A Tobin-adó után

Kategória: 2012. február
Írta: SERGE HALIMI
Találatok: 4686

1997-ben lapunk igyekezett népszerűsíteni a pénzügyi tranzakciókra kivetendő adó gondolatát.[1] E tranzakciók összértéke akkor a világtermelés tizenötszörösét tette ki. Napjainkban már közel a hetvenszeresének felel meg. Tizenöt évvel ezelőtt még nem volt szó subprime hitelekről, és senki sem feltételezte, hogy Európában államadóssági válság robban majd ki. A Tony Blair által fellelkesített európai szocialisták zöme kizárólag a „pénzügyi innovációra” esküdött. Az Egyesült Államokban Clinton elnök arra készült, hogy bátorítsa a kereskedelmi bankokat: ügyfeleik pénzének felhasználásával vágjanak bele spekulatív műveletekbe. Nicolas Sárközyt pedig valósággal elbűvölte az amerikai modell, s nem győzte dicsérni azt a Fedet, amelynek politikája később súlyos bajok előidézőjévé lett.[2] Maga is subprime hitelek „francia módra” lehetőségéről ábrándozott.

VAN REYMERSWAELEMondani sem kell, a Tobin-adónak 1997-ben rossz sajtója volt, hiszen minden úgy ment, mint a karikacsapás. Dominique Strauss-Kahn a maga részéről az adó bevezetését kivihetetlennek tartotta. Sárközy végül döntött. „A Tobin-adó abszurdum. Minden olyan esetben, amikor francia földön büntetjük a gazdagodást, kedvezünk annak, hogy a gazdagságot másoknál hozzák létre.”[3] Amint köztársasági elnökké választották, nyomban megbízta pénzügyminiszterét, Christine Lagarde-ot, hogy törölje el a tőzsdét sújtó adót. A Nemzetközi Pénzügyi Alap (IMF) jelenlegi főigazgatója ezt a lépést így igazolta: „Ez az intézkedés is hozzá fog járulni ahhoz, hogy erősítse Párizsnak mint pénzügyi platformnak a vonzerejét. Ha ezt nem tesszük meg, ki leszünk téve annak, hogy máshova futnak be majd megbízások, oda, ahol már régen megszüntették az ilyen típusú adókat.”[4]

Az azóta bekövetkezett fejlemények rávilágítottak a politikai vezetők gondatlanságára, akik abban reménykedtek, hogy előnyöket kovácsolhatnak majd maguknak a „pénzügyi innovációkból”, és ezért még az adódömping fegyverét is bevetették. Az államok mindennemű ellentételezés nélkül megmentették a bankokat, biztosították, hogy még zsírosabb profitra tegyenek szert. Eközben semmiféle szankció nem született a finánctőke ellen, ezért gyakorlatilag hatástalanok maradtak a „pénz mindenhatósága” elleni leghangzatosabb kiáltványok is. Az Egyesült Államokban még az ultrakonzervatív republikánus jelöltek is ostorozzák a Wall Street héjáit, „akik kifosztják a vállalatodat, tönkretesznek, majd teli zsebbel távoznak”.

Nem lep meg tehát minket túlságosan, hogy négy hónappal elnöki mandátumának lejárta előtt Sárközy úgy tesz, mintha „bevonná a pénzvilágot az általa okozott károk helyreállításába”. Feledésbe merült a pénzügyi tranzakciók megadóztatásának abszurditásáról szóló tézis, s elpárolgott a félelem, hogy majd külföldön fog kikelni a spekuláció aranytojása.

Mi magunk is megelégedhetnénk azzal, amit James Tobin közgazdász javasolt, hogy „homokot szórunk a pénzügyi gépezet kerekei közé”. De mivel ma már mindenki elfogadja, hogy a pénz létfontosságú közösségi termék, és a pénzügyek jó működése elengedhetetlen a társadalom életében, miközben a részvényesek ezt úgy használják ki, hogy a közösséget túszul ejtik, nekünk is tovább kell lépnünk: azt kell követelnünk, hogy a bankok a továbbiakban már ne a magánérdekeket szolgálják.

 

Fordította: Forgács András



[1] Ibrahim Warde: Le projet de taxe Tobin, béte noir des spéculateurs, cible des censeurs, [A Tobin-adó, a spekulánsok réme] és Ignacio Ramonet : Désarmer des marchés [A piacok lefegyverzése], Le Monde diplomatique, 1997. február és 1997. december.

[2] „Ha példaképet kellene választanom, akkor Alan Greenspant választanám – fejtette ki a Les Echos című lap 2004. június 23-iki számában. Ő az, akit mindig pragmatizmus és alázat jellemez.

[3] France 2 TV, 1999. június 7.

[4] Vita a Szenátusban, 2007. november 23.