Mentőmellény Görögországnak, mankó az eurónak

Részletek: Kategória: 2011. november; Írta: Laurent Cordonnier; Találatok: 6507

Feltételezzük, hogy Görögország „megmentése” mára valóban sürgetővé vált. Ha figyelemmel kísérjük a jelek szerint jelenleg is uralkodó felfogás alakulását, ez azt jelenti, hogy elejét kell venni a görög államcsődnek, és az országot az eurózónán belül kell tartani. Nem csupán azért, mert a görögök számára valóságos katasztrófával érne fel, ha nem sikerülne e két cél valamelyikét teljesíteniük, hanem azért is, mert egy ilyen esetleges fejlemény pusztító következményeket hozna általában az európaiak számára. Egy pillanatra fogadjuk el ezt a megközelítést, s tegyük fel a kérdést: milyen feltételek mellett teljesülhetnek a fentiek?

burning_city_by_moodylemon A legkedvezőbb eshetőséggel számolva tételezzük fel, hogy Athén három-négy év alatt képes lesz az államháztartást rendbe tenni, s az államadósság nem haladja majd meg a GDP 200 százalékát. Semmit sem nyertünk, hiszen az államadósság jelenleg nem haladja meg a GDP 160 százalékát, míg a költségvetési hiány 2011. január–augusztus között 18 milliárd euró, ami a GDP 9 százalékának felel meg. Az államháztartás hiánya nemhogy csökkenne, inkább növekszik, ami elsősorban a lakosságra kényszerített elképesztő méretű megszorítások következménye, amelyek tovább mélyítették a recessziót: 2011-ben a gazdaság 5 százalékkal zsugorodik majd. A július 21-i megállapodás értelmében az európai bankok által a „kényszer hatására önként” vállalt 21 százalékos[i] „leírás” csak arra elég, hogy előkészítse a 200 százalékos küszöb átlépését. Felvetődik tehát a kérdés, hogy képes lesz-e a görög társadalom hosszabb távon ekkora adósságterhet elviselni, olyan feltételekkel, hogy azok ne fojtsák meg teljesen – abban aligha reménykedhetünk, hogy az ország visszaszerzi a jól ismert déli kedélyét.

A lehető legrosszabb bizonyosan bekövetkezik

A kérdés első részére az a válaszunk, hogy kényszerintézkedés hiányában rövidesen kizárólag az európai közhatalom vállalja a görög adósság finanszírozását. Egy pénzügyi szaklap nemes egyszerűséggel a következőket írta erről: „nem feltételezzük, hogy befektetők újra kedvet kapnának a vásárláshoz”.[ii]

Nem csak arról van szó, hogy a görög államadósságot ezentúl csak állami forrásból lehet növelni, hanem arról is, hogy amikor a lejárt hiteleket fokozatosan meg kell újítani, a magánszektor mindent el fog követni, hogy a piacokon vásárlókként őket megelőzve a Nemzetközi Valutalap és az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap (FESF) lépjen fel. Eközben a bankok és más pénzügyi intézmények kifejezetten kedvezően fogadják majd, ha az Európai Központi Bank (EKB) – minden előzetesen hangoztatott elvi fenntartása ellenére – visszavásárolja az államadósságot, hogy így enyhítse még jobban a terheket. Néhány év múlva a görög államadósság kizárólag állami intézmények tulajdonában lesz.

Tudnunk kellene azonban, hogy a görög vagy bármely más társadalom milyen nagyságrendű kamatlábat tart majd egyáltalában „elfogadhatónak”. Hacsak nem akarunk népfelkelést kirobbantani, vagy hatalomra segíteni egy véres diktatúrát, avagy nem kívánjuk előidézni a görög civilizáció eltűnését, kijelenthetjük: egy fejlett nemzet nem viseli el megtermelt javai több mint 6 százalékának elvonását évente, ami Görögországban a közszférában alkalmazottak bérének a felét tenné ki[iii]. Összehasonlításul: Franciaországban a jelenlegi államadósság törlesztése a francia GDP mintegy 2,3 százalékát teszi ki. Ha a görög államadósság plafonját a GDP 200 százalékában stabilizálnánk, az adósság után megállapítandó reálkamat legfeljebb 3 százalék lehetne, hogy a forráselvonás mértéke ne haladja meg az éves GDP 6 százalékát.

Tehát ha az európai államok a pénzpiacokon reálértéken 3 százalékos vagy ennél alacsonyabb kamatláb ellenében tudnának hiteleket felvenni, akkor egy fillér plusz költség nélkül képesek lennének finanszírozni a görög államadósságot. Márpedig az Európai Pénzügyi Stabilitási Alapnak (EFSF) szeptember közepén Portugália megsegítésére sikerült tízéves lejáratra ötmilliárd eurót előteremtenie 2,75 százalékos nominális kamatra. Mivel a hitelezők inflációs várakozása két százalék körül mozog, ez 0,75 százalék nagyságrendű reálkamatnak felel meg. Következésképpen lehetséges volna tartósan jóval a fentiekben vázolt fojtogató szint alatt finanszírozni a görög adósság egészét.

Ahhoz, hogy ez a vészforgatókönyv valóra váljon, további három feltételnek kellene teljesülnie. Először is, hogy egy ilyen természetű tervet kidolgozzanak az illetékesek, aztán hogy az európai vezetők egyetértésre jussanak ebben az ügyben, a harmadik feltétel pedig, hogy az Európai Pénzügyi Stabilitási Alap hitelfelvételi kapacitását jóval a jelenlegi 440 milliárd fölé emeljék. Ez az, amit Timothy Geithner amerikai pénzügyminiszter helyesen felismert, s a wroclawi csúcson az európai vezetőknek ki is fejtett. Nyilvánvalóan nem az öreg kontinens, hanem leginkább a bankok iránti szeretet vezérelte. Geithner nem kívánja a bankokat továbbra is a görög fizetésképtelenség áldozatává tenni. 440 milliárd euróval ugyanis az Európai Pénzügyi Stabilitási Alapnak éppen csak a görög államadósság megvásárlására futja. Ugyanakkor finanszírozni kell még a portugál meg az ír tervet, s további forrásokat kell tartalékolni, bizonyítandó, hogy szükség esetén elég a pénz Olaszország és Spanyolország helyzetének könnyítésére is (esetükben csak könnyítésről van szó). Tehát a Stabilitási Alapnak összesen mintegy ezermilliárd euróval kell rendelkeznie.

Az olasz és a spanyol adósságok kamatlábai nőni kezdenek

Ez az ésszerű összeg csak akkor éri el a célját, ha a kellőképpen átgondolt terveket ésszerű határidőn belül és szilárd meggyőződésen alapuló eltökéltséggel valósítják meg. Az európai vezetők minden újabb „meghátráláson alapuló előrelépése”, még ha jó irányban történnének is, mindenképp pánikreakciónak tűnnének a feltartóztathatatlanná váló események sodrásában, és tragikus következménnyel járnának.

A piacok egyre bizalmatlanabbak lesznek. Amint az Európai Központi Bank felhagy az államadósságok felvásárlásának programjával, az olasz és a spanyol adósságok kamatlábai nőni kezdenek. Elég lesz majd akkor valakinek tolvajt kiáltani, s a jóslatok máris önmaguktól valóra válnak: a hitelminősítő ügynökségek nyomban rohamtempóban elkezdik az államadóssági kötvények leértékelését. Ilyen körülmények között az érintett országok nem tudják majd megújítani lejárt adósságaikat, mivel csak csillagászati kamatokkal juthatnak újabb hitelekhez. Előbb-utóbb adósságaik tarthatatlanná válnak – nem is a hitelösszeg, hanem az elszabadult kamatlábak miatt. Hiszen az olyan adósság, amelynek a kamata nulla, nem kerül semmibe! A kamatlábak emelkedése teszi elviselhetetlenné az adósságot, mivel a kamatok és a kamatos kamatok fizetése terheli meg annyira az érintett állam költségvetését. Ez ugyanakkor megerősíti a hitelezők meggyőződését, hogy az adósság elviselhetetlen mértéket ölt, és így nő az adós állammal szembeni kockázati felár... mindez felfelé hajtja a kamatlábakat, ami még valószínűbbé teszi a jövőbeni nem fizetést, és tovább növeli a kockázati felárat.

Ebben a pánikhangulatban egy szegényes Európai Pénzügyi Stabilitási Alap nem tenné lehetővé, hogy az adott ország valóban kedvező feltételekkel jusson a piacokon hitelhez. Ugyanakkor a Stabilitási Alap hitelfelvételi költségei kihatnak az egész eurózónára és megdrágítják az összes ország államadósság-finanszírozását, még azokét is – Németország, Hollandia, Franciaország –, amelyek pillanatnyilag nem szorulnak segítségre. Az európai kármentési terv úgy nézne ki, mint amikor két korhadt deszkát támasztanak egymáshoz, hogy tehetetlenségükkel tartsák meg egymást.[iv]

Továbbá az eurókötvények sem jelentenének lényegesen jobb megoldást. Papíron ugyan elegáns és politikailag ügyes formula az államadósságok kamatlábainak „közösségesítése” a találékony „bonus-malus” típusú kiigazítással.[v] Az özönvízként ránk zúduló államadósságok zűrzavarából megszülető európai közös költségvetés és egyben az új föderális Európa igencsak szívet melengető mítosz: a keresztelő ünnepségen mindenkinek jutna némi cukorka! Azonban ez is csak a korhadt deszkák esetéhez hasonlítana.

Ugyanis az összes államadósság egyesítése egyetlen kötvénybe paradox módon a rosszul házasított borok fanyar ízére emlékeztetne, amikor is az egybegyűjtött, alulértékelt, átstrukturált és átcímkézett hitelekkel egy olyan trükknek leszünk tanúi, amikor a nemesített vetőmagba káros növények magvait keverik. Mindez egyébként kísértetiesen emlékeztet a subprime nevű társasjátékra.

A rendkívüli helyzetben egyedüli megoldásként az európai bankokat arra köteleznék, hogy vásárolják fel a veszélyeztetett európai országok teljes államadósságát. Lehetséges, hogy az európai vezetők efféle megoldáson törik a fejüket? Egy sajátos trockista-liberális álláspont híveiként talán arra a következtetésre jutottak, hogy mindaddig, amíg a válság nem ér véget, lehetetlen megtalálni a megoldást. S nincs igazuk?

A viharok elültével higgadtan egyéb helyes megoldásokat is számba lehetne majd venni. Mindenekelőtt – és ennek már rég eljött az ideje – adót kell kivetni a pénzügyi tranzakciókra, valamint bevezetni egy európai szintű széndioxidadót, miként ezt Michel Aglietta javasolja.[vi] Ezután fel kellene adni a gyilkos 2 százalékos inflációs célt, és azt 4-5 százalékra kellene emelni. A legnehezebb feladat mindenesetre az infláció gerjesztése lenne. Miként Robert Boyer megjegyzi : „Ezen a sivár tájon az egyetlen reményt az kínálja, hogy Kínában a munkaerőhiány, vagy társadalmi konfliktusok keletkezése okán infláció támad. A kínai bérek növekedése következtében vissza lehetne térni az inflációs pályára, ami világviszonylatban is csökkentené az adósságterheket. Ez kiváló forgatókönyvnek ígérkezne.”[vii] Ezt elősegítendő talán szükség lenne arra is, hogy az európai munkáltatók egy kis lökést adjanak a bértárgyalásoknak...

Befejezésképpen szükség volna arra, hogy a közösség elfogadjon egy európai szintű „aranyszabályt”. Ám ennek szigorúnak és következetesnek kell lennie, és magában kell foglalnia a vonatkozó végrehajtási rendeleteket is! Meg lehetne tiltani minden államnak, hogy költségvetésének hiánya meghaladja a 3 százalékot, és célként kellene kitűzni a GDP 30 százalékánál alacsonyabb államadósságot. Bármelyik előírás megszegése esetén igazságos és egyben bátor rendelkezés lenne, ha az évi nettó 35 ezer euró fölötti jövedelmi sávban a személyi jövedelemadó 90 százalék lenne mindaddig, amíg a hiányt nem szorítják vissza az aranyszabályban rögzített korlát alá.

Nem haragudnánk meg az európai szociáldemokráciára, ha ismét vevő lenne jó ötletekre, és a pótadó kivetésének küszöbét ésszerűbb szinten, 85 százalékon rögzítenék.

A szerző közgazdász, többek között L’économie des Toambapiks [A Toambapikek gazdasága, a cselekvés indokai] Raisons d’agir, Párizs, 2010. című mű szerzője.

Fordította: Forgács András

[i] Azóta ezt ötven százalékra emelték. Ford.

[ii] Les Échos, 2011. szeptember 11.

[iii] Görögország a GDP 12 százalékát fordítja a közszféra béreire, s ezzel egy szinten van az OECD országok zömével, amelyek a GDP 10-12 százalékát költik hasonló célokra. Lásd: A közfoglalkoztatás főbb adatai, 2010. december, Stratégiai elemzések Tanácsa, Párizs

[iv] A világválság második felvonása, Le Monde diplomatique, 2010. szeptember. Akkor ugyanezt a gondolatot így fordítottuk: „Az európai mentőcsomag, úgy tűnik, két olyan ócska kecskelábra támaszkodna, amelyek csak azért nem dőltek még össze, mert egyformán korhad az anyaguk.”

[v] Natixis tanulmány, melyet Isabelle Couet idéz, Un Eurobond qui profitera á tous [Mindenkinek előnyös eurokötvény], http://blogs.lesechos.fr, 2011. szeptember 1.

[vi] Interjú, megjelent a Les Echos, 2011. szeptember 15-én.

[vii] „Ez a válság súlyosabb, mint az 1929-es”, beszélgetés Ludovic Lamant-nal, 2011. augusztus 21.