Bátorság, vagy benne ragadunk

Kategória: 2012. április
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4858

Az új elnök május 6-i megválasztása után alig néhány nappal részt vesz majd a G20-ak találkozóján. Rögtön döntenie kell, hogy elfogadja, újratárgyalja vagy mindenestül elutasítja a német jobboldal által javasolt új európai szerződést, amely további megszorításokat tartalmaz. Ettől függ Franciaország szociál- és gazdaságpolitikája, de az Európai Unió továbbfejlesztése is. Ezért nem túlzás azt mondani, hogy a választási kampány igazából gazdasági kérdésekről szól.

halimiAz most a nagy kérdés, hogy a franciaországi elnökválasztás utáni hatalomváltás a 2007 óta tartó ciklus meghatározó problémáinak megoldása nélkül megy-e majd végbe. A politikai változás megkönnyebbülést hozhat a franciáknak. Legfőképpen azért, mert bőven van gond a távozó elnök legismertebb gyarlóságain kívül is (állandó jelenléte, exhibicionizmusa, egymásnak ellentmondó nyilatkozatai, a gazdagok iránti vonzalma, amely legalább olyan erős, mint a szenvedély, hogy bűnbaknak állítsa be minden rosszért a munkanélkülieket, a bevándorlókat, a muzulmánokat vagy a közhivatalnokokat), az elmúlt öt év alapjaiban gyengítette meg a politikai demokráciát és a népszuverenitást.

A 2005. májusi népszavazást követően (amikor a franciák elutasították az európai alkotmányt – a ford.) a két legerősebb parlamenti párt elnökjelöltjei nem vettek tudomást arról, hogy a franciák többsége ellenzi azt a fajta európai integrációt, amelynek alapvető hibái ma már jól ismertek. A népszavazás megfellebbezhetetlen eredménnyel ért véget egy, a mai választási kampánynál magasabb színvonalú össznemzeti vita után. Nicolas Sarkozy elnöksége pedig, a voluntarizmus visszatérése a politikába, zűrzavaros nyilatkozatok sorozatával fejeződik be. Miközben a baloldali jelöltek megdorgálják a bankokat, François Baroin gazdasági miniszter kijelenti: „a pénzvilágnak nekimenni ugyanolyan őrültség, mint azt mondani: »ellenzem az esőt«, »ellene vagyok a hidegnek«, »nem támogatom a ködöt«”. François Fillon miniszterelnök pedig a maga részéről azt ajánlja François Hollande szocialista jelöltnek, hogy „választási programját terjessze be a Standard & Poor’s-nak”.[1]

Miközben a francia elit behódol az egyre gátlástalanabb német jobboldalnak, amely rendületlenül hisz a „piackonform demokráciában”, e hittétel kiszolgálása aláássa a népszuverenitást is. A jelenlegi választások tétje épp ennek a politikai állásfoglalásnak az érvénytelenítése. Kertelés nélkül fel kell majd vetni az európai integráció kérdését. Mindenki tudja, hogy a két éve nagy lendülettel elindított gazdasági megszorító programok nem orvosolták és nem is fogják orvosolni az eladósodottság problémáját, amelynek pedig a megoldását ígérték. Következésképpen az olyan baloldali stratégia, amely nem foglalkozik ezzel a pénzügyi csapdával, azonnal a szemétdombon végzi. Ugyanakkor az európai politikai környezet miatt nem hihetjük, hogy ebben a kérdésben harc nélkül fogunk tudni előrehaladni.

Jelen pillanatban a teljes csődöt az Európai Központi Bank (EKB) magánbankokra zúdított olcsó hitelei tartóztatják csak fel. A bankoknak ezt kell továbbadniuk, természetesen magasabb áron, az államoknak. Csakhogy ez a lélegzetvételnyi szünet csupán az EKB kénye-kedvétől függ, márpedig az EKB-t a szerződések által óvatlanul garantált „függetlensége” igencsak megerősítette. Hosszabb távon az unió tagjainak többsége, a Párizs által engedelmesen átvett német követelésekkel összhangban elkötelezte magát a drákói megszorító politika mellett. A szabályszegőket súlyos szankciókkal sújtják az éppen ratifikálás alatt álló, a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról (TSCG) kötött szerződés értelmében.[2]

A Görögországra kiszabott büntetés immár Spanyolországot is fenyegeti. A spanyoloktól azt követelik, hogy egyharmadával csökkentsék a költségvetési hiányt, miközben a munkanélküliségi ráta eléri a 22,8 százalékot. Portugália is veszélyben van, vissza kell vágnia a közkiadásait, jóllehet a külföldi kölcsönök kamata is az égbe szökött (márciusban 14 százalék), az ország pedig recesszióba süllyedt (–3 százalékos növekedés 2011-ben). Az, hogy költségvetési megszorításra kényszerítenek olyan államokat, amelyeket tömeges munkanélküliség sújt, nem új: ugyanezt a nagyszerű gazdasági és társadalmi receptet alkalmazták a harmincas években Franciaországban… A szocialisták akkoriban mindezt így magyarázták: „A defláció súlyosbítja a válságot, csökkenti a termelést és csökkenti az adóbevételeket is.”[3]

A mai politikusok ostobasága persze csak azoknak megdöbbentő, akik még mindig azt hiszik, hogy a politikus hivatása a közjó szolgálata, nem pedig az állam kormányrúdját tartó ingyenélő oligarchia kiszolgálása. Ha a pénzügyeket érteni akarjuk, akkor ezt kell szem előtt tartanunk.[4] Ezt kell a nevén neveznünk, ha fel akarunk lépni ellene.

Ha most Franciaországban hatalomváltás lesz, az új európai szerződés, a TSCG (vagy más hasonló megszorító politika) újratárgyalása lesz az új köztársasági elnök legfontosabb feladata, akárki is legyen az. Ennek a vállalkozásnak a sikere vagy kudarca fog minden mást is meghatározni: az oktatást, a közszolgáltatásokat, a pénzügyi igazságosságot, a foglalkoztatást. Francois Hollande szocialista jelölt szeretné elválasztani egymástól az európai szolidaritási mechanizmust, amelyet támogat, a liberális sokkterápiától, amelyet viszont ellenez. Elkötelezte magát a TSCG újratárgyalása iránt, mert azt reméli, „növekedési és foglalkoztatási fejezettel” bővítheti ki, amely kontinentális léptékű ipari projektekre támaszkodna.

Ezzel szemben Jean-Luc Mélenchon, a baloldal jelöltjének megítélése szerint „semmilyen baloldali politika sem működhet e szerződések keretei között”. A Baloldali Front jelöltje logikusan ellenzi a TSCG-t, mint ahogy az Európai Stabilitási Mechanizmust (ESM) is, amely pénzügyi segítséget ír elő a bajba jutott országoknak, ezeknek az államoknak pedig drákói költségvetési egyensúlyjavító intézkedéseket kell előzetesen elfogadniuk. A zöldek jelöltje, Eva Joly és a trockista jelöltek, Philippe Poutou és Nathalie Arthaud ugyancsak kampányolnak „az államadósságok európai felülvizsgálata” érdekében, sőt ezeket az adósságokat illegitimnek tartják, mert szerintük az utóbbi húsz év adócsökkentései és a hitelezőknek átutalt kamatok magyarázzák az adósságok mai szintjét.

 

Rugalmas visszavonulás 1997-től

A szerződések újratárgyalását ellenző európai államok többsége, élükön Németországgal, semmi ilyesmire nem gondol. Arra pedig még kevésbé, hogy jelentős összegeket kölcsönözzön a megszorult államoknak anélkül, hogy azok ne adnának biztosítékot „helyes” kormányzásukra. Azaz el kell fogadniuk egyfelől az újabb privatizációt, másfelől a szociális kiadások jelentős lefaragását (nyugdíjak, munkanélküli segélyek, minimálbér stb.). „Az európaiak már nem elég gazdagok ahhoz, hogy eltartsák mindazokat, akik nem dolgoznak” – nyilatkozta február 24-én Mario Draghi, az EKB elnöke a The Wall Street Journalnak adott interjújában. A Goldman Sachs egykori alelnöke hozzátette, hogy a „megfelelő” szigor egyszerre jelent adócsökkentést (ezt egyetlen francia jelölt, még Sarkozy sem javasolja) és a közkiadások visszafogását.

Arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy egy baloldali elnök nyomban szembetalálná magát az unió – túlnyomórészt konzervatív – kormányainak többségével és az EKB-val, na meg a José Manuel Barroso által vezetett Európai Bizottsággal. A brit, a lengyel és az olasz miniszterelnök, valamint a német kancellárasszony nem volt hajlandó fogadni a francia közvélemény-kutatások favoritját, François Hollande-ot, akit kevésbé találtak simulékonynak, mint a jelenlegi elnököt.

„Mi bizonyosan nem támogatjuk az újratárgyalást – jelezte idejekorán Jan Kees de Jager holland pénzügyminiszter. – Ha viszont Hollande további reformokat szeretne, mellé fogunk állni, legyen szó a szolgáltatások liberalizálásáról vagy a munkaerőpiac átalakításáról.” Vagyis Hollandia támogatását minden olyan francia baloldali elnök megkapja, aki még Sarkozynél is liberálisabb politikát folytat.

Angela Merkel semmi kétséget nem hagyott a részrehajlásával kapcsolatban: kijelentette, hogy szívesen részt vesz a francia jobboldal nagygyűlésein. A német szociáldemokraták sem nagyon lelkesednek a Rajnán túli elvtársaikért. A pártelnök, Sigmar Gabriel ugyan szolidárisnak mutatkozott, de egy másik vezető, Peer Steinbrück, aki azt reméli, hogy másfél év múlva elfoglalhatja a kancellári széket, naivnak bélyegezte Hollande-nak a törekvését, hogy még egyszer újratárgyalja az európai szerződéseket. Már meg is előlegezte a francia jelölt hirtelen fordulatát: „Ha megválasztják, politikája pontosan az ellenkezője lehet annak, amit most mond.”[5]

Ezt persze nem zárhatjuk ki. 1997-ben a francia szocialisták a parlamenti választások előtt azt ígérték, újratárgyalják az Amszterdamban aláírt európai stabilitási paktumot, amelyet Lionel Jospin „a német kormánynak tett abszurd engedményként” aposztrofált. Amint azonban hatalomra került, a francia baloldal csupán azt tudta elérni, hogy a „stabilitási paktumhoz” hozzácsapták az „és növekedési” szavakat.

Pierre Moscovici, Hollande mostani kampányfőnöke 2003-ban visszatért erre a szemantikai piruettre. Újraolvasva szavait nehéz nem gondolni arra, hogy május után ugyanez megismétlődhet: „Az Amszterdami Szerződést azelőtt tárgyalták meg (igen rosszul), mielőtt mi hatalomra kerültünk volna. Sok hiányossága volt, a szociális része pedig egyáltalán nem kielégítő. (…) Az új kormány legitim módon elutasíthatta volna (…), vagy legalább kérhette volna az újratárgyalását. Végül is nem így döntöttünk [Moscovici akkor európaügyi miniszter volt]. Mégpedig azért, mert Jacques Chirac-kal az Élysée-ben hármas válsággal szembesültünk volna. Egy francia–német válsággal, hiszen visszakozásunk nyomban összekuszálta volna a kapcsolatainkat a legfontosabb partnerünkkel (…). Egy pénzpiaci válsággal, mert a pénzpiac irányítói azt akarták, hogy a szerződést elfogadjuk. (…) És végül egy társbérleti válsággal. (…) Lionel Jospin nagyon helyesen úgy döntött, máshogy közelíti meg a kérdést, egyszerre próbál rugalmasan visszakozni és jól kijönni a dologból. Azzal a feltétellel adta a beleegyezését az Amszterdami Szerződéshez, hogy az Európai Tanács következő határozata a növekedésről és a foglalkoztatásról fog szólni.”[6]

Ha májusban–júniusban baloldali győzelem születik az elnök- és a parlamenti választásokon, az itt felvázolt tabló két eleme fog különbözni. Egyrészt a francia végrehajtó hatalom nem lesz megosztott, mint tizenöt évvel ezelőtt. Másrészt Európa politikai egyensúlya, amely 1997-ben balközép irányba hajlott, most erősen jobbra billen. Ez azt jelenti, hogy még egy olyan konzervatív kormány is, mint amilyen Mariano Rajoy spanyol miniszterelnöké, aggódni kezdhet az örökös szigorkúra miatt, amelyet a német uralkodó körök írnak elő neki. Március 2-án a spanyol kabinet be is jelentette „szuverén döntését”, miszerint nem fogadja el az európai költségvetési kényszerzubbonyt.

Ezzel csaknem egy időben tucatnyi más ország, köztük Olaszország, az Egyesült Királyság és Lengyelország kérte a német–francia tandem által kidolgozott gazdaságpolitika átgondolását. Francois Hollande ennek csak örülhetett. Azt reméli, megválasztásával az európai erőviszonyok is megváltoznak és nem lesz szükség arra, hogy nyílt sisakkal vonuljon fel több európai kormány, az EKB és a brüsszeli Bizottság ellen, aminek már a gondolatától is láthatólag irtózik.

Csak az a probléma, hogy a liberális államok óhajtotta irányváltás köszönő viszonyban sincs azzal, amit ő szeretne. A „növekedés” szó az előbbieknél a thatcheri politika elfogadását jelenti (adócsökkentés, szociális és környezetvédelmi dereguláció), Hollande-nél viszont állami befektetések kis csomagját (oktatás, kutatás, infrastruktúra). A kettősség nem maradhat fenn örökké. Nagyon hamar szembesülni kell majd az „európai engedetlenséggel”, amit Jean-Luc Mélenchon és más baloldali erők szorgalmaznak. Vagy pedig reménytelenül folytatni az elkezdett kurzust.

A közöttük lévő különbségeken túl (például a pénzügyi igazságosság témakörében) Sarkozy és Hollande Maastrichttól Lisszabonig ugyanazokat az európai szerződéseket támogatta. Mindketten elfogadták a költségvetési hiány drákói lefaragásának céljait (2013-ban a GDP 3 százalék, 2016-ban vagy 2017-ben 0 százalék). Mindketten elutasítják a protekcionizmust. Mindent a növekedéstől remélnek. Ugyanazt a kül- és védelmi politikai irányvonalat követik: Franciaország visszatérését a NATO integrált katonai parancsnokságába már a francia szocialisták is támogatják.

S mégis eljött az ideje annak, hogy szakítsunk ezekkel a feltételekkel. Ezért kell elnököt váltani. De sem a hatalmon lévő baloldal múltja, sem a mostani választási kampány alapján nem gondolhatjuk, hogy ez elég is lesz.

 

Fordította: Ferwagner Ákos



[1] RTL, 2012. január 22.; Le Journal du dimanche, 2012. január 15.

[2] http://www.european-council.europa.eu/council-meetings?lang=hu#3

[3] A szocialista frakció 1933-as költségvetésitörvény-javaslatának preambuluma.

[4] Lásd Le gouvernement des banques [A bankok irányítása] című összeállításunkat: Le Monde diplomatique, 2010. június.

[5] AFP, 2012. február 15.

[6] Pierre Moscovici: Un an après [Egy évvel később], Flammarion, Paris, 2003. 90–91.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések