Kutatás közpénzből, közlés magánhaszonra

Kategória: 2012. december
Írta: Richard Monvoisin
Találatok: 6020

Az egyetemi könyvtárak súlyos polcaihoz mostantól egyre több online közlésre szakosodott folyóirat adódik hozzá, amelyek késedelem és gyakran fizetési akadályok nélkül kínálják fel a kutatólaboratóriumok legfrissebb eredményeit. Ez az átalakulás arra kényszeríti a tudósokat, hogy megkérdőjelezzék eddigi publikálási gyakorlatukat és azt újra a megismerés és a köz szolgálatába állítsák.

 a1„Közölj, vagy elvesztél” – Harold J. Coolidge[1] zoológusnak ez a mondata összefoglalja egy kutató életét. Függetlenül tudományos tekintélyétől, vagy attól, hogy világosak-e az előadásai, hogy támogatja-e diákjait, vagy hogy ő készíti-e a kávét reggel a kollégáknak: a kutatómunka értékelése csak a tudományos folyóiratokban megjelent cikkek mennyiségétől és minőségétől függ. Az eredmények rendezett összefoglalása, amely átmegy a tudományterület szakértőinek szigorú szűrőjén – ez az, amit lektorálásnak, vagy szakértői értékelésnek hívnak –, ebben rejlik a kulcs.

A közlemények a tudományterületek szerint specializáltak. Így például a modern francia történelem szakértője válogathat vagy tíz francia folyóirat között, míg nagyjából száz folyóirat érhető el a fizikus kutatók számára. Ahhoz, hogy a megfelelő közlési helyet megtaláljuk, alkalmazkodnunk kell az elvárásokhoz, számításba véve a folyóirat ún. impakt faktorát, vagyis a lap értékét a „tudomány piacán”. Ez az érték nem az olvasottságon alapul, hanem azon, hogy az adott folyóirat cikkeit átlagosan hányan idézik más tudományos közleményekben[2]. Nem szabad tévedni, amikor kiválasztjuk a szaklapot: ha nagyon alacsony (egy kevéssé ismert folyóiratnál), a cikket – minőségétől függetlenül – nem fogják megfelelően értékelni; ha nagyon magas (a legjobb publikációk), hónapokig ülhetnek rajta a bírálók, és a végén elutasíthatják. A kutatócsoportok között nagyon éles a versengés, azt kockáztathatjuk, hogy a partvonalon túl találjuk magunkat.    

Nem csupán a cikkek szerzőit nem fizetik, de még sokszor maguknak a laboratóriumoknak kell hozzájárulniuk a kiadás vagy a nyomtatás költségeihez. Cserébe szimbolikus tőkéhez jutnak (ismertség, presztízs): azt a jogot, hogy a megjelent cikk címét – az impakt faktorral díszítve – idézhetik az önéletrajzukban. Ami a cikkek bírálóit illeti, ők a folyóirat által névtelenül felkért tudósok; őket sem fizetik, csak szellemi haszonhoz, szimbolikus tőkéhez jutnak. Amikor egy kutató egy nagyon speciális területen nyújt be közlésre egy kéziratot, a bírálók gyakran ugyanazon a területen dolgoznak. Természetesen a becsületesség és a jóhiszeműség alapvető, és érdekkonfliktus esetén lehetőség van arra, hogy a szerző előzetesen elutasítson egy konkurens bírálót. De a befolyásért folyó harc és az összejátszás elkerülhetetlen. A modern kutatás tehát egy hörcsögfuttató arénává alakult, ahol, mint a klasszikus videojátékokban, egyre több az olajtócsa, a banánhéj és a gáncsolás.  

Ez a nem együttműködő módszer mára kifulladóban[3] van és súlyosan ránehezedik a minőségi tudás létrehozására. A nagy folyóiratok túlterheltek, befejezetlen eredmények, mérsékelt érdeklődés, gyakran sietősen közölt adatok jellemzik őket; a negatív eredményeket – mondván, hogy nem meggyőzőek –, amelyek pedig hasznosak lehetnének, soha nem is közlik[4].

És a peer review [re1] intézménye is távol van attól, hogy minden közlemény tisztességét garantálja. Hamis, sőt egyenesen hiteltelen vagy csaló és álcázott eredmények rendszeresen átmennek ezen a szűrőn. Felidézhetjük Jan Hendrik Schön, német fizikus esetét a Bell Laboratóriumból, aki 2001-ben bukott le ; Hwang Woo-suk dél-koreai biológus ügyét, akit 2005-ben lepleztek le, vagy Diederik Stapel pszichológust, akiről 2011-ben derült ki a csalás. Tizenhét millió, a Medline-ban 1950 és 2007 között referált közlemény átvizsgálása alapján Murat Çokol, Fatih Ozbay és Raul Rodriguez-Esteban kutatók megfigyelték, hogy a folyóiratokban megjelent cikkek visszavonása az első, 1970-es évekbeli tudományos botrányok óta szignifikánsan „növekedő tendenciát” mutat. Ezek az ügyek vezettek oda, hogy létrejött az Office of Research Integrity (ORI), a tudományos feddhetetlenséget vizsgáló amerikai intézmény[5].

A kutatók értékelése is ingatag lábakon áll: az idézettségre való törekvés létrehozta a befolyással való üzérkedés egy formáját, amikor rávesznek, hogy a barátainkat idézzük. Ugyancsak találhatunk cikkeket, amelyeket több tucat ember jegyez: a fiatal kutatók végezték el a munka lényeges részét, a laboratóriumok vezetői jóval kevésbé folytak bele – ez annak a folyamatnak a félresiklása, amely legitim lehet abban az esetben, ha az alapító munkája nagyszámú résztvevőt mozgósított. Robert K. Merton szociológus szerint a „Máté-hatás”[6][re2] , a mechanizmusoknak az a láncolata, amellyel a leginkább kedvezményezettek, vagyis a legtöbbet idézettek, tovább növelik előnyüket másokkal szemben, akik a közepes és kevéssé olvasott folyóiratok lapjait töltik meg.        

Ez a rendszer nagyon drágának bizonyul a tudományos közösség számára. Az adózó állampolgár finanszíroz egy kutatást, amit a tudós közöl – néha a saját költségén – egy olyan folyóiratban, amely egy magánvállalat, majd más kutatók ingyen elbírálják, és amelyet utána az egyetemek aranyárban vásárolnak meg. Nem kell túlzottan bizonygatni, hogy a tudományos szakirodalom sokba kerül. Az egyetemi könyvtárak működési költségeinek felét a folyóiratokra való előfizetés viszi el, és ez eleve hátrányba hozza a kevésbé tehetős intézményeket a leggazdagabbakkal szemben és visszahat a diákok tandíjára is[7].    

 

A változások kezdete

Az Elsevier kiadó került az elégedetlenség középpontjába. Története az 1580-as évekre nyúlik vissza, a belgiumi Leuvenbe. Egy bizonyos Lodewiejk Elzevir nevű nyomdász (1542–1617) alapított egy könyvkiadó társaságot, főleg latin klasszikusok kiadására. A családi vállalkozás néhány évtizeden át működött, majd 1712-ben megszűnt. 1880-ban Amszterdamban megszületett az Elsevier, amely a régi cég tiszteletére kapta nevét. Kevesebb, mint egy évszázaddal később ez a vállalat közli a világ tudományos cikkeinek nagy részét. 1993-ban, a Reed International és az Elsevier PLC fúziójából jött létre a Reed-Elsevier, a Pearson[8] után a világ második legnagyobb kiadói konglomerátuma. Tulajdonosa például, a Cell és a Lancet folyóiratoknak, olyan könyvgyűjteményeknek, mint például a Gray’s Anatomy, összesen évente kétszáznegyvenezer cikket publikál ezerkétszázötven folyóiratban. 2011-es profitja[9] megközelítette az egymilliárd eurót. Egyes könyvtáraknak közel 40 ezer dollárjába kerül évente, hogy előfizesse a kiadó folyóiratait. Listaáron annak a százhuszonhét francia intézménynek, amely a Felsőoktatási Könyvtári Ügynökség (Agence bibliographique de l’enseignement supérieur) elektronikus előfizetése jóvoltából, közösen intézi az előfizetéseket, az Elsevier publikációi 2010-ben 13.6 millió euróba kerültek.

Eddig az Egyesült Államokban a National Institute of Health megkövetelte a kutatóktól, hogy szabadon elérhetővé tegyék az adófizetők által finanszírozott munkáik eredményeit. Amikor 2011 decemberében egy olyan törvénytervezet került a Kongresszus elé, amely megtiltotta volna ezt a megközelítést, számos tudós fellázadt. 2012. január 21-én Timothy Gowers, az 1998-ban Fields-díjat kapott matematikus bejelentette, hogy mostantól bojkottálja az Elseviert. Miután Londonban a Guardianban, majd a New York Times[10]-ban jelent meg erről hír, harmincnégy másik matematikus követte őt. Hamarosan petíciót indított, „The cost of knowledge” (A tudás ára) címmel, amelyet több mint 10 ezer közfoglalkoztatott kutató írt alá. A Paris-VI Egyetemen, amely több mint 1 millió eurót költ évente ezekre az előfizetésekre, csatlakoztak a bojkotthoz. A gúzsba kötött könyvtárak csak helyeselni tudtak: például a Harvard könyvtára, amely évente 3.75 millió dollárt költ a folyóiratokra, és amelynek az adminisztratív tanácsa arra bátorította a kétezer-egyszáz professzort, hogy tegyék elérhetővé kutatásaikat a világhálón[11]. „Remélem, hogy más egyetemek is ezt fogják tenni, nyilatkozta a könyvtár igazgatója, Robert Darnton[12]. Valamennyien ugyanezzel a paradoxonnal állunk szemben. Mi kutatunk, írjuk a cikkeket, hivatkozunk más kutatók cikkeire, mindezt teljesen ingyen... És utána botrányos áron vásároljuk vissza a munkánk eredményét.”

Hosszú távon a kutatók közösségének kétségtelenül nem lesz más választása, mint felborítani a rendszert és kifejleszteni saját megoldásaikat. Már léteznek ilyenek, különösen a szabad és nyitott közlés oldaláról (PLoS, HAL, arXiv webhelyek…), és ezeket kell tovább fejleszteni, hogy végre a korábbi rendszer teljesen működésképtelen legyen.

 

 

* kutató, a Kritikai és Tudományos Szellemű Interdiszciplináris Kutatói Közösség (Cortecs-Grenoble) tagja.

 

Fordította: Hrabák András



[1] Coolidge, Harold Jefferson Lord, Robert Howard: Archibald Cary Coolidge: life and letters [Archibald Cary Coolidge: Élet és levelek], Houghton Mifflin, Boston, 1932.

[2] Az impakt faktort Eugène Garfield, az Institute for Scientific Information alapítója definiálta, az első Science Citation Index 1963-as keltezésű.

[3] Ségalat, Laurent , La Science à bout de souffle?[Kifulladóban a tudomány?], Seuil, Párizs, 2009.

[4] Martinson, BrianAnderson, Melissade Vries, Raymond: Scientists behaving badly [Rosszul viselkedő tudósok], Nature, no 435, London, 2005. június 9.

[5] Çokol, Murat Çokol, Ozbay, Fatih Ozbay és Rodriguez-Esteban, Raul Rodriguez-Esteban: Retraction rates are on the rise [Nő a visszavonások aránya], EMBO reports, 2008.

[6] Szent Máté szerint: „mert annak adatik, akinek bőven van, és a kevés is elvétetik attól, akinek kevés van”.

[7] Lásd: Isabelle Bruno: Pourquoi les droits d’inscrition universitaire s’envolent partout, [Miért szabadultak el mindenütt az egyetemi tandíjak], Le Monde diplomatique, 2012. szeptember.

[8] Livres-Hebdo, Párizs, 2012. június 22.

[9] ReedElsevier: Annual Reports and Financial Statements 2011, [Éves jelentések és pénzügyi kimutatások 2011.], www.elsevier.com/about/annual-reports.

[10] Scientists sign petition to boycott academic publisher Elsevier [Tudósok aláírást gyűjtenek és bojkottra szólítanak fel az Elsevier Kiadó ellen], The Guardian, London, 2012. február 2 ; Mathematicians Organize Boycott of a Publisher [Matematikusok bojkottot szerveznek a kiadó ellen], The New York Times, 2012. február 13.

[11] Faculty Advisory Council Memorandum on Journal Pricing, Major Periodical Subscriptions Cannot Be Sustained, [Fontos időszaki kiadványok nem képesek fennmaradni], 2012. április 16., www.harvard.edu.

[12] Lásd: Darnton, Robert: La bibliotheque universelle, de Voltaire á Google, [Az egyetemi könyvtár, Voltaire-től a google-ig], Le Monde diplomatique, 2009. március.

 

 


 

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések