hu | fr | en | +
Accéder au menu

Hogyan szabaduljunk meg az ENSZ-től?

2011. december 23-i döntése alapján ötvenéves történetében most másodszor kellett csökkentenie a költségvetését az ENSZ-nek. Hivatalosan a gazdasági válság az oka a 2012–13-as elvonásnak – a valóságban a tagállamok, miközben szóban feltétlen támogatásukról biztosítják a szervezetet, a gyakorlatban sokszor mindent megtesznek, hogy megkerüljék az ENSZ-t, és ne kelljen a szervezet működési szabályai szerint eljárniuk. A gyorsan változó geopolitikai helyzetben az ENSZ a helyét keresi.

JPEG - 81.1 kio

Már érkezéskor megdöbbent a különbség: ha a New York-i üvegházhoz hasonlítjuk, amelynek a béke és biztonság kérdései bizonyos fennköltséget kölcsönöznek, a bécsi ENSZ-székhely inkább szorgalmas kis falut idéz. Négyezer ügynök tevékenykedik itt, és a különböző színvonalú, az egész világból gyűjtött festményekkel és szobrokkal meg a kéksisakosok akcióiról készített fényképekkel díszített folyosókon sietnek át naponta sokszor. „Az Egyesült Nemzetek technikai ügynökségeinek dolgozunk” – ismétlik az alkalmazottak majdnem védekezően, kiemelve a manhattani irodák politikai jellegétől eltérő küldetésüket.

Az osztrák főváros egy az ENSZ négy székhelye közül, a többi New Yorkban, Genfben és Nairobiban található. Néhány megállóra az egykori császárváros impozáns épületeitől áll a csillag alaprajzú épület, amely élénken idézi a hatvanas-hetvenes évek stílusát. A Vienna International Center (VIC) tíz szervezetnek ad otthont (lásd a keretes részt). Franciaország egyszerre három állandó nagykövetet is delegált Ausztriába, az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetbe és az ENSZ-be is külön, de a legtöbb ország beéri két küldöttel.

A VIC irodáiban évente több tucat megállapodást, egyezményt és több tízezer szakmai jelentést, állásfoglalást tárgyalnak végig és hoznak meg. Messze a kíváncsi szemektől a diplomaták és jogászok langyos vitákba keverednek homályos törvénymódosításokkal és megfogalmazásokkal kapcsolatban. Például „bűncselekményből származó termék mosásáról” vagy inkább „pénzmosásról” beszéljünk? De a tét néha fontosabb, például amikor arról van szó, hogy mi számít terrorcselekménynek. 2006. szeptember 8-án az ENSZ Közgyűlése egy, az egész világot érintő antiterrorista stratégiát fogadott el, amely hivatkozik az 1937 óta e téren beiktatott egyezményekre. Az ENSZ bécsi székhelyű Kábítószer- és Bűnügyi Hivatala (UNODC) kapott megbízást arra, hogy technikai segítséget – jogi tanácsadást, igazságügyi tisztviselők képzését, helyi küldetéseket és eseti felméréseket – kezdeményezzen ebben az ügyben.

Nemzetközi méretű munkamegosztás van kibontakozóban. Az egyes országok a területi helyzetfelmérések és feladatok (fejlesztések, tudományos együttműködések) tisztázásához és szabályozásához kérik az ENSZ technikai ügynökségeinek közreműködését. A Száhel-övezet több országa fordult az ONUDC-hez azzal a kéréssel, hogy egy terrorizmus- és korrupcióellenes kézikönyv közzétételét szorgalmazza; más országok gyakorlati segítséget igényelnek a korrupció elleni küzdelemben. Viszont a nagy politikai kérdésekben a különböző államok szívesebben fordulnak területi szervetekhez, mondjuk az Európai Unióhoz, vagy olyan tekintélyes csoportokhoz, mint a G8-ak vagy a G20-ak.

A G8-akat és a G20-akat az iparilag legfejlettebb országok hívták életre, nem hivatalos szervezetek, ugyanakkor mint tényleges igazgatóságok működnek. Tagjaik számára lehetővé teszik, hogy az ENSZ-procedúrákat megkerülve szabályokat diktálhassanak, amelyeknek ugyanakkor nincs valóságos legitimitásuk. „A hatás inkább az állásfoglalások kimondásából származik – fejezi ki ezt mértékletesebben Jean-Pierre Bugada –, a gyakorlatban nincs mindig közvetlen következménye a G-k által megfogalmazottaknak, így az ENSZ továbbra is a nemzetközi közösség legfőbb eszköze marad.” Bár öreg kontinensünkön az ENSZ területi információs irodájának igazgatója bizakodónak mutatja magát, mégis elismeri, hogy a szervezet „elsiklott a pénzügyi válságkezelés lehetősége mellett”: valóban, a helyzet kulcsa most inkább az IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a Világbank, tehát két, az ENSZ-rendszer perifériáján működő intézmény és a teljesen független Kereskedelmi Világszervezet (WTO) kezében van.

Mi a feladata az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) és az ENSZ Iparfejlesztési Szervezetének (UNIDO)? A Bretton Woods-i intézményekkel ellentétben ezeket a szervezeteket máig a fejlődés, alapvetően a déli országok fejlődési lehetőségei foglalkoztatják. Működésük központjában nem a szabadkereskedelem és a pénzügyek állnak.

Renaud Sorieul, az Egyesült Nemzetek Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottságának (UNCITRAL) osztályvezetője sajnálattal tapasztalja, hogy intézménye nem kap kellő figyelmet, pedig ott teret biztosítanak a nemzetközi együttműködés minden kérdésének, és az erőteljes tulajdonosi lobbi ellenére nem kizárólag a konkurenciát állítják előtérbe. Újabb fejlemény, hogy az ENSZ fenntartható fejlődésről szóló nemzetközi konferenciájának időpontját tizenöt nappal eltolták, hogy a G20-asok naptárához igazodjanak.

Az országok iránytű nélkül navigálnak

A nemzetközi biztonság területén, ahol az ENSZ-nek a Biztonsági Tanács közreműködésével elsődleges szerepe van, a vétójoggal rendelkező öt ország határoz, és a végrehajtással gyakran a NATO-t bízzák meg, mint például 2011 tavaszán Líbiában. „Ez döntően fontos időszak a nemzetközi szervezetek számára” – állítja egy névtelenséget kérő, vezető beosztású francia köztisztviselő. „Az országok iránytű nélkül navigálnak: miközben szóban kiállnak a multilateralizmus elve mellett, a gyakorlatban feléledtek az országok közötti kétoldalú szerződések, és ad hoc szövetségeket kötnek. Ebből a szempontból hasonló a helyzet, mint 1914 előtt, egy-egy adott probléma kezelését, például a kábítószer-kereskedelem vagy a terrorizmus kérdését, alkalmi szövetségek alakításával próbálják ellenőrzés alatt tartani.” Valóban, a bécsi ENSZ-ügynökségek pénzkerete a tevékenységek alig tíz százalékát fedezi. A fennmaradó esetekben a finanszírozókhoz kell fordulniuk minden egyes ügyben. „A terveket az államok és a Közgyűlés kérésére állapítjuk meg, ez után keressük meg a megvalósításhoz szükséges anyagi fedezetet” – magyarázza Mauro Miedico az ONUDC-től, kiegészítve mondandóját azzal, hogy „minden esetben közpénzről van szó, a félreértést elkerülendő”.

Az ENSZ ügynökségei szenvednek a brutális és drasztikus pénzügyi megvonásoktól, és a köztisztviselők bevallják, hogy maguk fizetik New York-i útjaikat. A határozott időre szóló szerződések általánossá váltak a nemzetközi, gyakran igen magas képzettségű dolgozók esetében is. 2011. december 23-án a szervezet öt százalékkal csökkentett pénzügyi keretet szavazott meg 2012-re és 2013-ra (az ötmilliárd dolláros keretből 260 millió dollárt vontak el). „A hatvanas-hetvenes évek fényűzése, úgy tűnik, már a múlté – sóhajt Bugada. – Abban az időben a pénz csak úgy áramlott a fejlesztésekbe.” Idővel az ENSZ óriási bürokratikus gépezetté változott (a Főtitkárság negyvennégyezer munkatársat alkalmaz világszerte), napi rutinmunkát végeznek, de nem voltak képesek bekapcsolódni a nagy társadalmi vitákba. Egy-egy olyan kezdeményezés, mint a Global Compact a kilencvenes évek végén, sokat rontott a civilek körében az ENSZ-ről kialakult képen. Ez az együttműködés azt szolgálja elvileg, hogy megerősítse az ENSZ-ügynökségek és a nagy vállalatok közötti kötelékeket, hogy eredményesebb helyszíni munkát végezhessenek. De így vajon nem áll-e fenn a veszély, hogy a szerepek összekeverednek?

„Csak akkor kezdünk el az ENSZ-ről beszélni, amikor a dolgok rosszul működnek; soha nem értékeljük a mindennapi helyszíni munkát” – jegyzi meg az UNIDO egyik ügynöke. Az ENSZ többszázféle egészségügyi tevékenységet végez és óriási erőkkel segíti a menekülteket. Ha ezt nem tennék, a világon millióknak nem lenne a túlélésre esélyük. A Bécsi Nemzetközi Központban (VIC) minden egyes ügynökség, sőt, mondhatnánk, minden egyes ügynök egy speciális feladatot lát el: egy egyezmény kidolgozását, nehéz tárgyalások lebonyolítását, irányelvek aktualizálását, egy kerettörvény aprólékos tanulmányozását, vagy egy munkacsoport foglalkoztatását... Niklas Hedma, az ENSZ Világűrirodájának (United Nations Office for Outer Space Affairs, UNOOSA) igazgatóhelyettese szűkös szobájában nagy pontossággal részletezi az 1950 óta levegőbe repített mintegy tizenkétezer űrgép okozta szennyezés veszélyeit. Az egyszerű ember benyomását keltő svéd tisztviselő ideges ujjaival a számítógép billentyűin zongorázik, úgy mutatja be az űrbe bocsátott tárgyak legfrissebb elektronikus listáját. „Ez csak a kezdete egy adatközlő és ellenőrző munkának” – magyarázza. Mögötte, a szépen rendben tartott polcon a miniatűr műholdak szomszédságában Kalkulus professzor piros-fehér holdjáró űrhajója látható. Az UNOOSA egy űrforgalmi rendőrség felállításán is dolgozik. Ki a felelős, ha az űrben történik ütközés? Ez azért is érzékeny kérdés, mert a feltörekvő országok, mint Kína, India és Brazília és a privát szereplők is (Space imaging) kérik a részüket az űr meghódításából.

Az ENSZ ügynökségei ma már tudják, mennyire fontos, hogy munkájukat jobban meg- és elismertessék, és ezért újabban szorgalmazzák a kommunikációt: dokumentumokat osztanak, a gyűléseket megnyitják az újságírók előtt és az ENSZ-hez kötődő társszervek véleményét is kikérik. Az ENSZ szívesen működik együtt civilszervezetekkel is. Néha ez szoros viszonyhoz vezet. Ilyen volt például az 1997-ben az Ottawai Egyezmény (OE) megalkotása, amely a gyalogsági aknákat tiltotta be. Az eredményt a civilszervezeteknek (ICBL-Nemzetközi Kampány a Taposóaknák Betiltásáért) köszönhetjük.

Kis állóháborúk

De egyáltalán nem biztos, hogy a privát- és közszféra összegabalyodása – amikor a különböző szerveztek kölcsönösen kijelölik egymást az együttműködésre – végül is a folyamatok átláthatóságát és a demokratikus ellenőrzést segíti. Nem is szólva arról a jelenségről, amelyet az ENSZ-alkalmazottaknál és partnereiknél is megfigyelhetünk. Előszeretettel használnak néha meghökkentő zsargont, talányos mozaikszavakat, számadatokat, érthetetlen repülőtéri angolt. Már néhány hónapja az ENSZ falain belül, a csetelésben és e-mailekben csak az MDG-k SDG-kre történő megváltoztatásáról hallunk a RIO+20 csúcstalálkozó alkalmából. Az MDG egyébként „milleniumi célkitűzéseket”, az SDG pedig „fenntartható fejlődési célkitűzéseket” jelent. A különbség nem épp szembeszökő.

A nemzetközi kapcsolatok olyan kaleidoszkópra hasonlítanak, amelyben a kis szemcsék szervezetek, rendezvények és ügynökségek. Ezeket a szemcséket a pénzszűke kényszeríti nem éppen spontán összehangolódásra. Az UNIDO az Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezettel (Food and Agriculture Organization, FAO) működik együtt, amely a Nemzetközi Mezőgazdasági Fejlesztési Alappal (IFAD) irányítja a programját. Az IFAD az Afrikai Uniótól kapott megbízást, majd az Afrikai Unió az Európai Unióval alakított ki partnerkapcsolatot.

De a kapcsolatok nem mindig alakulnak ilyen könnyen. Például az Európai Unió, amely szeret az üzleti jog soknemzetiségű képviselője szerepében feltűnni, kerüli az UNCITRAL üléseit. „A Brüsszeli Bizottság nem kíséri figyelemmel a munkánkat, és csak a végén lép közbe, ha észreveszi, hogy az elfogadott szövegek nem egyeznek az érdekeivel” – jegyzi meg Sorieul. „Úgy tűnik, mintha a 27 uniós tagállam lebénult volna, és csak néha, sürgős esetekben jut eszükbe, hogy az ENSZ-tárgyalásokat és az uniós jogot harmonizálni kell. Így megnő az esélye, hogy a normák között ellentmondásokat hozzunk létre, amelyek később éles vitákhoz vezetnek a nemzetközi bíróságokon az ügyvédek nagy örömére.” Meg kell jegyezni, hogy az uniónak nincs határozott státusza az ENSZ-en belül, hivatalosan a megfigyelők csoportjához tartozik, de ez nem ruházza fel vétójoggal. Ezen kívül néhány állam, mint például az Egyesült Királyság kifejezetten szereti a pálya szélére szorítani az uniót.

„Jó lenne, ha a dolgok világosabbak lennének általában, a G20-asokkal kapcsolatban is” – szögezi le Florence Mangin, az ENSZ franciaországi követe. Mindemellett kiemeli, hogy Párizs erőteljesen támogatta azt a 2011-es májusi határozatot, amely az unió protokolláris helyzetét erősíti az ENSZ intézményeiben. A szimbolikus jellegen túl ezeknek a kis állóháborúknak konkrét jelentőségük is lehet. Hogy az ENSZ ereje a nemzetközi sakktáblán megtépázottnak tűnik, annak is köszönhető, hogy az alapító nyilatkozatok szövege olyan humanista filozófiára épül, amelyet a globalizáció kora már nem fogad el mindenestül. Az 1948-as Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatán kívül, amely meghatározza az ENSZ alapértékeit és működési elveit, az 1945. június 6-án aláírt San Francisco-i Alapokmány is ezekkel a szavakkal kezdődik: „Mi, az Egyesült Nemzetek népei felhatalmazzuk kormányainkat...” Ezek az alapelvek nehezen egyeztethetők össze az IMF vagy az eurozóna francia–német vezetésének diktátumaival.

Az ENSZ bécsi épülete méhkaptárra emlékeztet. Itt van a székhelye nem kevesebb mint kilenc szervezetnek: Kábítószer- és Bűnügyi Hivatal (ONUDC), Pénzmosás Elleni Bizottság (UN CTC), Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Testület (INCB), Világűriroda (UNOOSA), Egyetemes Postaegyesület (UPU), Projekttámogatási Hivatal (UNOPS), Atomsugárzás Hatásait Vizsgáló Tudományos Bizottság (UNSCEAR), Nemzetközi Kereskedelmi Jogi Bizottság (UNCITRAL) és Iparfejlesztési Szervezet (UNIDO). Ezeken kívül itt találjuk a Környezetvédelmi Program (UNEP) és a Menekültügyi Főbiztosság (UNHCR) területi irodáit is. Bécs ad helyet az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetnek (EBESZ–OSCE), a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnek (NAÜ–AIEA) és az Átfogó Atomcsend Szerződés Szervezet (CTBTO) Előkészítő Bizottságának is. Ez utóbbi szervezetek nem tartoznak az Egyesült Nemzetek rendszerébe.

Anne-Cécile Robert

Gollnhofer Eszter

Megosztás