Ökológiai fordulat Ecuadorban

Kategória: 2012. június
Írta: Aurélien Bernier
Találatok: 6710

A fenntartható fejlődésről tartottak csúcsértekezletet Brazíliában június 20–22. között, Rio+20 néven. A fejlett országok zöld gazdaságot akarnak, de azért férjen össze a neoliberális renddel, sokan viszont más utakat javasolnak. Így például Ecuador egy, a nemzeti függetlenséggel, a társadalmi haladással és az ökoszisztéma védelmével összeegyeztethető tervhez keres támogatókat.

yasuni2007 júniusában az alig néhány hónappal korábban megválasztott Rafael Correa ecuadori elnök forradalmi kezdeményezést indított útjára: a Yasuni-ITT tervet. Azt javasolta, hogy Ecuador felhagy a Yasuni nemzeti parkban a kőolajkitermeléssel – már három helyen működik kőolajfúró a nemzeti parkban: Ishpingo, Tambococha és Tiputini, ezért az ITT rövidítés – , ha a nemzetközi közösség vállalja, hogy a becsült és így elmaradó bevételek felét megtéríti az országnak, vagyis hétmilliárd dollárt tizenhárom év alatt. Az így kapott összeggel Quito a megújuló energiát fejleszthetné, védené és helyreállítaná a sérült ökoszisztémát, az őslakos indián nemzetiségeket (egy részük teljes elszigeteltségben él) és a helyi lakosságot támogatná, és a kutatásokat vezetne a biodiverzitásról.

Első ránézésre a Yasuni-terv zseniálisnak tűnik. Miközben a nemzetközi tárgyalások a biodiverzitásról és a klímaváltozásról megrekedtek, a terv megvalósításával 400 millió tonna szén-dioxid kibocsátását lehetne elkerülni a Yasuni természetvédelmi körzet kőolajkitermelésének becsült adata alapján, és a világ egyik legváltozatosabb élővilágú területe is megmenekülne. A terv szépsége, hogy nem szakítja meg a természet áruba bocsátásának logikáját, mégis szakít a neoliberális, produktivista hozzáállással: egy szegény, a kőolajkitermeléstől függő országban kezdene átalakulást az ökológiai és szociális gazdaság irányába. De az idilli kép mögött sok buktatót találunk.

 A kőolaj maradjon a föld alatt

A 2006. november 26-án elnökké választott volt gazdasági miniszter, Rafael Correa a venezuelai elnökhöz, Hugo Chávezhez hasonló politikát folytat: államosítások, szociális programok, a szegényeknek kedvező új alkotmány. Az is Correa elnök döntése volt, hogy lefolytatatta az államadósság nyilvános auditálását, amely kimutatta, hogy a hitelszerződések egy része igazságtalan volt[1], így ezek visszafizetését megtagadta, és ezzel csökkent az adósságszolgálat is.[2] Jelenleg csökken a munkanélküliség, a közszférában nőnek a bérek, az ország függetlenedik a nemzetközi szervezetektől. De a 2010. szeptemberi puccskísérlet azt mutatja, hogy az „állampolgári forradalom” egyensúlya nagyon is törékeny. Rafael Correa kapcsolata az indián lakossággal és képviseleti szervezeteikkel, például az Ecuadori Őshonos Nemzetiségek Konföderációjával (CONAIE) elég feszült. Az őslakos indián mozgalmak némelyike erősen bírálja a kormány nyersanyagkitermelő terveit, amelyek lakóhelyüket veszélyeztetik. Mások pedig nehezen fogadják el, hogy az ecuadori állam modernizálása érdekében betiltsanak olyan ősrégi szokásjogon alapuló hagyományokat, mint például az a hagyományos igazságszolgáltatás, amely a lincselésig fajulhat bizonyos esetekben.

Az ecuadori gazdaság legfontosabb kincse a kőolaj. 2008-ban az állami bevételek fele a kőolajbevételekből származott, így az olaj meghatározza a szociálpolitika lehetőségeit, ugyanakkor az országot függésben tartja a külföldi cégektől (ők ellenőrzik a kitermelés 40 százalékát) és az amerikai piactól. Az indián lakosság számára gyakran a kőolajipar az egyetlen munkalehetőség. Ugyanakkor az iparág súlyos természeti és egészségügyi károkat okoz, és fenntartja a gyarmatosítással járó társadalmi normákat és szokásokat. Az Acción ökológiai aktivista csoport már hosszú évek óta követeli, hogy ne lehessen új fúrókutakat üzembe helyezni. Jelentős eredménynek könyvelik el, hogy 2011 februárjában a Chevron-Texaco céget 18 milliárd dollárra ítélték környezetszennyezésért – ekkorára becsülték a helyreállítás költségeit –, és az ítéletet egy évvel később a feljebbviteli bíróság is megerősítette.

A kőolajkitermelésről a Correa kormány megalakulása óta a legfelsőbb szinteken folyik a vita. A baloldali értelmiségiek úgy tíz éve kialakították a maguk kőolajkitermelés-ellenes, a kőolaj utáni időket vizionáló társadalomképüket. E kör egyik szószólóját, Alberto Acosta közgazdászt nevezték ki 2007-ben energiaügyi és bányászati miniszterré, és ő dolgozta ki a Yasuni-tervet, amelynek eredete még a Rafael Correa előtti időkre nyúlik vissza. Közben az állami tulajdonú Petroecuador cég vezetői épp ellenkezőleg arról próbálják meggyőzni a kormányt, hogy a nemzeti parkban is minél előbb el kell kezdeni kitermelést. A világpiaci olajárrobbanás – a 2007 eleji hatvan dollárról 2012-re száz dollár fölé emelkedett – következtében, bár az ITT régióban a kitermelés technikailag nehéz, értelemszerűen több haszonnal jár mint korábban.

Az elnöknek döntenie kell tehát, hogy kitart a zöldek és az indiánok követelései mellett, vagy enged a kőolajlobbi nyomásának, és így azonnal jelentős bevételekhez jut. A nagyon feszült vita végén kettévágta a gordiuszi csomót: Ecuador a föld alatt hagyja a kőolajat, de ezért kárpótlást kér. Ezzel a javaslattal a nemzetközi közösségre tolta a döntés felelősségét is. A Yasuni-tervet 2008 nyarán hagyták jóvá, és a koppenhágai klímacsúcson decemberben mutatták be. Kisebb csatározás után Correa elnök elérte, hogy az ENSZ égisze alatt, de közvetlen ecuadori ellenőrzéssel létrehozzanak egy vagyonkezelői alapot. Az alap 2010. augusztus 3. óta fogad be adományokat. A kormány bejelentette, hogy százmillió dollárt akar összegyűjteni 2011. december 31-ig, s ezért forrásszerző körútra indult a fejlett nyugati országokba.

De a lelkesedés hiánya nagyon hamar kiderült. Csak néhány ország – Spanyolország, Németország és Olaszország – vállalt befizetést, de az alap megnyitása után húsz hónappal a ténylegesen befizetett összegek messze a várakozások alatt voltak. Spanyolország – ahol jelentős ecuadori közösség él – az egyetlen nyugati ország, amely komolyabb összeggel, 1,4 millió dollárral járult hozzá az alaphoz. Két francia önkormányzat, a Rhône-Alpes régió és Meurthe-et-Moselle megye, és néhány ország, amelyek se nem a leggazdagabbak, se nem a legnagyobb szennyezők (Chile, Kolumbia, Grúzia, Törökország) szintén befizettek az alapba ötven- és kétszázezer dollár közötti összeget. Mások, mint például a belga Vallónia, egyelőre megmaradtak az ígéretnél. Több ellentmondásos állásfoglalás után Németország végül a „segítség” egy másik módját választotta: olyan kétoldalú együttműködési terveket támogat, amelyből garantáltan nyereséges beruházásokat valósítanak meg.

Ki a legkövetkezetesebb támogató? Lehet, hogy Olaszország: a befizetés helyett elengedett egy 51 millió dolláros adósságot. Nehéz felmérni Róma valós indítékait, de az olaszországi adósságválság kezdetén a befizetés nagy nyilvánosságot kapott és erős szimbolikus jelentősége volt. Ha összehasonlítjuk, hogy 2006-ban civil szervezetek nyomására Norvégia elengedett egy húszmillió dolláros adósságot, akkor nem is akkora gesztus az olaszoké. Quito pedig jobb híján elfogadja a legkülönfélébb felajánlásokat, és úgy nyilatkozik, hogy elérte a százmilliós célt. Miközben a kassza kijelzője hárommillió dolláron áll továbbra is.

Azt gondolnánk, hogy a civilek jobban kiállnak a projekt mellett, mint az államok. Nos, egyáltalán nem. A nagy környezetvédelmi egyesületek honlapjai nem jelennek meg, ha a keresőbe beütjük a Yasuni szót. Sem a WWF (World Wild Foundation), sem a Greenpeace, sem a Föld Barátai nem alkotott saját hivatalos állásfoglalást a Yasuni-tervről. Nem hivatalosan is megoszlanak a vélemények. A Greenpeace szerint a kitermelés megakadályozása nagyon is érdekes ajánlat, de elvből sose támogatnak semmilyen kormányprogramot. A Föld Barátainak szintén tetszik az üvegházhatású gázok kibocsátásának korlátozása, illetve a biodiverzitás védelme és ugyanennyire az indiánok jogainak tiszteletben tartása is, de attól tartanak, hogy a Yasuni-terv támogatásával a „környezeti zsarolás” módszerét hagyják jóvá. Sylvain Angerand szerint, aki a trópusi őserdők védelmére alakult szervezet kampányfelelőse, „valódi vitát kéne nyitni a Yasuniról. Az jó, hogy a kőolaj ott marad a föld mélyén. De az északi országok által a déli országokban felhalmozott környezeti adósságot egyáltalán nem biztos, hogy pénzben kell kiegyenlíteni”. Ugyanakkor a Föld Barátai, az őslakos indián szervezetekhez hasonlóan, erősen kritizálják Ecuador változatlanul intenzív nyersanyagkitermelését.

2010-ben ecuadori civil szervezetek nemzetközi aláírásgyűjtésbe kezdtek a Yasuni-ügy támogatására[3], és Európában sikerült megszerezniük az ATTAC, a francia Baloldali Front és az Új Antikapitalista Párt, illetve a német Die Linke felelőseinek és több zöld európai parlamenti képviselőnek az aláírását. Végül egyedül a francia baloldal pártja érdeklődik valóban a terv iránt, amely megfelel az „ökológiai tervezés” elképzelésüknek. A zöldek vezetői is szeretnék támogatni a Yasunit, de úgy, hogy közben ne keltsék azt a látszatot, hogy a chavezi populizmushoz közel álló Rafael Correa kormányát támogatják[4]. Így csak egyszerű aláírók maradtak.

Amióta az ecuadoriak belevágtak a tervbe, rengeteg nehézségbe ütköztek. A 2008. őszi pénzügyi válság és a 2009-es koppenhágai klímacsúcs kudarca majdnem véget vetett a már amúgy is takaréklángon folytatott nemzetközi klímatárgyalásoknak. Az ENSZ az erdőirtások elleni REDD+-nak nevezett (a Reducing Emissions from Deforestation and Forest Degradation angol rövidítéséből – Erdőirtásból és erdőpusztulásból származó kibocsátások csökkentése) program elfogadtatására koncentrál, amelynek támaszkodnia kell a magánszektor és a szén-dioxid-piac szereplőire, és amelynek a döntési hatásköre a nagy államok kezében maradt. A Yasuni-terv belépése a közbeszédbe nem tetszik a fejlett országoknak, és az általános megszorítások jó ürügyül szolgálnak arra, hogy udvariasan félretolják. Nem vitás, a gazdag országok attól tartanak, hogy az ecuadori példa ragadós lesz: a Yasuni-projekt finanszírozása után a déli országok biztosan százával nyújtanának be hasonló terveket és elvárnák, hogy az övéket is kedvezően fogadják.

Ecuador ezután a vállalatokhoz fordult, remélve, hogy ők nagyvonalúbbak lesznek, mint az államok. Ez is bizonytalanul indult, és ráadásul fennállt a veszély, hogy ha az óriásvállalatok támogatják, akkor ki is lúgozzák a tervet. A befizető vállalatok bevethetnék a szerethető marketing eszközét, vagyis a Yasuni feliratot szerepeltethetnék a termékeiken.[5] Érdekes lenne, ahogy a nagy autómárkák vagy a nagy energiacégek Yasuni-termék – egy jobb világért hivatalos logóval forgalmaznák a termékeiket. A Correa-kormány pedig egy még furcsább ötletre is nyitott – ez a lehetőség a Yasuni-terv kezdetekor is felmerült már: beépülni a szén-dioxid-piacba. Pénzügyi támogatásért cserébe „Yasuni-garanciát” bocsátanának ki, amely szén-dioxid-hitelhez juttatná az adakozót.[6] Ezt az elképzelést egyelőre elvetették, de nincs rá biztosíték, hogy nem kerül újra a tárgyalóasztalra.

A sémákon túl

Az ökológiai fordulat egy kis és szegény országban nem egyszerű. Nagyon kicsi az esély, hogy a Yasuni-terv sikeres legyen, Rafael Correa elnök célja valószínűleg az, hogy életben tartsa a következő, 2013-as országos választásokig. Nem engedheti meg magának ugyanis, hogy visszavonulót fújjon, amikor a Conaie szakszervezetek 2012 márciusában országos menetet rendeztek: Nemet mondunk a kőolajkitermelés növelésére!, és ezzel egyértelműen a kormányra gyakoroltak nyomást. Ugyanakkor amennyiben nem sikerül új finanszírozást találni, akkor kérdés, hogy hogyan lesz képes az ecuadori diplomácia a mai optimizmust képviselni.

Érdekes, hogy a Yasuni-terv és a körülötte levő bizonytalanságok szinte elfedik a Correa-kormány „állampolgári forradalmának” nagyon is valós, bár természetesen törékeny sikereit. A nyugati országok zöld és alterglobalizációs mozgalmai erősen kötődnek a különböző szimbólumokhoz, és leegyszerűsített sémákban gondolkoznak: az indián népek természetüktől fogva környezetvédők; a fosszilis energia rossz, a megújuló energia fejlesztése jó; a környezeti problémák, mint a mesében, kibékítik az ideológiai ellentéteket. Ugyanakkor a Yasuni-terv hasonlít egyes európai helyi ellenállási mozgalmak követeléseire, mint például a palagáz kitermelése elleni franciaországi szerveződés.[7] Érthető, ha a maga problematikus voltában szemléljük ezt a tervet, de közben nem lehet elszakítani az Ecuadorban folyó forradalmi mozgalmaktól, így a társadalmi, gazdasági valóságtól, a kiélezett és állandóan változó erőviszonyoktól. Vagyis mint mindig, az elképzelés egyszerű, de a megvalósítás szemünk előtt zajló folyamata nagyon is bonyolult.

 

A szerző a Hogyan végezte ki az ökológiát a globalizáció című könyv szerzője (Mille et une nuits, Párizs, 2012).

 

Fordította: Morva Judit



[1] Igazságtalan az adósság, ha eredete és felhasználása a nép érdekével és szükségleteivel ellentétes volt. Az adósság a kialakulásának idején hatalmon lévők döntéseinek következménye, így őket kötelezi és senki mást. Az adósság auditálása épp azt jelenti, hogy minden hitelszerződést megvizsgálnak: ha a pénzpiac vagy valamelyik ország hitelezői erőfölényükkel visszaélve kényszerítették ki a hitelszerződéseket, vagy ha a multinacionális cégek közvetlenül megvesztegették a döntéshozókat, hogy megkössék a szerződéseket, vagy amikor a kivételezett rétegeknek adott kedvezmények következményeként jött létre az adósság – ezekben az esetekben az adósságot igazságtalannak nyilvánítják és megtagadják a törlesztését.

[2] Az adósságszolgálat egy adott évben fizetendő kamat- és tőketörlesztés. Az adósságszolgálat maximálható az ország gazdasági helyzetétől, illetve törlesztési képességétől függően, a német példára hivatkozva, amelyet az 1954-es londoni megállapodásban dolgoztak ki: e szerint az ország éves exportbevételének öt százalékánál nem kell többet költeni az adósságszolgálatra.

[3] http://www.gopetition.com/petition/35446.html

[4] Lásd Daniel Cohn-Bendit 2012. január 18-i felszólalását az Európai Parlamentben a magyar helyzetről, amelyben a venezuelai kormányt totalitáriusnak nevezte.

[5] L’initiativeYasuni-ITT et le secteur privée [A Yasuni ITT kezdeményezés és a magánszektor], lásd az ecuadori nagykövetség honlapját: http://www.ambassade-equateur.org/

[6] Lásd: Faut-il bruler le protocole de Kyoto? [Égessük el a Kyotoi Egyezményt?], Le Monde diplomatique, 2007. december.

[7] Lásd Emmanuel Raoul: Mobilisation-éclair contre le gaz de schiste [A palagáz problémáihttp://www.magyardiplo.hu/2011-december/602-a-palagaz-problemai], 2011. december.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések