hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az ember, az emberiség gyorsuló fejlődéstörténetének rövid vázlata

Kétmillió év. Az ember betelepíti a Földet

JPEG - 41.8 kio

Kétmillió évvel ezelőtt, Kelet- és Dél-Afrikában jelentek meg a Homo nem első képviselői, a Homo habilis egyedeinek kis csoportjai. Az alsó paleolitikum, az alsó kőkorszak idején, kb. egymillió éve, ősünk, a Homo erectus, a maga kezdetleges kőszerszámaival már benépesítette – igaz, még nagyon gyéren – az óvilágot. Százezer évvel ezelőtt, a középső kőkorszak idején érte el feltehetőleg az emberiség az első milliónyi lélekszámot, a neolitikum elején 25 millióra szaporodott, a legújabb adatok szerint 40 ezer évvel ezelőtt jelent meg Szibériában. A Római Birodalom idején elérte a 133 milliót. Azóta lassan tovább nőtt az emberiség létszáma, a népesség számának növekedése több mint exponanciálisnak bizonyult. Az első milliárdot 1810. táján érte el, a másodikat 1930-ban, a negyediket 1975-ben, a mostani évben, 2012 tavaszán érte el a 7 milliárdot. A Föld emberi lakosságának ez a szüntelen gyorsuló növekedése óriási ökológiai, környezeti nyomást gyakorol a bioszféra egészére, rendkívüli jelentőségű tény az emberiség további fejlődése szempontjából, a jelenkor társadalmi ellentmondásai gyors kiéleződésének egyik alapvető tényezője.

 2.

A kőszerszámtól az információs forradalomig

Az emberré válás alapja – mint ismeretes – a szerszámhasználat kialakulása, a természeti közeg mind sokoldalúbb átalakítása és felhasználása, a Homo termelőtevékenységének kifejlődése. Évszázezreket vett igénybe a kezdetleges, pattintással majd csiszolással nyert kőeszközökről, majd csont- és faeszközökről a fejlettebb réz-, bronz-, majd vaseszközökre, fejlettebb szerszámokra, fegyverekre, ruházatra, tárolóeszközökre való áttérés. A bronzkor a legutóbbi 4-6 ezer évre, a vaskor 2-4 ezer évre tekint vissza csupán. A vadászatról, a gyűjtögető életmódról a mezőgazdaságra és állattenyésztésre való áttérés, a civilizáció korának megnyitása alig tízezer éve történt. Ez együtt járt számos technikai újítással, a természeti erők termelésbe állításával. Kialakult és kifejlődött a kézművesség szintjén a tömegtermelés.

Ez a középkorban átadja helyét a céhes iparnak, az ókori fogatolás módosul, hatékonyabb lószerszámokra térnek át, újszerű mezőgazdasági eszközök jelennek meg, tökéletesebbé válik és elterjed a vízkerekes malom, megjelennek a szélmalmok, megtörténnek a gépesítés első lépései, kezdetét veszi a manufakturális ipar. Szükségletté vált a kovácsoltvas eszközökre való áttérés, megjelennek az első gépek. A XVIII. század második felére elindul az ipari forradalom, először Angliában, majd Európában és Észak-Amerikában. A textilüzemek gépesítésével, a gőzgép feltalálásával forradalmi változás kezdődik a közlekedésben is, megjelennek a gőzhajók, majd a gőzmozdony, gyors fejlődésnek indul a vasútépítés. A XIX. század második felében – alig másfél évszázada – kibontakozik a második ipari forradalom, új találmányok jelennek meg gyors egymásutánban, megjelenik a robbanómotor, elindul a gépkocsi- és a repülőgépgyártás, óriási fejlődésnek indul a vegyipar, az elektromos-, az olaj- és az acélipar.

A XX. században megnyílt a technikai forradalom újabb, mind rohamosabban gyorsuló szakasza. A legutóbbi évtizedekben a tudományos és technikai fejlődés elképesztő módon felgyorsult, megnyílt az atomenergia, az elektronika, a sokirányú automatizálás, a kibernetika, a számítástechnika, az informatika, az űrkutatás kora. A tömegtermelés globálissá válásával, a biotechnológia megjelenésével, újabb tudományos, termelési technikák megjelenésével beléptünk a mind nehezebben követhető posztindusztriális társadalom korába ‒ minden, eddig ismeretlen jótéteményével és veszélyével együtt (egészségügyi, demográfiai, ökológiai következmények, a termelési módhoz, társadalmi berendezkedéshez kapcsolódó következmények, hadászati-katonai következmények, termelékenység, élőmunka-igény, tartós és tömeges munkanélküliség stb. – ezeket a következő pontokban, a társadalmi renddel összefüggő alapkérdésekkel kapcsolatban tárgyaljuk).

3.

Az ősi közösségtől a kapitalizmus bukásáig

Az ember termelőképességével és a technika fejlődésével együtt a legutóbbi évszázadokban és a jelenkorban a termelés módja és a társadalmi viszonyok rendszere is gyorsuló ütemben alakult és alakul át. Megjelenésének első kétmillió éve során, a roppant lassan fejlődő, hosszú ideig kezdetleges eszközöket készítő-használó, vadászó-gyűjtögető életmódot folytató emberek kis csoportjai többnyire – a sokáig tartó, hullámzó jégkorszak körülményei között – barlangokban húzódtak meg. A roppant hosszú ideig fennmaradt első ősi közösségi életmód maradványaival a mai napig is találkozunk egyes afrikai, ázsiai, ausztráliai elzárt térségekben (sőt, bizonyos elemeivel pl. a faluközösségek formájában is).

Az első nagy változást a csupán kb. tízezer éve (majdhogynem tegnap) meghonosodó mezőgazdaság és állattenyésztés hozta. A termelő tevékenység, a természet adta források mind fejlettebb felhasználását és átalakítását lehetővé tevő eszközök és módszerek kialakulása, az első falvak majd városok megjelenése, az a körülmény, hogy az ember termelőereje révén az egyszerű létfenntartás mellett kisajátítható többlet is megjelent az újfajta tevékenység nyomán – alapvető változásokat hozott magával. Lehetővé vált először a házi szolgaság, rabszolgák tartása, mind nagyobb szerepet kapott a kizsákmányolás, az állattartók, a földeket birtoklók gazdálkodása egyre gyakrabban a rabszolgák tömeges munkáját vette igénybe. A civilizáció kibontakozásával az ókor kialakuló nagy birodalmai rabszolgaszerző, hódító, egész népeket leigázó háborúkat vívtak, a termelés, a közlekedés, a hajózás fejlődésével mind nagyobb szerepet kapott az árutermelés.

A rabszolgamunkán alapuló ókori termelési mód azonban egy bizonyos ponton túl egyre inkább gátjává vált a további fejlődésnek, a rendszer fenntartásának. A rabszolga nem volt érdekelve új, termelékenyebb eljárások alkalmazásában, a munkaeszközök megóvásában, mind gyakoribbá váltak a rabszolgák tömeges lázadásai. Új megoldások jelentek meg, a rabszolgamunka helyébe lépett fokozatosan, Európában időszámításunk hatodik‒nyolcadik századától kezdődően, a munkájában érdekeltebb jobbágy, és vele a jobbágyrendszer. A hűbérúri birtokon a jobbágy a föld használatáért feudális járadékot fizetett, szolgált a földesúrnak. Az önellátást biztosító termelés helyébe azonban – amelyben a paraszt a földesúr szükségleteit is kielégítette – fokozatosan teret nyert az egyszerű árutermelés. A jobbágyság ellenállása a paraszti gazdaságokat összefogó faluközösségekre támaszkodott. A lassan kifejlődő árutermelés, az áruforgalom bővülése létrehozta a városi polgárságot, a nagy parasztháborúk összefonódtak a városok népi mozgalmaival, a gazdaságilag erősödő polgárság törekvéseivel. Mindez a XVII.-XVIII. századra a feudális rendszer felbomlását, a polgári forradalmak korának elindulását eredményezte.

A termelési mód, a társadalmi rend felgyorsuló átalakulása, a kapitalizmus korszakának a nyitánya az emberiség történetének immár alig két-három évszázados felfutását jelentette. És mára elértünk pusztulásának, haldoklásának szakaszába.

A bérmunka rendszerén és a tőkés formájú kizsákmányoláson nyugvó kapitalizmus egyre jobban felgyorsuló fejlődésnek, átalakulásnak indult. Alapja volt a jobbágyrendszer felváltása, a minden tulajdontól, termelőeszköztől megfosztott bérmunkások munkájának a kihasználása. A kapitalizmus a termelőeszközök magántulajdonán és a munkaerejüket eladni kényszerülő szabad bérmunkások kizsákmányolásán alapuló rendszerként fejlődött ki. Közismert, hogy a tőkés árutermelés rendszerében az emberi munkaerő is áruvá lett. A munkaerejüket eladni kényszerülő nincstelenek tömege mellett a tőke felhalmozása lehetővé tette az áttérést a nagyüzemi gépi termelésre, és ezzel az ipari forradalom gyors kibontakozását. A bérmunkások által termelt értéktöbblet a tőkés profit alapvető forrása. A tőke koncentrációjával és centralizációjával az először szabadversenyen alapuló rendszer a XIX. század végére fokozatosan átalakult monopolkapitalista rendszerré, amelyben a finánctőke domináns szerepet kapott.

További fejlődése során, a ciklikusan visszatérő pusztító túltermelési válságok, a piacok megszerzéséért folyó mind élesebb konkurenciaharc nyomán egyre nagyobb szerepet kapott a tőkés állam. A pusztító háborúk mind mélyebb zavarokat okoztak a tőkés rendszer fejlődésében. Az első nagy világháború, és az ennek nyomán kibontakozó első győztes szocialista forradalmi hullám, az első szocialista hatalom létrejötte és több évtizedes sikeres fennmaradása olyan sebet ejtett a tőkés rendszeren, amelyet – minden hullámzás, visszaesés dacára – nem képes többé kiheverni. Az első nagy háború és azt követő depresszió nyomán kísérlet történt a rendszer szabályozására. A második világháború iszonyatos pusztításai, a fasizmus veresége, a szocialista országok eredményei nyomán, a két világrendszer versenyének hatására a kapitalizmus jelentős szociális engedményekre kényszerült. Az 1945. utáni harminc év fejlődése eredményezte az ún. „szociális piacgazdaság” bizonyos értelemben „vegyes” rendszerének a kifejlődését.

A szocialista forradalom első nagy hulláma nyomán létrejött rendszerek bukása a XX. század nyolcvanas éveinek végén, és a tőkés globalizáció gyors előretörése nyomán újabb nagy változások álltak be. Az új helyzetben a vezető tőkés hatalmak egyeztetni igyekezték politikájukat, végrehajtottak egy pusztító neoliberális fordulatot, megkezdték a korábbi szakasz történelmi jelentőségű szociális vívmányainak a felszámolását. Az 1970-es évek recessziója, és különösen a 2008 óta elhúzódó újabb világgazdasági válság egyre súlyosabb következményekkel járt és jár napjainkban. A vezető tőkés hatalmak gyengülése, új feltörekvő országok megjelenése, a sajátos (ellentmondásos) szocialista úton elindult Kína és más kelet-ázsiai országok hasonló fejlődése, Kuba, Venezuela és más latin-amerikai országok megkezdett szocialista irányú átalakulásai alapvetően átrajzolják a XXI. századi kapitalizmus perspektíváit.

4.

A kapitalizmus zárójele

Napjainkban a kapitalista rendszer feloldhatatlan, egymással összefonódó és egymást erősítő ellentmondások zsákutcájába került. Közismert a tőkés rendszer alapvető ellentmondása, hogy miközben a termelés ma, a globalizáció robbanásszerű előretörése korában egyre inkább társadalmi méreteket ölt, társadalmi, sőt, globális méretekben folyik – addig a munka termékei a tőkés tulajdonosok, a mind hatalmasabb tőkés konglomerátumok, részvényesek tulajdonát képezik. A tőkés termelési módnak a globalizáció és az informatikai forradalom nyomán kialakult új formái a munkaerejüket eladni kényszerülő dolgozók körében szintén jelentős változások mentek végbe (nem utolsó sorban az elmúlt évtizedekben kiharcolt szociális vívmányok eredményeként). A mai bérmunkások jelentős része saját lakással, házzal, nyaralóval, gépkocsival, netán részvényekkel rendelkezik, így a ma ellenük alkalmazott széleskörű megszorítások, a szociális vívmányok brutális lefaragása, tömeges tiltakozásokat vált ki. Napjaink tömegdemonstrációi, a neoliberális megszorítások elleni világszerte szaporodó erőteljes tüntetések tulajdonképpen a tőkés termelés alapvető ellentmondásának a következményei.

Az osztályharc, a társadalmi ellenállás új formáinak a megjelenése a tőkés termelési mód alapvető ellentmondásával olymódon is összefügg, hogy a nagytőke nemzetközi összefonódása, a termelés és a kereskedelem nemzetközi szabályozására irányuló erőfeszítések ellenére – a konkurenciaharc éleződése, a banktőke spekulatív tevékenysége következtében a tőkés termelés anarchisztikus jellege tovább folytatja romboló hatását, a ciklikus válságok is súlyosbodtak (ezek elpusztítják a „fölöslegessé” vált termelőeszközöket, és megszabadítják a tőkét a „fölöslegessé” vált munkaerőtől is, a dolgozókat a munkanélküliség süllyesztőjébe lökik). Az 1929-es depresszióhoz hasonló, elhúzódó mostani válság világméretű tiltakozási hullámokat vált ki, sőt bizonyos vonatkozásokban szocialisztikus lépésekre (csődbement autógyárak és nagybankok részbeni, átmeneti államosítására) kényszeríti a tőkét. Ezek a fejlemények tanúskodnak a tőkés rend – ezért sokan és nem kizárólag a szocializmuspárti erők bírálják ma a kapitalizmust – mély, netán közeledő végső válságáról.

Ezekhez az alapvető válságjelenségekhez kapcsolódnak a kapitalista rend számára ma már átmenetileg is megoldhatatlan ellentmondások. Ezek között említenénk a tömeges, tartóssá vált munkanélküliséget, amit a burzsoázia ‒ minden próbálkozása ellenére – nem képes megoldani (gondolunk itt a fiatalok számára készített külön programokra, a munkakényszer bevezetésére stb.). Azért sem, mert az elhúzódó válság neoliberális kezelési módja, a szociális vívmányok felszámolása, a széleskörű megszorítások, a munkaidő meghosszabbítása, a nyugdíjkorhatár emelése, a „versenyképesség” állítólagos javítására tett intézkedések stb. – akkor, amikor a munkalehetőségek hiányoznak – mind ellene hatnak a munkanélküliség enyhítésének, és csak mélyítik a depressziót. Eszükbe sem jut az a kézenfekvő, racionális megoldás, hogy a munka termelékenységének óriási ütemű növekedése alapján, a munkaidő rövidítésével (és nem meghosszabbításával!), a munkabér növelésével (és nem drasztikus lefaragásával!), a szabadidős foglalkozások kifejlesztésével (és nem a munka nélkül utcára kényszerített fiatalok elvadításával) oldják meg korunknak ezt a döntő kérdését – és könnyítsenek (saját érdekükben is) azon a növekvő nyomáson, amit a szociális viszonyok gyors romlása miatti tömeges társadalmi ellenállás jelent.

De hát a tőkések nem hajlandók mérsékelni a profitért folytatott eszeveszett küzdelmüket. Tegyük hozzá: annak ellenére, hogy a válság legsúlyosabb pillanataiban egyes szektorok államosításához folyamodnak – azonnal elfelejtik, hogy a tőkés termelés alapellentmondásait végső soron csakis a kulcsfontosságú szektorok nacionalizálása, társadalmi tulajdonba vétele képes feloldani. Ehelyett csupán a dolgozók tömegeit sújtó megszorítások, elbocsátások, a munkaidő meghosszabbítása, a bérek, a szociális rendszerek brutális lefaragása jut eszükbe, amivel természetesen – ezt ők is kénytelenek istentelen kapkodásuk, megdöbbentő tanácstalanságuk során elismerni ‒ csak tovább mélyítik a válságot.

4/2.

A Kék Bolygó

A tőkés társadalmi rend mélyülő válságának egyik alapvető eleme a profit maximális növelése célját követő szüntelen növekedési kényszer. A GDP szüntelen növelése, az új – az esetek többségében fölösleges, gyorsan elavuló, kidobandó – termékek piacra dobása az egyik jellemzője a mai tőkés tömegtermelésnek, amivel ismét csak a tőkés termelés anarchikus mozgását súlyosbítják. Nem véletlenül terjed manapság a „növekedési kényszert” elvető, a „décroissance”, a „nulla”, sőt „negatív” növekedést, vagy újabban a „de-globalizációt” szorgalmazó mozgalom, szoros összefüggésben többek közt a ma mind jelentősebb szerepet játszó ökológiai mozgalmakkal.

Az utóbbi évtizedekben kialakult egy mozgalom, mely egyetlen Földünk, a Kék Bolygó erőforrásainak az anarchisztikus kiaknázása és kimerítése ellen küzd egyre erőteljesebben. Ehhez kapcsolódott a klímaváltozás által kikényszerített világméretű, összehangolt intézkedések követelése. A földi környezetet leginkább szennyező és kimerítő hatalmak a mai napig sem hajlandók szervezetten, nemzetközi méretekben fellépni az egyre inkább növekvő veszélyek ellen. A nemzetközileg ismert francia kutató, Nicolas Hulot „Egy ökológiai paktumért” c. könyvében részletesen elemzi a klímaváltozás várható súlyos következményeit, összefonódásukat a globális kapitalizmus alapvető ellentmondásaival. Átfogó ökológiai és társadalmi veszedelem fenyegeti rövid időn belül az emberiséget – írja. És ez a fenyegetés megsokszorozza és felgyorsítja bolygónkon az emberek közt meglévő összes feszültséget.

Egyszerre és egymással összefonódva jelentkezik a klímaváltozás, az energiaválság, az élővilág gyorsuló kipusztulása, a természeti erőforrások kimerülése, az édesvízkészletek csökkenése, a környezet vegyi szennyezése, új kórok megjelenése… És ezzel együtt mindezek következményei a termelés, a fogyasztás módját illetően, az élelmiszerellátást, az egészségügyet, a szolidaritást, a pénzügyeket, az adózást, az urbanizációt, a területgazdálkodást, a közlekedést és szállítást, a lakáspolitikát, a közoktatást, az intézmények demokratikus működtetését, a tudományos kutatást, a bevándorlást, a Dél szegény országainak nyújtandó segítséget érintően. Akkor ér el bennünket mindez – hangsúlyozza Hulot –, amikor a gazdaság globalizálódása következtében óriásira nőttek az emberiség konfliktusai.

Az emberiség két egymást már megérteni nem képes részre szakadt. Az egyik oldalon vannak a nyertesek, akik már csak mindenáron fogyasztani és birtokolni képesek. A másik oldalon „a Föld rabjai”, a bolygó lakosainak többsége, akik a mai kommunikációs eszközök révén közvetlenül, minden pillanatban érzékelik az óriásira nőtt egyenlőtlenségeket, elesettségüket. Csodálkozunk azon, hogy éppen ez kedvez a mindenféle vallási fundamentalizmusnak, kiélezett, irracionális nacionalizmusnak? Azon, hogy a legszegényebbek mindenre foghatók, hogy eljussanak az ígéret földjére, az Észak gazdag országaiba? „Meg kell tehát változtatni az emberiség útirányát – vonja le döntő következtetését Nicolas Hulot. – Le kell számolni a mindenáron való növekedés kényszerével, rátérni a valóban fenntartható fejlődés útjára. A racionálisan felfogott fenntartható fejlődés követelménye nyomán egy új rendszernek kell kialakulnia, egy olyan rendszernek, amely ma még nem létezik.”

Ugyanezt a kérdést feszegeti egyik írásában Hegyi Gyula. Számos jel mutatja – írta Hegyi még 2007-ben, egy évvel az azóta véget érni nem akaró világgazdasági válság előtt –, hogy a világot a következő két-három évtizedben egymást erősítő válságok hulláma rázkódtatja majd meg. A globális klímaváltozás és a vele járó természeti katasztrófák évről évre súlyosabb csapást jelentenek, s egyelőre remény sincs arra, hogy a majdani tragédiák miatt a legnagyobb gazdasági hatalmak mérsékeljék a környezetszennyezést. Egy idő után a folyamat visszafordíthatatlanná válik, s akkor már csak a katasztrófa elhárítására és mérséklésére lesz lehetőség. Ez világméretű konfliktusokat indukálhat – írta Hegyi Gyula –, hiszen a katasztrófák jelentős részét (árvíz, aszály, tornádó és a velük járó éhínség) csak úgy lehet elhárítani vagy mérsékelni, ha a károkat másokra hárítják át. Erre mindig az erősebbnek van lehetősége.

Nagyjából ugyanekkorra várható a könnyen kitermelhető kőolaj mennyiségének látványos csökkenése, ami ugyancsak a túlélésért folytatott harcot szítja majd… Mai világunkban – írta Hegyi Gyula a jelenlegi elhúzódó világválság kirobbanása előtti évben – a környezetvédelem ügye (és hozzátehetnénk: a válság súlyosbodó következményei) döntő bizonyíték a szocialista fordulat szükségessége mellett. A szabad verseny, a tőke és a profit logikája a környezeti erőforrások korlátlan felhasználását diktálja – állapítja meg Hegyi –, ez ugyanakkor hosszabb távon katasztrófát jelent mindenki, így a tőkések számára is. A profitról való önkéntes lemondás azonban a világméretű verseny és a neoliberális gazdaságpolitika közegében elképzelhetetlen. A kapitalizmus motorját az állandó növekedés hajtja, s e növekedés korlátozására a rendszer résztvevői nyilvánvalóan alkalmatlanok. Erre csak egy külső erő képes…

Nem folytatjuk. A nemrég elhunyt Eric Hobsbawm híres könyvének, A szélsőségek korának záró sorai jutnak eszünkbe: „…történelmi válsághoz érkeztünk… Elérkeztünk arra a pontra, amikor az emberi múlt örökségének pusztulása felszámolhatja az emberi társadalom struktúráit, és ezzel együtt a kapitalista gazdaság társadalmi alapjait is…”

5.

Az első hullámtól a demokratikus szocializmusig

De milyen lesz, milyen lehet a már a XX. században elindult nagy társadalmi váltás – milyen lesz a tízezer éve uralkodó osztálytársadalmat, a kizsákmányolás rendjét, és végül a kapitalizmust felváltó szocializmus? Az az igazságos, emberi rendszer, amelyet a kapitalizmus által többszörösen megnyomorított tömegek várnak, készítenek elő mostanság erősödő tiltakozó mozgalmaikkal?

Talán kezdhetnénk azzal: milyen nem lehet a kizsákmányolás és elnyomás minden formájától megszabaduló rendszer? A kérdést annál inkább szükséges felvetnünk, mert a szocialista forradalom első nagy, sikeres hulláma olyan rendszereket hozott létre, amelyek több évtizedes fennállásuk után, legalábbis Európában, csődbe jutottak, összeomlottak – anélkül, hogy érdekelt tömegeik megvédték volna őket, alapjában passzívan, apátiában fogadták az ellenforradalmi „rendszerváltást”. Nem csak arról van szó, hogy az ún. „létező szocializmus” gazdaságai fokozatosan lemaradtak a kapitalizmussal folytatott versenyben, hogy életszínvonalban, az életminőség fejlődésében rosszul teljesítettek. Nem csak arról van szó, hogy az ellenfélnek sikerült az új rendszer belső gyengeségeit, ellentmondásait kiaknáznia, és a gazdasági, társadalmi, katonai, pszichológiai, politikai nyomás eszközeivel azt végzetesen meggyengítenie.

Sokan vetették fel már a baloldalon, hogy az első győztes európai szocialista rendszerek kudarcát, belső támogatottságuk gyengeségét végül is elsősorban az okozta, hogy nem támaszkodtak igazán a dolgozó tömegekre, nem valósítottak meg egy valóságos, élő, öntevékeny népi hatalmat. Bürokratikus rendszerekké lettek, a vezető párt elvesztette élő kapcsolatát saját népével, a munkások, parasztok, értelmiségiek tömegével. Az új, nehéz körülmények között, sokszor nehéz harci helyzetben megszilárdult szocialista rendszer elvesztette kezdeti demokratikus vonásait. Ha úgy tetszik: fő problémájává vált demokratizmusának leszűkülése, eltűnése, parancsuralmi rendszerré válása.

A múlt század kudarcai nyomán sokan megfogalmazták: csak egy demokratikus szocialista rendszer, egy alulról építkező, a közvetlen demokráciára, részvételi demokráciára épülő szocializmus lehet igazán tartósan életképes. Ebben a döntő kérdésben azonban illik elkerülni néhány – tulajdonképpen egyáltalán nem új, nem ismeretlen – buktatót. Az egyik az, hogy a demokratikus szocializmus egyáltalán nem azonos a szociáldemokrácia jól ismert mintájával. A szociáldemokrata reformizmus – a múltban is, ma is – lemondás a társadalmi viszonyok radikális megváltoztatásáról. A szociáldemokrata reformizmus a tőkés rendszerrel való kiegyezés álláspontja, a tőkés rend, a tőkés árutermelés, a piacgazdálkodás, a kizsákmányolás átmentésének, megmentésének és fenntartásának álláspontja. A mai szociáldemokrácia – még inkább, mint első szakaszában, amikor még éppen szakított a forradalmi, radikális szocialista, kommunista mozgalommal – régóta a tőkével való kiegyezést, a tőkés rend fenntarthatóságát szolgálja. Azzal a felkiáltással, hogy – minden a tőkés rendtől, általa is elismert elválaszthatatlan zavarokkal együtt – az árutermelés, a piacgazdaság az egyetlen igazán működő, működni képes rendszer, és ezen belül kell jobb, igazságosabb feltételeket kiharcolnia a dolgozó emberek számára. Ez a szociáldemokrácia credója ma is, miközben – éppen ezen az alapon – elfogadja bizonyos fenntartásokkal a megroggyant tőke mind brutálisabb neoliberális megszorító politikáját.

A demokratikus szocializmusnak ugyanakkor egy másfajta illúziót, egy más típusú torzulást is el kell kerülnie, ami az elbürokratizálódott XX. századi szocializmus csődje miatti ellenhatáshoz kapcsolódik, és nagy szerepet játszik a mai „új baloldal” soraiban. Az a kispolgári anarchizmushoz közel álló elképzelés nyert teret a „létező szocializmus” csődje nyomán, miszerint a szocializmus csak a közvetlen demokrácia totális rendszerében lehet eredményes. Eszerint a szocializmusnak nincs szüksége az államhatalom eszközeire, legfeljebb nagyon rövid ideig, és csak nagyon szűk területen. Ezt az álláspontot képviseli – sok más szerző mellett – a „mi” Mészáros Istvánunk is. A nálunk is nagydobra vert, A Tőkén túl című alapmunkájában fejti ki, hogy nem pusztán a kapitalizmuson kell túllépnünk, hanem „teljes társadalmi szerkezetváltásra van szükség – át kell térni az egyének szabad társulására, akik tudatosan szabályozzák saját élettevékenységüket”. Az emberiség által kifejlesztett óriási termelő kapacitások, rendszerek korában – nem is beszélve a kapitalizmusból kivezető hosszú átmeneti korszak éles küzdelmeiről, minden bizonnyal elkerülhetetlen fegyveres konfliktusainak kényszereiről – lehetséges lenne egyszerűen az egyének „szabad társulására”, „tudatosságára” építeni a kapitalista rendszerből kiszabaduló új társadalom gazdaságának, és bonyolult, sokrétű viszonyainak a működtetését.

Ennek az elképzelésnek a tisztán utópisztikus jellegére figyelmeztetnek ma – többek közt – a Latin-Amerikában elindult szocialisztikus folyamatok. Venezuelában például, a „XXI. század szocializmusa” szükségképp úgy bontakozik ki, úgy fejlődik, hogy a legszélesebb népi szervezetekre támaszkodva, de teljes mértékben fenntartva a demokratikus rendszer intézményeit – folytatja küzdelmét a szocializmusba való átmenet érdekében, következetesen igénybe véve az államhatalom, a gazdasági-társadalmi irányítás állami eszközeit is. De ugyanez áll a többi, szocialista útra térő dél-amerikai rendszerre. Az, hogy a roppant gyors fejlődésnek indult Kínában a sajátos szocialista út, a piacgazdaság erőteljes elemeinek a működtetésével (ami számos veszéllyel jár, ahogy éppen most hívta fel erre nyomatékosan a figyelmet a KKP kongresszusa) csak megerősíti a mind több oldalról megfogalmazódó álláspontot: a második nagy hullámát kibontakoztató szocializmusnak demokratikusnak kell lennie. Tudnia kell százféle módon támaszkodni a dolgozó emberek tömegeire, önálló tevékenységükre, kezdeményezéseikre – miközben az állami eszközöket maximálisan igénybe veszi. Ki kell fejlesztenie a közvetlen demokrácia, a részvételi demokrácia, a képviseleti demokrácia sokféle formáját – de szünet nélkül harcolnia kell az antidemokratikus, parancsuralmi módszerek ellen, az ezen a talajon ismételten elburjánzó korrupcióval – amiről éppen most jelentette ki a KKP leköszönő főtitkára, hogy ez a vezető pártot és a szocializmust építő rendszert összeomlással fenyegeti.

A demokratikus szocializmus útjának kitaposása még várat magára. Minden bizonnyal a társadalom valóban demokratikus működésének számos új formája még születőben sincs jelen. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy a szocializmusba, és ennek fejlettebb formáiba való átmenet hosszú folyamat lesz, elkerülhetetlenek az újabb buktatók, visszaesések. Annál is inkább, mivel az árutermelés, a piacgazdaság elemei, a „vegyes gazdaság” elemei szükségképpen még minden bizonnyal sokáig kísérni fogják az új társadalom kialakulását. Arról nem is szólva, hogy a jövő „nyitott”, ahogyan Eric Hobsbawm írja: „az emberi múlt örökségének pusztulása felszámolhatja az emberi társadalom struktúráit…”, az emberiség olyan ponthoz érkezett, amelyen elpusztíthatja önmagát…

Samir Amin soraival – szerintem alapvetően fontos intelmeivel – fejezném be vázlatomat (lásd Sortir de la crise du capitalisme ou sortir du capitalisme en crise – Kikerülni a kapitalizmus válságából, vagy kikerülni a válságban lévő kapitalizmusból c. művét, 2009). „A szocializmusért folyó harcok első, XX. századi hulláma megmutatta az európai szociáldemokráciák, a harmadik internacionálé kommunizmusainak és a bandungi éra népi nacionalizmusainak a korlátait, szocialista törekvéseik kimerülését majd összeomlását. Ennek a második hullámnak – a XXI. századinak – kell levonnia a tanulságokat. Különösképpen tudnia kell összekötni a gazdaság irányításának szocializálását a társadalom demokratizálásának elmélyítésével. Nem lesz szocializmus demokrácia nélkül, de ugyanígy – a demokrácia haladása nem lehetséges a szocializmus felé való haladás nélkül.”

2012. november

Sipos János

Megosztás