Julian Assange, Augusto Pinochet és a többiek

Julian Assange a WikiLeaks internetes honlap alapítója, aki 2010-ben  több százezer titkos Pentagont, illetve State Department dokumentumot hozott nyilvánosságra, nem csak barátokat szerzett magának Washingtonban. Ausztrál állampolgárságú ember lévén, akár  fityiszt is mutathatna az amerikai hatóságoknak, ha a svéd bíróság nem bocsátott volna ki ellene letartóztatási parancsot. A bíróság ki akarja őt hallgatni a Svédországban elkövetett – de általa tagadott – szexuális zaklatás ügyében.

AssangeMiközben Londonban, a svéd letartóztatási parancs alapján, házi őrizetben élt, az Egyesült Királyság Legfelsőbb Bírósága június 14-én elutasította fellebbezését, amelyben a Stockholmba való átszállítását kérte. Június 19-én, mivel politikai összeesküvés és politikai üldözés áldozatának tekinti magát, az ecuadori nagykövetségre menekült és politikai menedékjogot kért, amit Rafael Correa elnök megadott neki. Quito, csakúgy, mint maga Julian Assange, attól fél, hogy Svédország előbb-utóbb kiadja majd az Egyesült Államoknak. Márpedig, jegyzi meg Ricardo Patino ecuadori külügyminiszter „a jogi helyzet világosan arra utal, hogy e körülmények között Assange úr nem számíthat méltányos peres eljárásra, mivel akár katonai vagy különleges bíróság elé is állíthatják. Egyáltalában nem lehet kizárni, hogy kegyetlen és lealacsonyító bánásmódnak lesz kitéve, s akár életfogytiglani börtönbüntetést, vagy halálbüntetést szabnak ki reá.”[1]

 

„Nem vagyunk brit gyarmat!”

Augusztus 15-én a brit kormány felrúgva a külképviseletek sérthetetlenségét szavatoló 1961. április 18-án aláírt Bécsi Konvenciót azzal fenyegetődzött, hogy erő alkalmazásával fog behatolni az ecuadori nagykövetségre: „Tudatában kell lenniük annak, hogy Nagy-Britanniában az 1987 évi Diplomatic and Consular Premises Act[2] alkalmas jogi alapot szolgáltat ahhoz, hogy Julian Assange letartóztatása érdekében a szükséges intézkedéseket meghozzuk[3]”. Ecuador keményen replikázott: „Nem vagyunk brit gyarmat!”, Ám London nem tágított, s közölte: ha Assange kiteszi a lábát a menedékhelyéről, le fogják tartóztatni.

Hasonló ügyekben láttuk már Nagy Britanniát megértőbbnek is! 1998 október17-én például Londonban letartóztatták Augusto Pinochet chilei tábornokot. Pinochet ellen is volt érvényes kiadatási kérelem, amelyet Baltazar Garzón spanyol bíró bocsátott ki a chilei diktatúra 91 spanyol áldozata nevében.

Miközben a Lordok Háza nem volt hajlandó elismerni a tábornok diplomáciai mentességét, Eduardo Frei chilei elnök és balközép kormánya szüntelenül a volt diktátor chilei hazaszállítását követelte. A chilei külügyminiszter, a szocialista José Miguel Insulza rezzenéstelen arccal indokolta kormánya eljárását: „Spanyolországban, tekintettel az ottani túlságosan átpolitizált légkörre Augusto Pinochet nem számíthat méltányos perre” ezzel szemben Chilében „sokkal hatékonyabb ítélkezésre lehet számítani[4]”.

Margaret Thatcher volt brit miniszterelnök Pinochet fogva tartását “kegyetlennek” és “igazságtalannak” minősítette, s azzal vádolta Baltazar Garzón bírót, “hogy maroknyi marxista tanácsaira hallgat[5].” Az ideológiai rokonságtól függetlenül is, Pinochet értékes szolgálatokat tett Thatcher asszonynak, amikor 1982-ben az Anglia és az Argentína közötti Falkland szigeteki háború idején tengeralattjáróval sietett a segítségére. Washington ugyancsak Pinochet, az „öreg jó barát” Chilébe való visszaküldése mellett foglalt állást.

Amikor 1999 októberében a brit Legfelsőbb Bíróság végül mégis jóváhagyta Pinochet kiadatását, akkor Washington, London, Santiago és Madrid részvételével  megalakított „válság csoport” kiutat talált a zsákutcából. London kijelölt egy háromtagú orvosi bizottságot, amely megállapította:  Pinochet „gyenge egészségi állapota miatt”  alkalmatlan arra, hogy az igazságszolgáltatás elé álljon. Ezek után 2000. március 3-án a világ egy különleges jelenet tanúja lett. Santiago de Chile repülőterén a repülőgépről kerekesszéken lehozott „haldokló” ember energikusan felpattant, hogy köszöntse a fogadására felsorakozott öreg barátait.

Végül Pinochet 2006. december 10-én elhunyt,  így Juan Guzman bíró minden erőfeszítése ellenére sem kellett bíróság előtt felelnie bűneiért. Carlos Castresana, a spanyol Legfelsőbb Bíróság ügyésze szerint, aki 1996-ban a tábornok elleni vádirat legelső megfogalmazója volt: Nem fér kétség ahhoz, hogy kik volt azok, akik szorult helyzetéből kimentették Pinochetet: „Teljesen egyértelmű, hogy Tony Blair, José Maria Aznar és Eduardo Frei az érintettek. Ők pontosan tudták, hogy amennyiben visszatér Chilébe nem fog bíróság elé állni[6]”.

 

A lista a végtelenségig folytatható

Latin-Amerikában nem felejtenek gyorsan. Emlékeznek még Manuel Zelaya hondurasi elnökre, akit államcsíny döntött meg, s aki 2009. szeptember 21-én titokban visszatért hazájába, és Brazília nagykövetségére menekült? A külképviseletet ostrom alá vették, és Robert Micheletti diktátor azzal fenyegetődzött, hogy a nagykövetség „el fogja veszíteni diplomáciai jogállását”. Emlékeznek arra, hogy mi történt Caracasban 2002. április 12-én? Miközben előző nap este Hugo Chavezt államcsínnyel eltávolították a hatalomból, a szélsőjobboldali tüntetők tömege megpróbálta rohammal bevenni a kubai nagykövetséget. Tönkrezúzták a külképviselet járműveit, elvágták a víz-, az áram- és a távszolgáltatási vezetékeket, blokád alá vették a nagykövetséget.  Az idei október 7-i elnökválasztásokon Henrique Capriles Radonsky, a jobboldal – a sajtó szerint nagyon is esélyes – jelöltje át akarta kutatni a nagykövetség épületét, hogy megkeresse a kormány tagjait, akik állítólag ott találtak menedéket. Az épületben magát elbarikádozó Germán Sánchez Otero nagykövet kemény szavakkal hűtötte le az elnökjelölt indulatait: ”Kuba negyven évig ellenállt a Földkerekség leghatalmasabb birodalmának, nem ez lesz az a pillanat, amikor megengedjük szuverenitásunk megsértését[7]”.Norvégia képviselőjének közvetítő tevékenysége és… Hugo Chavez elnök visszatérése vetett véget az agresszív cselekményeknek.

Az epizód lezárásaként Pedro Carmonát, az igencsak rövid lélegzetű diktatúra vezetőjét előállították és házi őrizetbe helyezték, ahonnan Caracas columbiai nagykövetségére menekült. Miután a bolíviai kormány menlevelet állított ki részére, a rovására írt súlyos cselekmények ellenére, a columbiai fegyveres erők repülőgépén Bogotába repült, ahol jelenleg  „politikai menekültként” él, miközben Caracas a kiadatását követeli.

