Az 1991. augusztus 18–21. közötti puccs, amely állítólag kétségbeesett kísérlet volt, hogy az elkerülhetetlen felbomlástól megmentse a Szovjetuniót, valójában előkészítette a terepet a robbanásszerű változás, valamint Borisz Jelcin híveinek ultraliberális sokkterápiája előtt. Mi magyarázza vajon e kaland különlegesen kontraproduktív természetét? Egy bizonyos nyugati narratíva az eseményeket valamiféle vadnyugati történetként állítja be, amelynek során gonosz konzervatív kommunisták keltek birokra, s a küzdelemből a jóságos demokraták kerültek ki győztesen. Az erőpróba tétje már annak idején is világosan kirajzolódott: tulajdon és hatalom, miközben Oroszország kinyilvánította saját területei és természeti kincsei feletti szuverenitását. A szovjet „kommunizmus” már akkorra kimúlt és konszenzus jött létre a piacgazdaság kiépítéséről. Mindössze az maradt hátra, hogy a különböző érdekcsoportok alkut kössenek a hirtelen elértéktelenedett örökség ügyében.
A kontextus és az egymással szemben álló erők
Gorbacsov peresztrojkája akkorra már zsákutcába jutott, s ennek nyomán a gazdaság és a társadalmi körülmények gyorsan romlottak, a végsőkig kiéleződtek az egyenlőtlenségek, a széleken pedig megerősödtek a szakadár mozgalmak és az etnikai konfliktusok. Mindenki a vészkijáratot kereste.
A politikai küzdőteret akkor már új erő uralja, nevezetesen az orosz nemzeti hatalom: az egyetemes választójog alapján megválasztott törvényhozása, és elnöke Borisz Jelcin. Ez a hatalom megkérdőjelezi a Gorbacsov által megtestesített föderáció hatalmát, s nem alkalmazza törvényeit és reformterveit. Az új erőnek széles társadalmi bázisa van: maga mögött tudhatja az újonnan létrejött üzleti köröket, az újjászülető munkásmozgalmat és az 1989–90-ben összeomlott rendszer állami vezérlésű gazdaságából kinőtt gazdasági nómenklatúrát.
A Jegor Gajdar miniszterelnök vezette orosz reformista csapat „sokkterápiát” szorgalmaz, amely a Nemzetközi Valutalap (IMF) ajánlásaival összhangban magában foglalja az árak liberalizálását, az átfogó privatizációt és az állami kiadások drasztikus csökkentését. Az orosz liberálisok a neoliberális vezéralaktól, Milton Friedmantól és Augusto Pinochet chilei reformereitől kérnek tanácsokat. Utóbbiaknál 1991 áprilisában az oroszok egy szemináriumot is rendeztek. Akkoriban a chilei modellt követendő példának tekintették. A modell propagandistái a reformok oroszországi megvalósítása érdekében nem tartották kizártnak egyfajta „erős hatalom” létrehozásának szükségességét.
Ez az „első számú erő” az egyes köztársaságokban létrejött hatalmak ideiglenes szövetségese. Utóbbiaknak Jelcin azt javasolta, hogy a lehető legtöbb szuverenitást ragadják magukhoz. A balti és dél-kaukázusi köztársaságok és Oroszország önállósága immár realitás. Máshol pedig a „függetlenség” és az „Unió”, avagy az egyes elképzelések szerint a Szovjetunió örökébe lépő „közösség” tényleges tartalmát latolgatják.
A „második számú erőt” a peresztrojkát kezdeményező Gorbacsov szovjet elnök képviselte. A Nyugaton is népszerű kommunista vezetőt nem győzik dicsérni mint olyan személyiséget, aki minden reményt túlszárnyaló engedményeket tett a leszerelési tárgyalásokon, a szocialista tömb (Varsói Szerződés) feloszlatása és a német újraegyesítés kérdésében. Gorbacsov azonban az országon belül teljesen támasz nélkül maradt. A lakosság nagy reményeket fűzött a peresztrojkához, de nehezen viselte el életszínvonalának „katasztrojkáját”. Társainak és tanácsadóinak többsége, akik 1986 és 1989 között a vállukon hordozták, később a jelcini demokratikus táborhoz csatlakozott.
Gorbacsov magányos. Politikai értelemben hónapok óta friss lélegzethez szeretne jutni. Tulajdonképpen úgy akarja egyesével átlépni az összes fontos „politikai küszöböt”, a párt hatalmi monopóliumának megszüntetését, a privatizáció kezdeményezését, a régi kommunista tételekkel való leszámolást, hogy közben megőrizze a bizonytalan tartalmú szocialista alternatívát, és valami ismeretlen módon megmentse a Szovjetuniót. Az elnök az 1991. március 17-i népszavazás eredményeire támaszkodik, amikor is a szavazók 76 százaléka a „megújított” Unió mellett voksolt. A népszavazási kérdések eltérő megfogalmazása és eredményeinek értékelése változatos értelmezésekre kínált lehetőséget: megújított föderációról, „szuverén köztársaságok” konföderációjáról avagy „független államokról” van-e szó? A polgárok köztársaságonként és régiónként eltérő módon értelmezték a „jövendő Uniót” és a „függetlenséget”.
Ekkor, 1991 nyarának kellős közepén hirtelen felbukkan a „harmadik erő”. Ez az erő már évek óta váratott magára, hol társadalmi reváns, hol pusztító „orosz lázadás” (bunt), hol pedig katonai államcsíny formájában. Végül állami vezetők egy csoportja a rendkívüli állapot bevezetésére Állami Bizottsággá szerveződött, majd Gennagyij Janajev, a Szovjetunió alelnöke, Valentyin Pavlov miniszterelnök, Dimitrij Jazov honvédelmi és Borisz Pugo belügyminiszterek, Vlagyimir Krjucsko, a KGB főnöke és Oleg Baklanov, az SZKP KB titkára augusztusban a cselekvés mezejére léptek.
Mit is akartak ezek az emberek? Nyilatkozataikban az ország katasztrofális helyzetét idézik fel. Miközben egy szó sem hangzik el a megvédendő kommunizmusról, a nyilatkozatok támogatják a piaci reformot, de természetesen „rendezetten”, nem pedig Gajdar ultraliberális irányvonalának a szellemében. Azonnali céljuk a Gorbacsov kezdeményezte új uniós szerződés augusztus 20-ára tervezett aláírásának megakadályozása. Gorbacsovot ekkor a puccsisták tartják házi őrizetben a Krím-félszigeti Foroszban. A nyilatkozat aláírói is a márciusi népszavazás saját értelmezésük szerinti eredményeire hivatkoznak. Attól tartanak, hogy az új szerződés a központi állam felszámolását eredményezné.
A puccsisták tettei és gesztusai meglepően határozatlanok. A saját igazolásukra összehívott sajtóértekezleten az arcuk sápadt, Janajev kezei remegnek. Eredménytelenül igyekeztek maguk mellé állítani Gorbacsovot, Jelcin környezetével sem tudnak termékeny kapcsolatot kialakítani. Nem sikerült összehívniuk az SZKP KB plénumát sem. A csapatmozgások és az egységek visszavonása zűrzavaros. A csapatok egy része Jelcin oldalára állt. A demokraták híveik százezreit vitték ki az utcára. Köztük voltak az újonnan létesült kereskedelmi vállalatok alkalmazottai és a nyersanyagok forgalmazására szakosodott tőzsde brókerei. Utóbbiak szabták azt a hatalmas orosz trikolórt, amelyet valamennyi korabeli filmriport megörökített. A harmadik napon, augusztus 21-én Jazov marsall kivonja Moszkvából a csapatokat; a játszma elveszett, Gorbacsovot kiszabadítják.
Augusztus 22-én a védelmi miniszter, Borisz Pugo és felesége öngyilkosságot követ el. 24-ikén Szergej Ahromejev marsall, szintén a puccs híve, követi példájukat. A puccsistákat letartóztatják, hazaárulással vádolják őket, börtönbe vetik, majd 1994 januárjában amnesztiában részesítik őket. A történet végét már tudjuk: a köztársaságok egymás után kiáltják ki a függetlenségüket. Moszkvában közben Jelcin sorra magához ragadja a kormányzati kulcspozíciókat, s Gorbacsovot végérvényesen félreállítják. Végül pedig 1991. december 8-án kimondják a Szovjetunió halálos ítéletét.
A kommunisták szerepe
Az előítéletekkel szemben az ortodox kommunisták nem azonosultak a puccs gondolatával. Megkísérelték a piac erőivel és Pavlov kormányával szemben megvédeni a szocializmust és a dolgozók jogait. Gorbacsov félreállítása azonban ínyükre volt.
Magától értetődően a pártapparátus zöme támogatta a puccsistákat, ami később ürügyül szolgált az SZKP feloszlatására és a betiltására is több köztársaságban. Ezt nem nagyon kell magyarázni, hiszen a politikai irányítás és a pártbürokrácia kádereinek kevés esélyük volt arra, hogy felszálljanak a kapitalizmus épp csak érkező vonatára, ellentétben a liberalizáció megszédítette gazdasági káderekkel és vállalatvezetőkkel. Az üzlet nem a kommunista káderek világa volt. Mindez persze egy kicsit összetettebb, ugyanis döntő többségük, még a legkonzervatívabbak is követték vezetőiket a szeparatizmus útján. A függetlenség ugyanis egy sor új csábító lehetőséget: kormányzati, igazgatási és diplomáciai pozíciókat kínált. Oroszországban még az állami bürokrácia lelkét alkotó KBG és a hadsereg is csatlakozott az új hatalomhoz. Vlagyimir Putyin is a „demokraták” táborában indult, ráadásul Anatolij Sobcsak, az egyik legradikálisabb személyiség szolgálatában.
