Állampolgári engedetlenség, avagy balra át Európai Unió!

Kategória: 2012. december
Írta: Bernard Cassen
Találatok: 5544

Lehetséges-e egy baloldali Európa, amely – radikálisan szakítva a liberális politikával – valóban demokratikus, környezettudatos, szolidáris és közösségi? Jó okunk van azt hinni, hogy François Hollande sosem hitt ebben. 1992. május 6-án, még képviselőként a következőket mondta a parlamentben: „Mivel elfogadtuk a globalizációt, ezért jelenleg monetáris, költségvetési és gazdasági kérdésekben meg van kötve a kezünk. Ennélfogva egyetlen kérdéses pont maradt csupán: elfogadjuk-e a nemzetközi kapitalizmus szabályait, avagy sem. Ha csatlakozunk a többiekhez a globalizációs folyamatban, a fent említett kötöttségek kiegészülve az európai kötelezettségekkel várnak ránk”[1]. Más szavakkal, az európai integráció csak a liberális globalizáció egyik alegysége lehet.

desob2Mikor húsz évvel később, immár köztársasági elnökként megígéri, hogy „változtat” az európai integráció irányán, tökéletesen tisztában van vele, hogy ez lehetetlen, hiszen csak nagyon jelentéktelen kérdésekben képes valósan beavatkozni... Ugyanis minden, akárcsak kisebb beavatkozás is, azonnal beleütközik az Európai Unió ideológiai és intézményi alapjaiba. És nem csak a „szabad versenyt” alapelvként megteremtő uniós szerződésekről van itt szó, de a közösségi jogszabályok értelmében születő minden egyes konkrét intézkedésekről, direktíváról, előírásokról és egyéb döntésekről is. A liberálisok egyébként egyáltalán nem csinálnak ebből titkot. Ahogy azt az egyik legbőbeszédűbb képviselőjük Elie Cohen, a Pages Jaunes, az Electricité de France-Energies nouvelles és a Steria[2] csoport ügyvezetője is beismeri, „a piaci politikák szabályozásának összessége tulajdonképpen egy erős korlát és kényszer, amelyet az Európai Unió tagországai, egészen pontosan a latin országok (Franciaország, Spanyolország, Olaszország) alakítottak ki saját maguk számára azért, hogy átalakítsák politikájukat azokban a védett szektorokban, amelyekben a szakszervezetek megtartották befolyásukat, és amelyekben a politikai konszenzus kifejezetten lehetetlenné tenne egy nagyobb átalakítást”[3]. Ennél mi sem beszélhetünk világosabban...

 

A felülvizsgálati záradék

Ésszerű-e tehát az adott Uniós feltételrendszerek keretei között egy politikai balra tolódást követelni, amikor ezek a keretek pontosan azért lettek kialakítva, hogy ezt megakadályozzák? Ha a kérdésre nemleges a válaszunk, adódik a logikus következtetés: az uniós szerződéseket alapvetően, egészen az alapoktól kezdve, át kell alakítani. Mégis, hogyan változtatunk meg mondjuk csak egy bekezdést? Hát a felülvizsgálati záradékok segítségével, melyek minden szerződés részét képezik! Igen ám, de ezek a záradékok egyhangú döntést írnak elő... ez azt jelenti, hogy elég egyetlenegy állam, az Unió huszonhét tagállama közül ahhoz, hogy a felülvizsgálati folyamat megakadjon.

Néhány kivételtől[4] eltekintve egyébként a köztük lévő különbségektől és nézeteltérésektől teljesen függetlenül a magukat baloldalinak nevező pártok, mozgalmak és vezetőik szó nélkül elnézik ezt a jogilag elrendelt és intézményesített elzárkózását a változásoktól. Továbbra is kiállnak a nyilvánosság előtt legalábbis amellett, hogy a huszonhét, rövidesen harminc tagállamból[5] álló Unióban egy a Lisszaboni szerződéstől különböző elveken alapuló szerződés elfogadása lehetetlen lenne. A szociáldemokrata vezetők számára a Hollande által ígért „változtatás” a kezdettől fogva azt jelentette, hogy ellenséges kormányokkal kell tárgyalniuk, ha csak egy csipetnyi „szociális” intézkedést is be akarnának csempészni az uniós feltételrendszerekbe. Így a paktum „A növekedés elősegítéséről és a foglalkoztatás növeléséről”, vagyis az a paktum amelyet június 28-án fogadtak el, és amelyet Francois Hollande annak érdekében javasolt, hogy gyengítse a költségvetési fegyelemre vonatkozó, Szerződés a Gazdasági és Monetáris Unióbeli Stabilitásról, Koordinációról és Kormányzásról hatását, csak egy politikai megegyezés, valódi kényszerítő erő nélkül.

A Franciaországban a Baloldali Front (Front de Gauche) berkein belül még ha a tagjai közt nincs is teljes egyetértés a kérdésben , valamint a Zöldeknél megtalálható eszmeáramlatok szerint inkább egy európai szociális mozgalom kiemelkedésére kéne építeni az Unió progresszív alapokon történő újjászervezéséhez. Ebből a szemszögből kulcsfontosságú lépés volna az uniós költségvetés erős növelése (az Unió GDP-jének jelenleg 1 százaléka), amely lehetővé tenné az egyes tagállamok gazdasági és társadalmi felzárkózásához szükséges pénzügyi transzfereket, és semlegesíthetné a különböző bérek, járulékok, adók vagy árak dömpingjének irányába ható nyomást.

Az a bökkenő, hogy ez a nagy lépés egy „baloldali föderáció” felé rövidtávon csak utópia. És nem csak a fent leírt intézményi megkötések miatt. Sajnálhatjuk, de jelenleg csak kis szigetei léteznek az európai közösségi térnek. Érdekes módon az európai szociális mozgalom nem egy konkrét valóságon alapul. Az utóbbi időszakban az európai szakszervezetek konföderációja (CES) persze valamelyest elhatárolta magát az euroliberalizmustól – szembefordult a költségvetési fegyelemre vonatkozó szerződéssel – de annyira összetett szervezet, hogy nem is remélhetjük, hogy az európai integráció balra fordulásához szükséges társadalmi mozgósítás húzóerejévé váljon. Elkötelezettségének próbája lesz az október 17-i közgyűlése. Néhányan a tagjai közül (nevezetesen a spanyol szakszervezetek) szeretnék elérni, hogy még az Európai Tanács decemberi összejövetele előtt döntés szülessen a megszorításokat ostorozó nagy tüntetésekről, melyeket minden fővárosban megszerveznének.     Az uniós költségvetés jelentős megnövelésének lehetősége teljességgel kizárt, látva a kormányok költségvetési megtakarítások iránti lázas kutatását, és az európai néptömegek egyre növekvő ellenségességét bármi iránt ami Brüsszelből jön. Úgy tenni tehát, mintha egy új, „baloldali” szerződés megvalósítható volna a jelenlegi intézményrendszer megbolygatása nélkül, majdhogynem maga az illuzionizmus.


Az európai engedetlenség

Egy másik, a választásokon át vezető út marad tehát. Ennek során egy adott országban a választók egy a következő elvek alapján szerveződő kormányt emelnek a hatalomba: szakítás az Unió jelenlegi politikájával, új, a nemzet működését és a többi európai országgal való kapcsolatot szabályozó rendszer kiépítése. Az Unióval szembeni engedetlenségről[6] van itt szó. Meg egy másik modell szimultán kiépítéséről, amely alkalmas a nemzetek határain túl is elterjedni. (Az európai engedetlenség fogalma nem feltétlenül foglalja magában a kilépést az Unióból, amelynek a lehetősége egyébként a Lisszaboni szerződés hatályba lépése óta adott.) Egy „engedetlen” kormánynak érdekében állna egyfajta gerillastratégia bevezetése: a partnereinek ellehetetlenítése minél több homokszem közösségi gépezetbe juttatásával tehát az Unióban maradva amíg csak lehet , a liberális intézkedések további terjedésének megakadályozása érdekében. Támadás előtt meg kell vetni a lábunkat...  

Milyen lépésekből állna ez a stratégia? Elsősorban el kell utasítani a liberalizációs direktívák nemzeti jogrenddel való harmonizációját és a szociális vívmányok további lebontását, mellőzni kell a már átemelt direktívák alkalmazását. Valamint támaszkodni kell a Luxembourgi egyezményre[7], és így kell megakadályozni a már előkészületben lévő törvények elfogadását. Hasonlóképp kéne eljárni a már aláírt, és néhány országban már ratifikált, a bankok megmentéséről és az európaiakat sújtó megszorítások állandósításáról szóló szerződések esetében is ilyen például az Európai Stabilitási Mechanizmus (MES), és a költségvetési fegyelemre vonatkozó paktum, a TSCG. Néhányan jogosan tiltakoznak majd, hogy ez az irányvonal egyet jelent a közösségi jog megsértésével. Erre azzal vághatunk vissza, hogy létezik egy magasabbrendű érték: a népszuverenitás tisztelete. Ennek kicsúfolásából az európai intézmények jelenleg sportot űznek. Kiváltképp felháborítóak az Európai Bíróság ítéletei és annak kiterjesztett csápjaiéi, amivé a nemzetállamok bírái váltak.  

Teljesen helyénvaló a gondolat, hogy ez az ellenállás nagy visszhangot váltana ki a kontinens egészén, és valószínűsíthetően egy precedens nélküli európai politikai krízisbe torkollna, maga után vonva minden egyes liberalizációs intézkedés elhalasztását. Ez a krízis közben egy új hatalmi rendszer kialakulásához is vezetne: az egyik oldalon a közvélemény és a többi ország szociális mozgalmainak támogatását élvező engedetlen kormány (kormányok); a másik oldalon a semmiféle demokratikus legitimitással nem rendelkező intézmények (Bizottság, Európai Bíróság, EKB), illetve olyan kormányok, amelyek mögül már kicsúszott a széleskörű lakossági támogatás.

Ez az összecsapás egy kritikus történelmi pillanatban következne be. Akkor, amikor geopolitikai súlyának relatív csökkenése ellenére Európa, az ellenálló kormányok ösztönzése nyomán, még képes lenne befolyásolni a történelem irányát. Ha, alkalmasint, sorra vesszük a nagy államokat és regionális egységeket, megállapítható, hogy a kontinens egyesíthetné a három szükséges feltételt ahhoz, hogy megkíséreljen működésbe hozni egy alternatív társadalmi együttélési modellt például szolgálva a világ többi része számára. A következő feltételekről lenne szó: a kritikus gondolkodás hatékonyságáról, a válság következtében feléledt és megerősödött társadalmi erőkről, és egy demográfiai és gazdasági erőről.

Latin-Amerikában egy, a liberalizmussal szakító államközi integráció habár kisebb méretű már a megvalósulás útjára lépett (ez a Bolíviai Szövetség Amerikánk Népeiért, röviden az ALBA). Jóllehet a regionális kontextus eltérő, ez a tapasztalat mindenképpen hasznos inspirációs forrást nyújthat[8]. A Dél-Amerikában együtt létező ALBA és Déli Közös Piac (Mercosur) mintájára elképzelhetjük a két európai konfiguráció együttélését is. Például egy „baloldali”, kezdetben nagyon kisméretű, és adott esetben egyszereplős, de növekedésre hivatott szerveződését; és egy liberálisét, a jelenlegi helyzethez hasonlóan. Ez az együttlétezés természetesen nem lenne mentes a súrlódásoktól, és szükségessé tenné a közös piac szabályozását és összehangolását. Ha a baloldal tapasztalatai sikerrel járnak, hatásukra felerősödhetnek az egész kontinensen a különböző baloldali szervezetek és végül többségbe kerülhetnek Európában.

