A deglobalizáció és ellenségei

Kategória: 2011. október
Írta: Frédéric Lordon
Találatok: 8055

Kezdetben minden egyszerű volt: volt maga az Ész – amely koncentrikus körök mentén fejtette ki hatását, középén Alain Minc[1]-kel –, és volt a gyengeelméjűség. Az eszesek megállapították, hogy a globalizáció a boldogság maga, és akik ebben nem hittek, azok bolondok házába valók. „Ész” esetében azonban belső koherencia problémák merültek fel, hiszen azt állította, hogy ésszerű vitában, az érvek és ellenérvek összevetésével kell megvitatni állításait, ugyanakkor húsz éven keresztül módszeresen megtiltott minden valós vitát, és csak a kapitalizmus legmélyebb válságának látványa fogadtatta el vele, hogy a más véleményen lévők érveit nem tudja félresöpörni.

 

dor-lnigmeSzögezzük le rögtön az elején, hogy „ész” nem egy elvont, éteri valami. Inkább egy eszközhöz hasonlítanám: áldozatkész közgazdászok, hithű médiamunkások, nagyvállalati vezérek, akik mindig készek a vitákra és nyitottak az érvekre, főleg akkor, ha lényegileg mindenki ugyanazt fújja, a megtért szocialista oligarchák is, akik épp ezért „hitelesek”, akárcsak az anabaptisták. A Le Monde nem restelli lelkesen üdvözölni a vita megjelenését: „végre itt van a nagy vita a deglobalizációról”, majd azzal kezdi, talán köszöntésként, hogy elmagyarázza, milyen abszurd a globalizációellenes intézkedéseknek még az elképzelése is. Majd hogy mutassa, mennyire nyitott más véleményekre is, egy interjúban azt fejtegeti, hogy egyértelműen „reakciós” álláspontnak tartja –, mintha a két állítás, az „abszurd” és a „reakciós[2]” nem ugyanazt jelentené, és valóban érdemes lenne részletezni a két álláspont különbségét.

A makrogazdasági hatások időzítésének köszönhetően a megamegszorítások hatását Franciaország csak 2012 tavaszától fogja ténylegesen érezni. Az elszabadult pénzügyek, valamint a piacoknak, illetve a válság idején is zajló ipar-kitelepítéseknek kiszolgáltatott gazdaságpolitika együttes hatásaként addigra bontakoznak majd ki a globalizáció legszebb erényei. Vajon ez kikényszeríti-e, hogy az államelnök felszólalásai tényleg a valós problémákról szóljanak? A munkanélküliségről, a kiszolgáltatott és létbizonytalanságban tartott foglalkoztatottakról, a társadalmi egyenlőtlenségekről, a népszuverenitás gyengüléséről – vagyis: a globalizációról. És véget vet-e mindez a „választások lényegi változás nélkül” időszakának? Ha lesz változás, akkor azt deglobalizációnak fogjuk hívni. Elnevezni könnyű, de tartalmilag ez nagyon összetett kérdés. Az értelmiségi eszmecserékben már megjelennek az új politikai erőtér kontúrjai, váratlan törésvonalakkal és kétes állásfoglalásokkal, de mindenképpen a jelenlegi hatalmi érdekek ellen: azok ellen, akik érdekében történtek eddig a dolgok, azok ellen, akik eddig megakadályozták a vitákat, most pedig azt szeretnék elérni, hogy a már elkerülhetetlen vitákban a liberális álláspont továbbra is felülkerekedjen.

A történészek majd összeszedik és felmérik a maguk teljességében a globalizáció mellett szóló összes érvet, kezdve a hihetetlenül bamba állításoktól (például „boldog globalizáció”, ami annyira meghökkentő, hogy biztosan fennmarad majd a történelmi szűrőn) a kifinomultakig, amelyek mind itt keringenek a vitákban, hiszen minden érvet be kell dobni, hogy menthető legyen, ami csak menthető. Így például Daniel Cohen, amikor a „globalizáció ellenségeit”[3] támadja, Paul Krugman 1998-as (még a Nobel-díj előtti) Nem a globalizáció a hibás című munkáját veszi mintául, és egyszerűen kihagyja a pénzügyek túlburjánzását a globalizáció témaköréből. Mivel nem könnyű, főleg 2007 óta, ütős érveket találni a pénzügyi szektor eluralkodása mellett, a legjobb, ha egyszerűen nem is említjük a jelenséget.

