A társadalmak vergődése a pénzügyek karmai között elért egy határponthoz: a gazdaság szerkezete alapjaiban inog, ideológiai üzenete már nem képes elfedni a mindennapok valóságát. A globalizáció lelkes hívei tehát kénytelenek tompítani énekükön, amikor a piacok hatékonyságát zengik és az antitézis, a deglobalizáció témája körül alakult ki vita (1) . A vita eredetisége abban rejlik, hogy új törésvonal jelent meg az egyébként egységesen „anti” tábor közgazdászai és politikusai között, vagyis azok között, akik felszólaltak a piacok diktatúrája ellen és például az uniós alkotmány népszavazásakor közös álláspontot védelmeztek.
Az utóbbi hónapokban a sajtó levelezési rovatai, cikkek és könyvek sora vette elő és melegítette fel a protekcionizmus, az eurozónából való kilépés és a deglobalizáció fogalmait. Az érvek között a kapitalizmus válságának jellege, a szükséges szabályozási rendszer illetve a demokrácia és a szuverenitás kérdései szerepelnek.
A nyolcvanas évek eleje óta a tőkés építményt úgy alakították át, hogy a lehető legmagasabb nyereséget a pénzügyi befektetéseken lehessen elérni – „értékképzés a részvényesek javára” –, miközben megszervezték a munkaerő szisztematikus leértékelését. Az utóbbi tette lehetővé az előbbit, annak ütemében, ahogy a szabaddá tett tőkeáramlás kiváltotta a szociális és adózási rendszerek versenyét. Ezt fejezi ki a maga nagyon leegyszerűsített módján a globalizáció kifejezés: válaszul a profitráta válságára a hatvanas-hetvenes évek fordulóján a kapitalizmus az egész világon elterjedt, az uralkodó elitek egyértelmű győzelmet arattak, így pénzvagyonuk fontosabbá vált, mint a munkabérek, míg az államtól elvárás lett, hogy a piacok igénye szerinti szabályzást léptessen életbe.
Két évtized elég volt ahhoz, hogy ez az építmény sikeresen lebontsa saját céljait: az előző évtized közepe körül az Egyesült Államokban újra megszűnt a profitráták növekedése, a szegényeknek szétosztott hitelek, melyeknek az elégtelen bérek miatt kellett a keresletet élénkítenie, már nem voltak elegendőek az ipari túltermelés felszívására. A sokk a tőkeáramlás szabadságával gyorsan szétterjedt.
A válság nem egyenlő az egyes nemzeti problémák (görög, ír, portugál, spanyol) összeadódásával. Nem egy-egy adott ország belső, speciális gondjainak következménye, amelyek véletlenül egy időben jelentkeztek, hanem a kezdetektől az egész világon uralkodóvá vált kapitalizmus túlérettségének megjelenési formája, amikor „az értéket a részvényeseknek hozzuk létre” logikája a végletekig megvalósult, mindennek áruvá kellett válnia, az alapvető áruk és szolgáltatások termelésétől egészen az egészségügyig, az oktatásig, a kultúráig és a természeti forrásokig és legvégül az élet is áruvá válhatott. (2)
A globalizáció nem egyszerűsíthető le az áruk szabadkereskedelmi forgalmazására. A földtől, országtól, egyáltalán: minden területi kötöttségtől elszabadult pénzügyeket utolérte az értéktörvényből eredő, mára elválaszthatatlan, kettős elvárás: egyfelől fel kell értékelni a munkát, hiszen nem lehet vég nélkül leértékelni, másrészt ezt egy kizsigerelt természeti környezetben kell megvalósítani, ahol sok alapanyag válik ritka természeti kinccsé (3) . A pénzügyi válság hátterében a kapitalista túltermelési válság és egy zsákutcába futott fejlődési modell áll.
A deglobalizáció baloldali híveinek egyik fő érve szerint a munkahelyek megszűnése és a gazdag országok iparleépítése a globalizáció következménye. „A kilencvenes évek közepéig – véli Jacques Sapir – a fejlődő országok termelékenységnövekedése nem volt képes megváltoztatni a fejlett és fejlődő országok közötti erőviszonyokat. Viszont a kilencvenes évek közepe óta jelentős termelékenységnövekedést figyelhetünk meg a fejlődő országokban, például Kínában vagy a kelet-európai országokban. Ezért egész iparágak hagyják el a fejlett országokat (4) .” Nem is lehet ennél egyértelműben kifejezni, hogy az erőviszonyok megváltozása a privilegizált osztály és a dolgozók között az iparosodott országokban legalább tizenöt évvel megelőzte Kína felemelkedését.
Ha csak a francia példát figyeljük meg, a hozzáadott értéken belül a bérek aránya csökkent (1973 óta legalább öt százalékkal a bruttó hozzáadott értéken belül a nem pénzügyi szektor vállalatainál, és ennek a kétszeresével 1982 óta (5) ) és a munkanélküliség meredeken nőtt a nyolcvanas években. Az akkor elért szint (nagyon alacsony bérhányad és magas munkanélküliség) azóta sem állt vissza, csak a rövidke 1997–2001-es időszakban. Helyesen mondjuk tehát, hogy a munkaerők közötti kiélezett verseny, amit az utóbbi években megfigyelhetünk, megerősítette a tulajdonosok már korábban elért pozícióját; nem helyes viszont a fejlődő országokat tekinteni a fő felelősnek a bérarány fejlett kapitalista országokban jelentkező romlásáért.
Végül, a neoliberalizmus korában a fejlett országokban az osztályerőszak a tőke–munka megosztást az előbbi javára változatta meg, és megváltoztatta a bértömegen belül is a megosztási arányokat (a magas bérek nagyon gyors növekedésének egyik oka, hogy ezek a jövedelmek, például a részvényopciók esetében, egyértelműen a tőkejövedelem egyik formáját jelentik). Ez utóbbi legalább annyira összefügg a vállalati felsővezetők valós társadalmi helyzetével, ami a technikai szaktudás következménye, mint azzal a külső nyomással, amit a szociális és bérdömping jelent, s amelynek az alacsonyabb jövedelmű dolgozók váltak az áldozatává.
Ezért szükséges az elméleti óvatosság, hogy egy osztályellentétet ne értelmezzünk nemzeti ellentétként. Erről az óvatosságról Frédéric Lordon azt gondolja, hogy „sekélyes válaszra” vezet minket, hiszen „a kínai és a francia dolgozók egyaránt szemben állnak saját tőkéseikkel, ettől függetlenül a gazdasági globalizáció következtében kölcsönös és ’objektív’ érdekellentét feszül közöttük is, aminek a tagadása mit sem változtat a helyzeten (6)
