A legkedvezőbb eshetőséggel számolva tételezzük fel, hogy Athén három-négy év alatt képes lesz az államháztartást rendbe tenni, s az államadósság nem haladja majd meg a GDP 200 százalékát. Semmit sem nyertünk, hiszen az államadósság jelenleg nem haladja meg a GDP 160 százalékát, míg a költségvetési hiány 2011. január–augusztus között 18 milliárd euró, ami a GDP 9 százalékának felel meg. Az államháztartás hiánya nemhogy csökkenne, inkább növekszik, ami elsősorban a lakosságra kényszerített elképesztő méretű megszorítások következménye, amelyek tovább mélyítették a recessziót: 2011-ben a gazdaság 5 százalékkal zsugorodik majd. A július 21-i megállapodás értelmében az európai bankok által a „kényszer hatására önként” vállalt 21 százalékos (1) „leírás” csak arra elég, hogy előkészítse a 200 százalékos küszöb átlépését. Felvetődik tehát a kérdés, hogy képes lesz-e a görög társadalom hosszabb távon ekkora adósságterhet elviselni, olyan feltételekkel, hogy azok ne fojtsák meg teljesen – abban aligha reménykedhetünk, hogy az ország visszaszerzi a jól ismert déli kedélyét.
A lehető legrosszabb bizonyosan bekövetkezik
A kérdés első részére az a válaszunk, hogy kényszerintézkedés hiányában rövidesen kizárólag az európai közhatalom vállalja a görög adósság finanszírozását. Egy pénzügyi szaklap nemes egyszerűséggel a következőket írta erről: „nem feltételezzük, hogy befektetők újra kedvet kapnának a vásárláshoz”. (2)
Nem csak arról van szó, hogy a görög államadósságot ezentúl csak állami forrásból lehet növelni, hanem arról is, hogy amikor a lejárt hiteleket fokozatosan meg kell újítani, a magánszektor mindent el fog követni, hogy a piacokon vásárlókként őket megelőzve a Nemzetközi Valutalap és az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (FESF) lépjen fel. Eközben a bankok és más pénzügyi intézmények kifejezetten kedvezően fogadják majd, ha az Európai Központi Bank (EKB) – minden előzetesen hangoztatott elvi fenntartása ellenére – visszavásárolja az államadósságot, hogy így enyhítse még jobban a terheket. Néhány év múlva a görög államadósság kizárólag állami intézmények tulajdonában lesz.
Tudnunk kellene azonban, hogy a görög vagy bármely más társadalom milyen nagyságrendű kamatlábat tart majd egyáltalában „elfogadhatónak”. Hacsak nem akarunk népfelkelést kirobbantani, vagy hatalomra segíteni egy véres diktatúrát, avagy nem kívánjuk előidézni a görög civilizáció eltűnését, kijelenthetjük: egy fejlett nemzet nem viseli el megtermelt javai több mint 6 százalékának elvonását évente, ami Görögországban a közszférában alkalmazottak bérének a felét tenné ki (3) . Összehasonlításul: Franciaországban a jelenlegi államadósság törlesztése a francia GDP mintegy 2,3 százalékát teszi ki. Ha a görög államadósság plafonját a GDP 200 százalékában stabilizálnánk, az adósság után megállapítandó reálkamat legfeljebb 3 százalék lehetne, hogy a forráselvonás mértéke ne haladja meg az éves GDP 6 százalékát.
Tehát ha az európai államok a pénzpiacokon reálértéken 3 százalékos vagy ennél alacsonyabb kamatláb ellenében tudnának hiteleket felvenni, akkor egy fillér plusz költség nélkül képesek lennének finanszírozni a görög államadósságot. Márpedig az Európai Pénzügyi Stabilitási Alapnak (EFSF) szeptember közepén Portugália megsegítésére sikerült tízéves lejáratra ötmilliárd eurót előteremtenie 2,75 százalékos nominális kamatra. Mivel a hitelezők inflációs várakozása két százalék körül mozog, ez 0,75 százalék nagyságrendű reálkamatnak felel meg. Következésképpen lehetséges volna tartósan jóval a fentiekben vázolt fojtogató szint alatt finanszírozni a görög adósság egészét.
Ahhoz, hogy ez a vészforgatókönyv valóra váljon, további három feltételnek kellene teljesülnie. Először is, hogy egy ilyen természetű tervet kidolgozzanak az illetékesek, aztán hogy az európai vezetők egyetértésre jussanak ebben az ügyben, a harmadik feltétel pedig, hogy az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap hitelfelvételi kapacitását jóval a jelenlegi 440 milliárd fölé emeljék. Ez az, amit Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter helyesen felismert, s a wroclawi csúcson az európai vezetőknek ki is fejtett. Nyilvánvalóan nem az öreg kontinens, hanem leginkább a bankok iránti szeretet vezérelte. Geithner nem kívánja a bankokat továbbra is a görög fizetésképtelenség áldozatává tenni. 440 milliárd euróval ugyanis az Európai Pénzügyi Stabilitási Alapnak éppen csak a görög államadósság megvásárlására futja. Ugyanakkor finanszírozni kell még a portugál meg az ír tervet, s további forrásokat kell tartalékolni, bizonyítandó, hogy szükség esetén elég a pénz Olaszország és Spanyolország helyzetének könnyítésére is (esetükben csak könnyítésről van szó). Tehát a Stabilitási Alapnak összesen mintegy ezermilliárd euróval kell rendelkeznie.
Az olasz és a spanyol adósságok kamatlábai nőni kezdenek
Ez az ésszerű összeg csak akkor éri el a célját, ha a kellőképpen átgondolt terveket ésszerű határidőn belül és szilárd meggyőződésen alapuló eltökéltséggel valósítják meg. Az európai vezetők minden újabb „meghátráláson alapuló előrelépése”, még ha jó irányban történnének is, mindenképp pánikreakciónak tűnnének a feltartóztathatatlanná váló események sodrásában, és tragikus következménnyel járnának.
A piacok egyre bizalmatlanabbak lesznek. Amint az Európai Központi Bank felhagy az államadósságok felvásárlásának programjával, az olasz és a spanyol adósságok kamatlábai nőni kezdenek. Elég lesz majd akkor valakinek tolvajt kiáltani, s a jóslatok máris önmaguktól valóra válnak: a hitelminősítő ügynökségek nyomban rohamtempóban elkezdik az államadóssági kötvények leértékelését. Ilyen körülmények között az érintett országok nem tudják majd megújítani lejárt adósságaikat, mivel csak csillagászati kamatokkal juthatnak újabb hitelekhez. Előbb-utóbb adósságaik tarthatatlanná válnak – nem is a hitelösszeg, hanem az elszabadult kamatlábak miatt. Hiszen az olyan adósság, amelynek a kamata nulla, nem kerül semmibe! A kamatlábak emelkedése teszi elviselhetetlenné az adósságot, mivel a kamatok és a kamatos kamatok fizetése terheli meg annyira az érintett állam költségvetését. Ez ugyanakkor megerősíti a hitelezők meggyőződését, hogy az adósság elviselhetetlen mértéket ölt, és így nő az adós állammal szembeni kockázati felár... mindez felfelé hajtja a kamatlábakat, ami még valószínűbbé teszi a jövőbeni nem fizetést, és tovább növeli a kockázati felárat.
Ebben a pánikhangulatban egy szegényes Európai Pénzügyi Stabilitási Alap nem tenné lehetővé, hogy az adott ország valóban kedvező feltételekkel jusson a piacokon hitelhez. Ugyanakkor a Stabilitási Alap hitelfelvételi költségei kihatnak az egész eurózónára és megdrágítják az összes ország államadósság-finanszírozását, még azokét is – Németország, Hollandia, Franciaország –, amelyek pillanatnyilag nem szorulnak segítségre. Az európai kármentési terv úgy nézne ki, mint amikor két korhadt deszkát támasztanak egymáshoz, hogy tehetetlenségükkel tartsák meg egymást. (4)
Továbbá az eurókötvények sem jelentenének lényegesen jobb megoldást. Papíron ugyan elegáns és politikailag ügyes formula az államadósságok kamatlábainak „közösségesítése” a találékony „bonus-malus” típusú kiigazítással. (5) Az özönvízként ránk zúduló államadósságok zűrzavarából megszülető európai közös költségvetés és egyben az új föderális Európa igencsak szívet melengető mítosz: a keresztelő ünnepségen mindenkinek jutna némi cukorka! Azonban ez is csak a korhadt deszkák esetéhez hasonlítana.
Ugyanis az összes államadósság egyesítése egyetlen kötvénybe paradox módon a rosszul házasított borok fanyar ízére emlékeztetne, amikor is az egybegyűjtött, alulértékelt, átstrukturált és átcímkézett hitelekkel egy olyan trükknek leszünk tanúi, amikor a nemesített vetőmagba káros növények magvait keverik. Mindez egyébként kísértetiesen emlékeztet a subprime nevű társasjátékra.
A rendkívüli helyzetben egyedüli megoldásként az európai bankokat arra köteleznék, hogy vásárolják fel a veszélyeztetett európai országok teljes államadósságát. Lehetséges, hogy az európai vezetők efféle megoldáson törik a fejüket? Egy sajátos trockista-liberális álláspont híveiként talán arra a következtetésre jutottak, hogy mindaddig, amíg a válság nem ér véget, lehetetlen megtalálni a megoldást. S nincs igazuk?
A viharok elültével higgadtan egyéb helyes megoldásokat is számba lehetne majd venni. Mindenekelőtt – és ennek már rég eljött az ideje – adót kell kivetni a pénzügyi tranzakciókra, valamint bevezetni egy európai szintű széndioxidadót, miként ezt Michel Aglietta javasolja. (6) Ezután fel kellene adni a gyilkos 2 százalékos inflációs célt, és azt 4-5 százalékra kellene emelni. A legnehezebb feladat mindenesetre az infláció gerjesztése lenne. Miként Robert Boyer megjegyzi : „Ezen a sivár tájon az egyetlen reményt az kínálja, hogy Kínában a munkaerőhiány, vagy társadalmi konfliktusok keletkezése okán infláció támad. A kínai bérek növekedése következtében vissza lehetne térni az inflációs pályára, ami világviszonylatban is csökkentené az adósságterheket. Ez kiváló forgatókönyvnek ígérkezne.” (7) Ezt elősegítendő talán szükség lenne arra is, hogy az európai munkáltatók egy kis lökést adjanak a bértárgyalásoknak...
Befejezésképpen szükség volna arra, hogy a közösség elfogadjon egy európai szintű „aranyszabályt”. Ám ennek szigorúnak és következetesnek kell lennie, és magában kell foglalnia a vonatkozó végrehajtási rendeleteket is! Meg lehetne tiltani minden államnak, hogy költségvetésének hiánya meghaladja a 3 százalékot, és célként kellene kitűzni a GDP 30 százalékánál alacsonyabb államadósságot. Bármelyik előírás megszegése esetén igazságos és egyben bátor rendelkezés lenne, ha az évi nettó 35 ezer euró fölötti jövedelmi sávban a személyi jövedelemadó 90 százalék lenne mindaddig, amíg a hiányt nem szorítják vissza az aranyszabályban rögzített korlát alá.
Nem haragudnánk meg az európai szociáldemokráciára, ha ismét vevő lenne jó ötletekre, és a pótadó kivetésének küszöbét ésszerűbb szinten, 85 százalékon rögzítenék.
(1) Azóta ezt ötven százalékra emelték. Ford.
(2) Les Échos, 2011. szeptember 11.
(3) Görögország a GDP 12 százalékát fordítja a közszféra béreire, s ezzel egy szinten van az OECD országok zömével, amelyek a GDP 10-12 százalékát költik hasonló célokra. Lásd: A közfoglalkoztatás főbb adatai, 2010. december, Stratégiai elemzések Tanácsa, Párizs
(4) A világválság második felvonása, Le Monde diplomatique, 2010. szeptember. Akkor ugyanezt a gondolatot így fordítottuk: „Az európai mentőcsomag, úgy tűnik, két olyan ócska kecskelábra támaszkodna, amelyek csak azért nem dőltek még össze, mert egyformán korhad az anyaguk.”
(5) Natixis tanulmány, melyet Isabelle Couet idéz, Un Eurobond qui profitera á tous [Mindenkinek előnyös eurokötvény], http://blogs.lesechos.fr, 2011. szeptember 1.
(6) Interjú, megjelent a Les Echos, 2011. szeptember 15-én.
(7) „Ez a válság súlyosabb, mint az 1929-es”, beszélgetés Ludovic Lamant-nal, 2011. augusztus 21.