Tulajdonképpen teljesen tipikus eljárás, különösen a legfeljebb sopánkodó baloldaliak körében, akik ki akarják ugyan fejezni teljes együttérzésüket a szenvedő alkalmazottakkal (baloldaliakról van szó ugyebár), sóhajtoznak az egyenlőtlenségek, a létbizonytalanság és egyéb bajok hallatán. De elszántan védelmezik e bajok alapvető okait: a pénzügyi liberalizációt, a részvényesek hatalmát, az Európai Uniót mai formájában, amely szándékosan elfogadja a gazdaságpolitikák alávetését a piacok által diktált feltételeknek, a szabad versenynek, vagyis azoknak az érinthetetlen dolgoknak, amelyek hallgatólagosan – ha élhetünk efféle geometriai képzavarral – logikai keretünk körének középpontjában állnak. Azoknak a köréről van szó persze, akik kizárólag ezek között a keretek között akarnak érvelni (hogy meg se lehessen említeni más, esetleg kellemetlen tényeket), ezek között a keretek között akarnak létezni, hogy kezet rázhassanak egy miniszterrel, hogy nyilatkozhassanak a televízióban, hogy szakértők legyenek baloldalon és jobboldalon is – röviden: hogy elfogadottak és befogadottak legyenek.

Széles sávú rémdráma

Ezt most mind elsodorja magával a válság – és még nevetségessé is válhatnak. Nem egymást taszítják le az Olümposzról, az archivált dokumentumok a veszélyesek. Tehát mindenki erősen igyekszik, hogy a múltbeli nézeteit elfelejtesse – persze azért lényeges engedményt nem tesznek –: a volt Saint-Simon alapítvány, a République des idées, a Terra Nova és a globalizáció ideológiai intézményeinek sok jeles képviselője, akik üres álgondolatokkal múlatták az éveket, és akiknél senki sem hallgattatott el hatékonyabban minden ellenérvet. De ez nem változtat azon, hogy most muszáj új ötletekkel előállni, a narratívát meg kell újítani. Nem beszélni az alapproblémákról, a strukturális bajokról csak addig lehetett, amíg a válságjelenségek nem váltak drámaivá, sőt széles sávú rémdrámává. Megpróbáltak, szigorúan a meglévő „keretek” között maradva, valamit könnyíteni a rendszer áldozatainak sorsán, adóreformmal például, ami tényleg hasznos lehet, de főleg oktatással. A veszteseket kell oktatni, hogy versenyképessé váljanak. Ó, az oktatás, a tudásalapú társadalom, knowledge-based economy, az Európai Bizottság kedvenc témája, ez egy tökéletes megközelítés, hiszen a foglalkoztatás felelősségét áthárítja az egyénekre, és akkor már nem is kell foglalkozni a tömeges munkanélküliség alapvető, szerkezeti okaival. Ráadásul kényelmesen hosszú határidőre lehet tervezgetni, és közben semmit sem kell csinálni, hiszen ezeket az idiótákat annyira nehéz tanítani. Mégis, ma már igen nehéz nem beszélni ezekről a „szerkezeti dolgokról”, amit globalizációnak hívnak. Az okozott károk csak addig voltak elviselhetők, amíg csendben el lehetett kenni őket, de amikor hangos a sajtó és a valós élet, már nem lehet nem beszélni a globalizáció alapkérdéseiről.

Persze elő lehet venni néhány jól bejáratott, ismert érvet, mint például a technológiai változást, és akkor az emberek szenvedését nem a globalizáció okozza, hanem a számítógépek – hát csak nem akarunk visszatérni az internet előtti időkbe, csak nem akarjuk kidobni a számítógépeinket! – veti fel Pascal Lamy[4]. Daniel Cohen, aki még próbálja menteni ennek az érvnek legalább a maradékát – ez teljesen megfelel egyébként a tudásalapú társadalom szép elméletének is – a technológiai fejlődés eredményezte termelékenységnövekedést okolja a munkanélküliség és az egyenlőtlenségek[5] kialakulásáért, nem pedig a globalizációt. Hiszen kizárólag a magas iskolai végzettségűek boldogulnak a számítógépekkel, csak nekik jut jól fizetett, biztos állás, a többieknek meg sajnos… Érdekes módon a globalizációt (amit leegyszerűsítenek a kereskedelmi kapcsolatokra) és a termelékenységet úgy állították be, mintha egymást kizáró választási lehetőségek lennének (vagy az egyik, vagy a másik, és inkább a második, mint az első). Még véletlenül sem találkozunk olyan elemzéssel, ahol egymást kiegészítenék, pedig akár oksági kapcsolatot is feltételezhetünk: végül is mire ez a minden áron való termelékenységnövekedés? Ott találjuk a szabad verseny állandó nyomását (a nem éppen sportszerű versenyt a havi száz eurós fizetésű kínai alkalmazottakkal, és majd meglátjuk, mi jöhet a havi 15 eurós afrikai bérverseny idején), a profit kikövetelt állandó növekedését, ami nem más, mint a pénzügyi tulajdonos-részvényes[6] érdekeinek megjelenése, más néven a globalizáció maga.

Patrick Artus közgazdász, aki pedig 2008-ban már azt állította a globalizációról, hogy „a legrosszabb még előttünk van”[7], azóta tovább elmélkedett a dolgon, és ma már úgy gondolja, butaság lenne „megtagadni a globalizációt”[8], és érvként a szívósság mellett a következőket javasolja: idáig elég nehéz volt, de ne keseredjünk el, majd csak jó lesz egyszer! Ez a hagyományos neoliberális érvelés egy fajtája: a türelemre, a hosszú távra apellálni. De nézzük csak meg az elmúlt tizenöt év hosszú távú adaptálási programjait deflációs versenykörnyezetben, és akkor nem marad más kérdésünk: ugyan mikorra várhatók a pozitív eredmények? Tíz év múlva, vagy tizenöt év múlva? És addig hogy bírjuk ki? Türelem, a végén majd minden jóra fordul. De akkor hogyan fogadjuk azt, hogy Kína a lassan kialakuló 150 eurós havi átlagbérével már versenyhátrányba került a 75 eurós havi bérű Vietnámmal, ahova kezdik kitelepíteni a termelést. És végső soron ott az egész afrikai kontinens – ott aztán a bérek tényleg versenyképesek. Alig fél évszázadot kell türelemmel várnunk, amíg Afrika is befutja a saját fejlődési útját?!

A jelenlegi összeomlás hatására a globalizáció hívei és régi barátai kissé meginogtak. Persze azért arra nem szánták el magukat, hogy megtagadják a globalizációt, de fontos számukra, hogy ne tűnjenek olyannak, mint akik teljesen érzéketlenek a világ bajai iránt. Arra is vigyázniuk kell, nehogy azt lehessen mondani, hogy semmit sem láttak előre, és hogy nem volt semmi mondandójuk a közelgő válság láttán. Ki kell tehát javítaniuk eddigi önmagukat, anélkül hogy nyílt ellentmondásba kerülnének korábbi véleményükkel, azt meg pláne el kell kerülniük, hogy esetleg tévedtek. Így tehát egyik is, másik is lassan talál valamilyen kritizálnivalót. Nagyon vigyázva persze, hogy mindig csak annyit engedjenek, amennyit a közhangulat elvár, hogy ott maradjanak a koncentrikus körök középpontjában. Határozottan fellépnek például a pénzügyi szektor kihágásai ellen, miközben természetesen továbbra is fontos pozíciókat töltenek be épp a pénzügyi szektorban. Még Lawrence Summers, Barack Obama volt gazdasági tanácsadója is – aki nagy dereguláció-párti és liberalizáló reformer volt a Clinton-kormányzás (1993–2001) alatt – elismeri, hogy „az amerikai dolgozóknak igazuk van abban, hogy ami jó a globális gazdaságnak, az nem biztos, hogy nekik is jó”[9].

Recseg-ropog a rendszer, a valóság csak úgy osztja a pofonokat, így a sokáig tiltott nézetek is napvilágra kerülnek. Ne felejtsük el, hogy az a rendszer, amelynek védelmében az „összességében pozitív”[10] bizonyítványra kell hivatkozni, általában nem felmenő ágában van, hanem közel áll ahhoz, hogy a történelem szemétdombjára kerüljön. Elie Cohen közgazdász, kicsit elveszve a rendszerválságban a következőket állapítja meg: „nehéz boldog és sikeres globalizációról beszélni napjainkban”[11]. A deglobalizáció (a kifejezést Walden Bello[12] fülöp-szigeteki közgazdásznak köszönhetjük) érthető okból kívánatos politikai célként jelenik meg a világ különböző régióiban egyre erőteljesebben jelentkező szociális lázadásokkor. Hiszen tulajdonképpen a dolgok egyszerűek: ha a kapitalizmus mai formáját teljes egyetértésben globalizációnak nevezzük, akkor azt az elképzelést, hogy szakítunk ezzel a renddel, nyugodtan nevezhetjük deglobalizációnak.

Persze igaz, hogy „szakítani” többféleképpen is lehet. Arnaud Montebourg[13] szocialista parlamenti képviselő kitart az európai projekt mellett – kívánunk neki sok sikert a németországi tárgyalásokhoz, amikor a gazdaságpolitikákat kell felszabadítani a piac fegyelmező ereje és a független központi bank intézménye alól! Mint a 2005-ös Laurent Fabius-eset (a szocialista párt egyik vezetője, a párt hivatalos állásfoglalása ellenére a NEM szavazatért kampányolt az európai alkotmányról rendezett népszavazáskor), Arnaud Montebourg, egy tiszteletre méltó párt tiszteletre méltó képviselőjelöltje egy kvantum-ugrásnyi[14] szolgálatot tett a deglobalizáció diskurzusának politikai elfogadottsága érdekében. Ezzel végre nyilvánosságot kaphatnak az eddig gondosan elhallgatott vélemények a globalizációellenes lehetőségekről. Így vált ismertté a közgazdász Jacques Sapir radikálisabb álláspontja is, aki kész számolni a nemzeti függetlenség helyreállításának lehetőségével (azzal, hogy kilépünk az euróövezetből), amennyiben minden más megoldás kudarcot vallana[15].

A baloldal számára épp ezen a ponton kezd a vita kiéleződni. Mert hát nem gondoltuk volna, hogy az Attac (Szervezet a Tőketranzakciók Adóztatásáért az Állampolgárok Céljára) tudományos tanácsának tagjai lelkiismereti gondokkal küzdenek, ha a közbeszédben egyre hangsúlyosabbá válik a deglobalizáció kérdésköre. És főleg azt nem, hogy a megbélyegző „nemzeti szűkkeblűség”, a „kizáró nemzet” kifejezéseket használják, melyek furcsán hasonlítanak a liberális vezércikkek erőteljes hangvételéhez és azt a véleményt fejezik ki, hogy a „barna politika, mely a legkülönbözőbb álruhákban jelenhet meg[16]”, hasonló nézetek mentén jelentkezik, mint a deglobalizáció.

Meglepő, még ha nem is szándékos, hogy a kritikai baloldal egy része hozzájárul a deglobalizáció legtorzítóbb kifigurázásához, történetesen az ostromlott vár fantáziaképéhez, a „be vagyunk kerítve” szindrómához, az autarkiás gazdaság rémképéhez. Azt gondoltuk, hogy ez a Figaro újságírójának, Alexandre Adlernek van fenntartva, aki csak Észak-Korea és a „vagy király, vagy remete” dialektikájában képes elképzelni a deglobalizációt. De nem, az Attac kiáltványának aláírói is beállnak a sorba és hirdetik ezt a kollektív fantáziaképet, amit pedig a közelmúlt gazdaságtörténetének akár csak felületes elemzése is azonnal megcáfol.

Hiszen mai szemszögből tekintve a háború után a fordista kapitalizmus színtiszta deglobalizációs normák szerint működött, de azért nem voltak szögesdrótos kerítések, őrtornyok, gazdaságilag zárt országok vagy önellátásra készülő gazdasági tervek. A kizárt harmadik lehetőség elve[17] sötét gondolati szegénységet takar, tehát ha vagy a globalizált világ, vagy a bezárt nemzetek pokla között lehet választani, és köztes lehetőség nincs. Idézzük emlékezetünkbe, hogy a nemzetköziség sok formában létezhet: a fogalom, ha leírva látjuk, még tisztábban mutatja is: nemzet-közi, vagyis a nemzetek közötti kapcsolatok.

