hu | fr | en | +
Accéder au menu

Amikor Görögországot Argentínának hívták

 

Az egész egy igazán ragyogó elgondolással kezdődött. Amikor Carlos Menem peronista elnök 1989-ben hatalomra került, Domingo Cavallo pénzügyminiszterrel az oldalán – aki a Harvardon végzett és magas rangú hivatalnok volt a diktatúra (1976–1983) idején – a hiperinfláció (1) megfékezése érdekében az argentin valuta árfolyamát az amerikai dolláréhoz kötötte: 1 peso = 1 USA dollár. Ezt a currency boardnak, valutatanácsnak keresztelt rendszert az Alkotmányba is belevéste. A nagy robbanás (Big Bang), amelyet a Nemzetközi Valutaalap (IMF) a kezdetektől fogva támogatott, az első időszakban sikeresnek bizonyult: az inflációt megfékezték és a növekedés beindult.

2001. január 1-jén Görögország teljesíti a maastrichti kritériumokat és csatlakozik az eurózónához. Egy esztendővel később az új fizetőeszköz a készpénzforgalomban is felváltja a korábbi nemzeti valutát, a drachmát.

A mexikói válság (1994–95) után Buenos Aires csak kínkeservesen képes finanszírozni magát a piacokról: a magas kamatlábak, amelyek ekkor elérték a húsz százalékot, súlyosan megterhelték az ország költségvetését. A feltörekvő országokat (Délkelet-Ázsia, Oroszország, Brazília) sújtó válságsorozat nyomán a dollár menedékvaluta-szerepe és ezzel az árfolyama is növekedésnek indult. A peso és a zöldhasú dollár „szerelmi házassága” egyszerre csak Buenos Aires ellen fordult. Amikor az argentin kormány elvette a Központi Bank független mozgásterét, ezzel lemondott a monetáris politika feletti ellenőrzéséről is. Miközben fontos szomszédjai, mint például Brazília leértékelik nemzeti valutájukat, s a dollár felértékelődik az euróval szemben is, Argentína elveszíti versenyképességét közeli és távoli piacain egyaránt. Az eredmény: 1998-ban a gazdasági növekedést recesszió váltja fel.

Az euróra történt áttérés nyomán a görög ipar a drachmát felváltó erős fizetőeszköztől szenved, a termelés így már túl sokba kerül.

Amikor 1999. október 24-én Carlos Menem elnök átadta helyét a radikális Fernando Rúának, az Arcvonal egy szolidáris országért (Frepaso) elnevezésű balközép koalíció vezetőjének – Jeorgiosz Papandreu volt görög miniszterelnök politikai megfelelőjének –, az ország pénzügyei romokban hevernek. A harminchatmilliós Argentína polgárai közül 14 millióan élnek hivatalosan is a szegénységi küszöb alatt. Az IMF, az emberiség örökös és példás patrónusa tízmilliárd dollár hitelt helyez kilátásba az adósságok refinanszírozására, azzal a feltétellel, hogy az új kormány szigorú megszorító intézkedéseket vezet be. A kormány, mint afféle tisztelet- és kötelességtudó új lakáj, 147,8 milliárd dollár államadóssággal a nyakában hogy elkerülje a fizetési moratóriumot vagy a fizetésképtelenséget, „strukturális kiigazítási tervet” dolgoz ki. 2000 júniusában harmincöt napos általános sztrájk bénítja meg az országot.

Amikor 2009. november 30-án az európai pénzügyminiszterek aggodalmuknak adnak hangot, Jeorgiosz Papandreu, aki a konzervatív Kosztasz Karamanliszt követte a miniszterelnöki bársonyszékben, beismeri, hogy a görög gazdaság „intenzív terápiás” kezelésen van. 2010. március 1-jén meghirdeti az első megszorító programot.

Az IMF, a Világbank és az Amerikai Fejlesztési Bank közgazdászainak egy csapata „mentőprogramot” dolgoz ki – nyilván az „utolsót”. „Az IMF mindaddig nem engedi meg, hogy Argentína hozzájusson a kilátásba helyezett támogatáshoz, amíg az elnök által vállalat kötelezettségek megvalósításához szükséges törvényeket és rendeleteket ki nem dolgozzák”– jelenti be (2) 2000. november 23-án Stanley Fischer vezérigazgató-helyettes. Az IMF tehát, szükség esetén be is tud keményíteni. Fernando Rúa elnök tehát rendeletileg számolja fel az állami nyugdíjrendszer maradékát, megszünteti a társadalombiztosítás állami szabályozását, rugalmassá teszi a munkaerőpiacot és liberalizálja az egészségügyi rendszert.

2010. április 23-án Athén megkapja az EU-tól és az IMF-től az első 45 milliárd eurós hitelt.

A rendőrség és a tüntetők közötti összecsapásoknak ekkor először halálos áldozatai lesznek. Egymást követik a szitkozódások, kő- és tojásdobálások, a fizikai erőszak megnyilvánulásai (escaches), az úttorlaszok, és a „láboskoncertek” (cacerolazos). 2000. december 18-án a nemzetközi pénzügyérek IMF vezette koalíciója, a szakmai hozzánemértés csimborasszója, 39,7 milliárd dollárnyi hároméves új segélycsomaggal jutalmazza meg Buenos Airest. Az intézkedéseknek köszönhetően Argentína megmenekül. Annál is inkább, mert Fernando Rúa elnök a közkiadások újabb lefaragását jelenti be, és 2001. március 20-án kinevezi Cavallo „peso-dollár” urat gazdasági miniszternek. Domingo Cavallo visszatérését a tőzsde, az IMF és a pénzpiacok átmenetileg üdvözlik. A Financial Times is lelkendezik: eddigi sikerei „legendává avatták a világ pénzügyi befektetői és politikusai körében”. (3) De Anthony Blair brit miniszterelnök és George W. Bush amerikai elnök is egyértelmű elégedettségüknek adnak hangot.

2010. május 2-án az európai pénzügyminiszterek, hogy „véget vessenek a válságnak”, 110 milliárd eurós mentőcsomagot hagynak jóvá Görögország számára.

Domingo Cavallo gazdasági miniszter a fizetésképtelenség elkerülése érdekében, mivel az egyoldalú fizetési moratórium bejelentését dogmatikusan kizárja, kitalálja az ún. megacsere műveletet. Ennek keretében 29,5 milliárd dollárnyi rövid lejáratú hitelt akár harmincéves futamidejű hosszú lejáratú hitellel váltanak ki, de – és ezzel csak fokozzák a bajt rövid távon is – meglepően magas kamatokat fogadnak el. Majd Cavallo háborút indít a zéró hiány jelszavával: 13 százalékkal csökkenti az 500 pesónál (500 dollár) magasabb béreket és nyugdíjakat. Az intézkedés a közszférában foglalkoztatottak 95, a nyugdíjasok 15 százalékát érinti. A kis- és középvállalkozások százai kényszerülnek arra, hogy lehúzzák a rolót. Mint a pestisjárvány idején a középkorban, a gazdasági iszonyat hatására a munkanélküliek, az ún. piqueterók százszámra emelik a barikádokat, az úttorlaszokat, s argentinok tömegei vesznek részt 2001. július 20-án az általános sztrájkban. A két hitelminősítő, a Standard and Poors és a Moody’s bejelenti: arra készül, hogy Argentínát a technikai értelemben fizetésképtelen országok listájára tegye. Az amerikai pénzügyminisztérium szóvivője a fentieket kiegészítve megállapítja: „az argentin lakosság további áldozatokat kell hozzon ahhoz, hogy létrejöjjön a kívánt egyensúlyi helyzet.” (4)

2011. június 15-én általános sztrájk bénítja meg Görögországot. A lakosság tiltakozik az újabb megszorító program ellen, amely további 28 milliárd euró megtakarítását irányozza elő. A rendőrséggel lezajlott sorozatos összetűzések ellenére június 29-én a Parlament megszavazza a programot, ami aztán július 22-én megnyitja az utat a 109 milliárdos újabb segélycsomag előtt.

Miután a bankok már nem voltak képesek kifizetni a bankbetéteket, se pesóban, se dollárban, a kormány december 3-án szigorúan korlátozza a fizetőeszközök külföldre utalását, sőt betiltja a készpénzkifizetéseket a bankbetétekből, vagyis életbe lépteti az ún. corralitót, vagyis kis zárlatot. Elégségesnek bizonyul-e ez az intézkedés? Mindenki mellébeszél, tombol a képmutatás: mivel a megszorító csomagok szinte megbénították a gazdaságot, a recesszió már három éve tart, így az állami bevételek rekordmélységbe zuhannak, mínusz 11,6 százalékkal novemberben. Eközben a Fitch hitelminősítő az államadósság osztályzatát C-ről DDD-re (ez már a fizetésképtelenség) rontotta, az IMF pedig bejelenti, hogy nem folyósítja a korábban ígért 1,26 milliárd dollárt.

A hetedik általános sztrájk! December 12. után egyre nagyobb méreteket öltő tömegmegmozdulásokra kerül sor, amelyeket a hatalom kíméletlenül elfojt. A mérleg hét halott és háromszázhetvennyolc sebesült. Az összetűzések szupermarketek, üzletek kifosztásába torkollanak. Mindezt a mindennemű társadalombiztosítás nélkül tengődő nincstelenek hajtják végre, azok, akiknek nincs már vesztenivalójuk. A középosztály nagy lármát csap a fémedények ütögetésével (cacerolazos). Zászló és vezető nélküli elégedetlenkedők százezrei özönlik el az utcákat, mint a haragosan háborgó tenger. Fernando Rúa elnök ostromállapotot hirdet és fokozza a rendőri ellenőrzést, amelynek következtében harmincöten vesztik életüket, és több mint négyezer-ötszáz főt tartóztatnak le. A tömegmozgósítás azonban mit sem veszít erejéből. 2001. december 19-én a kormány, követve a meghátrálásra kényszerült, rendkívül népszerűtlen Domingo Cavallót, benyújtja a lemondását. Mandátumának félidejénél Fernando Rúa elnök helikopteren sebtében elhagyja a Casa Rosadát, az elnöki palotát.

2011. október 19-én és 20-án általános sztrájk és viharos tüntetések következtében megbénul Görögország. Egy tüntető, Dimitrisz Kocaridisz életét veszti.

Miközben fény derül az IMF, a Világbank és a barátaik alkotta trió által ajánlott receptek tarthatatlanságára, a Kongresszus a peronista Saá Rodriguezt választja elnökké. Saá a Kongresszus előtt bejelenti, hogy ezentúl egy cent adósságot sem fog törleszteni. Síkra száll a gazdaság újraindítása mellett, egymillió munkahely létesítéséről beszél, és kilátásba helyezi a nyugdíjak csökkentéséről és a munkajog rugalmassá tételéről született döntések felülvizsgálatát. Első döntései után a nyugtalankodó pénzpiacok szószólójaként fellépő spanyol El Pais című napilap 2001. december 28-i számában cikk jelenik meg, amely szerint „az ideiglenes elnök egyáltalán nem modern reformer, inkább a legretrográdabb populistára hasonlít”.

Miközben a lakosság tényleges megoldásokat sürget, a tüntetések elfajulnak. Saá Rodriguez hét nappal megbízatása átvétele után kapitulál: „Nincs más választásom, mint hogy benyújtsam lemondásomat.”

Utána a peronista Eduardo Duhalde következik, akit az elnöki mandátum lejártáig, azaz 2003 decemberéig választanak meg. Tizenöt napon belül ő az ötödik elnök. A kormány megalakulása után nyomban törvényt nyújt be a szükséghelyzet kezelésére. A 2002. január 6-án elfogadott törvény a gazdaságpolitikában alapvető változásokat vezet be. A gazdaság beindítása érdekében a pesót 30 százalékkal leértékeli, így véget vet az 1991-ben bevezetett peso–dollár paritásnak. „A szólamok és a gesztusok változatlanul populisták, de ezúttal körültekintőbbek” – jegyzi meg az El Pais január 3-i számában. Populista intézkedések? Világos: a leértékelés következtében az Argentínában az ország tulajdonosaként pöffeszkedő spanyol multinacionális vállalatokat hárommilliárd eurós veszteség fenyegeti, ami miatt hirtelen a madridi tőzsde is drasztikusan leértékeli a részvényeiket.

Mivel úgy döntöttek, hogy az ország mindenképp maradjon az eurózánában, ez lehetetlenné teszi Görögország számára, hogy leértékelje a valutáját, s ennek révén próbálja meg az exportot növelni.

A privatizált közszolgáltatásokat koncessziós szerződések alapján üzemeltető és gyakran külföldi tulajdonban lévő társaságok a tarifák 40–260 százalékos emelését követelik. „Soha korábban nem kaptam annyi telefonhívást az Argentínában megtelepedett vállalatoktól, mint most, mivel nem akarják elveszíteni privilegizált helyzetüket” – meséli valamivel később Duhalde elnök. (5) Január 27-én Pedro Solbes, a pénzügyekért felelős uniós biztos figyelmeztet – és ezt akár fenyegetésnek is lehet értelmezni – az argentin gazdasági program ellentmondásaira és fogyatékosságaira. A Crédit Agricole, a Banco Santander és a Bank of Nova Scotia pénzintézetek angolosan távoznak az országból, sorsára hagyva megtakarításaikat elveszítő argentin polgárok tízezreit.

A megszorítások politikája melletti hivatalos kiállás ellenére a kormány jobban retteg a sokadik társadalmi robbanástól, mint a külföldi befektetőktől, az Egyesült Államok, vagy az IMF elégedetlenségétől. Következésképpen érvényben hagyja a Saá elnök által meghirdetett fizetési moratóriumot. Válaszul az IMF, miközben „koherens programot” sürget az új elnöktől, megtagad mindennemű támogatást mindaddig, amíg folytatódik a jelenlegi politika, s egyéves határidőt szab Argentínának az adóssága visszafizetésére.

Jeorgiosz Papandreu 2011. október 31-én bejelenti, hogy népszavazásra bocsátja az október 27-i európai csúcson született megállapodást, amelynek az a célja, hogy újabb megszorítás-adag árán ismét „megmentse” Görögországot. November 3-án Németország, Franciaország, Brüsszel és az IMF nyomására a kezdeményezést visszavonja.

Duhalde elnök beiktatási beszédében megerősíti, hogy a corralito keretében zárolt bankbetéteket az eredetileg elhelyezett valutában fogják visszaszolgáltatni. Majd ígéretét visszavonva bejelenti, hogy a betétesek nem dollárban, hanem pesóban, nevezetesen 1 dollár = 1,40 peso árfolyamon fogják visszakapni megtakarított pénzüket. Ekkor már a szabadpiacon a dollárt 1,65 pesóért veszik. Áprilisban az IMF, amely hol hideget, hol meleget fúj, mert egyáltalán nincs elképzelése arról, hogy mit is kellene cselekednie, gesztusként 710 millió dollárral megsegíti a tartományi deficitek finanszírozását.

Úgy tűnik, hogy Duhalde elnök tárgyalópartnereihez hasonlóan vonzódik az ismétlésben rejlő komikumhoz, mindenestre ő is a közkiadások újabb csökkentése mellett teszi le a voksát. A vállalatok az előző negyedévben 170 ezer alkalmazottat bocsátottak el. A munkanélküliség hivatalos adatok szerint eléri a 25 százalékot. Buenos Aires tartományban az ösztöndíjak megszüntetése következtében 130 ezer fővel csökken a diákok létszáma a hátrányos helyzetű városnegyedekben. A leértékelés miatt a kereskedők kénytelenek voltak esetenként 30 százalékkal emelni a hazai és az importtermékek árát. (A liszt esetében az áremelkedés 70 százalékos volt.)

2012. február 20-án az euróövezet pénzügyminiszterei megegyeznek egy újabb 130 milliárd eurós „támogatásró”l, amennyiben Görögország további megszorító intézkedéseket vezet be. Jan Kees de Fager holland pénzügyminiszter azt kéri, hogy az Európai Unió és az IMF állandó felügyeletet hozzanak létre Athénben.

Felügyeletet? Argentínában más logika szerint jártak el. 2001 vége óta a munkanélküliek és a piqueterók szervezeteiből, a közvetlen cserehálózatokból, az egészségügyi és oktatásügyi koordinációs testületekből szinte mindenfelé népképviseleti szervek jöttek létre. Az elhagyatott üzemek működtetését munkásönkormányzatok vették kézbe. (6) A politikusok, a kormánytagok, a bírák nem mernek a nyilvánosság előtt megjelenni. Túlságosan is mohók és korruptak voltak. Az egész nép mély megvetése kíséri őket. Az összeomlás réme a falvak népeit is forrongásra indította. A városokat ismét a cacerolazos zaja veri fel, és a munkanélküliek, szakszervezetisek, a külvárosok éhező lakosai torlaszolják el a fővárosba bevezető utakat. A teljes zűrzavar és a Que sa vayan todos! (Tűnjetek el mindnyájan!) kiáltások közepette az argentinok ismét fellázadnak. Két halott maradt az aszfalton, a sebesültek száma eléri a száznyolcvanat, százhatvan lázadót pedig letartóztatnak.

2002. június 26-ikán az avellanedai mészárlás néven elhíresült piquetero- tüntetés kegyetlen elfojtásakor a lőfegyverek két újabb halálos áldozatot és harminchárom sebesültet követelnek. A népi felháborodás láttán Duhalde elnök a törvényes határidő előtt hat hónappal rendkívüli választásokat ír ki.

Még decemberben is közel százezren tüntetnek Buenos Airesben, s olyan népi gyűlés megalakítását követelik, ahol meg lehetne vitatni „a gazdasági modell gyökeres átalakítását”. A 2001 óta befagyasztott tárgyalások az IMF-fel továbbra is a holtponton vannak. Sokak számára Argentína Irakkal, Libériával vagy Szomáliával azonos szinten kezelt pénzügyi páriává lett, amely fél lábbal már a sírban van. Egyébként Alain Touraine szociológus is eltemette, aki szerint Argentína nem képes átalakulni és döntésképtelen: „Halott mint entitás, halott mint ország és mint politikai rendszer is”. (7) Ám lehet, hogy halott, de azért még mozog. De még mennyire!

A választási kampányban három jelölt lép fel peronista színekben: Carlos Menem, Saá, az egynapos elnök és a nagyközönség előtt ismeretlen Nestor Kirchner, aki egyébként Santa Cruz tartomány (Patagónia) balközép irányultságú kormányzója. A 2003. április 27-i első forduló során Kirchner és Menem végeztek az élen, a szavazatok 24,34 illetve 21,9 százalékával. Május 14-én Menem, akit a közvéleménykutatások szerint laposra verés fenyeget, miután kijelentette: megválasztása esetén a hadsereg segítségét fogja igénybe venni, hogy véget vessen a zűrzavarnak, feladja a küzdelmet. Bejelenti, hogy nem indul a második fordulóban. Május 25-én Kirchner beiktatási beszédében a társadalmi igazságosság védelmében lép fel, és síkra száll az állam fokozott szerepvállalása mellett, hogy „egyenlőséget teremtsen ott, ahol azt a piac kizárja”. Miközben az Egyesült Államok csupán Mel Martinezt, a lakásügyi és városfejlesztési minisztert, ezt a második vonalbeli tisztségviselőt delegálta a beiktatási ceremóniára, senkinek sem kerülte el a figyelmét, hogy a külföldi delegációk közül Fidel Castro kubai, Hugo Chavez venezuelai, valamint Luiz Inácio Lula de Silva brazil elnököket kitörő és zajos tapsvihar fogadta.

A külföldi befektetők változatlanul a privatizált közszolgáltatások díjainak lényeges emelését sürgetik, s ezt igényli az IMF is. Kirchner és gazdasági minisztere, Roberto Lavagna viszont bevezetik a spekulációs tőkebeáramlás ellenőrzését, s a fogyasztás fellendítése érdekében bejelentik a minimálbér 50 százalékos emelését.

Ettől a pillanattól kezdve Kirchner elnök politikája homlokegyenest ellenkezik azzal a politikával, amely tönkretette az országot. Szakít az Egyesült Államokkal a kilencvenes évek óta folytatott szoros együttműködéssel, és a progresszív irányt követő latin-amerikai tengely felé fordul. Ismételten megerősíti eltökéltségét az állam gazdasági szerepvállalása mellett. A pénzügyek rendbetételét összekapcsolja a szociálpolitikai intézkedésekkel, az ipari termékek kínálati piacának újbóli megteremtését a lakossági kereslet élénkítésével. 2002 szeptembere után a peso rendkívül jelentős leértékelése következtében (amely a honi ipar védelme mellett lehetővé teszi a belső piac visszahódítását, és bizonyos importtermékek hazaiakkal való helyettesítését) a növekedés ismét beindul, majd üteme lényegesen gyorsul, amit segít az export dinamikus bővülése is.

Az IMF a gazdasági talpraállás láttán természetesen azt kívánja, hogy Buenos Aires pénzügyi többletbevételeinek egy részét adósságtörlesztésre használja fel. Kirchner válasz gyanánt azt ajánlja, hogy a tartozások visszafizetésének újrakezdése fejében a hitelezők engedjék el az adósság egy részét. S valóban, 2003 szeptemberében, az IMF és a Világbank Dubaiban tartott közgyűlésén Kirchner elnök személyesen jelenti be „vagy elfogadjátok, vagy üres kézzel távozhattok” ajánlatát. Közvetlenül a piacokkal tárgyal, ahelyett, hogy alávetné magát nekik. Fellépésével kikényszerít a világ pénzügyi csendőreitől egy hároméves moratóriumot 2006 szeptemberéig egy 12,5 milliárd dolláros tartozásra, meghosszabbítja 2,43 milliárd már lejárt hitel visszafizetésének a határidejét, de legfőképpen: megtagadja az IMF hagyományos receptjeit.

Ez a nagyon határozott kiállás végül is meghozta a gyümölcsét: a 2005 februárjában létrejött átütemezési megállapodás igen érdekes, sőt példaszerű precedenst teremtett. Ezen a napon Argentína kikényszerítette a 178,7 milliárd dollár nagyságrendű külső és belső államadósságának csökkentését, 75 százalékos adósságelengedést sikerült kiharcolnia, de első lépésben csak 82 milliárd dollárnyi adósságrészre. (8) Ez volt abban az időben a legnagyobb arányú adósságelengedés. Ezen összeg 43,5 százaléka külföldi – köztük nagy számban olasz és német – egyéni magánbefektetők, 34,5 százaléka külföldi intézményi és 22 százaléka argentin egyéni magánbefektetők kezében volt. A megállapodás nem érinti az IMF, a Világbank és más nemzetközi pénzügyi intézmények által nyújtott hiteleket (9) , ami miatt a (még) keményebb fellépés hívei szemrehányást is tettek az elnöknek.

2012, március 9-én, Görögország átütemezi a történelem eddigi legnagyobb összegű adósságát, a 206 milliárd eurós tartozást: a magánhitelezők mintegy 83,5 százaléka beleegyezett, hogy a szerződéses adósság összegének 53,5 százalékát elengedje (Athén pedig ígérte, hogy ugyanilyen mértékű adósságleértékeléssel fizeti vissza az adósság többi részét is). A hitelezőknek egy ilyen megállapodás garantálja a rendszeres fizetést, ellentétben a kaotikus felfüggesztéssel. Az argentin helyzettel ellentétben a görögországi a folytonosság, nem pedig a gazdasági és politikai szakadás jegyében történik: a „trojka” (EU Bizottság, Európai Központi Bank és az IMF) követeléseinek megfelelően, a görög kormány további megszorításokat tervez.

 

Kirchner elnök, akit populistának neveznek, és időnként autoriter magatartással vádolnak, sőt bírálnak is, amiért nem volt hajlandó kriminalizálni a szociális tiltakozást, ha nem is oldotta meg az ország valamennyi problémáját, újraállamosított néhány stratégiai fontosságú vállalatot (posta, távközlés, vízművek, légi közlekedés, nyugdíjpénztárak), jelentős szociális programokat valósított meg, s ezzel négy esztendő alatt felére csökkentette a szegénységet. „A legsikeresebb tárgyalásokat folytattuk a világon, a világ leghatalmasabb adósságáról” – mondta 2005. február 25-én Dubaiban.

Egy hónappal később, Venezuela támogatásának köszönhetően (amely 1,6 milliárd dollárnyi kötvényt vásárolt fel) Argentína megengedhette magának azt a luxust, hogy egy összegben visszafizesse az IMF-nek a 9,8 milliárd dollár értékű adósságát. Ezt a lépést is sokan kritizálták. De Buenos Airesnek kiemelt célja volt: megakadályozni a 2001–2-es katasztrófa előidézőit, hogy ismét beleüssék az orrukat az ország ügyeibe. Szuverenitásának visszaszerzése után az ország látványosan talpra állt, olyannyira, hogy 2003 és 2011 között a bruttó nemzeti termék megháromszorozódott. 

Magától értetődik, hogy a görög exportágazat nem hasonlítható az argentinhoz. Ráadásul 2001 után nagyon kedvezően alakult a világgazdasági helyzet Buenos Aires számára: olcsók voltak a hitelek és a kínai nyersanyagszükséglet erős exportnövekedést eredményezett. A talpraálláskor Athén nem támaszkodhat ilyen gazdasági környezetre.

Ez azonban nem gátolhatja meg abban, hogy eltűnődjék az argentin előzményről. Arról, amit a rákövetkező évben Joseph Stiglitz, a Svéd Bank által Alfréd Nobel emlékére alapított közgazdaságtudományi díj 2001 évi nyertese az argentin katasztrófa kapcsán az alábbiak szerint fogalmazott meg: „Minden közgazdász, aki igényt tart erre a titulusra, előre megjósolhatta volna: a megszorítási politika a gazdasági tevékenység lassulást vonja maga után, anélkül, hogy lehetővé tenné a költségvetési célok teljesítését. (10)

Mi lenne, ha most elgondolkodnánk Görögország helyzetén?

Maurice Lemoine

Forgács András

(1A szinte elviselhetetlen 1 105 százalék 1985 és 1990 között.

(2El País, Madrid, 2000. november 24.

(3Átvette 2001. december 20-án a párizsi Courrier International.

(4El Nuevo Herald, Miami, 2001. július 14.

(5Le Monde, 2002. január 8.

(6Lásd Cécile Raimbeau: En Argentine, occuper, résister, produire [Elfoglalni, ellenállni, termelni Argentínában], Le Monde diplomatique, 2005. szeptember.

(7El País, 2002. április 14.

(8Egy hosszú tárgyalássorozat végén ezt a 75 százalékos adósságelengedést végül még a legmakacsabb hitelezők többsége is elfogadta, és 2010-re a teljes adósságállomány 93 százalékára alá lehetet íratni a megállapodást.

(92001 és 2004 között Buenos Aires több mint tízmilliárd dollárt fizetett ezeknek az intézményeknek. Argentína 2010 novemberében még mindig 6,7 milliárd dollárral (kamatok nélkül) tartozik a Párizsi Klubnak, amely beleegyezett az adósság feltételeinek újratárgyalásába, de az argentin kormány két éven át hangoztatott követelésével összhangban az IMF mindennemű közreműködése nélkül.

(10Les Echos, Párizs, 2002. január 21.

Megosztás