A gyilkos golyók jöhetnek síiták vagy szunniták, mérsékeltek vagy radikálisok, nyugatbarátok vagy „antiimperialisták” fegyvereiből. Ugyanígy különböznek az emberek, akiket a golyók eltalálnak. A fegyvereket használó rendszerek viszont hasonlítanak egymásra. Közéjük tartozik a líbiai rendszer, amely a világforradalom gerjesztőjéből az Európai Unió határainak szigorú őrévé vált. (1)
A látszatra különböző kormányok a valóságban sok mindenben hasonlítanak egymásra, például hasonlóan vezetik félre magukat és népeiket. Teherán például azt szeretné hinni és elhitetni, hogy az arab demokratikus felkelések egyértelműen az „iszlám ébredés” jelei, aminek előzménye az 1979-es iráni forradalom volt. Izrael ugyanezt a fantáziaképet terjeszti, de csak azért, hogy úgy tegyen, mintha megrémült volna tőle. Ennek ellenére, amikor az iráni ellenzékiek üdvözölni akarták a kairói tüntetőket, a hatalmon levő teokrácia tűzparancsot adott és a tömegbe lövetett. Az izraeli hadsereg nem gyilkol civileket puszta kézzel, kivéve, ha azok palesztinok (a két évvel ezelőtti gázai háborúnak 1 400 halottja volt). De Benjamin Netanjahu sem viszonyul nagyobb empátiával az arab ifjúság szabadságvágyához, mint Teherán. Különben ugyanis eltávolodnának országától a kiváló zsarnoki, de Amerika-barát partnerek. Az arab felkelők sikere akadályozná Izraelt abban, hogy „a régió egyetlen demokráciájaként” reklámozza magát, és jobb híján meg kellene elégednie az iráni madárijesztővel.
Az Izraellel fennálló feszültség és a nemzetközi szankciók következtében Teherán megint erősen nacionalista húrokat pengethet különös tekintettel arra, hogy riválisait, Egyiptomot és Szaúd-Arábiát meggyengítették a népfelkelések. Ez annál is hasznosabb neki, mivel a 2009-es „zöld mozgalom” az erős megtorlások ellenére tovább él. Ali Khomeini legfelsőbb vezető remélte, hogy az akasztások és a kínzások „széruma” a viták „csíráit” is elfojtotta. Az arab felkelések és az állandó megalázottság azonban, amit Irán iskolázott lakossága átél az archaikus, középkori politikai rendszerben, mindinkább aláaknázzák a már megrendült rendszer legitimitását. A vallási vezetők ahelyett, hogy – a „líbiai módszer” szerint – az elégedetlenek tömegét repülőről lövetnék, inkább saját fanatikusaikat tüzelik.
Egy erős ellenzéki mozgósítás másnapján a 290 képviselőből 222 követelte, hogy fogják perbe Mehdi Karrubit és Mir-Huszein Muszavit, a két régi magas rangú tisztviselőt, akik házi őrizetben élnek, mióta uszítottak a Legfelsőbb Vezető ellen. Február 18-án pedig Teheránban hatalmas ellentüntetést tartottak, ahol „kifejezték gyűlöletüket, haragjukat és undorukat a népfelkelések vezetői, valamint álságos és monarchista szövetségeseik ellen”. (2) A „cionista ügynököket”, a „huligánokat és lázadókat” halállal fenyegetik.
Bár szóhasználata szegényes és ismétlődő, a teokratikus rendszernek vannak támogatói: a nyugati intelmek nem sok vizet zavarnak. Mindazonáltal a rezsim létezése bizonytalan, mint arra február 14-én teheráni látogatásán Abdullah Gül török elnök emlékeztetett: „Amikor az államfők nem fordítanak figyelmet nemzetük kívánságaira, a népek maguk veszik kézbe sorsuk irányítását.”