Harminc esztendő gazdasági fejlődése után a reform és nyitás politikájának köszönhetően Kína a gazdasági átalakulás sorsdöntő pillanatához érkezett. Három tény jellemzi a helyzetet: gyors ütemű a gazdasági növekedés, a politikai stabilitás biztosított, és bár éles társadalmi ellentmondások kerültek felszínre, de annak kicsi a veszélye, hogy ezek az ellentmondások átfogó társadalmi zavarokba torkolljanak. Következésképpen, úgy véljük: kedvező a pillanat ahhoz, hogy módosítsuk az ország „stabilitásának” garanciáit jelentő módszereket. (1) Elérkezett az idő, hogy a különböző társadalmi érdekek figyelembevételén alapuló hatékonyabb és kevésbé költséges „intézményesített kormányzás” útjára lépjünk. A további kivárás, a tétovázás, a halogatás történelmi mulasztásnak bizonyulhat.
Tulajdonképpen ördögi körbe kerültünk. A kormányzó erők minden szinten egyre több emberi, anyagi és pénzügyi erőforrást áldoznak a stabilitás megőrzésére, miközben az antagonizmusok, a társadalmi konfliktusok egyáltalán nem enyhülnek, ellenkezőleg, érzékelhetően fokozódnak. Minél inkább törekszünk a stabilitásra, annál ingatagabb a helyzet. A piacgazdasági viszonyok teremtette objektív okokon túl a társadalmi konfliktusokat az is erősíti, hogy nem zajlik össztársadalmi gondolkodás az új modell létrehozásáról. (2)
A hivatalos statisztikai adatok szerint 2010-ben a költségvetés 514 milliárd jüant (54,25 milliárd eurót) szán belbiztonsági feladatokra, 16 százalékkal többet, mint 2009-ben. A 2009-es összeg pedig 8,9 százalékkal több, mint a 2008-as. A belbiztonság költségvetése immáron eléri a honvédelmi költségvetés szintjét. Így a stabilitás fenntartása egyre többe kerül, és folyamatosan növekszik az ezen a területen dolgozó munkaerő létszáma is. A helyi kormányzatok első számú feladatává vált a biztonság szavatolása. Annál is inkább, mivel a közbiztonság jellemzésére alkalmazott két kritérium, a „zéró tolerancia” és a „vétó” (3) a káderek minősítésére is szolgál, és a minősítésben egy rossz osztályzat semmissé teheti az összes többit. Amint az év érzékenynek ítélt időszakába lépünk (4) , vagy valamilyen különleges esemény következik be, minden érintett állami szerv vagy vállalat köteles összes kapacitását a rend fenntartásának szentelni. Egyes körzetekben ez megzavarja a mindennapi munkát, miután ez a feladat mindenek felett áll, és minden mást háttérbe szorít. Ha továbbra is így működik az ország, az előbb-utóbb elviselhetetlen költségekkel fog járni.
Ami még ennél is súlyosabb: miközben a piacgazdaság működésének javítása és a harmonikus társadalom fontos változtatásokat követelne, az ilyen kísérleteket az instabilitástól való állandó rettegés miatt elfojtják. A politikai rendszer reformja nem indul el, a véleménynyilvánítási szabadságot korlátok közé szorítják, a korrupcióellenes intézkedések eredménytelenek, az igényeiknek hangot adó érdekcsoportokat figyelmen kívül hagyják, s az egész társadalom mindinkább a törvényen kívüliség állapotába kerül.
A statisztikai adatok összekeverik a valót a valótlannal
Így megakadályozták, hogy bizonyos társadalmi csoportok vagy egyének nyíltan kifejezésre juttassák jogos követeléseiket. Más választásuk nem lévén, hogy követeléseiknek érvényt szerezzenek, továbbá, hogy kifejezésre juttassák elégedetlenségüket, az érintettek nemhivatalos eszközök, sőt időnként erőszakos módszerek alkalmazására kényszerültek, ami csak tovább élezte a vitát. Azon nyomban erősödik a felfogás, miszerint „a súlyos zavargások súlyos, a jelentéktelen zavarok jelentéktelen problémák megoldását teszik lehetővé, zavarok nélkül viszont nem rendeződik semmi”. Paradox módon az elnyomás mindenkit arra ösztökél, hogy rendetlenséget szítva szerezzen érvényt érdekeinek. A hivatalos vád szerint ezek a csoportok akcióikat radikalizálva már-már „hivatásos instabilitás-gerjesztőkké” válnak.
A kínai társadalomban napjainkban a különböző érdekcsoportok, azaz társadalmi rétegek között markánsak a különbségek. A probléma az, hogy ezek az egyenlőtlenségek mellett nem épültek ki a különbségek összebékítésére alkalmas szabályozó vagy kiegyenlítő mechanizmusok.
Egyfelől az olyan hátrányos helyzetű csoportoknak, mint például a faluról felkerülő munkásoknak vagy a városi munkanélkülieknek nincsenek érdekérvényesítést szolgáló, tárgyalási pozícióik alátámasztására hivatott intézményes csatornáik. Nincsenek eszközeik az őket érintő politika befolyásolására, s rendkívüli nehéz a tárgyalások vagy az érdekegyeztetés során megvédeniük magukat vagy akár csak a hangjukat hallatniuk. Más társadalmi csoportok viszont fontos erőforrások felett kizárólagos ellenőrzést gyakorolnak, a hangjuk messzire hallatszik, s különböző csatornákon keresztül alakítják, sőt, olykor egyenesen a saját igényeikhez szabják a közpolitikát.
A jelenlegi modellben már-már antagonisztikus az ellentmondás a stabilitás fenntartása és a szociális követelések közt, hiszen csak az elnyomás és a hátrányos helyzetű csoportok érdekeinek a feláldozása árán lehet elkerülni a zavargásokat. Általános célkitűzés a társadalmi béke rövid távú biztosítása. Ez a megoldás nem csupán felületes és átmeneti: a megszerzett előnyök konzerválásával súlyosan vét a társadalmi igazságosság ellen is.
Ráadásul egyes helyi kormányzatok eltúlozzák a konfliktusok súlyosságát, s a legkisebb megmozdulás esetén is farkast kiáltanak. Magától értetődő, hogy rövid távon a tiltakozó megmozdulások az eltérő érdekek közötti konfliktushoz vezetnek és akár zavargásokba torkollhatnak. Hosszabb távon azonban az érdekcsoportok meghallgatása megkönnyítené a társadalmi érdekek egyensúlyának megteremtésére alkalmas intézkedések kidolgozását. Az elengedhetetlen intézkedéseket és reformokat nem viszik végig, illetve bele sem fognak. Az egyenlőtlenség így nem csökken, a már megszerzett jogokat továbbra is védelmezik, vagy tovább erősítik. Így a társadalom elszalasztja az esélyt, hogy újra kiegyensúlyozza az erőviszonyokat.
Ismét zajlanak a „kampányok” (yundong), amelyek a hatvanas-hetvenes évekhez hasonlatosan mozgósítják az egész apparátust egy probléma vagy egy kijelölt ellenség legyőzésére. Az ilyetén való cselekvés diszkreditálja, eltorzítja, vagy egyszerűen teljességgel ignorálja a jogot. A helyi hatóságok a jog helyett továbbra is a hatalmat, az erő alkalmazását részesítik előnyben, időnként meggondolatlanul a rendőrséget küldik az első vonalba. Ettől a helyzetek és az emberek magatartása kriminalizálódik és átitatódik ideológiával. Mindez nemcsak hogy nem csökkenti az ellentéteket – inkább olaj a tűzre, szembeállítja a lakosságot a rendőrséggel, a funkcionáriusokat a néptömegekkel, s végeredményében gyengévé és sérülékennyé teszi a kormányt.
És végül: a kormányzatok és a közigazgatás „stabilitási alapokat” hoznak létre, különböző álmegoldásokkal próbálják a társadalmi békét pénzért megvásárolni. A közismert fordulattal élve, „a népen belüli ellentmondásokat a nép pénzén oldják meg” (a mondat a jüan szó eredeti jelentésére utal). Valójában a funkcionáriusok egyértelmű kritériumok és szabályrendszer nélkül maguk döntenek a különböző alapok és pénzösszegek felhasználásáról. Az egész azoknak az érdekét szolgálja, akik szerint zavarkeltés nélkül nem létezik semmiféle problémamegoldás. Vannak, akiket ez arra ösztönöz, hogy illegitim és esztelen követelésekkel engedményeket csikarjanak ki a hatóságoktól. Az eredmény: zűrzavar. A reális helyzetértékelés többé lehetetlen, a társadalom egésze számára visszájára fordul az igazság és igazságtalanság, az igaz és a hamis. Megrendül a kormányról alkotott kép, amelynek pedig szavatolnia kellene az erkölcsöt és megtestesítenie a társadalmi igazságosságot. Itt az ideje, hogy megszabaduljunk a stabilitás e túl merev felfogásától, s a társadalmi béke biztosításához vezető új útra lépjünk.
Az ilyen konfliktusokat sosem lehet teljesen felszámolni. A lehetséges megoldások érdekében tehát megfelelő szabályokra, módszerek kidolgozására, intézményes csatornák kiépítésére van szükség. Különösen fontos, hogy nehogy félreismerjük a konfliktusok természetét, és azokat a társadalmi stabilitást fenyegető politikai válságoknak tekintsük.
Országunknak egy sor nehézséggel kell szembenéznie, köztük súlyosakkal is. Ilyen a korrupció, a szegények és a gazdagok közötti nagy szakadék, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok léte. Ha ezekre a problémákra rossz válaszokat találunk, az súlyos politikai válsághoz vezet. Ezek a konfliktusok, bármilyen súlyosak is, nem fenyegetik a társadalmat. Főleg azért nem, mert egybevágnak azzal az általános tendenciával, amely azt mutatja, hogy a lakosság stabilitásra és jó kormányzásra vágyik.
Az instabilitás veszélye nem valós, le kell számolnunk ezzel az igen elterjedt képzettel, amely az egész országra kiterjedő hivatalos adatokra és tanulmányokra támaszkodik, és amelyek a zavargások megsokasodását mutatják. Az igazság az, hogy ezek a statisztikai adatok összekeverik a valót a valótlannal.
Számos minisztérium és szervezet számításait olyan vizsgálatokra alapozza, amelyekbe beépítették a mindennapi élet eseményeit és az elhanyagolható konfliktusokat is. Elfordult például, hogy instabilitási tényezőként tüntettek fel kollégisták közötti civódásokat, vagy a gimnazisták tiltakozását a gyenge étkeztetés miatt.
Amikor ezeket a jelenségeket összeadjuk, valóban tekintélyes számadat birtokába jutunk. Ám a tömeges incidensekről szóló beszámolókba olyan tényeket kevernek, amelyeknek semmi közük a stabilitás kérdéséhez. Egyébként mivel nincsenek a konfliktusok hatékony kezelésére alkalmas intézkedések, ez a helyzet végletes érzékenységet szül, és olykor lehetetlenné teszi a legegyszerűbb vitát is. A megcsontosodott gondolkodásmód, a gyakran elavult módszerek megmérgezik a légkört és általános félelmet keltenek. Ha meg tudnánk szabadulni ezektől a hamis „instabilitási tényezőktől”, mindjárt tisztább lenne a helyzet, annál is inkább, mivel számos vizsgálat kimutatta: az éles konfliktusok oka gyakran egyszerűen az, hogy nem működnek a lakosság érdekeit szolgáló mechanizmusok.
Wen Jiabaom miniszterelnök 2010-ben az Országos Népi Gyűlés előtt tartott beszámolójában kijelentette: „Mindent, amit tettünk, azért tettük, hogy a nép boldogabb, méltóbb életet élhessen, hogy igazságosabb és harmonikusabb társadalom jöjjön létre” (5) . Pontosan ezért, az új logika az állampolgároknak széles körű jogokat biztosító Alkotmány alkalmazását igényelné. Csakis e jogok szavatolásával lehet az ellentétes érdekek között egyensúlyt teremteni, s csak ezen egyensúly biztosíthatja a társadalmi békét. Ezt az utat kell követnünk. Más szóval: a jogok védelme egyenlő a stabilitás megóvásával.
E cél megvalósítása érdekében mindenekelőtt módosítani és csökkenteni kell a helyi kormányzat funkcióit, megelőzendő, hogy a társadalmi konfliktusok kirobbanásába közvetlenül, karhatalomként avatkozzon be, megerősítve közvetítői és döntőbírói szerepét.
A piacgazdaság viszonyai között a jog fundamentumán ki kell építenünk egy olyan rendszert, amely fontosnak tartja az érdekek kifejezését és harmonizálását, és lefekteti a tartós társadalmi béke alapjait. Másodsorban, javítani és erősíteni kell a kormányzási mechanizmusait, hogy a jog váljék a nézetkülönbségek megoldásának bevett és hatékony módszerévé; létre kell hozni azokat az intézményes csatornákat, amelyek lehetővé teszik az elégedetlenség kifejezését a társadalmon belül; támogatni kell a polgárok civil szerveződését, és a társadalmi konfliktusok megoldását segítő mechanizmusokat és struktúrákat kell létrehozni.
Összefoglalva, hat intézményes mechanizmus létrehozására van szükség (lásd a keretes cikket is):
• szavatolni kell a követelésekkel, a szociális igényekkel és megoldásuk kockázataival kapcsolatban az átlátható és teljes körű információhoz való jogot;
• a társadalom különböző rétegeinek megjelenítésére alkalmas kollektív szervezetet kell létrehozni, így növelve az érdekmegjelenítések koherenciáját;
• olyan rendszert kell kialakítani, amely biztosítja a polgárok számára a véleménynyilvánítást és a döntésekben való részvételt;
• meg kell szervezni azon leghátrányosabb helyzetű csoportok számára a nyomásgyakorlás eszközeit, amelyeknek nincs a döntéshozatal befolyásolására alkalmas társadalmi tőkéjük;
• lehetőséget kell teremteni arra, hogy a helyi kormányokon kívül döntéshozatali és tárgyalási fórumok jöjjenek létre, lehetőséget adva ezzel a társadalomnak, hogy az önigazgatás és az önszabályozás irányába megtegye az első lépéseket;
• a kormány és az igazságszolgáltatás égisze alatt érdekegyeztetési és döntőbíráskodási testületet (hatóságot) kell létrehozni.
Ez a hat mechanizmus nélkülözhetetlen és egymásra épül. Ezen kívül hatékony társadalmi szervezetek létezésével lehetségessé válik az ellentmondások keletkezésének csökkentése egyben megoldásuk elősegítése.
A társadalmi problémák helyes vagy helytelen kezelése nem abban mutatkozik meg, hogy vannak-e vagy nincsenek konfliktusok, hanem a politika azon képességében, hogy elviseli-e ezeket a konfliktusokat, és képes-e a megoldásukra. Valójában nem az a jó rendszer, amely kiiktatja az ellentmondásokat, hanem az, amely kinyilvánítja, hogy elviseli a nézetkülönbségeket, s képes intézményes keretek között megoldást kínálni.
Pontosan tudjuk: ha a társadalom minden rétege legitim követeléseit legális úton juttathatja kifejezésre, különösen amikor megteremtődnek a kollektív érdekek megjelenítésének normális keretei is, fennáll a kockázat, hogy a társadalomra a heves társadalmi konfliktusok időszaka (jingpen qi) köszönt. Szembesülni kell majd egy olyan szokatlan helyzettel, amikor mindenki meg akar majd nyilvánulni. Akkor majd könnyelműség és pánik nélkül gondosan mérlegelni kell az új rendszer bevezetésének meglehetősen kényes problematikáját.
Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a robbanásszerű jelenségeket nem az átmeneti mechanizmus idézi elő, a véleménynyilvánításra szolgáló új csatornák az eddig rejtve maradt társadalmi konfliktusokat hoznák felszínre, s azok eredményes megoldását tennék lehetővé. Annak érdekében, hogy ez a szakasz a lehető legbékésebben záruljon, ésszerű és reális átmeneti intézkedéseket kell hozni. Egyszerű receptet követve, különböző természetű megoldásokat vehetnénk igénybe: a régi problémáknál centralizált megoldások kellenek, az új problémáknál pedig a konfliktusok rendezését segítő intézményes mechanizmusokat vennénk igénybe.
Hogy megelőzzük a túl heves megrázkódtatásokat, fölülről lefelé haladva a progresszív módszerekkel kell tervezni, különösen az érdekek kifejeződését és a nyomásgyakorlást szolgáló mechanizmusok kiépítését illetően. Gondoskodni kell mind a kormányzó erők, mind a vezetettek megfelelő képzéséről, hogy az érintettekben tudatosodjon az új mechanizmusok fontossága, továbbá hogy elsajátítsák a társadalmi konfliktusok megoldásának jogszerű útját-módját. Próbálkozni lehet kísérleti projektekkel is egyes olyan konfliktusoknál, amelyek miközben nagy visszhangra számíthatnak, társadalmilag nem veszélyesek, vagy amelyek biztonságos térségben és körülmények között oldhatók meg. Ez segítené valamennyi szinten a funkcionáriusok és az egész ország „érzékenyítését”.
A nemzetgazdaság gyors ütemű fejlődése kitermeli a társadalmi ellentmondások intézményes megoldásához szükséges pénzforrást.
A politikai keretek alapvető stabilitása ugyanakkor lehetővé teszi, hogy előre lépjünk e problémák megoldásában. Ami még ennél is fontosabb: noha a kínai társadalmat az egyes csoportok létviszonyai közötti szakadék folyamatos mélyülése jellemzi, és az ellentmondások egyre bonyolultabbak, a társadalom döntő többsége nem kívánja, hogy ezek a problémák erőszakos úton, zavargások árán oldódjanak meg.
Az új rendszer, amely a jog és a piacgazdaság keretei között működik, alkalmas arra, hogy megalapozza a tartós társadalmi békét Kínában.
A tanulmány a Pekingi Qinghua egyetem szociológiai részlegén a társadalmi fejlődéssel foglalkozó kutatók szélesebb körének munkásságán alapul.
A változás hat lehetséges pályaíve
Hat különböző mechanizmus kiépítését látjuk szükségesnek. Mindegyik önállóan is működőképes, de a többivel kapcsolódva erősítenék egymást.
1 Az első mechanizmus lehetővé tenné a nyitott, átlátható és objektív információhoz történő teljes körű hozzáférést, amelynek köszönhetően a polgárok megértenék, hogy az érintett társadalmi rétegek mely érdekei forognak kockán, s kellő időben meghozhatnák a közérdeket szolgáló intézkedéseket, miközben garantálni tudnák az érintett felek érdekeit. Ez a mechanizmus a közérdekű információk nyilvános áramlásának, az információhoz való hozzájutás elveinek alapján működne, ideértve a nem titkosított írásos dokumentumok megismerhetőségét és a nyilvános meghallgatásokon való részvétel lehetőségét.
2. A második mechanizmus arra lenne hivatott, hogy a különböző partikuláris, következésképen szerteágazó érdekek között koherenciát teremtsen. Mivel a különböző társadalmi csoportok között nagyok a különbségek anyagi erőforrásaikat és érdekeik megjelenítési lehetőségeit illetően, a legsérülékenyebb társadalmi rétegek számára előnyös lenne az érdekek megjelenítését, s kommunikációt és a tárgyalásokat lehetővé tevő közös szervezet létrehozása. A tapasztalatok azt mutatják, hogy, amikor az érdekek koherenciája biztosított, tárgyalások és döntőbíráskodás útján könnyebb megtalálni a megoldást.
3. Olyan rendszert kell létrehozni, amely lehetővé teszi, hogy az állampolgárok eredményesen hallassák hangjukat, továbbá a közönség aktív részvételét olyan területeken, mint a meghallgatások, véleménynyilvánítás vagy az ellenőrzés a közérdeklődésre számot tartó beszámolókon. Azt is szavatolni kell, hogy a követelések helyet kapjanak a tömegmédiában.
4. Egy következő mechanizmus a nyomásgyakorlás eszközeit alakítaná ki. Jelenleg csak a kellően vagyonos társadalmi csoportok férnek hozzá az érdekeik megóvásához szükséges publikus eszközökhöz. El kellene érni, hogy a sérülékeny társadalmi csoportok is rendelkezzenek a valós nyomásgyakorlás eszközeivel, természetesen a törvény keretein belül.
5. Olyan konzultációs és tárgyalási mechanizmusra is szükség van, amelynek révén a társadalmi csoportok maguk lennének képesek a nehézségek igazságos és hatékony megoldására. A társadalom ezáltal megtenné az első lépéseket az önigazgatás és az önszabályozás irányába. Így ezeken a területeken nem lenne szükség kormányzati beavatkozásra, ami arányosan csökkentené az államigazgatás szervezeti és pénzügyi terheit. Már most sürgetően szükség van a tőkét és a munkát képviselő felek közötti tárgyalások alapelveinek kialakítására.
6. Mediátori és döntőbírói rendszert kell létrehozni az olyan esetekre, amikor az egymással szemben álló felek nem tudnak kompromisszumra jutni. Ilyenkor a döntőbíró szerepe kötelezően a kormányzatra és az igazságszolgáltatásra hárulna. Egy ilyen rendszer keretei között a kormányzat – ha nem is avatkozik bele teljes mélységben az ilyen ügyekbe – a tárgyalásokat megkönnyítené intézményes eszközeivel, és kezeskedne a végső megoldásért.
Ahhoz, hogy az egész működjön, szükség van arra, hogy ezek a mechanizmusok önállóan kibontakozzanak, és egyidejűleg működjenek.
