2011. december 31-ikén, Szilveszter előestéjén, a téli szürkületben ott álltam a Parlament előtti téren, s a Kossuth-szobor talapzatának lépcsőjéről fáklyák fényénél szóltam az egybegyűlt tiltakozókhoz. A tömeget a csüggedtség és a vereség levegője lengte körül. Temetni jöttünk a harmadik köztársaságot, és köszönteni a negyediket, ha talán egyszer megszületik majd.
Ugyanezen a helyen álltam 1988. március 15-ikén is. Azon a verőfényes tavaszi napon, az első komoly politikai demonstráción az 1956-i forradalom óta, szabad választásokat, új alkotmányt követeltünk.
Néhány arc ismerős volt akkorról. Az arcunk barázdáltabb, megőszültünk, de úgy tetszik: ugyanott tartunk ma, ahol tartottunk akkor, vagyis: a nullánál.
Mi is történt tulajdonképpen? Nem csupán a gazdasági válságról és a lehetetlen Orbán-kormányról, hanem a korábbi demokratikus köztársaság, és az azt alátámasztani hívatott, minden tekintetben magasabb rendű társadalmi rend ígéretével fellépő szabad piacgazdaság kudarcáról van szó. Ha az emberek legalább valamelyest úgy érezték volna, hogy szabadabban és nagyobb biztonságban élnek, vagy legalább azt, hogy áldozatra érdemes, nemes, önzetlen és merész politikai kaland részesei, készek lettek volna elviselni a megpróbáltatásokat, s mindenfajta ellentől megvédeni köztársaságukat. A jelek szerint nem ez történt.
Éppen ellenkezőleg, úgy látszik, hogy az 1989 előtti rendszer, noha elnyomó és korlátozó jellegű volt, de nagyobb szociális biztonságot, teljes foglalkoztatást, folyamatosan növekvő reálbéreket, jobb egészségügyi ellátást, higiéniát, olcsó vagy ingyenes időtöltést és kikapcsolódást kínált. Emellett, mindenki számára elérhető magas színvonalú változatos kultúrát, nagyobb, rasszizmustól mentes egyenlőséget, alacsony bűnözést, és talán a fogyasztók választási szabadságát kivéve minden téren érzékelhetően jobb és javuló életkörülményeket biztosított. Mindezért képmutatásban, öncenzúrában és konformizmusban nagy árat kellett fizetni. Noha történelmi gyökerei okán a rendszert indokolatlanul „szocialistának”, vagy „kommunistának” nevezték, erkölcsi és kulturális értelemben afféle konzervatív jóléti állam volt. Első ízben esett meg, hogy ezekben az elmaradott agrártársadalmakban – a lakások közművesítésétől kezdve az oktatásig – viszonylag korszerű életformát honosítottak meg, s egyidejűleg megszabadultak (s ezt hajlamosak vagyunk elfelejteni) a régi világra jellemző szolgaságtól, az arisztokrácia, a dzsentrivilág, a fenyegető, félelmetes csendőrök, bürokraták és katonatisztek által megjelenített régi típusú autokrata állam iránti tisztelettől. Vége lett a kézcsóknak, a derékfájdító hajlongásnak. A kasztokra épülő, rendies társadalom helyett a „létező szocializmus” osztálytársadalmat teremtett. A legitimáló ideológia szerepét a misztikus nacionalizmus és a vallás helyett, a helytelenül marxistának nevezett pozitivista filozófiába csomagolt tudomány és technika vette át.
Föltűnően unalmas, szürke, mindenfajta transzcendencia nélküli, prózaian lapos társadalom volt, legalábbis az 1950-es évek derekát, a sztálinizmus megdöntését követően. Az emberek nem szerették, de elvoltak vele. Ami valójában hiányzott, az a politikai részvétel volt. Pedig erre paradox módón nagyobb szükség lett volna, mint a szabad piacgazdaságokban, lévén, hogy a közpolitikai döntések (pl. a tervezésre vonatkozóak) viszonylagos súlya sokkal nagyobb volt. Teljességgel hiányoztak az önkorrekciós mechanizmusok, amelyek szükségességének pedig már Lenin és Trockij is tudatában volt. A technikai és gazdasági erőfeszítések előtt tornyosuló akadályok, és a külvilág, azaz a „valóságosan létező szocializmus” tömbjén kívüli világ keltette nehézségek már-már sorsszerű korlátokként jelentek meg, s az átlagos kelet-európai állampolgárnak fölfoghatatlanok voltak. Föltehetőleg a politikától való „teljes elszakadás” az oka a kelet-európaiak különös és sajátos individualizmusának, ami az intézmények iránti közömbösségükben és az egyéniségbe vetett látszólag megrendíthetetlen hitükben nyilvánul meg. Sokan, de nem mind vélik úgy, hogy a pluralisztikus politika (és az explicit politikai ideológiák) megjelenése nem a szabadságjogok tényleges bővülése, hanem a közügyek intézésének igen siralmas és költséges módja. Nagyon gyakran ugyanis semmi egyébről nincs szó, mint a „demokrácia homlokzata” mögé elrejtőző kapzsi magánérdekekről. Ugyanakkor a kelet-európaiak igenis szeretik az alapvető szabadságjogokat, különösen a véleménynyilvánítás szabadságát, tekintve, hogy mindenfajta hatalommal szemben hagyományosan mély gyanakvással viseltető pozitivista és agnosztikus társadalom örökösei.
Nonszensz az a nyugaton elterjedt vélemény, hogy Kelet-Európában az engedelmességre való hajlam a (polgári) demokratikus hagyományok hiányának a következménye. A liberalizmussal szemben tapasztalható széleskörű bizalmatlanság, amely mind a képviseleti kormányzat (vagyis a „parlamenti demokrácia”, miközben a két fogalom, a képviseleti és a demokrácia, valójában szinte kizárja egymást), mind az egyenlőtlenséget termelő piacgazdaság tekintetében tapasztalható, nem jelent törvénytisztelő magatartást a mindennapi életvitelben, nem jelenti a családi, szexuális és nevelési szokások merevségét. Bármennyire is lázadó természetűek Kelet-Európa népei, a szélsőséges piacgazdaságra való áttérés által előidézett társadalmi pusztítás, amely pl. Magyarországon a munkahelyek felének az eltűnésével járt az 1990-es évek legelején, ami mindmáig helyrehozhatatlan károkat okozott, komoly következményeket vont maga után. (Amikor Kelet-Európáról beszélek, a fogalomba beleértem Oroszországot, a legfontosabb kelet-európai államot, továbbá a volt Szovjetunió európai köztársaságait is.).
Ezeket a következményeket, amelyek talán súlyosabbak, mint Észak- Nyugaton, de igen hasonlatosak a periférián vagy a félperiférián elhelyezkedő országokban, így Ázsia és Latin-Amerika iparosodottabb térségeiben történtekhez, világosan és közérthetően be kell mutatni.
Ilyen következmény a kifejezetten egyenlőséget hirdető rendszer fölszámolása volt – azaz a jóléti államé, amely nagyrészt a munkásmozgalmak (a szakszervezetek és az osztálypártok) vívmánya volt, és egyensúlyt teremtett a tőke és a munka, bal- és jobboldal, Kelet és Nyugat között. Az európai jóléti rendszer dicsőséges harminc esztendejének (les trente glorieuses) a vége (Kelet-Európában ez csak húsz esztendő volt, les vingt glorieuses, mivel csak az 1960-as évek elején ért véget a komor sztálini fölhalmozási korszak), amikor az ellenhatalom már nem volt többé képes kikényszeríteni a profitok korlátozását, a növekedést és az újraelosztást, főleg a jóléti újraelosztási rendszerek fönntartását és továbbfejlesztését, új problémák merültek fel. A tőkeadók csökkentése, a nemzetközi kereskedelem liberalizálása, az új technikák (technológiák) megjelenése nyomán állandósult a bércsökkentő nyomás, és újra megjelent a strukturális munkanélküliség. Pontosan ekkor érkezett el az a pillanat, amikor az emberek, akik haszonélvezői voltak a korábban folyamatosan bővülő munkaerőpiacnak és ennek következtében pl. az oktatás és az egészségügy példátlanul magas GDP-arányos részesedéséből fakadó előnyöknek, szándékaik ellenére kihullottak a rendszerből. Márpedig az államnak, a csökkent költségvetési bevételek ellenére, épp ekkor kellett volna fokozottabban gondoskodnia a rászorultakról (munkanélküliek, migránsok, gyerekek és idősek), akik saját erejükből semmiképpen sem képesek emberhez méltó életre.
A folyamatosan fogyatkozó állami bevételekkel szemben állnak a folyamatosan növekvő szociális szükségletek. Ezért az ún. fejlett ipari országokban a kormányok – a latin-amerikai ún. baloldali populista kormányok kivételével – a társadalmi nyugalom fenntartása érdekében új eszközökhöz nyúltak. Az alkalmazott politikai eszközök természetesen igen változatosak, de sok közös elemük van. Ilyenek pl. azok az ideológiai támadások, amelyek célja a múltban kiharcolt „emberi jogok” visszavonása mint a társadalmi különbségek és egyenlőtlenségek erkölcsi és biológiai alapokon álló magyarázata (a semleges „sokszínűség” [diversity] kifejezés mögé bújva).
A kapitalista társadalmakban kizárólag a tőke és a munka minősül legitim, igazolható jövedelemforrásnak. Minden egyéb (főleg az újraelosztásból származó) jövedelem „tisztátalannak” minősül, de a jóléti állam és a szociáldemokrata humanizmus szellemében, bizonytalan tartalmú szociális jogként elfogadták.
Ettől mára megfosztották az embereket. Azokat, akik nem dolgoznak – mert egyszerűen nincs munkájuk – alacsonyabb rendűnek, sőt élősködőnek tekintik. A szociális segélyek, ill. bármilyen fajta állami támogatás igénybevételét visszaélésként bélyegzik meg, amit az ingyenélő bevándorlók, egyedülálló anyák, munkanélküliek, munkaképtelenek, idős nyugdíjasok, fogyatékkal élők, állami alkalmazottak, diákok, értelmiségiek és egyéb hasonló emberek kapnak. Nicolas Sarkozy szerint csak a „korán kelő Franciaország” (la France qui se lève tôt) érdemel tiszteletet. Akik pedig állástalanok, azok lusta munkakerülők. Az elsősorban színes bőrű külföldiek kitoloncolásakor pedig úgy állítják be ezt a politikai döntést, mintha a kiutasítottak természetileg, hogy ne mondjuk: „fajilag” mások, egyben erkölcsileg elitélendők.
Tizenhat törvény egy nap alatt
Miközben élet-halál harc folyik a fogyatkozó állami forrásokért és a közszolgáltatásokért, az igénylők száma többszörösen meghaladja azokét, akik valóban reménykedhetnek a támogatások elnyerésében. Ez a halálos verseny a politikai közbeszéd szerint az erkölcsileg, fizikailag és intellektuálisan rátermetteket díjazza, vagyis azokat, akik „megérdemlik”. A rendszert a fiatal, szorgalmas és alkalmazkodó személyekre (férfiakra) szabták. Az, aki nem fogadja el ezeket a szabályokat, az ellenkezik a dolgok természetes rendjével. Azoknak, akik nem akarnak vagy nem képesek versenyezni, az állami kényszer, szükség esetén rendőrségi erőszak alkalmazásával kell szembesülniük. A „szabad piacgazdaság” ellenfeleit nehezen kivívott szabadságunkat veszélyeztető utópistáknak, totalitáriusnak, a múlt foglyainak tartják.
Ilyen általános viszonyok közepette lépett színre az új (magyarországi) jobboldali többség. Ez köztudomásúlag kétharmados többség a magyar parlamentben, s a hatalmában áll az alkotmány módosítása, sőt új alkotmány bevezetése is. A többség vezére, Orbán Viktor miniszterelnök, merész, kitartó és hatékony kritikusa volt a végtelenül népszerűtlen, tehetetlen és korrupt szociál-liberális koalíciós kormány neokonzervatív politikájának. Egyebek között támogatta az orvosi vizitdíj és a tandíj bevezetése ellen a szakszervezetek által kezdeményezett népszavazást, amelyet fölényesen megnyertek. (Azóta Orbán Viktor gyakorlatilag mindkét szektorban bevezette ugyanezeket a lakosság terheit súlyosbító intézkedéseket, amelyeket a legkisebb „morgás” nélkül vettek tudomásul.) Egyébként a választási kampány során nem is fedte föl a terveit, ezért gyakorlati lépései hatalmas meglepetést okoztak.
Jól ismert vitézi tetteit még fölsorolni is nehéz, ugyanis ez túl sok teret venne igénybe. Az elképesztő tempójú törvényhozás rendkívüli módon megnehezíti a fejlemények nyomon követését. Csak egy példa arra, hogy miként is mennek a dolgok: 2011. december 23-ikán, azaz a parlament őszi ülésszakának utolsó napján, karácsony előestéjén a többség 219 (mint utóbb kiderült: valójában 307) törvény módosításáról döntött. Ezeket a törvényeket december 30-ikán hirdették ki és - a 2012. január 1-jétől hatályos új alkotmányt megelőzendő – december 31-ikén, ill. január 1-én léptették hatályba. Evvel az eljárással egyidejűleg elejét vették az Alkotmánybíróság esetleges közbeavatkozásának is, mivel az új alkotmány értelmében a testület elvesztette hatásköreinek egy részét. Vita nem volt. Karácsonykor persze csak kevés beszámoló látott napvilágot, s minderről az emberek máig alig hallottak valamit.
Ezért nem is éri kritika ezeket a törvényeket. Márpedig semmibe vették a törvényalkotás és az alkotmányozás összes kötelező szabályát. Fortélyos kibúvóval mellőzhették teljesen a kötelező érvényű előzetes egyeztetések gyakorlatát. A szokásos eljárás szerint ugyanis a kabinet terjeszti be a törvényjavaslatokat. Ezzel szemben a „private member’s bill” brit parlamenti gyakorlatához hasonló egyéni képviselői indítvány alkalmazásával kerülik meg a szokásos eljárást. Jól példázza az eljárás rögtönzött természetét, hogy egy alkalommal még egy nem létező országgyűlési képviselő (!) nevében előterjesztett javaslatot is megszavazott az Országgyűlés, amely azóta törvényerőre emelkedett és hatályosult. Nagyon egyszerűek e törvénykezési hajsza (decemberben egyetlenegy nap alatt az Országgyűlés 16 törvényt fogadott el) mögöttes szándékai:
1. Tartósítani a jelenleg uralkodó párt hatalmát több magas közjogi tisztségviselő megválasztásával 9-11 évre. Mandátumuk lejártával valamely új jelölt megválasztásához pedig kétharmados többségre lesz szükség, aminek bekövetkezte igen valószínűtlen.
2. A választott testületeknél jobboldali és üzleti – bár ők voltak már eddig is többségben – vezetők pozícióba emelése.
A helyi önkormányzatok – noha jelenleg 93 százalékukat a jobboldal irányítja – hatásköre lényegesen szűkül, ill. többségük helyébe kormányhivatalok lépnek. Különböző trükkök révén a bíróságok, ügyészségek, az állami számvevőszék, a médiatanács, a kulturális intézmények stb., stb. élére örök időkre a jobboldali kormány kinevezettjei kerülnek. (Minden iskolaigazgatói, múzeumigazgatói, színigazgatói stb. állást újra pályáztatnak. A közszolgálati médiákból ezreket bocsátottak el, több mint 200 bírót „nyugdíjaztak, folyik a tisztogatás a kutatóintézetekben és egyetemeken.) A végrehajtó hatalom minden ágazata a kormány felügyelete alá került. Az új alkotmányban már nem szerepelnek alapjogok, mivel ezentúl gyakorlásuk („élvezetük”) kötelességek teljesítésének a függvénye. Az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvét törölték a szövegből. A választójogi törvény módosítása szinte kizárja az esetleges kormányváltás lehetőségét. Gyakorlatilag lehetetlenné tették a sztrájkokat és népszavazásokat.
Az „Alaptörvény” számos intézkedése azt célozza, hogy elejét vegye bárminemű változásnak. Így pl. tartalmazza a botrányosan igazságtalan egykulcsos személyi jövedelemadót. Jellemző, hogy az Európai Unió és a nyugati liberális sajtó tiltakozik a Magyar Nemzeti Bank autonómiájának korlátozása miatt, miközben alig történik említés az Európai Szakszervezeti Szövetségnek (CES) az elnyomó jellegű munkaügyi jogszabályokkal kapcsolatos tiltakozásáról. A titkosszolgálatok legfontosabb központját immáron Orbán Viktor személyi testőre irányítja, a többi állambiztonsági szolgálat parancsnokságát pedig a jobboldalhoz közel álló őrző-védő szervezetekből érkezett kétes figurákkal népesítették be. Számos, vitán fölül indokolt korrupcióellenes pör folyik, de kizárólag szocialista vezetők ellen. A kommunista pártokat és utódszervezeteiket, így a legjelentősebb ellenzéki pártot, az MSZP-t az új alkotmány „bűnszervezeteknek” kiáltja ki. A közoktatást a katolikus egyház által befolyásolt, erősen szelektív, diszkriminatív rendszerré változtatták. A fasizmus elleni küzdelem mártírjairól elnevezett utcákat, vagy a Franklin D. Roosevelt nevét viselő teret átkeresztelték, de Ronald Reagan szobrot kapott.
A jobboldali kormány több (javarészt indokolt) „populista” intézkedése, így a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások államosítása, a külföldi bankokra és néhány külföldi áruházláncra, pl. a Tescóra kivetett különadók, a lakáscélú devizahitelek forintosítása (feltéve, hogy a fönnálló adósságot azonnal kiegyenlítik) – dühödt reakciót váltott ki nyugat-európai pénzügyi körökben. Ezek az intézkedések valójában csak keveseknek, főként a fölső középosztálynak kedveztek. Mindazonáltal, nekik köszönhetően néhány hónapra, vagy hétre némileg csökkent a kiadások visszafogásának és a megszorító intézkedések bevezetésének szédítő üteme.
Bármennyire is kérdésesek a polgári demokrácia erényei, a demokratikus szabadságjogok ellen folyó átfogó támadást nem lehet nem elítélni, így különösen a gyalázatos médiatörvényt. Az új törvények, rendeletek és jogintézmények révén akarják megfosztani a magyar népet a szabad véleménynyilvánítástól, valamint akarata békés érvényesítésének a lehetőségétől.
De mi van emögött?
A nemzetközi sajtó ezt meglehetősen fölületesen kezeli. Márpedig magától értetődik, hogy meg kell érteni Orbán Viktornak és társainak az indítékait. Annál is inkább, mert sem ő, sem elvbarátai nem ördögök.
Orbán nemzeti újjászületést óhajt. Szeretne véget vetni az elmúlt két évtizedet jellemző hanyatlásnak és bizonytalanságnak, az irányzék nélküli, szüntelenül változó célok közti hánykolódásnak Nem egyszerűen a nemzeti nagyság helyreállítása a célja, hanem sikeres gazdaságot szeretne és az állam ujjászervezését. Utóbbit nem minden ok nélkül kaotikusnak, gyönge hatékonyságúnak látja, olyan intézményrendszernek, amely már minden tekintélyét elveszítette. Elgondolása részben a mainstream, többségi fölfogást tükrözi. Hisz a liberális varázsszerben: erős és népes, vállalkozó kedvű, szorgos, bátor, takarékos középosztályra van szükség, amely a nemzet gerince. Az összes adókedvezményben és állami támogatásban ez a többnyire fiatal középosztály részesül, amelyhez ő maga és baráti köre is tartozik. Orbán voltaképpeni eszménye a kisvállalkozó, a független polgár, a hazafi, aki államtisztelő, jogkövető, vallásos, tiszteli a hagyományt és a tekintélyt. Ez a fölfogás komoly rokonságot mutat Margaret Thatcher elképzelésével a „tulajdonosi demokráciáról”.
A jobboldal ezért is támogatta, hogy a középosztály saját tulajdonú családi házakra tegyen szert, ami kiváltó oka lett a magyarországi jelzálog-krízisnek. A magyar jobboldal, más, főleg kelet-európai konzervatívokhoz hasonlóan úgy véli, hogy az ilyen középosztálynak egyfelől a multinacionális nagyvállalatok, a nemzetközi intézmények és a finánctőke, másfelől a proletárok, a szegények és a kommunisták meg a munkanélküliek (vagy nevezzék őket, ahogy akarják) alkotta alantas csőcselék az ellenségei.
A magyarországi jobboldal nem egyszerűen csak régimódi és fajüldöző. Ez a jobboldal mindenekelőtt a szegények megsegítését ellenzi, a „többnyire roma” munkanélküliek (ez a vélekedés egyébként egyszerűen nem igaz) szociális segélyezését, továbbá ellenszenvvel viseltetik a társadalom minden ún. improduktív csoportjával szemben. Ezeket inaktívaknak nevezi, s e fogalom alá sorolja a nyugdíjasokat. (Legújabban egyébként különösen mély és meglehetősen kellemetlenül ellenséges magatartást tanúsít az idősekkel szemben). Ezért is fordul szembe a jobboldal olyan élesen a szakszervezetekkel, ami véleményem szerint öngyilkos álláspont, bár pillanatnyilag eredményes.
Ahhoz, hogy ráerőszakolja az országra az új rendet, az új autoritárius államnak sok pénzre van szüksége. Ezt a pénzt a kormány újabb meg újabb és még újabb megszorításokkal igyekszik előteremteni. Ezenközben nincs pénz a művészetekre, a régészetre, a műemlékvédelemre, a könyvkiadásra, a kutatásra. Mindez avval a másodlagos előnnyel is jár a rendszer számára, hogy megszabadul a baloldali vagy liberális értelmiségtől. De nem jut pénz a közösségi közlekedésre, a környezetvédelemre, a kórházakra és rendelőintézetekre, körörvosokra, az egyetemekre és az általános iskolákra se, és nincs pénz a látás- és hallássérültek, a mozgáskorlátozottak és a betegek támogatására sem. Viszont bőkezűen pénzelik a sportot, mivel az köztudomásúan segíti a harciasság, a közösségi szellem, a lojalitás, az önfegyelem, az erőfeszítés és más férfias jellemvonások erősítését.
Közmondásosan előnyben részesítik a cselekvést a beszéddel (értsd kritikai gondolkodással) szemben. Utóbbi a fecsegő osztályok (clasas discutidoras, chattering classes) tulajdonsága, amelyet olyannyira gyűlölt Don Juan Donoso Cortés és legjobb tanítványa, Carl Schmitt. Ebben nincs semmi különös, hiszen a konzervatívok – különösen a konzervatív gondolkodók – mindig is gyűlölték az értelmiséget és a „kávéházak közönségét”, s még nem is olyan régen azt hitték, hogy a francia forradalom a „sociétés de pensée”, a szabadkőműves páholyok és a klubok műve lehetett…
Orbán „munkaalapú társadalomról” szónokol, s ünnepélyesen beharangozta a jóléti állam végét. (Bár a jóléti államnak már réges-rég befellegzett.) Ebben sem igen különbözik Camerontól, Sarkozytől, Barrosotól, Rajoytól, Montitól, Harpertől, Merkeltől és Lagarde-tól, akik igencsak elborzadnának, ha valaki kimondaná róluk, hogy ők se különböznek Orbántól. Orbán azonban merészebb és következetesebb, mint ők. Ugyanakkor kevésbé kötik őt a körülmények, a formák, a hagyományok és a ceremóniák.
Orbán nem habozott, és gyökeresen átalakította a munkanélküli-ellátások rendszerét, s ezt – ne feledjük – már Clinton és Blair kezdeményezte. Ezentúl csak az lesz jogosult a munkanélküli-segélynek („rendelkezésre állási támogatásnak”, „álláskeresési támogatásnak”) elkeresztelt alamizsna igénybevételére, aki hajlandó mélyen a minimálbér alatti sovány fizetségért, a kelet-európaiak által igen kedvelt belügyminisztérium fölügyelete alatt a hatóságok által előírt bármilyen munkát elvégezni. Az alig leplezett kényszermunka bevezetésének első kipróbálására egy „faji incidensekről” hírhedt faluban került sor, amelynek utcáin neonáci félkatonai egységek parádéznak. Ez a falu avval is kitűnt, hogy neonáci polgármestert választott magának. A többnyire roma származású közmunkások szigorú rendőri fölügyelet mellett dolgoznak, állandó zaklatások és megaláztatások közepette, az ellenséges, őket munkakerülőknek gyalázó jobboldali médiák vigyázó tekintetének kereszttüzében. Hála istennek, az inkompetens magyar állam képtelen lesz ezt végrehajtani, ámbár rossz szándékához kétség nem fér.
A helyzet paradoxona, hogy miközben az Európai Unió és az Egyesült Államok támadja Orbán Viktort, a lényeget illetően teljes mértékben egyetért politikájával.
Ugyanakkor a leghatározottabban ellenzik függetlenségi törekvéseit és bankellenes retorikáját. Figyelemre méltó, hogy a hivatalos magyar propaganda állítása szerint a magyar kormányt a nemzetközi baloldal megfélemlíti! Ezek után nincs miért megütközni azon, hogy Martin Schulz az Európai Parlament újdonsült (szociáldemokrata) elnöke megkérdezte: vajon baloldali-e Barroso vagy Juppé? Ezek az urak megfeledkeznek a közép-európai radikális jobboldal meggyőződéséről, miszerint a finánctőke és a kommunizmus tulajdonképpen egy és ugyanaz. Mindkettő kozmopolita, modernista, világi és republikánus.
Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a magyar nép szempontjából, életünk három legfontosabb tényezője – az Orbán-kormány, az EU-IMF-USA trojka, valamint a magyarországi ellenzék – hajthatatlanul és mindennemű fönntartás nélkül újabb és újabb megszorításokat kíván kikényszeríteni. Ebből a szemszögből szinte bohózatba illik, hogy a nyugati sajtóorgánumok, a nyugati kormányok és a nemzetközi politikai és pénzügyi szervezetek elítélik a magyar jobboldalt. Hatalmas küzdelem folyik semmiségekért. Távolról sem azt állítom, hogy a magyarországi polgári demokrácia halálának ne lenne jelentősége, hiszen ez rettenetes. A történelem arra tanított bennünket, hogy nem szabad lebecsülni az eltérő típusú tőkés rendszerek közötti különbségeket. Ezek a különbségek csak fokozatiak, nem lényegiek; könnyen fölismerhetők a modern polgári kormányzatok autoritárius hajlamai.
A nyugati sajtó állandó támadásai erős nacionalista reakciót váltottak ki Magyarországon: neonáci országgyűlési képviselők EU-zászlót égettek, s az emberek meg vannak rökönyödve, hogy az egyébként népszerűtlen kormányukat a külföld magával a Sátánnal azonosítja. A nemzeti sértődés (amely, attól tartok, részben indokolt) mozgósítani fogja a jobboldalt, és ezt vetik majd be a demokratikus és szociális tiltakozások ellen. Erre pedig a legkevésbé sincs szükségünk. Mindez csak arra fogja ösztönözni az Orbán-kormányt, hogy folytassa a Nagy Semmibe vezető végzetes harcát.
És itt elérkeztem írásom legfontosabb mondanivalójához, nevezetesen a nemzeti szuverenitás kérdéséhez.
Ha elfogadjuk, legalább föltételesen, hogy a kapitalizmus pusztulása nem a közeli jövő perspektívája, meg kell vizsgálnunk, hogy a politikai hatalomváltás kívülről történő kikényszerítése kedvez-e vagy sem a demokráciának. Azt tapasztaltuk, hogy a válság miatt olyan országokra, mint Olaszország, vagy Görögország népi fölhatalmazás nélküli, meg nem választott hivatalnokokat, volt bankigazgatókat, techno- és bürokratákat kényszerítettek rá. Ha Orbán Viktor autoritárius, sőt: félig diktatúrás intézkedései lehetetlenné teszik a népakarat érvényesülését, a külföldi hatalmak beavatkozásának is hasonlók lesznek a következményei. Orbán Viktort legalább megválasztották. Noha ez fortéllyal történt, hiszen valós szándékairól hallgatott, mindenesetre választások útján került hatalomra. A demokráciát sokféleképpen alá lehet ásni. Ennek egyik módja a zsarolás. Ilyen az európai pénzügyi (kohéziós, fölzárkóztatási) alapok megvonása vagy hasonlók: mindez az erő alkalmazásával óhajtja megváltoztatni az ország politikáját. Ez tisztességes liberálisok számára is elfogadhatatlan.
Kizárólag egyetlenegy legitim politikai szereplő rendelkezik fölhatalmazással döntésre, s ez a magyar választók közössége. A magyaroknak üdvözölniük kell a szolidaritás megnyilvánulásait, a külföld szolidaritását és együttérzését. Hálásak vagyunk, hogy bajaink nem maradnak észrevétlenek, és a nagyhatalmak fővárosaiban nem mennek el szó nélkül mellettük. Mindazonáltal ránk hárul a felelősség, hogy döntsünk hazánk sorsáról. Ez tehát a mi akaratunkon múlik. Igaz, nagy veszélyben vagyunk. Mindazonáltal, ha a magyar jobboldalt az a vád éri, hogy semmibe veszi a nép hangját, nem a külföld hangjának kellene ezt helyettesíteni, vagy túlharsognia. Köszönjük szépen, de mi fogjuk a mi dolgainkat elrendezni. Tragikus dolog lenne, ha a Strasbourg-ban, Brüsszelben, és Washingtonban lejátszódó bohózatok egyesítenék a magyar hazafiakat legveszélyesebb ellenségük, Orbán Viktor zászlaja alatt. Ez hozná el számára a diadalt, s számunkra a talán megérdemelt keserű vereséget.
A hiteles és valóban demokratikus magyar ellenzéknek szembe kell fordulnia az Európai Bizottság, az Európai Központi Bank, a Nemzetközi Valutaalap és az amerikai establishment által képviselt katasztrofális megszorító politikákkal is, és nem csupán az alpári magyar jobboldallal. Ha ilyen ellenzék megszületik, önöknek nem kell többé aggódniuk Magyarországért.
Ez az írás rövidített formában megjelent a Le Monde diplomatique 2012. februári számában (G. M. Tamás: „Hongrie, laboratoire d’une nouvelle droite”) és a lap más nyelvű változataiban (kb. 30 nyelven), teljes egészében közölte románul az Observator cultural 2012. február 17-én és a CriticAtac internetes folyóirat február 20-án, a Zarez c. horvát folyóirat február 16-án, Szerbiában a marks21 internetes folyóirat (http://www.marks21.info/novine/24.pdfhttp://www.marks21.info/novine/24.pdf), a Krytyka polityczna (sajtó alatt) Varsóban, továbbá egy szlovéniai baloldali szájt. –