Átalakulóban van Kolumbia is, Száz év magány és a végeláthatatlan polgárháborúk országa.
A Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) és Manuel Santos kormánya bejelentette, hogy október 8-ával tárgyalássorozatot kezdenek a béke megteremtése érdekében. Helyszínül Oslót választották. A közös bejelentés előzménye, hogy a két fél titokban már asztalhoz ült és tárgyal. Hosszú évek óta először, többféle érdek egybeesése lehetségessé és esélyessé teszi a béke megteremtését Kolumbiában. Többek között azért, mert az állam élén most a békére nyitott vezető áll.
Az ötven éve tartó polgárháború és megszámlálhatatlan béketárgyalás után, a kolumbiai kormány és az egyik legfőbb lázadó erő, a FARC a közelmúltban megegyeztek abban, hogy újabb esélyt adnak a békének. Augusztus 27-én Manuel Santos kolumbiai elnök bejelentette, hogy a kormány újra fogja indítani a béketárgyalásokat. Venezuela, Chile, Norvégia és Kuba kormánya vállalta a békéltető szerepét. Miként történhetett meg, hogy a lázadók elleni sokéves kérlelhetetlen küzdelem után – az utóbbi tíz évben előbb Uribe elnöksége, majd Manuel Santos, az Uribe-kormány volt hadügyminiszterének elnöksége idején is csak romlott a helyzet – Manuel Santos elnök hirtelen elszánta magát és kész esélyt adni a békének?
Két egymást erősítő tényező hatása teremtett kedvező körülményeket a béketárgyalások számára. Először is mindkét táboron belül ismét felismerték: egyik fél sem lesz képes megnyerni a polgárháborút. Noha a lázadók Uribe elnöksége alatt (2002-2010) számos kudarcot szenvedtek el, 2008. után átcsoportosították erőiket és újra megerősödtek. Bár a FARC néhány magas rangú vezetőjét sikerült csapdába csalni és megölni, a lázadók az elmúlt négy év során képesek voltak aknák, mesterlövészek alkalmazásával, és a különböző infrastrukturális berendezések ellen végrehajtott terrorakciókkal ellentámadást intézni a kolumbiai hadsereg ellen. 2011-ben már arról szóltak a hírek (pl. a Kolumbiai Kongresszus egyik minapi jelentése) (1) , hogy a FARC Kolumbia önkormányzatainak harmadában „számottevő jelenléttel” rendelkezik.
Ugyanakkor a kolumbiai hadsereg új taktikát választott, gyakran élt a beszivárgás, illetve a kommandós rajtaütéses támadás módszerével. Ezzel a mindkét fél részéről alkalmazott új hadviselési módszerrel a háborús erőszak kevésbé látványosan jelent meg például a sajtóban, mint tíz évvel ezelőtt, de a valóságban a lakosság szenvedése semmit sem csökkent vagy enyhült. Bár egyik fél sem tette közzé, de mindkettő tisztában van azzal, hogy nem képes a másik fölé kerekedni.
A legfontosabb tényező azonban, ami elősegítette a kolumbiai béketárgyalások megkezdését, az Manuel Santos elnök elődjétől eltérő társadalmi háttere. Alvaro Uribe a vidéki földesúri oligarchiát képviselte. A politikába azt követően vetette bele magát minden erejével, hogy apját 1983-ban a FARC egy sikertelen emberrablási kísérlet során megölte. Uribe az eseményt követően eladta családi birtokát, és ebből finanszírozta politikusi karrierjét, de a vidéki állattartók és földtulajdonosok közötti népszerűségét, beágyazottságát és kapcsolatait következetesen megőrizte.
Azon túlmenően, hogy a kolumbiai nagybirtokosok érdekeit képviselte, gyanítható volt, hogy kapcsolatokat tart fenn az ország drogbáróival és félkatonai szervezeteivel is. Az amerikai katonai hírszerző szervezet, a US Defence Intelligence Agency egy 1991-es jelentése szerint Uribe szerepelt a Medellin drogkartellnek dolgozók listáján. Uribe Medellinben született, rövid ideig a város polgármestere is volt, és „szoros személyes barátság fűzte Pablo Escobarhoz”. (2) Amikor a 80-as évek elején Uribe lett az ország polgári repülésért felelős légügyi főigazgatója, drámai módon megnőtt a kifutópályák építésére és repülőgépek beszerzésére kiadott engedélyek száma. 2007-ben Escobar szeretője, Virginia Vallejo a spanyol El Pais című lapnak kijelentette: „Pablo azt szokta mondani, hogy ha nem lett volna ez az áldott gyerek (Uribe), akkor úszva kellett volna Miamiba vinnünk a gringóknak a kábítószert”. (3)
Megosztotta a kolumbiai elitet
Noha Uribe ezeket a vádakat természetesen mindvégig tagadta, a napnál is világosabb, hogy ő és családja ezernyi szállal kötődik Kolumbia félkatonai és kábítószer-kereskedelemmel foglalkozó szervezeteihez. Aligha lehet véletlen például, hogy Jorge Noguerát, Uribe egykori kampányfőnökét, majd Kolumbia külföldi hírszerzéssel foglalkozó szolgálatának (DAS) a vezetőjét 2011 szeptemberében huszonöt évi fegyházra ítéltek, mert információkat adott át az ABC nevű félkatonai és szélsőjobboldali csoportnak, sőt azt is lehetővé tette, hogy a csoport tagjai belépjenek az általa vezetett hírszerző testületbe.
Az országát sújtó polgárháborúval kapcsolatban Uribe nyíltan vállalta a véleményét: a kiélezett társadalmi egyenlőtlenségnek is szerepe van a konfliktusban, de az egyenlőtlenség felszámolása érdekében mindenekelőtt békére van szükség. 2004-ben a következőket nyilatkozta a BBC-nek: „Béke nélkül nincs beruházás. Befektetések nélkül pedig a kormány nem tudja előteremteni a lakosság jólétének növeléséhez szükséges erőforrásokat.” (4) Ez a megközelítés világosan tükrözi az újraelosztáson alapuló politika iránti teljes közömbösségét – ami Kolumbiában elkerülhetetlenül együtt jár egy földreformmal –, miközben egyértelműen kiállt a neoliberális gazdaságpolitika mellett.
Uribe első ízben a 2002-es választáson nyert, amikor egyértelműen a FARC-kal szembeni erőszakos fellépés híveként nyert. Szakított pártjával, a Liberális Párttal, félresöpörte a tárgyalások mellett kiálló Horacio Serpa jelöltet, és „függetlenként” vált az ország elnökévé. Később, 2006-ban, hogy biztosítsa újjáválasztását, a Nemzeti Egység Szociális Pártja (Partido de la U) elnevezéssel saját pártot alapított. Ezzel véget vetett a Kolumbiát több mint száz éven át uraló kétpárti váltógazdaságnak. Az állam élén bekövetkező személyi változások sok új, alapvetően a magánszektorból érkező politikusnak teremtettek helyet. Ez a változás alaposan megosztotta a kolumbiai elitet.
Uribe egyetlen feltételt szabott a béketárgyalások megkezdéséhez, nevezetesen azt, hogy a lázadók egyoldalúan tegyék le a fegyvert. Ez az ország két gerillacsoportja – a FARC és a Nemzeti Felszabadító Hadsereg, az ELN – számára teljességgel elfogadhatatlan feltétel volt, különös tekintettel arra, hogy a hadsereg és a jobboldali félkatonai csoportok kegyetlenkedése szinte állandósult. Ennek következtében a tárgyalások Uribe és a lázadók között kizárólag a túszok szabadon engedéséről folytak.
Az Uribe hatalomra kerülése előtti húsz évben három béketárgyalási ciklusban próbálták feloldani a polgárháborús feszültséget, de mindhárom kísérlet kudarcba torkollott. A harmadik tárgyalássorozat kudarcáért az USA-t és a hazai elitet terheli a felelősség, akik egyáltalán nem siettek befejezni a béketárgyalásokat (ez volt a hírhedt Kolumbia-terv, amely elvben a kábítószer-kereskedelem ellen irányult, a valóságban viszont főleg a gerilla elleni fellépést finanszírozta).
A transznacionális elit képviselője
Juan Manuel Santos, a 2010-ben megválasztott új elnök az urbánus, kozmopolita és pénzügyi elitet képviseli, amely a transznacionális tőke érdekét segíti, és kevésbé támaszkodik a földbirtokosok és a velük párosuló félkatonai, szélsőjobboldali erők támogatására. Ráadásul Manuel Santos szeretné bekapcsolni Kolumbiát a latin-amerikai integrációs folyamatba.
Ugyanakkor nehéz lenne még egy olyan személyt találni, aki Santosnál is jobban összefonódik a kolumbiai politikai és gazdasági elittel. Santos apai nagy-nagybátyja, Eduardo, köztársasági elnök volt 1938. és 1942. között, unokatestvére, Francisco, pedig Uribe idején töltötte be az alelnöki tisztet. A Santos család most aratja le a majd egy évszázad alatt kiépített különféle hatalmi pozíciók hozadékát: az ő tulajdonuk volt 1913. és 2007. között az egyetlen országos napilap, az El Tiempo. A jelenlegi elnök édesapja mintegy 5o éven át volt a lap igazgatója.
Az ortodox közgazdasági képzettségét jobbára külföldön, egyebek között a Harvardon illetve a London School of Economicson szerezte meg. Alig múlt húszéves, amikor először állami szolgálatba lépett: ő képviselte a kormányt a londoni székhelyű Kávétermesztők Nemzetközi Szövetségében. 1991-ben külkereskedelmi miniszter lesz, és ezzel megnyílik a fiatal örökös előtt egy sor magas beosztás, mely elvezeti Uribe elnök alatt a hadügyminiszteri posztra.
Elnökké választása 2010 júniusában a „mindent úgy folytatunk, mint azelőtt” jegyében történt, de megválasztása után nem sokkal jelentős változásokat indított el. 2011 júniusában elfogadtatja a rendkívüli jelentőségű, történelminek nevezett törvényt, mely két millió kolumbiainak – akiket az utóbbi 25 évben a polgárháborús események kényszerítettek menekülésre – visszaadja a földjét. Az általa képviselt transznacionális szektornak ugyanis lényegesen kevesebb a veszíteni valója egy földreformmal vagy az állami újraelosztási politikával (5) , mint a nagybirtokosoknak, az exportra épülő ágazatok ugyanis képesek elviselni egy kezdetleges szociális átcsoportosítást.
Uribe sokkal inkább abban volt érdekelt, hogy Kolumbia sorsát az USA-éhoz kösse. Ezért volt számára első számú prioritás az USA és Kolumbia közötti szabadkereskedelmi megállapodás. Utódja azonban lelkesen támogatja a latin-amerikai integrációs folyamatot, és minden erejével ki akarja terjeszteni az ország nemzetközi szerepét, hiszem Kolumbia Dél-Amerika második legnagyobb gazdasága, megelőzi Argentínát is. Így tagja a CIVETS országcsoportnak ( betűszó Kolumbia, Indonézia, Vietnám, Egyiptom, Törökország és Dél-Afrika angol-francia nyelvű kezdőbetűiből), mely a BRICS (szintén betűszó Brazília, Oroszország, India, Kína és Dél-Afrika) csoport mintájára a két, sőt egypólusú világnak akar véget vetni úgy, hogy közben a beruházók érdekeit is erősen megvédi.
Az új elnök abban is ügyes, hogy képes lecsillapítani a belső konfliktusokat, amelyek hagyományosan erős kegyetlenséggel jelentkeznek az országban. Ahelyett hogy olajat öntene a tűzre, mint azt Uribe tette oly gyakran, Santos békülékeny jobbot nyújt az ellenzéknek, akik soraiból többeket beemelt a kormányba is. Minden nagy politikai párt – a baloldali Alternatív Demokratikus Pólus (PDA) kivételével – részt vesz az állam legfelsőbb szintjén az ország vezetésében.
Amikor Uribe ráébredt arra, hogy Santos a számtalan kolumbiai konfliktus csillapításának az útjára lépett, szembefordult vele és legádázabb ellenségévé lett. Például, amikor Santos munkaügyi miniszterré nevezte ki Uribe egyik kritikusát, Uribe árulásáról kezdett szónokolni, a döntést „képmutatásnak” minősítette, s az „uribizmus elleni ellenségeskedés jeleként” értékelte. (6)
Chile és Venezuela közvetít
A valóságban az Uribe és Santos közötti törés a korábbi kormánytöbbséget is felborította, és kifejezi az eliten belül bekövetkezett szakadást. Uribe elnökségének időszakában Bogota város transznacionális elitje érdekszövetségben együtt dolgozott a vidéki földbirtokos burzsoáziával. Napjainkban ez a koalíció széthullott. A politika bizonyos vonatkozásokban tehát megváltozott, de több tekintetben – így különösen a neoliberális gazdaságpolitika követésében – változatlan maradt.
Elméletileg, a korábbi kormánykoalíción belüli szakadás – vagyis az elnökség és a földbirtokosok közötti törés – rossz előjel lehet a béketárgyalások kimenetele szempontjából, mivel minden kulcsszereplőnek ott kell ülnie a tárgyalóasztalnál. Különösképpen így van ez abban az esetben, ha a tárgyalások egyik fő témáját képező földreform vörös posztó a hajdanvolt koalíciós partnerek egyikének a szemében. Santos azonban, talán azért, hogy legalább részlegesen kezelje ezt a kérdést, két keményvonalas, a FARC elleni harcokban már bizonyított, nyugdíjas tábornokot vont be tárgyaló delegációjába.
Az Uribe által képviselt földbirtokos oligarchia nem fogja támogatni a békefolyamatot, de ezt remélhetőleg képes lesz ellensúlyozni, hogy az ország összes többi gazdasági ágazatának vezetői a polgárháború mihamarabbi befejezését várják. A Békepárti Eszméket Támogató Alapítvány a közelmúltban jelentette meg az ország jelentősebb városaiban 32 hatalomban lévő üzletemberrel készített interjút tartalmazó tanulmányát, mely szerint „az üzletemberek többsége úgy véli, hogy a tárgyalások jelentik a legesélyesebb és kívánatosabb módját a fegyveres konfliktus lezárásának”. (7)
A tárgyalások azért is esélyesek, mivel ezúttal a háttérben nincs észak-amerikai katonai beavatkozás, amely eddig mindig kisiklatta a békefolyamatot: a hidegháború a 80-as években, a 90-esekben a kábítószer-ellenes hadműveletek, majd a 2000-es évek terrorellenes harcai. Legalábbis Kolumbiában ezek a harcvonalak eltűnőben vannak, és ezzel együtt jár, hogy az USA befolyása csökken, ez pedig esélyt ad a nemzeti megbékélés valamilyen formájának.
Egy további ok, ami miatt ezúttal nagyobb az esélye a tárgyalások kedvező kimenetelének, azzal függ össze, hogy Venezuela és Chile elnöke is közvetlenül figyelemmel fogja kísérni a tárgyalások menetét. Az a tény, hogy a két elnök a politikai spektrum két szélső pontját képviseli, és mindketten latin-amerikaiak, növeli az esélyét annak, hogy véleményüket elfogadják. Ez különösen érvényes Chavez elnökre, akit egyfelől azzal vádolnak, hogy elfogult a FARC irányában, másfelől viszont erőteljesen ellenzi a FARC Venezuela számára is súlyosan kedvezőtlen következményekkel járó polgárháborús stratégiáját (gondoljunk csak a milliós nagyságrendű kolumbiai menekültáradatra, vagy a közös határ menti megyék állandósult konfliktusaira).
Végezetül: mivel a tűzszünet nem képezte a tárgyalások előfeltételét, annak megsértése nem torpedózhatja meg a folyamatot. A korábbi tárgyalások során ugyanis az egyik vagy a másik fél által végrehajtott katonai akciók minden esetben ürügyet szolgáltattak a tárgyalások megszakítására, és tápot adtak a kölcsönös bizalmatlanság fokozására.
Röviden összefoglalva: noha az Uribe–Santos-kormányfőváltás nem jelentett alapvető politikai változást, nevezetesen a kolumbiai elit két szárnya közötti váltást juttatja kifejezésre, ennek a kicsinyke eltolódásnak Kolumbiára nézve messzemenő következményei lehetnek: véget vethetnek egy fél évszázada tartó, rendkívül sok vért és szenvedést okozó polgárháborúnak. Kis változás ez, óriási következményekkel.
A szerző, Gregory Wilpert, a Brooklyn College politikatudományi docense. A területtel kapcsolatos könyve: Changing Venezuela by Taking Power: The History and policies of the Chávez Government [A hatalomátvétel révén megváltoztatni Venezuelát – a Chavez-kormány története és politikája], Verso Books, 2007.