hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az Ötcsillag Mozgalom

A legutóbbi önkormányzati választásokon, 2011. május 21-22-én, Pármában, az olasz élelmiszeripar fővárosában, olyan multinacionális cégek, mint a Parmalat és a Barilla székhelyén aratott győzelem végleg bevonta az Ötcsillag Mozgalmat (M5S) az olasz politikai élet főszereplői közé. A mozgalom, amelyet a Financial Times által az „olasz Jimmy Cricketként[1]“ (Beszélő Tücsökként) aposztrofált genovai komikus, Beppe Grillo alapított, alig kétéves fennállása után három település polgármesteri székével és mintegy 250 városi és tartományi képviselővel büszkélkedhet, de ami mindennél fontosabb, olyan pártpreferenciát mutató közvélemény-kutatási adatokkal (18%) amelyek országos szinten az immáron szabadesésben lévő Silvio Berlusconi vezette Szabadság Népe (PdL) párttal azonos százalékaránnyal a megosztott második helyre taksálják egy elkövetkezendő választáson.

Annyira sikeresek, hogy Berlusconi jó kommunikációs szakemberként megkongatta a vészharangot, és arra utasította marketing-szakembereit és pártkatonáit, hogy a Grillo-féle modell alapján alakítsák át pártját, a PdL-t. Bár egyelőre úgy tűnik, a mozgalom elsősorban a jobboldaltól visz el szavazatokat, aki mégis a legjobban retteg az Ötcsillag Mozgalom előretörésétől az a Demokrata Párt (2) (PD), amely a „régi, jól bevált nyugodt erő“ képét igyekszik ugyan mutatni a választók felé, belülről azonban saját „lebontóemberei“ tépázzák. Fiatal és ambiciózus helyi politikusok támadják a baloldali és az ökológiai értékek védelmének ürügyén is.

Mély csalódottságot fejez ki

A média által rendre „populistának“ és „politikusellenesnek“ nevezett Ötcsillag Mozgalom tagadhatatlanul beleillik abba a nemzetközi tendenciába, amely alulról szerveződve elutasítja a hagyományos jobb- és baloldali megkülönböztetést. Szemére veti a régi pártpolitikusoknak, hogy figyelmen kívül hagyják a lakosság érdekeinek védelmét, és elsősorban önmaguk, vagyis a hagyományos pártpolitikai berendezkedés fenntartásával törődnek. Olaszországban jelenleg a grillinik (kistücskök) – így nevezik a mozgalom aktivistáit és támogatóit – tudták a legjobban összefogni a fennálló politikai rendszerrel szemben létrejött össznépi elégedetlenséget. Ebben olyan elődök nyomában járnak, mint a volt palermói polgármester, Leoluca Orlando vezette La Rete (Hálózat) Mozgalom, amely később beolvadt a Demokrata Pártba valamint a Tiszta Kezek egykori büntetőjogásza, Antonio Di Pietro vezette Értékek Olaszországa (IdV) párt, vagy éppen a civil társadalmi mozgalmak, mint a színész-rendező Nanni Moretti által szervezett élőláncok, továbbá a közelmúltban alakult „Lila Nép“ mozgalom, amely azért választotta ezt a nevet, hogy színei alapján ne azonosíthassák egyetlen politikai párttal sem. A kilencvenes évektől kezdve ezek a szervezetek valamennyien szívügyüknek tekintették a jogállamiság védelmét és a korrupció elleni harcot. Valójában ez magyarázza, sokkal inkább mint a nyilvánosan meghirdetett öt ökojelszó – vízvédelem, környezetvédelem, közlekedésfejlesztés, fenntartható fejlődés, tudás alapú társadalom (ebből jön egyébként az ötcsillag név) – a mozgalom átütő sikerét.

Az aktivistákat átható őszinte demokratikus részvételi szándék és tenni akarás mellett a pártban jelen van az erős vezérelvűség is. Ahogyan a párt egyik helyi szervezetének honlapján olvasható, az Ötcsillag Mozgalom kívánsága szerint „szervezetileg laza mozgalom“, amely nem ismeri a „pártstruktúra, a tagsági könyv vagy a pártszékház“ fogalmát, és amelynek „egyetlen viszonyítási pontja a beppegrillo.it blogoldal“. A mozgalom aktivistáinak és szimpatizánsainak meglehetősen heterogén közössége, amely elsősorban eddigi legfontosabb sikerei helyszínén, az Emilia Romagnához hasonló egykori „vörös“ tartományokban egyesíti a politikailag még kevéssé érett első szavazókat, a baloldal kiábrándult szavazóit, de még a jobboldalt elhagyó neo- vagy posztfasiszta irányzatok képviselőit is, egyedül Beppe Grillo karizmatikus személyében, egyben a mozgalom egyetlen hivatalos véleményformálójában (hiszen sok helyi szervezet belső szabályzata bizonyos esetekben egyenesen megtiltja az aktivistáknak, hogy nyilatkozatot tegyenek bármilyen médiának) találja meg a közös nevezőt. Amióta a nyolcvanas évek közepén Grillót kitiltották az olasz köztelevízióból, amiért „tolvajnak“ nevezte az Olasz Szocialista Párt akkori vezetőit, a genovai komikus színész, azt tűzte ki célul, hogy minél több embert vigyen be különböző fellépéseire színházakba, sportpályákra sőt később már stadionokba is. Ezeken a tömegrendezvényeken hol ironikusan, hol kifejezetten agresszívan támadja a politikusokat, nyíltan ostorozza, amikor belekeverednek gazdasági szereplőkkel közös „mocskos ügyletekbe”. Az internet tömeges elterjedése pedig lehetővé tette Beppe Grillo számára, hogy igen nyíltan megfogalmazott gondolatainak az alulról szerveződő mozgalom látszatát adja. A média, amely mindig kész a „látszat-felháborodásra”, és nagyon is szereti kiforgatni Grillo szavait, a komikus szerint „lyukat beszél a nézők hasába”, a lényegét tekintve átértelmezi és elbagatellizálja az azokból áradó mély csalódottságot.

Vezér nélküli vezérkultusz, franchise mintára szerveződő politika

Látszólag nem számít, hogy az egyre elmérgesedőbb helyzetben Beppe Grillo politikailag felszínesen fogalmaz, és nyilatkozatai alapján inkább tűnik az utca emberének, mintsem politikusnak. Szereti magát és mozgalmát a „józan ész” képviseletének bemutatni, és talán észre sem veszi, amikor könnyedén átlép bizonyos alapvető korlátokat: szerinte „nincs semmi értelme” megadni az olasz állampolgárságot a bevándorlók gyerekeinek, de képes rendkívül durva és közönséges megjegyezéseket tenni homoszexuális politikusokra is, sőt képes az Északi Ligát is megtámogatni, amikor az éjszakai élet ellen lép fel, a tisztességes családi élet védelmében. Az izraeli Yedioth Ahronot napilap szerint „Grillo remek színész, aki tudja, hogy mit szeretne hallani a közönsége”.

Beppe Grillo bármennyire szeretne is a fenntartható fejlődés, a környezetkímélő energiaforrások és az alternatív üzemanyagok zászlóvivőjének képében feltűnni, kommunikációs stratégiájában nem az alapos elemzéseké a főszerep. Bármit mondjon, leginkább a médiaszereplés az, ami elősegíti, hogy az Ötcsillag Mozgalom megtalálja a közönségét. S a pongyola és durva fogalmazás ebben fontos szerepet játszott.

Számos hasonlóság fedezhető fel a Grillo féle politikai modell és a Silvio Berlusconi által meghonosított személyközpontú berendezkedés között. Míg azonban Berlusconi esetében a vezér személyes, közvetlen és agresszív jelenlétére volt szükség valamennyi országos és helyi választáson, addig az Ötcsillag Mozgalomnál egyfajta vezér nélküli vezérkultusszal van dolgunk, ahol a vezér kifejezetten azt állítja, hogy távol tartja magát a politika fővonalától, és saját szerepét inkább politikai és erkölcsi prédikátorként fogja fel.

Az Ötcsillag Mozgalom a Berlusconi-féle modellel azonos módon meghatározott tulajdonosi struktúrára épít. Igaz, Grillo ebben is meghaladja Berlusconit: a Forza Italia (Hajrá Olaszország) párt ugyanis a Silvio Berlusconi tulajdonában lévő Mediaset vállalatcsoport marketingügyeit kezelő Publitalia cég kreálmánya volt, és főként a kezdeti időkben a párt képviselőjelöltjei és aktivistái is a Berlusconi által vezetett cégbirodalom vezetői vagy alkalmazottai voltak. Az Ötcsillag Mozgalom ezzel szemben egyfajta franchise-rendszerben működik: Grillo a párt hivatalos logójának a tulajdonosa, amelynek használati jogát ő adja át mindazoknak, akik elfogadják a blogjában megfogalmazott elveket, és ezek alapján létre szeretnének hozni egy helyi szervezetet, amely, mintha csak egy Mc Donald’s, vagy bármely más multinacionális cég üzlete lenne, a helyi aktivisták viszonylagos autonómiát élvezve elirányítanak. Mindez persze nem jelenti azt, hogy Grillo ne zárhatná ki minden habozás nélkül a mozgalomból azokat, akiknek a ténykedését nem tartja a profiljába illőnek. Így járt például Valentino Tavolazzi, ferrarai önkormányzati képviselő, akit Grillo 2012. március 5-én egy egyszerű blogbejegyzéssel zárt ki a mozgalomból, mert „olyan rendezvényeket szervezett, amelyeken a mozgalom felépítéséről vitáztak és arról, hogy megjelenjen-e az Ötcsillag Mozgalom miniszterelnök-jelöltjének a neve, vagyis az én nevem, a párt logójában“.

A részvételre épülő közvetlen demokrácia, amelyet a mozgalom elvileg képvisel sok esetben virtuális térré zsugorodik, amely az internet által elvakított aktivisták érzelmi azonosulására épül. Az Ötcsillag Mozgalom hitvallása szerint – amelyet jól kifejez néhány „profetikus“, Gianroberto Casaleccio kommunikációs szakember gyártotta videófilm, ő egyébként a V-Day (Vaffanculo Day – magyarul: Menjetek a picsába-nap) elnevezésű rendezvény társszervezője és kommunikációs felelőse – a világháló nem csupán kommunikációs eszköz, hanem egy új világméretű demokrácia lehetőségének a záloga. Ez utóbbi – elképzelésük szerint – 2054-re jön létre a szabad internet-hozzáféréssel rendelkező nyugati társadalmaknak az elmaradott trojka, azaz Oroszország, Kína, és a Közel-Kelet felett aratott győztes harca következményeként. E „digitális demokráciának“ – az Ötcsillag Mozgalom ennek előfutárának tekinti magát – a lelke az úgynevezett „meetup“. Ez utóbbi online egyeztető fórumokat jelent, ahol az aktivisták megbeszélik a városi vagy országos szinten felmerülő kérdésekre adandó lehető legjobb választokat. A virtuális téren kívül, amelyben a részvételi motiváció nem sokban különbözik a szórakoztató műsorok televíziós szavazásaitól, ahol a közügyek iránti naiv érdeklődés mellett megjelenik a közösségi oldalak üzenőfalain tapasztalható öncélú és a konstruktív vitát mellőző „megmondani akarás“ is, a mozgalom aktivistái többnyire a választási bizottságok felállításán és a legalkalmasabb jelöltek kiválasztásán dolgoznak, vagyis nem tesznek egyebet, mint azok a pártok, amelyeket oly gyilkos gúnnyal bírálnak.

A hangnem radikális

Ugyanakkor az Ötcsillag Mozgalom sokban hasonlít – már csak a fiatal diplomás és mégis a munkanélküliséggel küszködő tagsága okán is – az Indignados (Elégedetlenek) vagy az Occupy mozgalmakhoz, amelyekkel Grillo szeretne azonosulni, és amelyektől – szavai szerint – „csupán annyiban különböznek, hogy az Ötcsillag Mozgalom mindeddig nem csapott össze a rendfenntartó erőkkel“. A spanyol Elégedetlenek és a 2001-es argentin ellenzéki tüntetők „Que se vayan todos !“ (Tűnnének el mind!) szlogenje, valamint a „Democracia real ya“ (Valódi demokráciát most) felkiáltás, ami Madrid utcáin visszhangzott a közelmúltban, egyaránt az eredeti jelentésben és kiterjesztőn értelmezik a politikai korrupciót: a politikai pártok, mondják, kifáradtak, erejüket veszítették, ennek következtében szolgaian elfogadják a globalizáció folyamatát, és azt, hogy a képviseleti demokrácia rendszere teljesen kiüresedett. A Grillinik viszont éppen fordítva, elkeseredetten védik a fennálló rendszert, amit szerintük az erkölcstelen politikusok torzítanak el, fordítanak ki rendes menetéből.

Így aztán, bár a támogatók köre sokban hasonló, mégis alapvető különbség van a kemény kapitalizmuskritikát megfogalmazó Indignados (Elégedetlenek) vagy az Occupy mozgalmak és a Grillinik között. A spanyol és amerikai mozgalmak napjaink áldemokráciáinak működése ellen tiltakoznak, amelyekben a politikai döntések egyre inkább kikerülnek a választópolgárok ellenőrzése alól, annak ellenére, hogy formailag megtartják a demokratikus kereteket. A grillinik viszont elégedetlenségükkel és tiltakozásaikkal paradox módon éppen ezt a formát szeretnék megvédeni, azt – szerintük – csak meg kell tisztítani a megélhetési politikusoktól, akik akadályozzák helyes működését. A recesszióra való felületes utalásokon túl ugyanakkor vajmi keveset foglalkoznak a gazdasági válság, az államadósság és a munkanélküliség problémájával, amelyek pedig központi elemét jelentik az Elégedetlenek mozgalmának. Amikor Grillót megkérdezték az euroövezetből való esetleges kilépés lehetőségéről, lakonikusan csak annyit mondott: „Nem tudom. Megvizsgáljuk a kérdést.“ Az ilyen esetekben Grillo nyilatkozatai csupán követik az átlagember felületes ismereteit és véleményét, de nem képesek saját megalapozott álláspontot kialakítani. 

A radikális hangnem ellenére az Ötcsillag Mozgalom politikai koncepciója nem sokban különbözik a neoliberális ideológiától, s erősen hasonlít a nyolcvanas évek latin-amerikai kiigazítási politikájára vagy napjaink európai szakértői kormányainak működésére. A politikára, mint adminisztratív rendszerre tekint, egy semleges és objektív tudománynak gondolja, amelyet kellő bölcsességgel és jóérzéssel kell kezelni. Ezt a „jóérzést” szeretné sugallani például a tehetős, korábban „vörös“ Parma új polgármestere, Francesco Pizzarrotti, amikor a városvezetésbe új, mindenfajta politikai előélet nélküli embereket vont be pusztán az életrajzuk alapján. Így aztán hosszú hónapok után is alig működőképes a városvezetés.

Ma még nehéz megítélni, milyen irányba fejlődik ez a tarka és igen ellentmondásos politikai formáció. Vajon gyökeres demokratikus megújulásnak lesz a főszereplője? Talán, ahogyan számos elődjét, magába olvasztja egy másik párt? Esetleg még korábbi történelmi példák nyomán egy új, autoriter államberendezkedés alapja lesz? Az olasz fasizmus is balról, a rendszerkritikától indult, és alakította ki végül a „rend” új pártját. Annyi bizonyos, hogy a mozgalom rövid fennállása során máris szembetalálkozott a büntetőjoggal, és ez az első találkozás kellemetlen helyzetbe hozta a szervezetet, amely önmagát „tisztának“ és „a jó erkölcstől vezéreltnek“ tartja. Bolognában ugyanis a mozgalom kettészakadt és kompromittáló dokumentumokkal zsarolják egymást. Pármában pedig le kellett mondania egy „szakértelme és tapasztalata alapján” kinevezett városrendészeti tanácsnoknak, mert – ahogyan a mozgalom által támadott oly sok más politikus – ő is részt vett évekkel korábban saját cégének a csődbevitelében, valamint különféle tisztességtelen ingatlan-panamákban.

Már nagyon régóta és sokan megpróbálták erkölcsi alapokra helyezni a politikát és azt, hogy a „tiszta élet” nevében politizáljanak. De ahogyan egy másik nagy erkölcsi prédikátor mondaná, akit egyébként Grillo alakított Luigi Comencini Cercasi Gesù (Keressük Jézust) című 1982-es filmszatírájában, az vesse rájuk az első követ, aki bűntelen. A modern politika nem is működhet másképp?

(1) Sikeres ír komikus színész.

(2) 2007-ben alakult balközép párt.

Raffaele Laudani

A szerző a Bolognai Egyetem Történelem és Kultúratudományi Tanszékének kutatója, a Disobbedienza (Il Mulino, Bologna, 2011) című könyv szerzője.
Berényi Márk

Megosztás