Szegénység a médiában: szegény média

Kategória: 2012. december
Írta: Porcsin Zsolt
Találatok: 4933

kiutak pecsét3
A szegénység elleni küzdelem világnapján, október 17-én civilek szerveztek figyelemfelhívó demonstrációt Debrecen város díszes főterére. A helyi médiából (egy napilap, két televízió, öt online újság, közel tíz rádió) alig néhányan adtak előzetest, beharangozót az eseményről, felhívván közönségük figyelmét a várható történésre, ajánlva nekik a részvételt. A demonstrációról szóló beszámolók sokasága sem árasztotta el a debrecenieket. A helyi média kevesebb mint fele méltatta említésre a demonstrációt, érdeminek mondható tudósítást csak három adott. A debreceni önkormányzati tulajdonú televízió esti hírműsora, a Napszemle http://www.dehir.hu/dtv/napszemle-2012-10-17/ is szánt egy rövid tudósítást az eseménynek, ám ennek a nyúlfarknyi anyagnak sajátos felvezetése volt a közvetlenül előtte szereplő bővebb információ, amiben arról volt szó, hogy az egyik segélyszervezet a hajléktalanok részére osztott tartós élelmiszert a városban. Ebben az anyagban két hajléktalan is megnyilatkozott: az egyik beismerte, hogy ő alkoholista, a másik pedig kétszer is fel akarta venni a segélycsomagot, pedig az csak egyszer járt mindenkinek. Ránézésre mindkettő roma volt. Más érintett szegény nem kapott szót. Tehát a városi televízió híradójának eme tudósításából levonhatnánk a következtetést: a hajléktalanná vált szegény emberek cigányok, alkoholisták és vissza akarnak élni a segéllyel. Ezek után talán még azt is gondolhatja az óvatlan tévénéző, hogy ezek az emberek megérdemlik a sorsukat.

A példa nem kivételes, nem egyedi feldolgozási módot prezentál.

 LESUEUR Jean-BaptisteMilyen esetekben foglalkozik a média a szegénységgel, szegény emberekkel?

- Napi hírműsorokban, a napisajtó cikkeiben rendszeresen találkozhatunk szegényekkel, mint kisebb-nagyobb visszaélések, bűncselekmények elkövetővel, de legritkábban úgy, mint áldozatokkal. Azt nemigen szokta tudatni velünk a média, hogy egy-egy szabálysértőnek, bűnelkövetőnek mi a foglalkozása és milyenek a lakhatási körülményei, ellenben azt az esetek többségében hangsúlyosan megemlíti, ha munkanélküliről és/vagy hajléktalanról van szó.

- Ha betegségekről tájékoztatnak a médiában, leginkább szegény emberekkel illusztrálják az információt, és nem csak akkor, amikor a betegség maga összefüggésben van a nélkülözéssel. Amikor a szenvedélybetegségek szolgálnak témaként, akkor sosem gazdag ember iszik vagy dohányzik, lövi be magát a képeken.

- Időskorúak helyzetének, magányosságának, elhagyatottságának bemutatásakor is rendszeresen szegényeket látunk, mintha a Rózsadombon élő özvegyek sorsa nem ugyanaz lenne ebből a szempontból.

- Akkor is találkozhatunk szegényekkel a médiában, amikor politikusok találkoznak velük, leereszkednek hozzájuk. A volt, jelenlegi vagy leendő döntéshozók ételt osztanak, vagy tűzifát, kecskét, takarmányt, krumplit stb. A bátrabb politikusok ellátogatnak a szegények otthonába is, odaköltöznek egy napra, közösen eszik a zsíros kenyeret. Mindez – az osztogatás és az együttlét is – szoros médiafigyelem kereszttüzében történik, hiszen épp az a célja az efféle aktivitásnak, hogy beszámoljon róla a média, s a célközönség legkevésbé a társadalom perifériájára szorultak sokasága.

- Láthatunk még szegényeket a médiában nagyobb karitatív akciók kapcsán, többnyire karácsony tájékán, decemberben. Az év többi 11 hónapjában már nem annyira, mert az adakozósdinak csak ekkor, decemberben van szeretetszezonja, a médiának meg témahiányos uborkaszezonja.

- Olykor egyesével is feltűnnek szegény emberek a médiában, nem pusztán arctalanná váló tömegként. Ilyenkor egy-egy esetet mutat be az adott médium vagy műsorszám, és többnyire egyszeri segítség igényéről van szó (pl. összefogás egy kerekesszék megvásárlásához, beteg gyermek műtéti költségeinek összeadása), s az aktus gyakorta kimerül abban, hogy a történet apropóján magát fényezi a tévécsatorna, az újság: „Ugye milyen rendesek vagyunk?” Az efféle akciók egyrészt úgy mutatkoznak meg, mintha extrém esetekről, és nem mindennapi gondokról lenne szó, másrészt amennyiben sikerrel járnak, azt a téves tudatot teremtik, hogy elintéztük, rendben van, nincs dolog tovább…

- A témával nem szakmájukból adódóan foglalkozó számára nézhetetlen és hallgathatatlan stúdióbeszélgetések révén is találkozhatunk a szegénység problematikájával a médiában. Tudósok, szakemberek, hivatásos segítők és olykor felelőtlen politikusok diskurálnak, a beszélgetésekben nincs semmi konfliktus, ahogy a meghívottak között véletlenül sincs érintett, nincs szegény ember.

- Ritkán láthatunk dokumentumfilmekben is szegényeket, de ezeket az alkotásokat szinte mindig a késő éjszakai órákban vetítik a televíziók, nehogy lássa valaki őket, nehogy rontsák a jobb idősávok nézettségi mutatóit.

- És mikor fedezhetjük fel még a médiában a szegénységet mint témát? Amikor ilyen konferenciákról adnak rövid és nem érdemi információkat tartalmazó tudósításokat.

Mint a fenti példák mutatják, a média összességében hamis általánosításoknak alapot adó képet fest a szegénységről, a szegényekről. Érdemi megközelítésekkel, feldolgozással ritkán találkozhatunk, akkor is eldugott helyen, idősávban, jelentéktelenebb terjedelemben. A felületes és felelőtlen ábrázolás folyományaként téves következtetések sorát vonják le a szegénységgel, a szegényekkel közvetlenebb kapcsolatba nem került, nem kerülő társadalmi csoportok, s így a médiának igen meghatározó szerepe van a hamis sztereotípiák kialakulásában és rögzülésében. Ennek következményeként is a társadalom jelentős részéből hiányzik az empátia, nem érez cselekvési kényszert, egyszerűen eltűnik belőle – ha volt egyáltalán – a szegénységgel és az ezzel szinte mindig együtt járó társadalmi kirekesztéssel kapcsolatos érdeklődés. Mivel a média lelkiismeretlen és szakmailag elégtelen része amellett, hogy a szegényeket úgy mutatja meg, mint beteg, bűnöző életmódot folytató, alkoholista, élősködő, bután bámuló, más kultúrát („kulturálatlanságot”) képviselő, koszos, lusta embereket, emellett – hatalmi, politikai késztetésre – azt is sugallja, hogy aki akar, az boldogul az életben, mert mindenki a saját sorsának kovácsa, tehát aki dolgozni akar, az talál munkát, az nem lehet szegény. Vagyis aki szegény, az magára vessen, igazából nem is érdemli meg a társadalmi segítséget, gondoskodást.

 

Mit kellene tennie a médiának? Mi lenne a tisztes szerepe, dolga a társadalomban?

A hiteles tájékoztatás, a szegénység világának – okainak, következményeinek – felelős és érdemi megmutatása, részvétel a lehetőségek és megoldások lankadatlan keresésében, a társadalom érdeklődésének ébrentartása, a hatalmi pozíciókban lévők korábbi ígéreteinek folyamatos számonkérése.

Egyéni sorsok bemutatása kellő empátiával, érzelgősség helyett korrektség, leereszkedés és sajnálkozás helyett tisztelet az embernek, a téma elemző feldolgozása.

Máshol is alkalmazható példák ismertetése a szegénység enyhítésére, az elszegényedés megelőzésére. Gyakorlati receptek, fogások, teendők, konkrét és valóságos esettanulmányok közlése a szegények számára, és azoknak is, akik szervezetten vagy egyénileg akarnak segíteni a szegényeken – egyfajta oktató szerep. A társadalmi szolidaritás kultúrájának követendő példává tétele, népszerűsítése.

Szó nincs arról, hogy elegendő lenne az anyagi segítség forszírozása, eseti megtörténtének dokumentálása a médiában. Egyfajta lélektani támogatásra is szükség lenne, hogy a szegénysorban élő emberek megőrizhessék a méltóságukat, legyen, maradjon erejük arra, hogy maguk is tegyenek saját magukért, ne magányosodjanak el, megőrizzék készségüket az aktivitásra.

A média aprónak tűnő napi szolgáltatása lehet például az, hogy programajánlóiban felhívja a figyelmet az ingyenes kulturális eseményekre, hogy a szegénységből lehetőleg ne legyen igénytelenség és szellemi leépülés is, ami lehetetlenné teszi a visszautat.

A média támogatása fontos lenne ahhoz, hogy azok, akik szegénységben és a társadalmi kirekesztésnek kitéve élnek, rendelkezhessenek olyan lehetőségekkel, eszközökkel, amelyek segítségével maguk tudnának tájékozódni saját sorsukon javítandó. Amennyiben nem jutnak információkhoz, tovább növekszik társadalmi kirekesztettségük, lehetetlenné válik felemelkedésük. Minél több ingyenesen használható internet-hozzáférésre lenne szükség közösségi helyeken, ingyenes wi-fi biztosítására településeken, településrészeken – ezeknek a megteremtésében és fenntartásában is szerepet vállalhatna a média, akár a karitativitáson jóval túlmutató önös érdekei okán is.

(Zárójelben jegyezzük meg, hogy a professzionális, a mainstream média elégtelen működése miatt is egyre nagyobb szerepe lehet az interneten teret nyerő civil újságírásnak és a közösségi hálónak. Jó példák: A Város Mindenkié http://avarosmindenkie.blog.hu/ blog és a Magyar Szegénységellenes Hálózat http://www.facebook.com/pages/Magyar-Szeg%C3%A9nys%C3%A9gellenes-H%C3%A1l%C3%B3zat/134031479987003 Facebook oldala.)

 

Miért elégtelen a média működése? Lehet-e ezen változtatni?

Alapvetően – és idő szűkében nem részletezve – három, egymással részben összefüggő okról van szó.

- Finanszírozás, nézettség, olvasottság, költségek.

A piaci alapon működő, nyereségorientált, a tulajdonosok részéről csak bevételt, hasznot termelő üzleti vállalkozásnak tekintett kereskedelmi média számára sem a már szegények, sem az elszegényedés lejtőjén elindultak nem számítanak elérendő célcsoportnak. Nem értékesek számukra, mivel a hirdetőiknek sem potenciális ügyfelek, lehetséges vásárlók. A szegénységről szóló műsorokat, cikkeket nem lehet körbevenni drága reklámokkal, ezért a témára áldozott minden egyes percet és hasábot pazarlásnak tekintik a kereskedelmi médiumok. Egyre inkább eluralkodóban van – ezért a nagyobb nézettségre törekvő közszolgálati média irányítóira is hat – az a nézet, miszerint a közönség nem kíváncsi a szegénységről, a szegényekről készült műsorokra, cikkekre. Úgy gondolják, hogy a közönséget csak a gazdagság, a fiatalság, a szépség, a sportosság érdekli, csak az ezekről készült produkciók piacképesek, hiszen az emberek gazdagok, szépek és fiatalok szeretnének lenni, nem szegények, elesettek, gyámolításra szorulók. Meglehet azonban, hogy az ilyetén hivatkozás a közönség igényeire nem más, mint elhárítás, a felelősség áttolása, önfelmentő ámítás.

- Szakmai és etikai hiátusok.

A súlyos társadalmi problémákkal való felelős foglalkozás magas szintű szakmai tudást és biztos etikai alapokat kíván. Az ezekkel a tulajdonságokkal rendelkező szerkesztők, újságírók, médiamunkások azonban egyre kevesebben vannak a pályán, mert egyre kevésbé mutatkozik igény rájuk a médiatulajdonosok részéről – s itt nemcsak a magántőkét kell említenünk, hanem a közpénzek felett rendelkező állami és önkormányzati vezetőket, döntéshozókat is. A szaktudás devalválódott, az etikusság csak nyűg, amikor a médiában mindenféle, bármiféle kívánalmaknak ellenvetés nélkül megfelelni igyekvő szolgákra, lakájokra van szükség.

- Politikai dimenziók.

A rendszerváltás előtt a sajtóban nem eshetett szó a szegénységről, hiszen a szocialista társadalomban nem voltak szegények, mindenki egyre jobban élt – ahogy azt a hatalmi propaganda hirdette. Hasonló kommunikációs igyekezet érvényesülése napjainkban is tapasztalható mind a helyi, mind az országos médiában. A hatalmon lévőknek nem érdekük, hogy a befolyásuk, irányításuk alatt működő média alaposabban, részletesebben, nagyobb terjedelemben és a valóságnak megfelelően foglalkozzon a szegénységgel, mert ha nincs gond, akkor nincs szükség intézkedésekre, illetve ha nem foglalkozik vele a sajtó, akkor nem derül ki, hogy mennyire elégtelen a hatalmon lévők teljesítménye ezen a területen. A mindenkori kormányzók mellett a mindenkori ellenzék is gyakorta pusztán a saját politikai céljaira használja médiaszerepléseit ebben a témában, amikor a szegénységgel kapcsolatos súlyos gondokért egyedül és kizárólag az éppen kormányzókat teszi felelőssé.

A szegénységgel – és minden más valós és súlyos társadalmi problémával – csak az média tud érdemben foglalkozni, ahol a felelős munkához rendelkezésre állnak az anyagi és a szakmai feltételek, ahol garantált a politikai kisszerűségektől mentes ténykedés. A magyarországi médiában jelenleg egyre kevésbé vannak meg ezek az alapvető értékek, a magyarországi média ezért nagyon szegény. Nem anyagilag, hanem minden tekintetben.

Egészében a hazai média sem országosan, sem regionálisan, helyben nem tesz eleget feladatának, nem tud eleget tenni, és ne vigasztaljon, ne nyugtasson meg bennünket az a tudat, hogy mindez nem csak Magyarországon van így, hanem Európa országainak többségében is.