Tunézia: egy sikeres felkelés

Kategória: 2011. március
Írta: El Alaoui Hicham Ben Abdallah
Találatok: 5661

A tunéziaiak megbuktattak egy despotikus rendszert egy olyan régióban, amelyben a nem diktatórikus állam ritkaságszámba megy. Egy rendszert, amely autokráciából lassan kleptokráciává – azaz lopásra és korrupcióra alapozott rendszerré – fajult. A hatalmat az elnöki család testesítette meg, amely zsebre vágta az egész tunéziai társadalmat. Annak a reményvesztett fiatalembernek az önfelgyújtása, aki érettségivel a zsebében kiskocsijáról zöldséget és gyümölcsöt árult, olyan lázadást indított el, amely elsöpörte az egész arab világ egyik legelnyomóbb rezsimjét.

 

ktunis3Egy nagy nép felkelése mindig példaértékű. Ezt a megmozdulást előre nem lehetett látni, valódi irányítás nélkül jött létre és éppen szervezetlensége adta erejét. Ha szervezettebb lett volna, a rendszernek valószínűleg sikerült volna szétzúznia. Az egyetlen összetartó erő „az elegünk van Ben Aliból” érzése volt, a felkelőket pedig az Internet hálózata kötötte össze. A modern technika, az Internet, a Twitter és a többi felhasználását a rezsim nem tudta ellenőrizni, a hasonló módon lezajlott iráni zöld forradalom példája ellenére, amelyet a hatalmon lévő teokráciának sikerült megtörnie 2009-ben. Kevesebb mint egy hónap alatt a tunéziai lázadás megdöntötte a diktatúrát, amely Észak-Afrika és a Közel-Kelet utóbbi negyed századának egyik legzártabb államát hozta létre.

A felkelést sikerre vivő előnyök mára éppen a legnagyobb gyengeségének számítanak: nincs igazi vezetője, sem politikai programja, és a mozgalom nem tudja az elüldözött elnök megdöntése után a társadalom problémáit valóban képviselni.

Az ország, amelynek népessége a legtanultabb és a legszekularizáltabb az arab világban, eddig sikerrel kerülte el a radikális iszlamisták uralmát. A jelenlegi helyzetben nem is nagyon van esélyük, hogy erőszakkal vegyék át a hatalmat. Ha az iszlamisták egy része elfogadja a demokratikus folyamatban való részvételt (mint a Nadja példája mutatja[1]), akkor a mozgalom integrálódhat a politikai rendszerbe, marginalizálva a radikális elemeket.

Ben Ali bukása és menekülése után a tapintható bizonytalanság oka, hogy nem létezik olyan autonóm politikai elit, amely át tudná venni a hatalmat, és átvezetni országát a demokratikus rendszerbe. Egyelőre nem látszanak mások a porondon, mint a levitézlett rendszer elitje, az embrionális állapotban levő politikai pártok és a vezetőiktől megfosztott munkásszakszervezetek. Ha a káosztól való félelem, a társadalom önigazgatásában való bizalom és a politikai realizmus marad az uralkodó, akkor jó eséllyel kialakul az új politikai struktúra. A fiatalság lehet a demokráciát kereső társadalom erőssége, mert ők ki tudtak törni a diktatúra rabságából nagyobb és jóvátehetetlen emberi károk nélkül.

Az első, a kialakulóban lévő rendszert megalapozó választáshoz közeledve vajon az új vezetők ismét az iszlamizmustól való félelemre fognak játszani, hogy elfogadtassák a nyugati kormányokkal a népszuverenitás újbóli zárójelbe tételét? A lázadás mozgalmi szakaszában az utca félelmet kelt a hatalom új birtokosaiban. Hogy elkerüljék az erőszakos összecsapásokat, az átmeneti rezsim megőrizte a bukott elnök hatalmának egy részét és a status quo fenntartásában érdekelt. Ha a választásokat hamarosan megtartják, ez azt jelenti, hogy újra megnőhet a legitimációját vesztett elit súlya, amely már új politikai jelszavakkal készen is áll a hatalom elbitorlására.

Ez a klasszikus séma. Ugyanezt figyelhettük meg a kilencvenes évek elején Bulgáriában vagy Romániában, ahol a régi rendszer a régi elittel új politikai köntösben kelt új életre. Az ukrán példa még beszédesebb: maga a szakítás még radikálisabb volt (hiszen új állam is keletkezett), de a régi politikai garnitúra azonnal visszatért az ügyek irányításához, mihelyt a kezdeti tumultus elcsendesedett. Az összes ilyen szituáció forgatókönyve: a nép felkel a gyűlölt hatalom ellen, de a bukás egyben enyhíti is a néptől érkező nyomást. Ez központi probléma minden változáskor, ha az adott országban gyenge a civil társadalom.

A januári tunéziai felkelés azonban az egész arab világban felkeltette a népek reményét. A felszabadulás élménye ragályos, Algériában vagy Egyiptomban éppúgy, mint Jordániában, Marokkóban, Szíriában, sőt Palesztinában is. Úgy tűnik, az új nemzedékek mindenhol beleuntak az autokrata rendszerekbe, amelyektől eddig reménytelennek látszott megszabadulni. Mindazonáltal, éppen mert a tunéziai fejleményeket előre nem lehetett látni, az átalakulás nem történhet teljesen azonos módon az arab világ más országaiban.

Tunéziában a hadsereg viszonylag külön működött a titkosszolgálattól és az elnyomó szervezetektől, a rendőrséget is ideértve. A köztársasági gárdát leszámítva e szervezetek tagjai mind alulfizetettek voltak, és ki voltak képezve egy szervezett lázadás felszámolására – az ilyet csírájában fojtották volna el. Viszont tehetetlenek voltak egy szervezetlen, számos társadalmi rétegre kiterjedő felkeléssel szemben.

A hatalom enged, hogy fennmaradjon

Algériában a diktatúra többszereplős – nem egyetlen ember kezében koncentrálódik a hatalom –, a tunéziai eset inkább az egyiptomihoz hasonlatos, ahol a Raïs személyére koncentrálódik az összes gyűlölet és harag, tehát a diktátor könnyen azonosítható célpontja a népnek. Az egész Ben Ali család részvétele az ország kirablásában csak erősítette ezt a jelenséget. Az összetettebbnek tűnő diktatúrát nehezebb megdönteni, mint az olyat, amely egyetlen konkrét arcképet nyújt a népi érzelmeknek, mint a sah Iránban, vagy Suharto Indonéziában, hogy csak a legismertebb példákat említsük. Mellesleg a koalíciós alapokon felépített oligarachiáknak szélesebb bázisuk is van, mint az egyszemélyes uralmaknak, és így nem is annyira ingatagok. Az autokrata rendszerek annál ellenállóbbnak bizonyulnak, minél inkább lemondanak hatalmuk egy részéről a nép, különösen a különböző érdekcsoportok javára. Tunéziához képest a marokkói és algériai hatalom sokkal kiterjedtebb hálózatot hozott létre, amelyhez szorosabban kötődnek az igen összetett érdekek. Algériában pedig a nagy olajbevételek a politikai elit jó részét a rendszer fennmaradásához kötik.

A tunéziai rendszer ráadásul a választásokat hajlamos volt kétes népszavazási procedúrává alakítani (99,27 százalék 1989-ben, 99,91 százalék 1994-ben, 99,45 százalék 1999-ben, 94,49 százalék 2004-ben, 89,62 százalék 2009-ben), nem hagyva talpalatnyi helyet sem az ellenzéknek. A politikai színtér lényegében nem is létezett. Egyiptomban más a helyzet: a választások vaskos csalásokkal zajlanak ugyan, de mégiscsak van lehetőség a vélemények ütköztetésére, és a sajtó sincs annyira elhallgattatva, mint Tunéziában volt.

Ez a helyzet Algériában is, ahol a nagy olajbevételekkel a nép dühe csökkenthető, legalábbis addig, amíg a katonai elit egységes marad, és noha kevésbé látszik a politikai porondon, sikerül – részben alávetéssel – a politikai szereplők egy részét kooptálnia a rendszerbe. A több mint egy évtizedes polgárháború kivéreztette az országot, amely ma nemigen fog felkelni egy olyan rendszer ellen, amely éppen most aratott százezer halott árán győzelmet a radikális iszlám felett.

Maradt még Marokkó, ahol eddig a népi elégedetlenség céltáblája nem a monarchia volt, de a perspektívák híján egyre fásultabb fiatalság, megelégelve a teljesen blokkolt politikai életet, az elnyomó apparátusok uralmát és a klientúraépítő rendszer kiáltó igazságtalanságát, könnyen találhat indokot a lázadásra. Az efféle lázadás jó eséllyel azonnal radikalizálódna, hiszen Marokkó igen bonyolult ország: mély etnikai választóvonalakkal szabdalt társadalmában csak igen kevéssé haladt előre az egységesülési folyamat.

Elkerülhetetlen a változás, de a hogyan kérdéses

Minden térségbeli országra jellemző a kevéssé dinamikus, mélyen egyenlőtlen fejlődési modell, a klientúrát kialakító államapparátus, a nép erőszakos elnyomása, a politikai élet nyitottságának hiánya. Ezek a rezsimek éppen a civil társadalmuk gyöngesége miatt „erősek”. Pajzsukon a legkisebb rés is végezetes lehet, a rezsim részleges megkérdőjelezése is összeomlással fenyegeti az egészet.

Tunéziában éppen a sarokba szorított és illegitim rendszer belső rothadása váltotta ki a népi lázadást. Az érett gyümölcs mindig lehullik? Mégis, Ben Ali rendszerét a régió legstabilabb rendszerének mondták: a bukás megjósolhatatlan volt.

A többi rezsim nem ennyire gyönge és nem is ezen a színvonalon áll. Hosszú fennállásuk azonban könnyű zsákmánnyá teheti őket a ma még nem látható mozgalmak számára, hogy aztán, persze utólag, éppen olyan szükségszerűnek lássuk a változást, mint most a tunéziait. Ben Ali rezsimje kártyavárként dőlt össze, és ez azt bizonyítja, hogy az elnyomó apparátusok tehetetlenek a semmiből, egy pillanat alatt létrejövő mozgalmakkal szemben.

Az ország régióinak eltérő fejlettségi szintje szintén hozzájárult a tunéziai lázadás sikeréhez. Komoly turistacsalogató beruházások indultak a tengerparti területeken, azonban az ország belső részeit teljesen elhanyagolták. Éppen ezeken a területeken tört ki a lázadás, amely végül elsöpörte a rendszert. Más arab országokra helyi változatban ugyanez jellemző. Az olyan társadalom, amelyben a hatalmat egy maréknyi, nem demokratikusan választott csoport tartja kezében, nem képes a gazdaságot racionálisan működtetni, mert nincs autonóm technokrata rétege. Márpedig az arab országok többsége e technokrácia kialakítása helyett hagyta elburjánozni a korrupciót és az autokráciát.

Kínai és lengyel piacosok (a „trabendisták”), lázadó, gyakran diplomás fiatalok, akik ellepik az utcákat és lerombolják a falakat; „hittisták”[2], akik arra várnak, hogy az iszlám magukhoz ölelje őket, vagy egyszerűen csak áldozatai a rendszernek, amely alig hagy nekik esélyt a méltóságteli életre. Reménytelenségük Egyiptomban vagy Algériában is kifejezésre jut (de ott nem képesek kis változást sem elérni, ezért a hangjuk csendben elül), vagy éppen állandó haragban, rossz érzésben érhető tetten (mint Jordániában vagy Marokkóban). E rezsimek, anélkül hogy maguk is észrevennék, stabilitásukat gyakran a társadalom apátiájának köszönhetik, mert a népnek már lázadni sincsen ereje. Amikor a harag kitör, csak vak és erőszakos lehet.

Amíg a fiatalok reménytelensége nem kapaszkodhat valamilyen szimbolikus eseményhez, amely felébreszti a társadalmat, ezek a rezsimek mozdíthatatlanok maradnak. De akár egy fiatal önfelgyújtása is elegendő lehet, hogy az egész társadalom az eleinte helyi lázadás mellé álljon, és a rezsim egy szempillantás alatt összeomoljon.

A tunéziai mozgalom hatása az arab világra attól függ, hogy mennyire sikerül demokratizálnia az országot. Ha a demokrácia gyökeret ereszt Tunéziában, akkor minden bizonnyal fontos példát jelent majd, elsősorban a Maghreb-országokban, és így a népi követelések összefonódnak a pluralizmus és a részvétel követelésével. Ha a tunéziai kísérlet elbukik, az autoritariánus rezsimek újra kényelemben érezhetik magukat, népeik legnagyobb bánatára: az arab rezsimek többsége valószínűleg ezt a második forgatókönyvet támogatja még akkor is, ha ez káoszhoz vezet.

Két jövőképet képzelhetünk tehát el: az arab rendszerek vagy meghallják népeik követéléseit és képesek politikai nyitásra, vagy mindenáron megkísérlik megőrizni a hatalmukat, és nem engednek polgáraik politikai részvételi igényeinek.

A két út: nyitás vagy elnyomás

Az első lehetőséget számtalan csapda övezi. Az elnyomás és a bezártság évtizedei után az arab rezsimeknek fokozatosan kell nyitniuk, hogy elkerüljék a teljes sokkot, amely a bukásukhoz vezetne. Tekintve népeik eddigi megcsalt reményeit, ennek a demokratikus nyitásnak elég őszintének kell lennie ahhoz, hogy ne tűnjön egyszerű becsapásnak, de elég fokozatosnak is, hogy ne hajszolja újabb forradalomba ezeket a rendszereket. Ezt a fokozatos változást csak olyan politikai elit hajthatja végre, amely mind a stabilitást, mind a sürgető változások valóságos lezajlását képes biztosítani. Csak kétségeink lehetnek a jelenlegi rezsimek képessége iránt, hogy létrehozzanak és elég hatalmat is engedjenek egy ilyen politikai elitnek.

Marad tehát a politikai visszazáródás. A tunéziai események tapasztalatai alapján az arab autokrata rezsimek megpróbálják kezelni a lázadást kiváltó közvetlen okokat, fellépnek például az élelmiszerárak, a kenyér, cukor, hús, tojás drágasága ellen. Ezen kívül javítják a biztonsági és hírszerző szolgálataik hatékonyságát.

A tunéziai példa megmutatta, hogy a kommunikációs rendszerben ellenőrizetlen terület jött létre, az Internet szolgált az ellenállók menedékeként, akik a YouTube-on, a Twitteren és a Facebookon érintkeztek egymással. A tunéziai elnyomó apparátus komoly hibája volt, hogy a különböző szervezetek: a rendőrség, a belső biztonsági szolgálat, a hadsereg között nem volt hatékony együttműködés. Az iráni példából okulva az arab rezsimek megtanulták szűrni az Internetet, sőt egy időre le is kapcsolni, ha erre van szükség (lásd Philippe Rivière cikkét). Szélsőséges esetekben kiutasítják a külföldi újságírókat, vagy legalábbis akadályozzák szabad mozgásukat. Az iráni Bassidják[3] mintájára megpróbálják elnyomni a városi lázadásokat, elválasztva egymástól a különböző kerületeket, vagy helyileg avatkoznak be a legfontosabb pontokon. Összességében az elnyomó apparátus modernizációjára és terjeszkedésére figyelhetünk fel. De ezekkel a lépésekkel az apparátus nem tud felkészülni a kollektív akciók új formáira, amelyeket a jövendő társadalmi mozgalmak fognak feltalálni. Az elnyomásra alapuló megoldások legjobb esetben is csak rövid távra szólnak.

Az iráni zöld mozgalom nagy rokonszenvet ébresztett nyugaton, de a tunéziai felkelés nem, sőt, igencsak rövidlátó és teljesen téves reakciókat váltott ki, különösen Franciaországban: a francia politika az utolsó pillanatig hű maradt Ben Ali rendszeréhez. Más nyugati országok, köztük Washington is, csak szavakkal támogatták a felkelést. Lángolóan lelkes nyilatkozataik ellenére valójában igen kevéssé voltak lelkesek az arab világ demokratikus fordulata láttán. A tunéziai mozgalom jó alkalom lehet, hogy ez az attitűd megváltozzon, főleg Párizsban.

Az arab világban a diktatúrákat a gyarmatosítás és az imperializmus módosult továbbélésének tekintik, így a demokratizálódás támogatása azt fejezné ki, hogy a nyugati országok az eddig elnyomott arab társadalmakat elismerik és elfogadják. Ha az iszlámtól való félelemből vagy egyszerűen érdekből a Nyugat nem támogatja a demokratikus mozgalmakat, akkor – és ez a legkevesebb, amit tehet – mindenképpen meg kell őriznie jóindulatú semlegességét.


Fordította: Balázs Gábor     



[1] Politikai és kulturális ellenállási mozgalom, amely a 19. század végén jött létre. Keveredtek benne az iszlám megreformálásának és a társadalom átalakításának célkitűzései. Lásd Anne-Laure Dupont, Nahda, az arab reneszánsz, Manière de voir 106. sz., 2009. augusztus–szeptember.

[2] Munkanélküliek, akik egész nap támasztják a falat (hitt arabul: fal).

[3] A pasdaránok (az iszlám forradalom őrzői) hadseregének fiatal önkéntesei.