Az események húsz esztendő távlatából
A jelenből visszatekintve, hogyan értékeljük az eltelt húsz esztendő eseményeit és kockázataikat? A puccsisták aggodalmai beigazolódtak: a Szovjetunió felbomlott, ultraliberális „reformokat” vezettek be, a lakosság többsége elszegényedett, polgárháborúk dúlták fel a Kaukázust, Grúziát és Tádzsikisztánt.
A győztes demokraták programja megvalósult: 1992. január 2-án liberalizálták az árakat (de facto elkobozták a lakosság sok évtizedes megtakarítását), tömeges privatizáció kezdődött és drasztikusan csökkentették a közkiadásokat, ami egyebek mellett az egészségügyi rendszer összeomlásához vezetett. 1993. szeptember–októberében az eredetileg Jelcint támogató, majd ellene fellázadt parlamentet és tanácsot százötvennél is több halálos áldozatot követelő ágyútűz söpörte el Moszkvában. Ez volt 1991. augusztusi erőpróba drámai epilógusa.
A „hatalomért és a tulajdonért” indított küzdelem kegyetlennek és gyilkosnak bizonyult. Miután leverték a puccsistákat, a nómenklatúra modernizációpárti frakciója, állami vállalatokkal az élen, harcba szállt az új üzleti körökkel, a fiatal oligarchiákkal és maffiákkal a termelési és csereeszközök birtoklásáért. E csata legfontosabb tétje a kőolajbevételek monopóliumának megszerzése volt, ugyanis így mesés vagyonokat lehetett szerezni. Noha a folyamat kaotikus volt, egyáltalán nem emlékeztetett a spontán „vadnyugatra”, ugyanis a privatizáció menetét az új hatalom szoros gyeplőn irányította. Új oligarchia rendezkedett be. Az 1998-as pénzügyi összeomlás után az új elnök, Vlagyimir Putyin kezdeményezésére az orosz vagyont részben újraosztották, az állam szerepét visszaállították, s a gazdasági növekedés beindulásával vagyonos középosztály alakult ki.
Nem valószínű, hogy az Állami Bizottság által 1991 augusztusában bevezetett, elnyomó és önkényes intézkedésekre építő rendkívüli állapot meg tudta volna hiúsítani az utána következő katasztrófát. A puccsistáknak nem volt számottevő társadalmi bázisuk és nem fordultak a néphez támogatásért. Egyébként Gorbacsov kezéből is kicsúszott az a modernista technokrácia, amely eredetileg segítette. Jelcin és az immár exkommunista köztársaságok nacionalista vezetőinek széles társadalmi bázisa és tömegeket mozgósító potenciálja volt, miközben a szovjet rendszer már rég tehetetlen és erőtlen volt.
Úgy tűnik, a többség a kivárást választotta. Még azok is, akik a Szovjetunió megtartásához ragaszkodtak, csatlakoztak az új hatalomhoz, vagy amikor felülkerekedett a felbomlás dinamikája, beletörődtek a helyzetbe. Egyebekben pedig az emberek a társadalmi összeomlás láttán, amikor szembesültek az életkörülményeiket felforgató brutális kapitalizmussal, a leleményesség és a túlélés egyéni stratégiája mellett döntöttek. Az atrocitásoktól és a polgárháborútól való félelem miatt a lakosság távol tartotta magát a konfliktusoktól, 1991 augusztusában és az 1993. szeptember–októberi válság idején is. Ebben a megközelítésben megállapítható, hogy a perifériákon (Nagorno-Karabah, Grúzia, Tádzsikisztán, Csecsenföld) lezajlott véres konfliktusok ellenére a Szovjetunió felbomlása nem követte a jugoszláv mintát. Még akkor is így van, ha figyelembe vesszük, hogy a „reformok” gerjesztette erőszak a változásokhoz nehezen alkalmazkodó asszonyok, férfiak és gyermekek millióinak idő előtti pusztulását idézte elő. Az orosz liberalizmus harcosai nem zavartatják magukat, és hangoztatják: a reformok beindítása után a szovjet embereknek meg kellett fizetniük az árát annak, hogy lehetőségeik felett éltek, és hogy sokáig ellenálltak az intézmények, a szokások és a mentalitás elkerülhetetlen „modernizációjának”
Az 1991. augusztusi „demokratikus diadal” valószínűleg megfelelt a szovjet társadalom modernista és függetlenségpárti frakciói törekvéseinek, csakúgy, mint a nyugati szövetségesek várakozásainak.
Mindazonáltal tartózkodunk attól, hogy ezeket a fejleményeket összetévesszük a demokrácia győzelmével.
