Chile élvezte a tavaszt. És nem csak azért, mert a déli féltekén szeptemberben újra kizöldülnek a fák, enyhébb a hőmérséklet, és megjelennek a hófödte csúcsok tövében az egymásba gabalyodott szerelmespárok. 2011 eleje óta a chilei társadalom megrázta magát és most élvezi, hogy kiszabadulóban van a neoliberális télből. A tiltakozási hullámot egyesek „békés forradalomnak” nevezik.
A tavasz epicentruma Santiagóban, a chilei egyetem előtt volt. Az épületet transzparensek veszik körül, amelyek ingyenes és minőségi oktatást követelnek. A széles járdán egy rockzenekar élénkíti a hangulatot. Az író-költő Andrés Bellónak, az egyetem alapítójának szobrát is kifestették már, mint Victor Hugóét a Sorbonne-on 1968-ban. Május óta a diákmozgalom lendületbe jött, sztrájkol és tüntet szerte az országban. Szeptember 3-án a vezetőik már személyesen az köztársasági elnökkel, Sebastián Piñerával tárgyaltak, aki addig nem volt hajlandó szóba állni velük. A tárgyalás ugyan nem hozott eredményt, de ez inkább a nemzeti gyász okozta különleges állapot következménye volt. Ugyanis szeptember 2-án egy repülőgépbalesetben huszonegy személy eltűnt, közöttük Felipe Camiroaga, az egyik legnépszerűbb színész, televíziós: a kormány által elrendelt kétnapos országos gyász miatt a politikai vitákat felfüggesztették.
„A mozgalom meglepte a társadalmat – észrevételezi Carlos Ominami közgazdász, aki 1990 és 1992 között gazdasági miniszter volt a kereszténydemokrata Patricio Aylwin kormányában. – A diákok több nagy tüntetést is szerveztek. Mindig azt gondoltuk, hogy egyre kevesebben lesznek. De több mint kétszázezer ember vonult ki az utcára. Egész családok vonultak utcára a gyerekekkel. „Gabriel Munoz, a mozgalom koordinátora a filozófia karon így foglalja össze: „A diákok négy hónapja mozgósítanak az oktatási rendszer neoliberális logikája ellen. Vissza kell térni a tandíjmentes oktatáshoz és nyitni a dolgozók felé. Velünk szemben a kormány a vállalatok és a hatalmasok érdekeit védi”.
A társadalmi mozgalom azonban nem korlátozódik a középosztály gyermekeinek látványos lázadására. 2011 januárja óta Punta Arenasban, a négyezer-háromszáz kilométer hosszú ország legdélibb részén kezdődött forrongás a gázárak brutális emelkedése miatt: egy hétig a lakosság általános sztrájkkal zárta el a várost. Ezután áprilisban és májusban Santiago utcái teltek meg tüntetőkkel, akik a patagóniai vízerőmű völgyzáró gátjának építése ellen tiltakoztak: egy olyan országban, ahol a környezetvédelem még soha nem játszott különösebb szerepet a közbeszédben, több mint nyolcvanezer ember fejezte ki, hogy ellenzi a háborítatlan hely tönkretételét. Májustól a diáktiltakozás erősödött meg, amelyet a chilei nép többsége támogat, és ez azt jelenti, hogy most először a diktatúra 1990-es megszűnése (1) óta megkérdőjelezik az egész politikai rendszert.
A „Patagónia völgyzáró gátak nélkül” mozgalom a Hydro Aysén nevű terv ellen szerveződik. Öt nagy gátat akarnak építeni a Pasqua és Baker folyókon, hogy elektromos árammal lássák el az ország északi részén levő bányavállalatokat. A nagyfeszültségű vezeték kétezer-háromszáz kilométeren keresztül szelné ketté az országot. A tervet már három éve ellenzi egy több ökológiai szervezetet tömörítő csoport, a kezdeményezést a kormány mégis fenntartás nélkül támogatta. De a 2011-es tömeges tüntetések megváltoztatták a helyzetet: Piñerának le kellett állítania a tervet, a döntést egy évvel elhalasztotta.
Hogyan magyarázzuk ezt a váratlan lázongást? Raul Sohr újságíró és író szerint „senki nem ismeri ezeket a folyókat, de valami teljesen átalakult a kollektív tudatalattiban: a harag az oligopóliumok ellen, az ellen, hogy az állam a nagy kereskedelmi cégek érdekei szerint hoz döntéseket, az ellen, hogy a nagytőke azt csinál, amit akar. És népszerű lett az a gondolat is, hogy Chile déli része még tiszta”.
Az ügy leleplezte, hogy az energetikai szektor három nagy csoport, az olasz Endesa-Enel és a chilei Colbún és ASE Gener kezében koncentrálódik, amelyeknek a parancsait a kormány hűen követi. De más területeken is hasonló a helyzet. Andrés Solimano közgazdász, a CIGLOB (Centro Internacional de Globalización y Desarrollo, a Globalizáció és Fejlődés Nemzetközi Központja) munkatársa szerint „a tulajdon koncentrálódása igen erős a bankokban, a kereskedelemben, a bányákban és a médiában, ahol a két domináns napilap, az El Mercurio és a La Tercera két nagy konglomerátumhoz tartozik. Például a Luksic család szerepel a Forbes listáján, amely a világ ötszáz leggazdagabb emberét sorolja fel, az ő tulajdonukban van a Banque du Chile, rézbányák, energetikai vállalatok és az egyik fő televíziós lánc is. Ami Sebastian Piñera köztársasági elnököt illeti, ő maga is milliárdos”. Juan Pablo Orrego, a Patagónia Védelmében Tanács koordinátora szerint „ezt az országot egyetlen oligarchia irányítja: egy maroknyi család óriási vagyont birtokol”.
A diktatúra öröksége
„A diákmozgalom a völgyzáró gátak elutasításával kezdődött” – jegyzi meg Enrique Aliste, a Chilei Egyetem szociológusa. „Sok diák vett részt azokon a tüntetéseken is”. Mára a diákok megkérdőjelezik a magas tandíjakat és a felsőoktatás privatizációját is. Mert az oktatás Chilében a legdrágább a világon az Egyesült Államok után, és szinte teljesen privatizált.
„Az egyetemek bevételei csak 15 százalékban származnak az államtól, az hetvenes években ez az arány 80-90 százalék volt. Az egyetemek úgy működnek, mint a vállalatok, és a lehető legnagyobb nyereségre törekednek. Ezt ugyan elvileg egy 1981-es törvény megtiltotta, de a törvényt megkerülik és kijátsszák, mindenféle leányvállalatokat hoznak létre, sok tevékenységet kiszerveznek, ingatlanokat bérelnek tulajdonképpen saját maguktól és így tovább” – magyarázza Solimano. Az egyetemek nem termelhetnek profitot, de a leányvállalataik igen. Az eredmény: a diákok évi egy-kétmillió pesót (1500–3000 euró) fizetnek egy olyan országban, ahol az egy főre jutó bruttó hazai termék háromszor alacsonyabb, mint Franciaországban. M. Munoz például 1,7 millió pesót fizet évente egyetemi tanulmányaiért. „A diákok 70 százaléka eladósodik, hogy ki tudja fizetni a tanulmányait” – mondja. A diákok, vagy szüleik. Gina Gallardo Santiago egyik szegényebb külvárosában él, a férje műszaki rajzolóként dolgozik. „A fiam zenét tanul, már több millió peso adóssága van; a lányom másodéves grafikai tervező. Minden egyes pesónkat az egyetemnek fizetjük”.
A tiltakozás azonban jócskán túlmegy a pénzügyi követeléseken. „A tandíjmentes egyetemi oktatás és az egyetemek államosítása kulturális paradigmaváltást jelent – elemzi Andrés Solimano. – Korábban azt ígérték, hogy a piaci liberalizálásával együtt jár majd a jólét. S most ezt kezdték el megkérdőjelezni az emberek. Fizetniük kell a szociális szolgáltatásokért, óriás vállalatcsoportok ellenőrzik a médiát, és a gazdagság ilyen mértékű koncentrálódásával sem értenek egyet. Tény, hogy a diákok az általános tiltakozás kiindulópontját jelentik az elitista kapitalizmus ellen, amely mindent ki akar fizettetni: a lakást, a tanulást, a gyógyszereket, a banki szolgáltatásokat, mindent.”
Mert a gazdaságban mindent privatizáltak: a Pinochet-diktatúra idején (1973–1990) és utána: a felsőoktatást, az energiatermelést, az egészségügyet, a nyugdíjrendszert, a vízszolgáltatást, a rézbányászat nagy részét, mindent.
Nincs rá elég pénz? Adózzanak!
Chilében van egyfajta prosperitás, amely az erős gazdasági növekedés eredménye. „Az ország gazdag az alulfejlettséggel együtt is. Nincs eladósodva – mondja Sohr. – Nőtt a várható élettartam, csökkent a csecsemőhalandóság, a lakások nagyobbak. De az emberek 80 százalékának nagyon nehéz az élete. Többet várnak és remélnek, mint amennyire futja, és a háztartások többsége nagymértékben eladósodott”.
Ráadásul a húszéves makrogazdasági növekedés kirívóan egyenlőtlen elosztása egyre kevésbé elviselhető: Chilében a Gini-index, amely a társadalmi egyenlőtlenségek mérőszáma, 0,54, szemben a fejlett országok, az OECD 0,38-as átlagával (2) . Chile egyébként 2010-ben csatlakozott az OECD-hez.
Ugyancsak vitatják a különböző gazdasági döntéseket. A természeti erőforrások kizsákmányolására épül minden, különösen a rézre, amelyből Chile a legnagyobb termelő a világon. Ez a termelés azonban háromnegyed részben magánvállalatoktól függ, ezek jó része külföldi, és kiviszik a nyereséget. A bányászati szektor azonban így is privilegizált maradt. Így Sebastian Piñera testvére, José, aki a diktatúra idején munkaügyi miniszter volt, a nyolcvanas években alkotmányos törvényt dolgozott ki a bányákról: ez ma is érvényben van és kimondja, hogy államosítás esetén ki kell fizetni a beruházónak a bánya minden jövőbeli kumulált nyereségének „aktuális értékét” egészen a bánya kimerüléséig – ez lehetetlenül nagy összeg. „Bizonyos értelemben – jellemzi a helyzetet Marcel Claude közgazdász – a törvény úgy tekinti a rezet, mintha az a vállalaté és nem Chiléé lenne”. 1992-ben egy adótörvény további kedvezményeket nyújtott a bányavállalatoknak, hogy az országba csábítsa a külföldi befektetőket. Ennek következtében „1993 és 2003 között a külföldi vállalatok egyetlen dollár adót sem fizettek a nyereség után” – állítja Claude. „2003 után a rézárak növekedése miatt fizetniük kellett, de a Codelco, az állami vállalat, amely a termelés 27 százalékát adja, 6,8 milliárd dollár adót fizet, szemben a termelés 73 százalékát adó külföldi vállalkozások 5,5 milliárdjával”. Ráadásul a környezetvédelmi szabályok nagyon engedékenyek. Márpedig a bányászat melléktermékei rendkívül szennyezőek.
Az oktatás problémáján túl tehát megkérdőjelezték magát a chilei gazdasági rendszert is, amelyet a nép elutasít. És ennek nyomán a mozgalom a politikai rendszert is megingatja. Ahogyan Sohr összefoglalja: „A diákok tandíjmentes oktatást követelnek. Az állam erre azt mondja: «Nincs rá pénz.» A diákok azt felelik, hogy meg kell emelni az adókat. De a kormány azzal védekezik, hogy ezt nem engedi az alkotmány. «Nos, akkor írjunk egy új alkotmányt» – vonják le a következtetést a diákok.”
Mert az 1980-ban, a diktatúra idején elrendelt alkotmányt nem törölték el 1990-ben, amikor a kereszténydemokraták, a szocialisták és a szociáldemokraták a „Concertación”, „az egyeztetés” keretében egy balközép szövetségi kormánnyal hatalomra kerültek. Az alkotmányt úgy szerkesztették meg, hogy minden valódi átalakítást megakadályoz a Pinochet-korszak gazdasági és politikai örökségével kapcsolatban. Egyrészt az alkotmányos törvények módosítása vagy eltörlése négyhetedes parlamenti többséget kíván. Másrészt az alkotmány által meghatározott parlamenti választási rendszer bonyolult képlete biztosítja, hogy a pártlista második helyére beérkezett párt listavezetője mandátumot kapjon, még akkor is, ha az első két jelölt által vezetett lista két vezetője több szavazatot kapott. Ezt azért eszelték ki, hogy garantálják a diktatúrából kinőtt jobboldali pártok megfelelő parlamenti erejét. Ez a mechanizmus arra kényszeríti a Concertación pártjait, hogy együtt induljanak, különböző céljaik ellenére.
„Nincs visszaút”
„A kulturális többség erősebb, mint a politikai – észrevételezi Marco Enriquez-Ominami baloldali jelölt, aki meglepetésre a szavazatok húsz százalékát kapta meg a 2009-es elnökválasztáson. – A választási rendszer azonban kőbe van vésve, s megakadályoz minden változást. A reformokhoz a szavazatok 80 százalékára lenne szükség. Pinochet jó munkát végzett...” Guido Girardi, aki a Concertacióntól balra áll és a szenátus elnöke, megmagyarázza: „A Concertación olyan, mintha Németországban a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták arra lennének kényszerítve, hogy állandóan együtt induljanak. Sok tagjuk kötődik a neoliberális ideológiához. Ez mozdulatlansághoz vezet, és nem találunk kiutat a válságokból”.
Így 1990 óta a Concertación a diktatúra gazdaságpolitikáját folytatja. Hogy megvalósítsák az átmenetet és bebiztosítsák magukat a katonák visszatérése ellen, kénytelenek voltak az uralkodó gazdasági érdekek fenntartása mellett megvalósítani a politikai élet liberalizálását. „Chile volt a neoliberalizmus laboratóriuma – véli Girardi. – A baloldal, ahogy mindenütt, de nálunk még jobban alkalmazkodott ehhez”.
Mindenesetre a politikai rendszer fokozatosan elveszti legitimitását, amint azt a választásokról távol maradók egyre növekvő száma is mutatja: a részvételi arány legutóbb 62 százalék sem volt, szemben az 1990-es 95 százalékkal (3) .
Ez a helyzet igencsak megnehezíti a társadalmi mozgalmak fejlődését, hiszen nem találják azt a politikai képviseleti formát, mely kifejezi a változásra irányuló követeléseiket. De meddig mehet ez így? Az augusztus 24–25-i általános sztrájk idején nem sikerült annyira mozgósítani a dolgozókat, amennyire a szervezők számítottak. A tüntetést ennek ellenére erőszakosan szétverte a rendőrség, és egy tizenhat éves fiút, Manuel Gutierrezt meg is öltek. Az ennek következtében fellángolt felháborodás miatt Sergio Gajardo tábornok, a santiagói körzet rendőrségének felelőse, aki megpróbálta fedezni a gyilkosságot, lemondani kényszerült. Ennek a drámának (és a szeptember 2-i repülőgépbalesetnek) a következtében a társadalmi mozgalom újra magára talált és szeptember közepén új lökést kapott.
Marco Enriquez-Ominami szerint „az utcán tiltakozó emberek nem csak állampolgárok, hanem fogyasztók is. Tulajdonképpen nem akarnak szakítani a fennálló állapotokkal”. Olyan politikai párt hiányában, amely képes lenne a nép szavát megszólaltatni a politikai színtéren és alkotmányreformot kikényszeríteni, Chile a gázló közepén találja magát. „A helyzet nem teszi lehetővé, hogy visszatérjünk a korábbiakhoz, egy ajtó megnyílt – véli Girardi. – Ha ma még nem lesznek változások, majd lesznek holnap. A mostani tüntetések nagyobb, mélyebb, az egész emberiség fejlődésébe vetett hitet és elvárást fejeznek ki: a neoliberalizmus, az eltúlzott individualizmus, a piacok uralmának mély válságát éljük”.
