Az út egyenes, aszfaltozott és monoton. Egymást érik a majomkenyérfák. Bár reggel van, a föld sárga és porlepte. A régi fekete Peugeot-ban fojtogató a levegő és szinte belélegezhetetlen. Adama Faye agrármérnök, a svájci nagykövetség együttműködési tanácsosa, valamint sofőrje, Ibrahima Sar társaságában észak felé tartunk, Szenegál nagybirtokai felé. Hogy felmérhessük a spekuláció hatását az élelmiszeripari termékekre, térdünkön kiterítve tanulmányozzuk az Afrikai Fejlesztési Bank legfrissebb statisztikai táblázatait. Adama Faye azonban úgy tervezi, hogy kicsit messzebb bemutat nekem egy egészen más hírforrást. Megérkezünk a Saint-Louis-tól száz kilométerre fekvő Louga faluba. Itt aztán hirtelen megállunk: „Gyere! Látogassuk meg a húgomat, neki nincs szüksége a statisztikáidra ahhoz, hogy elmagyarázza, mi folyik itt.”
Szegényes piac tárul elénk, néhány árusító asztallal az út szélén. Niébé, afrikai babfajta és manióka halmokban, néhány tyúk a ketrecben kotkodácsol. Földimogyoró, néhány ráncos paradicsom, burgonya. És spanyol narancs és mandarin. Sehol egy mangó, pedig jól ismert gyümölcs Szenegálban. Az egyik faasztal mögött élénksárga bő ruhába öltözött fiatal nő, a fején ugyanolyan kendő ravaszul feltornyozva, a szomszédasszonyaival társalog: ő Aïcha, Adama testvére. Indulatosan válaszol a kérdéseinkre, és ahogy beszél, haragja egyre nő. Hamarosan zajos és vidám tömeg, mindenféle korú gyermek, fiatalok és idős asszonyok csődülete vesz minket körül a porlepte északi út szélén.
Az importált rizs ötvenkilós zsákja 14 ezer CFA (1) frankba (afrikai valutaközösségi pénznem) kerül. Így aztán az esti leves egyre hígabb lett, csak néhány rizsszem úszkál a fazék vizében. Az asszonyok már csak poharanként vásárolják a rizst a kereskedőnél. A kis gázpalack ára néhány éven belül 1400-ról 1600 CFA frankra emelkedett, a répa kilója 175-ről 245 CFA frankra nőtt, a kenyér ára pedig 140-ről 175 CFA frankra változott. A harminctojásos tálca ára egy éven belül 1600-ról 2500 CFA frankra emelkedett. Nincs ez másképp a hallal sem. Aïcha mérges. Úgy tesz, mintha vitatkozna a szomszédasszonyaival, akik szerinte túl félszegek helyzetük lefestésében: „Mondd el Toubabnak, hogy mennyit fizetsz egy kiló rizsért! Mondd el neki, ne félj! Szinte napról napra minden drágul.”
Így éhezteti ki lassacskán a pénzvilág a lakosságot, és közben a vásárlók nem is értik, mi történik velük, milyen pénzügyi mechanizmusokra épül a spekuláció.
Magából kifordult, félrecsúszott feltételrendszer
A mezőgazdasági termékek cseréje sosem működött úgy, mint a többi terméké: ezen a piacon többet fogyasztunk, mint amennyit eladunk. Így „a gabonafélék nemzetközi kereskedelme a termelés alig több mint tíz százalékát képviseli, minden termelést együttvéve (ebből a rizs hét százalék)” – mondja Olivier Pastré (2) közgazdász, majd így folytatja: „A világtermelés minimális elmozdulása egyik vagy másik irányba kibillentheti egyensúlyából a piacot.” (3) Miközben a kereslet egyre nő, a kínálat, vagyis a termelés a kistermelők kezében van, ráadásul rendkívül érzékeny az időjárási viszontagságokra is, a szárazságra, a nagy tűzvészekre, az áradásokra és így tovább.
Ez az oka annak, hogy a huszadik század elején Chicagóban, az árutőzsdén, megjelennek a származtatott termékek, a derivatívák. Ezek olyan pénzügyi eszközök, melyek értékét egy másik, úgynevezett "rejtett" termék árából származtatják, - úgy mint részvények, kötvények, más pénzeszközök -, kezdetben arra szánták, hogy lehetővé tegyék a közép-nyugat földművelőinek, hogy az aratás előtt fix áron adják el termelésüket. Innen származik a „határidős szerződés” elnevezés. Ha aratáskor az árak estek, a földműves védve volt, ha hirtelen felszöktek, a befektetők nagyot kaszáltak.
A kilencvenes évek elején azonban ezek a pénzügyi megoldások, amelyek eredetileg tehát az óvatos földművesek érdekeit szolgálták, hirtelen spekulációs termékekké alakultak át. Heiner Flassbeck, az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának (UNCTAD) vezető közgazdásza megállapította, hogy 2003 és 2008 között az indexált befektetési alapok (4) spekulációs tevékenysége az élelmiszerek és a nyersanyagok piacán 2 300 százalékkal (5) nőtt. Ennek közvetlen következményeként a legfontosabb élelmiszerek ára megugrott, és ez éhséglázadásokat váltott ki, amelyek harminchét országot ráztak meg. A haiti Cité Soleil nyomornegyedének asszonyai a tévé képernyőjén is feltűntek, amint gyermekeiknek sárból készítettek lepényt. A városi erőszak, a fosztogatások és tüntetések százezreket gyűjtöttek össze Kairó, Dakar, Bombay, Port-au-Prince és Tunisz utcáin. A tömegek kenyeret követelnek túlélésükért, és több héten át szerepeltek az újságok címoldalán.
Az ENSZ élelmiszerekre és mezőgazdaságra vonatkozó 2008-as árindexe (FAO, az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezési Szervezete) a 2007-eshez képest átlagosan 24 százalékkal, a 2006-os évihez képest 57 százalékkal nőtt. Ami a kukoricát illeti, az amerikai bioetanol-termelés – amelyet fellendített a „zöld arany” termelőinek kiosztott évi mintegy hatmilliárd dolláros állami támogatás – jelentősen csökkentette az Egyesült Államok kínálatát a kukorica világpiacán. A kukorica jelentős része állati takarmány, és ez a kínálatot tovább csökkenti, és mivel a hús iránti kereslet nőtt, a kukorica szintén hozzájárult a 2006 óta tartó áremelkedéshez. „A másik nagy gabonafajta, a rizs ára is nagyjából ugyanígy növekedett – állítja Philippe Chalmin (6) közgazdász. – Bangkokban egy tonna ára 250-ről több mint 1000 dollárra emelkedett. (7) ” Ekkor ébredt rá a világ hirtelen, hogy a huszonegyedik században több tízmillióan fognak éhen halni. Most mégis teljes csend övezi a várható tragédiát.
A pénzügyi válság kitörése óta azután az élelmiszer-alapanyagok spekulációja még tovább gyorsult és fokozódott: a spekulánsok elmenekültek a maguk okozta pénzpiaci összeomlás elől – jobbára a legjelentősebbek, a hedge fund-ok („spekulációs fedezeti alapok”) üzemeltetői –, és az élelmiszerpiacra vetették rá magukat. A világ mindenféle termékére spekulálnak, vagyis fogadásokat kötnek az jövőbeli árváltozások alakulására. Miért ne tennék ugyanezt az alapélelmiszerekkel, mint a rizs, a kukorica és a búza? Ezek együttesen a világfogyasztás 75 százalékát teszik ki (amelyből 50 százalék a rizsfogyasztás)? Az FAO 2011-es jelentése szerint az élelmiszerek árára kötött határidős szerződések csupán két százaléka vezet végül tisztességes adásvételi szerződéshez. 98 százalékot spekulánsok vásárolják és adják el.
Ez a jelenség akkora méreteket öltött, hogy az amerikai szenátus aggódni kezdett, és 2009 júliusában úgy ítélte meg, hogy a búza piacán „túlzott spekuláció” figyelhető meg: egyes kereskedők 53 ezer szerződést kötöttek meg egyazon időszakban! Felszólaltak az ellen is, hogy „hat spekulációs alap kezében egyidejűleg 130 ezer búzára kötött szerződés volt, és ez hússzor magasabb spekulációs összeget jelent, mint ami a pénzpiacon engedélyezett! (8) ”
Az árakat ellenőrizni kell
Nem csak az amerikai szenátus aggódik a helyzet miatt. 2011 januárjában egy másik intézmény is elemezte az élelmiszeripari alapanyagok áremelkedését, és úgy ítélte meg, hogy ez is egyike a nemzetek jólétét fenyegető öt nagy veszélynek, mint amilyen a kibernetikai háború vagy a terroristák által birtokolt tömegpusztító fegyverek. Ez az intézmény a davosi Világgazdasági Fórum volt.
Ez a vélemény azért lepett meg sokakat, mert közismert, melyik rétegből veszi fel tagjait a davosi Fórum. A Világgazdasági Fórum alapítója, a svájci közgazdász, Klaus Schwab nem bízta a véletlenre a felvételt az „Ezrek Klubjába” (a csoport hivatalos neve): csak azon vállalatok vezetői szerepelnek a meghívottak között, ahol a vállalati mérleg meghaladja az egymilliárd dollárt. Minden egyes tag tízezer dollár belépési díjat fizet, és csak ők léphetnek be az összes ülésre. Természetesen számos spekuláns is van közöttük.
A Kongresszusi Központ épülete egy bunkerhez hasonlít. A 2011-ben itt megtartott nyitóbeszédek világosan rámutattak a problémára. Teljes meggyőződéssel elítélték a felelőtlen spekulánsokat, akik tisztán nyereségvágyból tönkreteszik az élelmiszerpiacot és súlyos éhezést okoznak a világban. Majd hat napig szemináriumokon, konferenciákon, fogadásokon, találkozókon és bizalmas gyűléseken vitatták meg a kérdést a hóborította kisváros nagy szállodáiban. De vajon valóban a davosi éttermekben, bárokban és bisztrókban találhatók azok, akik megérteni és orvosolni is akarják az éhezés tragédiáját?
Annak érdekében, hogy a spekulánsokat egyszer és mindenkorra legyőzze és az élelmiszerek piacát megóvja ismétlődő támadás rohamoktól, Flassbeck radikális megoldást javasol: „ragadjuk ki a spekulánsok kezéből az élelmiszeripari alapanyagokat” (9) . Ennek érdekében különleges megbízatást kér az Egyesült Nemzetek Szervezetétől. Ennek keretében az ENSZ megbízná az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciáját (UNCTAD), hogy világszinten ellenőrizze az élelmiszeripari alapanyagok tőzsdei árának kialakítását. Innentől csak a termelők, a kereskedők vagy a mezőgazdasági alapanyagok felhasználói kereskedhetnének és közvetíthetnének a határidős piacokon. Bárki is kereskedik majd búzával, rizzsel vagy több hektoliternyi olajjal, köteles lesz elszállítani és átadni az árut. További biztosítékként kötelezni kellene a közvetítőket, hogy magas önfinanszírozási résszel dolgozzanak. Bárkit, aki nem felel meg ezeknek az előírásoknak, zárjanak ki a tőzsdéről.
Ha a Flassbeck-módszert bevezetnék, akkor a „Föld rabjainak” életéhez és túléléséhez elengedhetetlen élelmiszerek nem kerülnének a spekulánsok közelébe sem, és ez megakadályozná, hogy a pénzügyi szempontok uralják el az élelmiszeripari piacokat. Heiner Flassbeck és az UNCTAD javaslatát határozottan támogatja a több nemzetközi civil szervezetből és kutatási központból álló koalíció. (10)
Ami pillanatnyilag hiányzik, az az államok egyértelmű elkötelezettsége.