A történelem egy sötét fejezete ihlette Mario Cavatore első regényét, amely 2004-ben jelent meg Olaszországban. A szikrát a Le Monde diplomatique egy 1999-es „cigányvadászatról“ szóló cikke pattantotta ki. Mint arról a cikk beszámolt, a „cigányvadászatra” több évtizeden át, pontosabban 1926 és 1972 között került sor, eugenikai elképzeléseken alapult, és aktív állami támogatás mellett, illetve a Protestáns Egyház számos tagjának segédletével követték el.
A Le Monde diplomatique tudósítása sarkallta Mario Cavatorét arra, hogy kigondoljon egy összefonódó sorsokról szóló borús történetet, amelyben az egyes szereplők ennek a cigányüldözésnek közvetve vagy közvetlenül a szenvedő alanyai. Valamint arra is, hogy leleplezze egy 1926-ban létrehozott ijesztő szervezet, a Kinder der Landstrassénak (azaz Az országút gyerekeinek) a visszásságait, az általuk elkövetett borzalmakat és visszaéléseket.
A regény egy durván odavetett évszázados előítélettel indít: „a cigányokkal mindig is baj volt.“ Aztán felbukkan Lubo Reinhardt, cigány nemzetiségű svájci állampolgár, akinek egyszerre két tragédiát kell elviselnie: meggyilkolják a feleségét, majd a rendőrség elveszi tőle két gyerekét, akiket a Kinder der Landstrasse gondjaira bíznak. A bíró indoklása szerint: „a gyerekek érdeke, hogy ne maradjanak a cigányok között, hanem higiénikus és morálisan megfelelőbb környezetben kerüljenek elhelyezésre.“ Lubo az igazságtételtől és „népe megmentésétől“ eltántoríthatatlanul vezérelve egy bosszúszomjas küldetést eszel ki: új személyiséget ölt magára és megpróbál minél több svájci nőt elcsábítani és „elhinteni a magját.“ Néhány nő így olyan gyereknek ad majd életet, akiben, tudtukon kívül, cigány vér csörgedezik.
Hugo az egyike ezen „magvetés“ gyümölcseinek. Először idősebb féltestvére, Hans tanúvallomásában találkozunk vele. Hansot 1972-ben, harmincévesen emberöléssel vádolják, és a vád súlya alatt rászánja magát, hogy szembenézzen önmagával, ami fájdalmasan és kijózanítólag hat rá, és aminek során számba veszi saját eddigi életét, amely erős szálakkal kötődik Hugo életéhez. Egy sor újabb kiábrándulás eredményeképpen rádöbben, hogy „a világot a véres szenvedélyek és a legbrutálisabb ösztönök uralják“. Ezután Hugo veszi át a szót egy hosszú és igen fagyos hangvételű levélben, melyet Hansnak címez. Nem fogja vissza magát. Ebből a két igen feszült légkörben született tanúságtételből tudjuk meg, mennyire gyalázatos is volt a Kinder der Landstrasse, amely Hugóval, mint egy lenézendő „korcs cigánnyal“ bánt. Ezután egy, a „Hans-ügyben“ eljáró bírónak címzett levélben egy rendőrtiszt megvallja a saját kételyeit, felháborodását. Gondolataiban megjelennek a törvény őreként vállalt szerepkörének korlátai és az emberi lélek legmélyén megbúvó szörnyeteg… Bevallja, hogy megrendítette Lubo sorsa és megérintette „az a lázadás, az az eltökéltség, amellyel véghez kívánta vinni tragikomikus bosszúját.“
Ez a rövid és tartalmas, erkölcsi példabeszéd mintájára megírt, fordulatokban gazdag elbeszélés egy lélekbemarkoló tragédiát visz színre, amelynek a szálai mintegy harminc évre nyúlnak vissza az időben. A szerző oldalról oldalra haladva sző bele egy mélyből jövő szorongást is a történetbe. A narratív cselekmény leleményes, az írásmód mentes a finomkodásoktól, egyszerű és világos, a fordítás magas színvonalú. A mű kitűnik jól megválasztott hangnemével és finom lélektani elemzéseivel. A magvető, amely 2004-ben elnyerte az olaszországi Cuneo város által adományozott Első regény díjat, egy soundman, zenekritikus és politikai cikkíró szokatlan műve, aki ötvenhat évesen vált ihletett regényíróvá. A regény a cigányellenes diszkrimináció elszigetelésére és elítélésére sarkall valamennyiünket, ahogyan azt az első Roma Büszkeség Napja is célul tűzte ki, amely 2011. október 1-én, Párizsban került megrendezésre.
Mario Cavatore: Le geste du semeur [A magvető],