Akár szétesik időközben az eurózóna, akár nem, két, egymástól különböző európai csoport létezése felvetné az egységes pénz kérdését. Ez elvezethet akár két, viszonylag homogén monetáris zóna bevezetéséhez, akár egy közös (de nem egyetlen) európai pénz megteremtéséhez, amely egyedüliként lenne átváltható külföldi devizákra. Természetesen a nemzeti pénzekkel összhangban lévő rendelkezésekkel. Ez utóbbi megoldás az Európai monetáris rendszerre emlékeztetne (SME), egy hatalmas különbséggel: az SME-ben az ECU[9], szemben az euróval, egy virtuális pénz volt, és a nemzeti valuták voltak átválthatók. Jelentősek az egykori miniszter és szenátor, Jean-Pierre Chevènement ezzel kapcsolatos megfontolásai[10]: „az egyetlen ésszerű irány az európai egységes valutarendszerből való szervezett és összehangolt kilépés volna”. Fontos hozzátenni, hogy: „Azonban ez a terv ideológiai és főleg praktikus okokból kimondhatatlan”. Örökre kimondhatatlan marad-e azonban az, ami egy adott helyzetben az? A válság elmélyülése megváltoztathatja azt is, hogy mi kimondható és mi nem…         

Ezek az elgondolások magukban foglalnak egy hatalmas ugrást az ismeretlenbe. Ami viszont nem ismeretlen, az az ár, amelyet a jelenlegi intézkedésekért kell fizetnünk: ki tudja még meddig tartó megszorítások, melyek több évtized szociális harcainak eredményét tüntetik el, valamint a tagországok nagy részének irányított száműzése a Trojka (Bizottság, EKB, IMF) felügyelete alá helyezett országok státusába. És akkor már múlt időben beszélhetünk az európai demokráciáról és talán az eredeti Európa-tervről is.

 

*Professzor emeritus, Európai Tanulmányok Intézete, Université de Paris 8, a Mémoire des luttes főtitkára, 2008-ig a Le Monde diplomatique vezérigazgatója.

 

Fordította: Vargha Benjámin



[1] Idézi Christophe Deloire és Christophe Dubois a Circus Politicus-ben. Albin Michel, Párizs, 2012.

[2] Cohen úr ezenkívül a CNRS (Centre National de Recherche Scientifique – Nemzeti Tudományos Kutatási Központ) igazgatói rangban lévő kutatója, és a Sciences Po professzora. Lásd Renaud Lambert: Les économistes á gages sur la sellette [A „bérközgazdászok” a célkeresztben]. Le Monde diplomatique, 2012. május.

[3] Elie Cohen: La Tentation hexagonale [A francia kísértés]. Fayard, Párizs, 1996.

[4] Antoine Schwartz: La gauche francaise bute sur l’Europe [A francia baloldal belebotlik az Unióba]. Le Monde diplomatique, 2011. június.

[5] 2013-ban fog belépni Horvátország és másik öt ország jelentkezett már: a Macedón Köztársaság, Izland, Montenegró, Szerbia és Törökország.

[6] Aurélien Barnier: Désobéissons á l’Union européenne! [Ne fogadjunk szót az Európai Uniónak!]. Mille et une nuits, Párizs, 2011.

[7] De Gaulle tábornok sikeresen alkalmazta az „üres székek” tárgyalási stratégiát 1966-ban a közös agrárpolitika (CAP) megváltoztatása érdekében, és ezt hívják Luxemburgi Kiegyezésnek – lásd: La France hors du consensus européen [Franciaország kívül marad az európai egyetértés körén]. Le Monde diplomatique, 2007. január.

[8] L’„ALBA” s’élargit et monte en puissiance [Az ALBA egyre több tagot von magához és nő a hatalma]. Mémoire des luttes, 2012. február 13., www.medelu.org.

[9] Az ECU-t 1979-ben hozták létre a CEE az Európai Gazdasági Közösség tagországainak pénzei alapján. Maga az elnevezés egy betűszó a European Currency Unit, azaz az Európai Elszámolási Egység kifejezésből.

[10] La Newsletter de Jean-Pierre Chevénement, 2012. szeptember 11.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések