeként és szószólójaként, hogy a „tolvaj Rómát” lejárassa – ezzel egyébként kizárólag szavazóbázisát igyekszik mozgósítani –, hanem inkább azért, mert önkormányzati szerepét e régió védelmezőjeként határozza meg.

Az Északi Liga bevándorlóellenes és antiszociális politikája

A berlusconizmus voltaképpen liberalizmus nélküli laissez-faire[6], a dolgok szabad folyását engedő rendszer, a Liga vele ellentétben a laissez-faire nélküli liberalizmus kifejeződése: a Berlusconi-féle ideológiának csupán antiszociális és idegengyűlölő részleteit fogadja el – ilyen szomorú ötlet a „unión kívüli bűnözés” elleni állampolgári önvédelmi őrjáratok. Azonban az illegális bevándorlás körüli polémia célja, hogy széles körű támadást indítsanak a munkapiac szabályozása ellen, hogy „megszabadítsák” a szociális és mindenekelőtt a szakszervezeti „kényszerektől”, az északi régiókban már bevezetett klientúra-rendszerek gyakorlata szerint.  Így hát Umberto Bossi pártja válik a hajdani kereszténydemokrata párt segélyezésellenességének legfőbb örökösévé.

A kétféle olasz jobboldal hangsúlyozza a köztük lévő különbségeket, de nézeteik egyáltalán nem zárják ki egymást. Ott találjuk egymás mellett a két vezér aláírását a jobbközép által az utóbbi években elfogadtatott legfontosabb politikai döntés alatt is: a bevándorlásról szóló hírhedt Bossi–Fini törvény alatt (2002), amely az öreg földrész egyik legszigorúbbika.

Egyes megfigyelők hangsúlyozzák: Fini demokratikus fordulata „őszinte”, utalnak fájdalmas válására attól az egzaltált asszonytól, akit még fasiszta aktivizmusuk idején ismert meg.[7] Akárhogy is van, Gianfranco Fini mérsékelt arculata mindenek előtt taktikai átalakulásra vall: azokhoz a nagytőkésekhez igazodott vele, akik már el akartak határolódni Berlusconi utolsó ciklusától, mert – talán túlzottan optimistán – azt hitték, hogy ez már (a rosszul végződő) vég.

Húsz év alatt a Confindustria, az olasz gyáriparos szövetség opportunista módon többnyire a mérsékelt Romano Prodit, máskor meg a nehezen elviselhető, „szélsőséges” Berlusconit támogatta. Amikor december 14-én a Berlusconi sikeresen túljutott a bizalmi szavazáson, azt is bizonyította, hogy még nem került padlóra. Bár ezt a sikert annak köszönheti, hogy néhány képviselőt Fini csapatából sikerült rábeszélnie, hogy mellette szavazzanak. Sorsa jelenleg az Északi Liga kezében van.

Ez ugyan pirruszi győzelem, de lehetővé teszi, hogy Berlusconi jó pozícióból készüljön az előre hozott parlamenti választásokra. Nélküle semmilyen átmenet nem oldható meg, és mint kormányfő számára kedvező változásokat kezdeményezhet a választási törvényekben. Ezzel szemben Giancarlo Fini legyengülve került ki a bizalmi szavazásból, amit pedig ő kívánt a legjobban. Mozgástere a jobboldalon leszűkült, sőt, kisebb pártok összefogásával új középpárt alakul.

Raffaele Laudani a Bolognai Egyetem történelem, antropológia és földrajz szakának kutatója. Laurent Bonelli szociológus, a városi közbiztonság kérdéseinek specialistája, a Le Monde diplomatique-ban rendszeresen jelennek meg írásai.

Fordította: Sipos János   



[1] Mussolinit 1943. július 25-én mondatták le és fogták el, majd egy SS-kommandó kiszabadította, és 1943 szeptemberétől 1945 áprilisáig állt a Salói Köztársaság élén.

[2] Spanyolország 17 autonóm közösségre oszlik, amelyek saját törvényekkel több-kevesebb önállósággal kormányozzák magukat.

[3] Giancarlo Fini szimbolikus módon „bezárta a kört” 2003-ban egy izraeli látogatása során, amikor a Siratófal előtt, kipával a fején a fasizmust „a huszadik század abszolút gonoszságának” nevezte. Lásd Piero Ignazi, Postfascisti? La trasformazione del Movimento sociale in Alleanza Nazionale, Il Mulino, Bologna, 1998.

[4] Die Welt am Sonntag, Berlin, 2010. november 7.

[5] Luca Ricolfi, Ma la Lega e ancora federalista?, La Stampa, Torino, 2010 szeptember 10.

[6] Carlo Galli, Berlusconi, théoricien de la débrouille [Berlusconi, az ügyeskedés teoretikusa], Le Monde diplomatique, 2009. szeptember.

[7] Persze meg kellene vizsgálni a „mérsékelt” Fini (akkori miniszterelnök-helyettes) szerepét a 2001-es genovai G8-as találkozó tragikus eseményeiben, amikor a rendőrség arra kényszerítette az elfogott és megkínzott tüntetőket, hogy kiáltsák: „Viva il Duce!” (Nick Davies, The Bloody Battle of Genoa, in The Guardian, 2008. július 17.