Az 1945–85 közötti időszakban is volt külkereskedelem, bár tény, hogy kevésbé volt fejlett, mint most, de nem biztos, hogy ez hiba volt. Azok a korlátozások, amelyeket mai normáink szerint egyértelműen protekcionistának számítanak, nem vezetnek háborúkhoz, mint ahogy azt Pascal Lamy ígéri nekünk, amikor csak felmerül, hogy a szabadkereskedelmet fel kell áldozni. Érdekes retorikai egybeesés egyébként: mintha épp Lamy szájából hallanánk, hogy „a vámok bevezetése a nacionalizmust és az idegengyűlöletet[18]” erősítené.

Emlékeztetni szeretnénk pedig, hogy az elborzasztó páros, a nacionalizmus-protekcionizmus fordi korszaka idején, bár természetesen az a kor sem volt tökéletes, mégis teljes volt a foglalkoztatottság. Ökológiai tudatosság nélkül bár, de növekedés volt, és a fejlett országok között béke volt, ha csak relatív is. Ráadásul nem tudunk arról, hogy a nemzeti létet eltörölte volna az állítólagos globalizáció. Vannak még nemzetek! Kína és az Egyesült Államok nacionalizmusát, nemzeti szuverenitását érdekes módon soha senki sem kérdőjelezi meg. E két ország csak nevetne, ha azt ajánlanánk nekik, hogy olvadjanak fel a világ nagy egységében. Még meglepőbb, hogy ezek a kiirthatatlan nemzetek nem indítanak szükségszerűen háborúkat és ellenünk sem indult háború emiatt. Nem hisszük azt sem, hogy a nemzetek közötti kapcsolatokat kizárólag a kereskedelmi kapcsolatok szempontjai szerint kell elképzelni. Elég elképesztő, hogy a liberális agymosás annyira elvette a józan eszünket, hogy azt hisszük, hogy az áruval megrakott konténerek és a pénztőke korlátozása magával vonja a diákok, az alkotások, a művészek, a kutatók, a turisták korlátozását is, mintha a kereskedelmi forgalom lenne az egyetlen mutató, amely a nemzetek nyitottságát érzékeltetné. Kifejezetten rosszindulatú hozzáállás az, amely azt sugallja, hogy a deglobalizációval a jó és hasznos kapcsolatokat is fel akarjuk számolni, és nem csak a károsakat.

Igaz, hogy az Attac megalakulása után elég hamar nevet változtatott, és az antiglobalizációt alterglobalizációra cserélte, vagyis alternatív globalizációs folyamatot javasol. Épp itt feszül az elméletek közötti határvonal, ezért ismételgetik az Attac aláírói, hogy nem szeretnék átalakítani az osztályellentétet nemzetek közötti ellentétté[19]. Nagyon sekélyes válasz ez egy alapvető problémára, hogy a nemzeti lét tényét, sőt a nemzeti tényezők egész sorát és az ezekből szinte elkerülhetetlenül következő kibékíthetetlen ellentmondásokat próbáljuk meg eltagadni. Itt is a kizárt harmadik lehetőség tragikus hatásával találkozunk: az antagonisztikus ellentmondást azonnal háborúként értelmezzük, mintha az egyéb területeken kialakítható együttműködési lehetőségeket is tagadni kellene.

Ábrándos elképzelések és a valóság

Ha nem akarjuk az emberiség tökéletes megbékélésének vágyálmával elringatni magunkat, akkor lassan el kell fogadni, hogy az emberi közösségeket szükségszerűen ellentétek sora hatja át, és ezek közül néhány a nemzeti megoszlás mentén húzódik.

Természetesen nem minden kibékíthetetlen ellentmondás jelentkezik nemzeti keretek között: gyakran a nemzeti létet keresztülszelik egyéb ellentétek is, mint például az osztályellentétek. Nem szabad viszont kizárólag kedvenc ellentétünkre összpontosítanunk. Ha azt szeretnénk megtudni, létezik-e olyan ellentét, amelynek elsőbbsége van a többihez képest, azt kell mondanunk, hogy erre a kérdésre nincs általánosan érvényes válasz, hiszen a mindenkori kapitalizmus sajátos struktúrája a meghatározó. Megállapíthatjuk, hogy bár a kínai és a francia dolgozók egyaránt szembenállnak saját tőkéseikkel, ettől függetlenül a gazdasági globalizáció következtében kölcsönös és „objektív” érdekellentét feszül közöttük is, aminek a tagadása mit sem változtat a helyzeten. Aki a francia–kínai osztályszolidaritásra hivatkozik valamilyen elvont egyetemesség nevében, nem veszi figyelembe a konkrét rendszereket és az általuk keltett objektív konfliktusokat. Ironikusan fogalmazva ez ugyanaz, mint amit Marx a baloldali ifjú hegeliánusok szemére vetett: arra számítanak, hogy a lényeg (az alkalmazotti lét „lényege” vagy az osztályharc „lényege”) majd önmagától különböző valószerűtlen következményeket teremt. Ehelyett inkább a valóság szerkezetét kell megváltoztatni, azokat a reális feltételeket, amelyek konkrétan meghatározzák az egyes társadalmi csoportok között kialakult viszonyokat.

Így például egyes országokban a vállalatfinanszírozásban a tőzsdék meghatározó szerepet játszanak, vagy tőkésítésen alapuló nyugdíjrendszerek működnek, mindkettő objektív érdekellentétet hoz létre a foglalkoztatottak különböző csoportjai között: a nyugdíjasok (akik számára a pénzügyi nyereség a fontos) ellenérdekeltek a dolgozókkal szemben (akik alacsony bért kapnak a magas nyereségelvárás miatt), vagy egy termelő vállalatnál az a dolgozó, aki egyben részvényes-tulajdonos is, érdekelt az elbocsátásokban, hiszen ezzel bért takarítanak meg és nő a részvények ára, ugyanakkor egyénileg mindenki abban érdekelt, hogy tovább dolgozhasson.

Teljesen felesleges az elvont osztályszolidaritásra hivatkozni, amikor a rendszer működése szétrombolja a közös érdekeket és antagonisztikus viszonyokat alakít ki a különböző csoportok között. Ezért át kell alakítani a rendszer működését (megszüntetni a tőzsdei finanszírozást, felerősíteni az újraelosztást), hogy megteremtsük a szétszakított egység újjáépítésének feltételeit, és azután lehet majd más alapvető érdekellentétek megoldási javaslatait felvetni.

Ehhez hasonlóan a szabadkereskedelem és a szabad tőkeáramlás szerkezetileg teszi lehetetlenné, hogy a francia és a kínai alkalmazottak közötti szolidaritás megvalósuljon. Ez az a paradoxon, amit nem vesznek észre a globalizációpártiak, a liberálisok és az alternatívok sem. Egyáltalán nem igaz, amit gyakran hallani, hogy a jól beállított és szerződésekkel szabályozott protekcionizmus ártana a fejlődő országok dolgozói érdekének – csak megjegyezzük, hogy ezekben a vitákban a saját nemzetünk alkalmazottainak érdekeit sosem említik meg, mintha az nem is számítana. Nagyon is lehetséges, hogy épp a protekcionizmus gyorsítaná fel a bérnövekedést azáltal, hogy nem helyezné mindenek elé az exportot, hanem az adott ország a saját fejlődését erősítené meg, amely a stabil bérjövedelmek kiterjesztésére alapulna.

Csak ha megszabadítjuk egy ország dolgozóinak érdekeit az egyenlőtlen szabadkereskedelem által okozott érdekellentétek viszonyai közül, fejlődhet ki a nemzetek közötti átfogó horizontális szolidaritás, amelyben az osztályérdekek érvényesülését a nemzeti érdekek elé lehet helyezni. Vagyis a „nemzeti lét” elismerése a legjobb (nemzetközi) eszköz az „osztálylét” érvényesítésére. Mint ahogy a szabad verseny nem más, mint álcázott protekcionizmus (és a legsötétebb fajtából)[20], nagyon is lehetséges, hogy annak ellenére, amit sok alterglobalista gondol, az átlátható és ésszerű megállapodásokra épülő protekcionizmus nagyon is elősegítené a nemzetközi együttműködést, lehetővé tenné az országok független fejlődését – természetesen ésszerű kölcsönösséggel –, és megteremtené a nemzeteken átnyúló osztályszolidaritás konkrét feltételeit.

A deglobalizáció messze nem szűkíthető le a protekcionizmus kérdésére (ahogy azt a globalizáció hívei, liberálisok és sopánkodó baloldaliak is szeretnék elhitetni velünk), és még kevésbé néhány más szükségszerűen szűk részletkérdésre. Nem a gazdasági szempontokból kell kiindulni, hanem vissza kell nyúlni a probléma lényegéig, amely nem más, mint a szuverenitás és az önrendelkezés megvalósíthatóságának alapvetően politikai kérdése[21] – és ez egyáltalán nem korlátozódik a mai nemzeti határokra. A szuverenitás a népek életének alapvető tulajdonsága, miközben a globalizációt pártoló nézetek módszeresen veszik semmibe a népszuverenitás kifejtéséhez szükséges alapvető feltételeket. Ezt szinte karikatúraszerűen illusztrálja a „jó kormányzás” ködös, de nagyképű elmélete is.

„Az alapkérdés az egész világra kiterjedő jó kormányzás” – ismételgeti jellemzően Daniel Cohen. Nem! A központi kérdés a valóságosan szuverén politikai egységek kialakítása, mert csak ezek lehetnek elég erősek ahhoz, hogy szembeszálljanak a tőkések erejével. Ezt az alapkérdést próbálják eltagadni és helyettesíteni az „erős nemzetközi intézmények” lidércével, ami egy lényegileg teljesen üres fantáziakép vagy más néven oxymoron[22]. Amikor Daniel Cohen azt állítja, hogy „erős nemzetközi intézmények nélkül a jelenlegi káoszt tartjuk fenn”, akkor ezt úgy kell érteni, hogy igen, a káoszt fenntartjuk továbbra is. Ha tehát van egy alapkérdés, amelyre minden globalizációról szóló vitának választ kell találnia, akkor az a népek szuverenitása, és ezt a kérdést nem hagyhatjuk sokáig válasz nélkül.

Végül is egyszerű: EZT nem akarjuk többé

Persze meghatározhatjuk a deglobalizációról folyó vitát fordítva, nagyon egyszerűen és hagyományosan is: a jelenleg kialakult katasztrofális helyzetet kell akkor pontról pontra bemutatni. Szabad verseny nagyon különböző bérszínvonalú gazdaságok között; az iparkitelepítés állandó veszélye; a részvényesek uralma, akik állandóan magas nyereséget kényszerítenek ki a vállalatokból és ezzel állandó nyomást gyakorolnak a bérekre; a lakosság ebből következő krónikus eladósodottsága; a pénzügyi szektor totális szabadossága, amely megengedi, hogy akár lakossági termékkel is (mint ez történt a subprime hitelek esetében) spekulálhassanak és pusztító egyensúlytalanságot okozzanak; a közhatalom csapdába ejtése, amikor a krónikus pénzügyi válságból kell kimentenie pénzintézeteket; miközben ezeket a makrogazdasági válságokat a munkanélküliekkel, az államadósság költségeit az adózókkal, a romló közszolgáltatásokat az igénybe vevőkkel, a közalkalmazottakkal és a nyugdíjasokkal fizettetik meg; az állampolgárokat megfosztották attól, hogy beleszólhassanak a gazdaságpolitika alakításába, amelyet ma már kizárólag a nemzetközi hitelezők vágyai és szükségletei szerint alakítanak ki, semmibe véve a szociális és társadalmi következményeket; a monetáris politikát egy minden politikai ellenőrzéstől független intézmény kezébe helyezték – mindezt összefoglalóan és nem túl igényesen lehet globalizációnak nevezni. Ebből következik, ugyanilyen egyszerűen, hogy ha támogatjuk a deglobalizációt, a globalizáció felszámolását, akkor az nem jelent mást, mint hogy kijelentjük, hogy EZT[23] nem akarjuk többé.

A szerző közgazdász. A D'un retournement l'autre. Comédie sérieuse sur la crise financière. En quatre actes, et en alexandrins (Egyik köpönyegforgatástól a másikig. Négyfelvonásos komoly vígjáték a pénzügyi válságról alexandrinokban) írója, Seuil, Párizs, 2011.

Fordította : Morva Judit



[1] Gazdasági és politikai tanácsadó, nagyvállalati vezető. Elkötelezett szürke és nem szürke eminenciása a neoliberális kurzusnak. Az 1997-es Boldog globalizáció című könyve megjelenése után plágiumért elítélték. Ismert közszereplő.

[2] A Le Monde 2011. július 1-i vezércikke; és Zaki Laïdi: Absurde démondialisation [Abszurd a deglobalizáció], Le Monde, 2011. június 29.; Pascal Lamy: La démondialisation est un concept réactionnaire [A deglobalizáció egy reakciós elképzelés], Le Monde, 2011. július 1.

[3] Daniel Cohen: La mondialisation et ses ennemis [A globalizáció és ellenségei], Grasset, Párizs, 2004.

[4] Pascal Lamy i. m.

[5] La mondialisation est-elle coupable? [Bűnös-e a globalizáció?], beszélgetés Daniel Cohennel és Jacques Sapir-rel, Alternatives Economiques, Párizs, 2011. június.

[6] Lásd Isabelle Pivert: La religion des quinze pourcent [A 15 százalék vallása], Le Monde diplomatique, 2009. március.

[7] Patrick Artus, Marie-Paule Virard: Globalisation, le pire est à venir [Globalizáció: a legrosszabb még előttünk van], La Découverte, Párizs, 2008.

[8] Patrick Artus: Ça n’est pas le moment de refuser la mondialisation [Ne most tagadjuk meg a globalizációt], Flash Economie, Natixis, n°472, 2011. június 21.

[9] Lawrence Summers: A strategy to promote healthy globalisation [Az egészséges globalizáció stratégiája], Financial Times, London, 2008. május 5.

[10] Daniel Cohen: Sortir de la crise [Lépjünk ki a válságból], Le Nouvel Observateur, Párizs, 2009. szeptember 7. Az „összességében pozitív” kifejezést a francia kommunista párt alkalmazta a hetvenes évek végén a Szovjetunió és a szocialista blokk országainak eredményeire.

[11] Elie Cohen: L’idéologie de Davos a buté sur la crise [A davosi ideológia beleütközött a válságba], Nouvelobs.com, 2010. január 26.

[12] Walden Bello: Deglobalization: Ideas for a New World Economy [Deglobalizáció: elképzelések egy új világgazdaságról], Zed Books, London, New York, 2002. A kifejezést először Bernard Cassen használta 1996-ban: „Et maintenant… démondialiser pour internationaliser” (és most… deglobalizáció a nemzetköziségért), Manière de voir, n°32, 1996. november.

[13] Arnaud Montebourg: Votez pour la démondialisation ! [Szavazzunk a deglobalizációra], Flammarion, Párizs, 2011.

[14] A kvantum-ugrás azt jelenti a mikrofizikában, hogy az atomi részecskék, például az elektronok nem vehetnek fel akármilyen energetikai állapotot, csak bizonyos diszkrét értékeket, amelyeket az ún. Schrödinger-egyenlettel lehet kiszámolni. A „kvantum-ugrás” kifejezést magyarul nem nagyon használják, az angolban annál inkább.

[15] Jacques Sapir: La démondialisation [Deglobalizáció], Seuil, Párizs, 2011. Lásd ugyanettől a szerzőtől: S’il faut sortir de l’euro [Ha ki kell lépni az euróból], munkadokumentum CEMI-EHESS, Párizs 2011. április.

[16] La démondialisation, un concept simpliste et superficiel [A deglobalizáció felületes és leegyszerűsítő elmélet], az Attac tudományos tanácsának kilenc tagjától, Médiapart, Párizs 2011. június 6.

[17] A kizárt harmadik lehetősség elve egy logikai alapelv az igaz-hamis állítások meghatározottságáról.

[18] Pierre Khalfa: Les impasses de la démondialisation. Réponse á quelquea détracteurs [A deglobalizáció zsákutcája. Válasz Néhány kritikára], Médiapart, 2011. június 16.

[19] Pierre Khalfa i. m., Jean-Marie Harribey: La démondialisation heureuse? [Boldog deglobalizáció?], blog Alternatives Economiques, Párizs, 2011. június 16.

[20] Lásd La “menace protectionniste”, ce concept vide de sens [Protekcionista veszély: értelmetlen elképzelés], in La Crise de trop, Fayard, Párizs, 2009.

[21] Qui a peur de la démondialisation ? [Ki fél a deglobalizációtól?], La pompe à phynance, blog du Diplo, 2011. június 13.

[22] A mostanában gyakran használt kifejezés magyarázatához lásd egy korábbi cikkünket: http://www.magyardiplo.hu/2010-augusztus/240-papai-oda-a-jo-gazdasagrol

[23] A francia ça magyar fordítása ezt, ugyanakkor a pszichoanalitikus terminológiában a tudatalattit, az Ösztön-ént is jelenti, használata itt egyértelműen arra az elvárásra utal, hogy a társadalmat az ösztönök, a nyers erőviszonyok helyett a tudatosodás irányítsa.