A Dél-Amerikai Államok Szövetségének (Unasur) a tagállamai,  politikai irányultságuktól függetlenül támogatják Quitot, és újfent leszögezik, hogy az államok szuverén joga politikai menedékjogot nyújtani. Az Amerikai Államok Szervezetében (OAS), ahol az Egyesült Államok befolyása jelentősebb, ott a támogatás kevésbé erőteljes. Ecuador megkeresésére José Miguel Insulza volt chilei külügyminiszter, a szervezet főtitkára arra figyelmeztet, hogy a vitának nem a „menedékjogról”, hanem a „diplomáciai képviseletek sérthetetlenségéről” kell szólnia. A szervezetben augusztus 24-én „elfogadható megegyezésre jutottak”: kifejezték az Ecuadorral való „szolidaritást és támogatást” miután - az USA kérésére - törölték a szövegből a Quito elleni brit "fenyegetésre” vonatkozó mindennemű utalást[8].

Talán azért történik mindez, mert Washingtonnak nehézségei támadtak a politikai menedékjog és kiadatás kapcsán? Miamiban él Luis Posada Carriles, akinek kiadatását Caracas és Havanna is követeli. Azzal vádolják,  hogy 1976-ban  felrobbantotta a levegőben a Cubana légitársaság járatát, amelynek következtében 73 ember meghalt. Ezt követően megszökött egy venezuelai börtönből, és 1997-ben egy sor terrorakciót szervezett Kubában. Amerikában Gonzalo Sanchez de Lozado, volt bolíviai elnök is menedéket talált, akit La Paz akar bíróság elé állítani a 2003. évi megtorlások 67 halottja miatt.

Menekültként él José Antonio Colina ellenzéki katonaember is, akit a spanyol és a columbiai konzulátusok ellen elkövetett bombamerényletek felelősének tartanak, mely tettet a sajtó eredetileg Hugo Chavez elnök nyakába varrta, továbbá menekült Hernán Orozco ezredes is, akit az 1997. júliusában Mapirimán elkövetett mészárlás miatt 40 év börtönre ítéltek  Ez a lista  a végtelenségig  folytatható.

Julian Assange kiadatását Svédország a köztörvényes bűncselekmények ügyében folyó vizsgálat keretében kérte.  Rafael Correa elnöknek nem áll szándékában, hogy Assange-t kivonja a svéd igazságszolgáltatás hatálya alól, csupán garanciát kér arra nézvést, hogy az újságírót nem fogják egy másik országnak, jelesül az Egyesült Államoknak kiadni. A helyzet továbbra is igen kényes, hiszen  szeptember 27-én, az ENSZ Közgyűlésén Patino ecuadori és William Hague brit külügyminiszterek találkozója nem vezetett megnyugtató eredményre, és így félő, hogy Assange-ra ugyanaz a sors vár, mint az antikommunista Mindszenty József érsekre, aki 1956-1971 között 15 esztendőt töltött a budapesti amerikai nagykövetség falai között. Hacsak nem részesítik őt ugyanabban az elbánásban, mint 1989-ben Noriega volt tábornokot, aki a Panamát elözönlő amerikai csapatok elől az apostoli nunciatúrán keresett menedéket. Az épületet annak idején körbevették és hatalmas hangszórókból éjjel-nappal fülsiketítő rockzenét sugároztak. Noriega végül 11 nap után megtört. Kérdés, hogy miként vélekednének erről a módszerről a londoni elit városnegyed, a Knightsbridge lakói?

 

Fordította: Forgács András



[1] BBC Mundo, London, 2012. augusztus 17.

[2] Az 1987-ben elfogadott törvény igencsak különleges körülmények között született: a líbiai nagykövetségről kilőtt golyó kioltotta egy rendőrtiszt életét.

[3] The Guardian, London, 2012 augusztus 16.

[4] Le Monde, 1998. december 3.

[5] El País, Madrid, 1999. október 7.

[6]El País, Madrid, 2006. december 13.

[7] Maurice Lemoine, Chávez Presidente !, Flammarion, 2005.

[8] Egyedül a brit Nemzetközösséghez tartozó Kanada nem írta alá ezt a szöveget.