Xavier Beauvois Emberek és istenek című filmjére, amely 2010-ben elnyerte a cannes-i filmfesztivál nagydíját, hárommilliónál is több néző váltott jegyet Franciaországban (1) . A több mint ötven országban vetített film december 3-án, a filmes elismerések szezonnyitásaként megkapta a National Board of Review of Motion Pictures (NBR), a New York-i kritikusok legjobb külföldi filmnek járó díját is. De vajon nem az-e a siker titka, hogy a film depolitizálja a Tibhirine-ben történteket?
Mivel magyarázható a film váratlan sikere? Mióta az egymilliomodik jegy is elkelt, mindenki ezt próbálja megfejteni. A spirituális tematika, amely Jacques Audiard (2) 2009-es cannes-i sikere után ismét az érdeklődés középpontjába került (még az ateistáknál is); az emberi hősök (azaz a hős mint olyan visszatérése, amire, úgy tűnik, mindig szükségünk van); az újraértelmezett western-mítosz („kuszkusz” verzióban); a rendkívüli színvonalú színészi játék, az együtt dolgozó, nem pedig rivalizáló színészek jóleső látványa; az egyszerű, mégis örömöt sugárzó „neogregorián” esztétika? Talán igen, talán nem: ezek a válaszok csak a médiafelhajtást fokozzák.
Mintha a közös hit megtalálásáról volna itt szó, ha nem is Istenben, legalábbis a francia filmben, amely egy közelmúltban történt tragédiából kiindulva ismét képes nagy művészetet teremteni, a megtestesülés misztériumának esztétikai élményével – egyfajta visszatérés ez Bressonhoz, soft verzióban, széles vásznon. A mozi újra a laikus mise helyszíne lett. A mélyen megosztott Franciaországban az Emberek és istenek csodával határos módon egységbe forrasztja az egyformán esztétizáló baloldalt (az Independent és a Libération értelmiségi mozirajongóit) és jobboldalt (függetlenül attól, hogy Isten – La Croix – vagy a rend szeretete – Le Figaro (3) – motiválja-e őket). Ez a film mindenkit összebékít, ami nem is csoda, hiszen az ábrázolt eseménnyel kapcsolatban semmiféle valódi elkötelezettséget, sem vallási, sem politikai állásfoglalást nem kíván meg nézőitől: a történés a konkrét időből kilépve marad meg (legalábbis látszólag) történelminek (4) .
De vajon Beauvois filmje valóban a történelemből veszi-e ezt az eseményt? Vajon a pontos rekonstrukcióra való törekvés révén – a tibhirine-i szerzetesek beszédének és viselkedésének imitációjától kezdve az algériai társadalom amatőr néprajzáig – közelebbről látja-e a néző, ami 1996-ban történt, vagy éppen eltávolodik tőle? A film és minden elmondott történet úgy jön létre, hogy valami kimarad belőle. Még a leghosszabb, fordulatokban gazdag regény is radikális döntések, kihagyások eredménye. Az elutasítás, eltitkolás és elhallgatás nemcsak az alkotói tevékenység alapvető mozzanata, hanem etikai választás is, politikai tett. Nagyon is jogos tehát a kérdés, hogy az Emberek és istenek, amely címében ellentétes fogalmakat is egyesítő panoptikus víziót ígér, vajon mit és miért próbált elkerülni. Meglehet ugyanis, hogy sokkal inkább attól lett a francia közönség kedvence, ami nincs benne, mint attól, ami benne van.
A nyomozás elutasítása
Egyes kritikusok gratuláltak a rendezőnek, amiért olyan finoman kezelte a kérdést, kik is ölték meg valójában a tibhirine-i szerzeteseket. A film valóban nem vállalkozik annál többre, minthogy nyomokat szolgáltasson, nem foglal egyértelműen állást – ámbár néhány, akár metaforikusan is felfogható átértelmezést azért bátran elénk tár. Mint például az egyetlen, a szerzetesek nézőpontjától radikálisan elszakadó képsorban, ahol egy ismeretlen, fenyegető helikopter hosszasan kering a kápolna fölött, egyszerre a katonai terror és a sors figyelmeztető jeleként, a hatalom perspektíváját jelenítve meg. A jelenet ugyanis azt a sejtést kelti a nézőben, hogy a szerzetesek a GIA (Iszlám Fegyveres Csoport) bázisa ellen az állami hadsereg által indított rajtaütés túlkapásainak estek áldozatul. (5)
A film tartózkodó álláspontjának következtében a nézők egy része valószínűleg azt gondolja a mozi ajtaján kilépve, hogy a szerzetesek az iszlám terrorizmus közvetlen áldozatai voltak (így az algériai hadsereg bűne „csupán” a veszélyben lévők cserbenhagyása). Azokat pedig, akik többet tudtak a történtekről, a film talán csak még inkább meggyőzte arról, hogy itt a „korrupt állam” manipulációjáról, sőt közvetlen beavatkozásáról van szó, ahogy arra a monostor perjele, Christian de Chergé (Lambert Wilson) utal kemény válaszában. Az éles kritikával a perjelt alakító Wilson is egyetértését fejezi ki a sajtónak tett egyik nyilatkozatában. (6) Mások viszont a sejtelmes végkifejletet látva kifejezetten hálásak, felismerve saját tartózkodásukat az efféle összetett és messzire vezető kérdések megválaszolásával szemben. Ugyanakkor talán soha még egyetlen film nem foglalkozott ilyen alaposan a „hogyan is történt valójában” kérdésének történelmi dokumentumaival, főként nem úgy, hogy megjelenését ennyire körülzsongták a legjobb lapok. Ennek az ellentmondásosságnak köszönhetően mindenki találhat a filmben valami ínyére valót.
Algéria – politikától mentesen
Amiről kevesebb szó esik, és amire a film egyáltalán nem utal: a francia állam érintettsége a tragédia végkifejletében. Nem kívánom azokat az ellentmondásos híreket boncolgatni, amelyek szerint a politikai rivalizálás és a közigazgatás szervezetének belharcai buktatták meg a túszok kiszabadításának tervét, akikből így mártírok lettek. (7) Természetesen nem is ennek a meglehetősen sajátos feltételezésnek a cáfolata a lényeges, hanem az a tény, hogy a politikai jelentéskör nem jelenik meg a filmben. A néző szemszögéből a szerzetesek drámája in vacuo dől el a jelenlévő algériai fegyveres erők között: az, hogy terrorista csoport vagy katonai kommandó ölte-e meg őket, „Isten bolondjainak” öltözve vagy sem, teljesen másodlagos. A dráma ezáltal egy képzeletbeli világban játszódhat le, amely kizárja a francia állam felelősségének kérdését ebben a történetben éppúgy, mint Algéria történelmének alakulásában a függetlenség óta. Ettől persze a film történelmi szempontból veszít a pontosságából, viszont kétségtelenül sokkal könnyebben fogyaszthatóvá válik, legalábbis Franciaországban.
De ennyi nem elég a sikerhez. És ezzel egy sokkal egyértelműbb témához érkezünk. A film a tibhirine-i szerzeteseket és perjelüket, Christian de Chergét mutatja be, méghozzá jóakaratú, alapvetően hétköznapi emberként – egyikük vízvezeték-szerelő volt régen, most szorongásokkal teli szerzetes, másikuk életművész orvos, megtört, de azért természetesen ragyogó tekintetű aggastyán. Mindnyájukra jellemző, hogy nem mindennapi módon szentelik életüket mások megsegítésének, a helybeli algériaiakkal való viszonyuk csupán valami kissé feszélyezett barátságosságra (a körülmetélés jelenete, mely a szerzetesek és a falusiak harmonikus „emberi” kapcsolatait mutatja be), velük együtt megélt egyszerűségre (mézárulás a piacon, földművelés) és persze jótékonyságra (rendelőintézet, amely a materiális eszközök hiánya ellenére csodásan hatékony orvosi ellátást nyújt, és ingyen cipőket a rosszul öltözött szegényeknek) korlátozódik. Aztán jön az elkerülhetetlen metamorfózis, mert a szerzetesek egyre erősebben érzik és tudják, hogy egyfajta emberi védőpajzs szerepét töltik be.
Nem akarok senkit nevetségessé tenni, de nem szeretnék meddő és méltatlan vitát sem indítani a tibhirine-i szerzetesek idealizálásáról. (Az Emberek és istenek sikerének kétségtelenül egyik oka, hogy kiköszörüli a katolikus egyházon esett csorbát, amely véleményem szerint erre igencsak rászorul, bár nem ez a legfőbb szándéka.) Az azonban szembetűnő, hogy a film a szerzetesek kötelezettségvállalását a spirituális és emberi dimenzióra szűkíti le, a keresztények és muzulmánok békés együttélésének szándékát kifejező néhány klisével (mert hát ki is akarna mást?) és a káptalani gyűlések hátterében elhelyezett „egyenlőbb világot” hirdető CCFD-térképpel (8) . Így a film a szerzetesek életének egy lényeges kérdését hallgatja el: azt, hogy mennyiben keveredtek bele maguk is a robbanásig feszült algériai politikába.
Tanúk és szereplők
Azon a „bűnükön” kívül, hogy gondolkodás nélkül ellátták a rendelőintézetbe berontó szélsőségesek sebesültjeit, a szerzetesek két szempontból is problémát jelentettek az algériai rezsim szemében az iszlamisták elleni „piszkos háború” idején. (E humanitárius döntésüknek egyébként, vértanúságuk egyedüli illusztrációjaként a film legszebb drámai jeleneteit köszönhetjük.)
Egyrészt tanúi voltak a hadsereg Médéában elkövetett kegyetlenkedéseinek: razziáknak, kitelepítéseknek, erdőirtásnak, legeltetési tilalomnak, napalmbombáknak. Mindebből semmit sem látunk a filmben; semmi jele a borzalomnak, amely ebben az időszakban átjárja és felforgatja még a tájat is (9) . A bosszúálló iszlamisták és a katonai hatalom nyílt ellenségeskedése a szerzetesekkel még megalapozatlanabbak, mondhatni teológiainak, ennélfogva elvontnak, és még abszolút érvényűbbnek tűnik.
A tibhirine-i szerzetesek valójában nem pusztán passzív tanúi voltak a hadsereg bűntetteinek. Voltak közöttük, akik a maguk szerény és visszafogott módján, de valós szereplői voltak a politikának, amely ekkoriban erős és széles körű konszenzusra törekedett, hogy véget vessen az erőszaknak, és folytassa az 1992-ben félbe maradt demokratikus folyamatokat. Christian de Chergé közel állt a Szent Egyed Közösséghez tartozó Marco Impagliazzóhoz, akinek erőfeszítései nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy 1995 januárjában aláírták a Római Egyezményt. E dokumentum a válságból való békés kilábalás érdekében egyesítette az algériai politikai erőket, az 1992-ben államcsínnyel hatalomra került kormány kivételével. Marco Impagliazzo többször is részt vett az Atlasz-hegységben megbúvó monostorban rendszeresen megtartott keresztény–muzulmán összejöveteleken. Christian de Chergé révén lépett kapcsolatba a médéai Hocine Esslimani sejkkel, aki szintén jelen volt a római találkozókon (és aki maga is célpontja volt egy emberrablásnak, ugyanazon az éjjelen, amikor a hét szerzetest vitték el). A perjel elszántan támogatta a diplomáciai ellentámadást, amely már-már eredményesnek tűnt. Március 26. éjszakája után pedig a Szent Egyed Közösség saját hálózatát mozgósítva igyekszik kiszabadítani tibhirine-i barátaikat. (10)
A nemrégiben napvilágra került tények ellenére (11) a tragédia felelőseit és valódi okait továbbra sem ismerjük. Talán soha nem is fogjuk. Az azonban egyértelmű, hogy Christian de Chergé látásmódja és a muzulmán–keresztény testvériséget hirdető elkötelezettsége nem zárta ki a feladat politikai dimenzióját, annak minden kockázatával és nehézségével együtt (12) . Az Emberek és istenek nemcsak azzal hamisítja meg a szerzetesek alakját, hogy mint pszichológiai lényeket erősen idealizálja őket, hanem sokkal inkább azzal, hogy politikai tevékenységüket egész egyszerűen kizárja a történetből. Haláluk valódi egzisztenciális súlya nem érzékelhető: a végkifejlet az európai néző félelmeinek és fantazmagóriáinak felszínén lebeg – ezt a felszínt jeleníti meg a filmvégi havas kép, amelynek fehér ködén keresztülhaladva tűnnek el szemünk elől a szerzetesek.
Az algériaiak ábrázolása
A film tehát eltorzítja az Atlasz-hegység monostorának politikai valóságát. Vajon hívebben láttatja-e a helybelieket?
A szerzetesek viszonya az algériai lakossággal a paternális kapcsolatokra korlátozódik. Ezt például az a jelenet is érzékelteti, amikor Luc testvér (Michael Lonsdale) a fiatal Rabbiának (Sabrina Ouazani) az emberi és az Isten iránti szerelem tapasztalatáról beszél, és amely sokkal inkább arra szolgál, hogy megszeressük ezt a szimpatikus öregembert, mint hogy azoknak az életébe pillanthassunk be, akiknek Luc testvér amatőr pszichológusi és orvosi tehetségét szenteli. Az, hogy ezek a jó falusiak egyfajta posztkolonizációs alárendeltségben élnek tehetetlenül, nem más, mint klisé. Éppúgy, mint a gonoszok, a „kemény, de nem teljesen embertelen” terroristák, a „szadista és elembertelenedett” katonák, vagy a magas beosztású „önkényeskedő és korrupt” köztisztviselők ábrázolása. Ügyes elsinkófálása ez a történelmi összefüggéseknek; a gyarmatosításra és annak következményeire csupán egyetlen utalást hallunk, épp a wali, azaz a „terrorista” állam képviselőjének szájából, amit szinte meg se hall az ember.
Ami pedig a helyrajzot illeti, Tibhirine faluja nélkülöz minden helyi sajátosságot. A két közösség fizikai összefonódását jelző, a monostor falai között álló mecsetben például nem hallhatjuk a müezzint, akinek harangjátéka valójában éppúgy része volt a keresztény imádkozók életének, mint a muzulmánokénak, és akinek imára hívó szava a film által bemutatott időszakban, sőt az emberrablás napján is szólt.
A film jeleneteit egyébként Marokkóban forgatták, a falusiakat pedig ennek megfelelően nagyrészt marokkói statiszták játsszák. Emiatt sok félrecsúszott hangsúly, amelyet aztán - mikor a beszéd már szinte érthetetlenné válik - gyorsan szinkronizálnak, és emiatt olyan hiteltelen a hétköznapi élet ábrázolása. A hétköznapi élet ábrázolása emiatt is hiteltelen.
Mire gondoljunk, amikor az Emberek és istenek körüli médiahírverésben csak azt hallani, hogy milyen aprólékos figyelemmel törekedtek a monostori élet, a liturgikus szertartások, a szerzetesek viselkedésének pontos ábrázolására? A szerzetesi tanácsadót emlegetik, meg azt, hogy a színészek heteket töltöttek a savoyai trappistáknál. Amikor pedig a helyiek bemutatásáról van szó, olyan következetlenségekre bukkanhatunk, mintha Nanni Morettivel (aki egyébként nem is olyan rossz a pap szerepében) akarnánk eljátszatni Christian de Chergé, vagy (hogy James Bond régi ellenségeinél maradjunk) Klaus Maria Brandauerrel Luc testvér szerepét.
Erre nyilván fel lehetne hozni azt, hogy Algériában - az események helyszínén pedig még kevésbé - nem lehet forgatni forgatni, és hogy igazából nincs nagy jelentősége annak, ha egy Maghreb-országot egy másikkal helyettesítünk. Ám legyen. Csakhogy így még tisztábban látszik, hogy az európai film kettős mércével mér: egyre betegesebb naturalizmusát a Földközi-tengeren túlra is kiterjeszti, mégpedig a politikai dimenzió teljes mellőzésével. Pasolini nem Palesztinában forgatta a Krisztus kínszenvedéséről szóló filmjét, de a Szentföld és az olaszországi Mezzogiorno közötti földrajzi különbséggel számolva a választott helyszínt egy olyan általános érvényű diskurzus megteremtésére tudta használni, amely az antropológiailag és politikailag különböző tapasztalati terek viszonyáról szól, és nem az volt a célja, hogy hard discount egzotizmust teremtsen. Xavier Beauvois-nál ellenben a hely teljesen jelentéktelen, nem több, mint puszta díszlet, a táj lankáit formáló élet pedig, ha meg is jelenik, csak folklorisztikus elem marad.
A film, amelynek hősei mi vagyunk
A rendező, a forgatókönyvíró és a producerek döntései sem a szerzetesekkel, sem a helyiekkel kapcsolatban nem koherensek. Azáltal, hogy a koncepció politikai jellegétől fosztja meg ezt a politikától elválaszthatatlan emberi tragédiát, a francia középosztálybeli közönség könnyűszerrel azonosul egy képzeletbeli, eszköztelen ellenálló magatartással, amely jobb híján a pacifizmusban találja meg a nyugalmát. Az egyik oldalon a megbízhatatlan állam, a másikon az elkerülhetetlen és vak erőszak. A kettő között, a félelem és az általános bizalmatlanság korában, ennek a filmnek valójában mi, európaiak vagyunk a hősei.
Egy 1995. április 11-én elküldött körlevélben, a Rómában megindított béketárgyalások kudarca után Christian de Chergé a következőket írja: „A Szent Egyed Közösség nem tudta érvényesíteni a megvetett kisemberek tömegeinek akaratát, akikről pedig tudjuk, hogy bölcsek és nagylelkűek.” (13) Az Emberek és istenek pontosan azt a hibát követi el, amit a perjel bírál: ugyanazt a rejtett, megtisztított vallásossággá szublimált rasszizmust – mindezt régi mesterek képeit idéző fényekkel és olyan színészi játékkal, amelynek tagadhatatlan varázsát az úgynevezett pszichológiai finomságok mégis közhelyessé teszik. Beauvois filmjében a tömeg, amelyről Chergé beszélt, egész egyszerűen nem létezik. És az a néhány férfi és nő, aki mégis felbukkan, csak annyira jut szóhoz, hogy segítségért és védelemért forduljon a nagy fehér testvérhez.
Talán épp ebben kell keresnünk a nézők egyöntetű rajongásának mélyebb okait. Aminek lényegét maga a rendező is megfogalmazta, de sokat sejtető elszólására egyetlen francia újságíró sem kapta fel a fejét: „Számomra ez egy univerzális tragédia. Vagy effektíve western. Csak éppen »kuszkusz« verzióban: algériaiakkal, akik az indiánokat játsszák, és szerzetesekkel, akik pedig a fogságba zárt cowboyok.” (14)
Pontosan. Ennél világosabban nem is lehetne kifejezni. És nagyon is jól tudjuk, hogy addig, amíg csak a jó indiánokat vesszük védelmünk alá, vagyis azokat, akik behódolnak az akaratunknak, gyakran megesik, hogy az összes többit végül elpusztítjuk.
Frederick Bowie független újságíró, az Észak-Dél kapcsolatok szakértője, az Al-Ahram Weekly (Kairó) tudósítója. Lásd a blogján. Megjelent a Le Monde diplomatique Le lac des signes (Jelek tava) kulturális blogján 2010. december 8-án.
Jegyzetek
[1] Azóta már több mint hétmillió nézője van a filmnek.
[2] Magyar címe A próféta.
[3] Francia lapok, amelyekben a filmkritikák megjelentek.
(4) Kevesen állítják ennek az ellenkezőjét, de Benjamin Stora igen, ő azonban mostanáig mintha hezitált volna, hogy nyilvánosság elé tárja-e, mit gondol valójában. Lásd Merouane Mokdad: „La tragédie du peuple algérien n’a pas été évoquée dans cette fiction”[Ebben a filmben nem esik szó az algériai nép tragédiájáról], Tout sur l’Algérie [Mindent Algériáról], 2010. november 3.; Didier Péron: Des victimes françaises de l’histoire algérienne [Az algériai történelem francia áldozatai], Libération, 2010. szeptember 25.
(5) A hadsereg túlkapására vonatkozó évtizedes népszerű hipotézist Buchwalter tábornok nemrégiben tett tanúvallomása támasztotta fel, lásd L’assassinat des moines de Tibhirine : vers la vérité ?[A tibhirine-i szerzetesek meggyilkolása: közelebb az igazsághoz?], Médiapart, 2009. szeptember 14.
(6) „Azt se felejtsük el, hogy a szerzeteseket terroristáknak öltözött katonák rabolták el, ami persze nem is volt túl nehéz feladat.” Entretien avec Le Soir, 2010. szeptember 8.
(7) Érdeklődéssel, de kritikai érzékünket megtartva olvassuk a Lounis Aggoun és Jean-Baptiste Rivoire által ismertetett, különböző hipotéziseket: Françalgérie, crimes et mensonges d’États. Histoire secrète, de la guerre d’indépendance à la « troisième guerre » d’Algérie [Francia Algéria, az állam bűnei és hazugságai. A „harmadik algériai háború” függetlenségi harcainak titkos története], La Découverte, Párizs, 2004.
[8] Katolikus Bizottság az Éhínség ellen és a Fejlődésért.
(9) „Az algériai hatóságok hónapok óta próbálják őket meggyőzni, hogy költözzenek el. Most már dönteni kell, melyik oldalra állnak. A környék kiürült, a lakosságot áttelepítették, a legeltetést betiltották. A katonaság még az erdőket is megpróbálta kiirtani, hogy sehol egy búvóhely ne maradjon – vágott sebekként tátongtak a hosszú vörös földcsíkok a hegy sötétzöldjében.” Florence Aubenas: La véritable histoire des moines de Tibhérine [A tibhirine-i szerzetesek igaz története], Nouvel Observateur, 2010. augusztus 26.
(10) A Szent Egyed Közösségnek köszönhetően megindított békefolyamat teljes dokumentációját ismerteti a tárgyalások két legfőbb kezdeményezője, Mario Giri és Marco Impagliazzo az Algeria in ostaggio : Tra esercito e fondamentalismo, storia di un pace difficile (Milánó, 1997.) című könyvben. A Notre-Dame-de-l’Atlas monostorral és Christian de Chergével való viszonyukkal kapcsolatban lásd a 211–221. oldalt, Marco Impagliazzo szavait pedig Aggoun és Rivoire közvetítésével ugyanott. A római tárgyalásokról bővebben lásd Ignacio Ramonet: Pacte pour l’Algérie [Egyezmény Algériáért], Le Monde diplomatique, 1995. február.
(11) Lásd többek között Fabrice Arfi: Tibhirine : les révélations cachées dans le coffre-fort du juge [Tibhirine: titkok a bíró páncélszekrényéből], Médiapart, 2010. május 28. (csak előfizetőknek).
(12) Lásd Christian Bobin szövegét, melyet Christiane Lebreton testvér másolt be saját naplójába pár nappal az után, hogy a Sayah Atia iszlamista gerillaharcosok 1993 szentestéjén betörtek a monostorba: „Most úgy tűnik, hogy ismét a fegyverek veszik át a stafétát. Mit kell tennünk egy ilyen helyzetben? Szembe kell szállni. (...) Aki szembeszáll a rosszal, az szembeszáll a világgal, és aki szembeszáll a világgal, az politizál, amikor a politikusok már nem teszik.” John Kiser: Passion pour l’Algérie – les moines de Tibhérine, [Algéria szeretete – a tibhirine-i szerzetesek]. Henry Quinson, Nouvelle Cité, 2006, 238. o. Hasonló mondat Christian de Chergé-től, mely 1996. márc. 8-án hangzott el Algírban, a nagyböjt után: „Azt mondják, ezek mocskos állatok, nem emberek, akikkel beszélni lehetne. Én meg azt mondom, soha nem lesz béke addig, amíg így gondolkodunk.” Christian de Chergé, L’invincible espérance [Legyőzhetetlen reménység], Bayard, Párizs, 1998, 309. o.
(13) Aggoun és Rivoire idézete, uo.
(14) Lásd Des Hommes et des dieux : 2 millions de spectateurs ! Les raisons du succès [Emberek és istenek: 2 millió néző! A siker okai], Première, 2010. október 9.