Bajnai Gordon volna a mentőangyalunk?

Kategória: 2012. november
Írta: Szabó Vincze
Találatok: 6344

Idestova két éve már, hogy a mainstream nyugati média kitartóan ismételgeti azt a tézisét, miszerint Magyarország Orbánisztánná változott, vagyis egy olyan önkényuralmi rendszerré, ahol lábbal tiporják a huszonkét év alatt felépített demokráciát, és egyre fenyegetőbben lépnek fel a kisebbséggel, elsősorban a cigánysággal szemben. Ezek szerint a véleményformálók szerint Magyarország számára most egyetlen valódi célkitűzés létezhet: megszabadulni Orbántól és visszaterelni Magyarországot arra a „helyes útra”, amit a Brüsszel, az Európai Központi Bank, az IMF és a pénzügyi piacok által egyedül üdvözítőnek tartott ortodox gazdaságpolitika fémjelez.

 

hulalaTávol álljon tőlem, hogy Orbán Viktor politikáját akarjam védelmembe venni. Ugyanakkor rendkívül sajnálatosnak tartom, hogy a valóság egy másik szelete szinte egyáltalán nem érdemes a vészharangot kongatók figyelmére: nevezetesen az elkeseredett, szenvedő lakosság helyzete.

Magyarországon a nyomor rémisztő méreteket öltött: a lakosságnak több mint 40%-a kénytelen havonta 64.000 forintnál (225 euró) alacsonyabb jövedelemből gazdálkodni. A fiatalok egyre inkább úgy érzik, hogy csak Nyugatra menekülve találhatják meg a boldogulás útját, ahol készek mindenféle ideiglenes, szaktudást nem igénylő munkát is elvégezni, mivel nem bíznak abban, hogy itthon majd boldogulnak. A folyamatos egzisztenciális bizonytalanság tragikus következményekkel jár a születések száma, az emberek közérzete és egészsége tekintetében. A lakosság túlnyomó többsége (némely közgazdász 80%-ot meghaladó arányról beszél!) a mindennapi túlélésért küzd, retteg attól, hogy elveszítheti az állását, hogy nem tudja fizetni hitelrészleteit és hajléktalanná válik, illetve attól, hogy a magas (2012-ben 6%-os) infláció miatt nem tudja majd kifizetni az egyre súlyosabb terhet jelentő rezsiköltségeket. Arról se feledkezhetünk meg, hogy egy nemrégiben napvilágot látott közvéleménykutatás szerint Magyarország lakosságának egyharmada depressziótól szenved.  

Mindeközben a társadalom egyre közömbösebbé válik a politika iránt. Ezt a Kádár-rendszerből ittmaradt közönyt az elmúlt huszonkét év demokratikusnak nevezett átalakulása sem tudta megszüntetni, hiszen Magyarország abba a hiú ábrándba ringatta magát, hogy a szabad választások és a piacok megnyitásának mágikus kombinációja majd önmagában elvégzi ezt a feladatot. Nemrégiben végzett felmérések tanúsága szerint ma a lakosság több mint a fele nem venne részt a választásokon, ha a következő hétvégén kellene az urnához járulnia. Orbán legutóbbi trükkjével, a kötelező előzetes választási regisztrációval a kutatások szerint a választópolgárok nagy része érdektelenségből eleve kizárja magát a szavazás későbbi lehetőségéből.

 

Egyre több nyugati társadalomhoz hasonlóan Magyarország is közeledik a végkimerüléshez...

Orbán körül állandó a feszültség, hiszen önkényuralom felé hajló kormányzása mellett a nyugati elit érdekeit sem veszi figyelembe, viselkedése pedig egyszerre tűnhet kiszámíthatatlannak és arrogánsnak. Ezt – sokszor helyesen – a szemére is vetik, ugyanakkor kevés kritika éri a Matolcsy György gazdasági miniszter által nemrégiben bejelentett megszorító intézkedések miatt, amelyek teljesen ellehetetlenítik a legkiszolgáltatottabb rétegeket, mint például a nyugdíjasokat vagy a tanárokat. Sőt, Európa arra bíztatja a kormányt, hogy még szigorúbban járjon el, miközben határozottan helyteleníti, hogy a kormány nem csökkentette le 50 százalékkal, vagyis a felére a bankadót. Ne feledjük, hogy a magyar miniszterelnök aláírta azt a stabilitási paktumot, aminek értelmében az Európai Unió beleavatkozhat az ország ügyeibe, fittyet hányva a gazdasági kötelezettségeit nem teljesítő ország demokratikus szuverenitására.

 

Mindeközben azt próbálják elhitetni velünk, hogy egyetlen teendőnk Orbán elzavarása és Magyarország visszaterelése a helyes útra.

Ahogy az ATV-ben a volt MSZP és miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc új pártja, a Demokratikus Koalíció képviselőivel folytatott heves vita során a Milla egyik vezetője, Juhász Péter elmondta: éppen a „helyes út”-ként emlegetett irány vak követése, vagyis az előző kormány által folytatott politika egyenes következménye az, hogy Orbán pártja a 2010-es választásokon elsöprő győzelmet arathatott. Hiszen a Fidesz azt ígérte akkor a választópolgároknak, hogy elzavarja a korrupt, ugyanakkor a piacgazdaság álarcát magukra öltő volt kommunistákat.

 

„Egy problémát nem lehet ugyanazzal a gondolkodásmóddal megoldani, amely a problémát előidézte” Albert Einstein.

A Nyugat által sugallt megoldás az volna tehát, hogy a kormányrúd mögé a 2009-től 2010-ig már egyszer hatalmon lévő, Európa első technokrata kormányának miniszterelnöke álljon, és mögötte a szent demokrácia nevében sorakozzon fel valamennyi politikai és civil szervezet, élükön az LMP-vel és a Millával, szoros együttműködésben az MSZP-vel, illetve a DK-val. De milyen demokráciáról is beszélünk valójában? A 2006 őszén, a rendőri erőszakban testet öltött demokráciáról? És milyen politikai programról? A 2008 és 2010 közötti, gazdasági szigor és megszorító intézkedések jegyében Bajnai Gordon által folytatott politikáról? Tényleg azokat a boldog éveket kívánjuk viszontlátni, amikor a Jobbik és a Magyar Gárda erőre kapott? Igaz ugyan, hogy ebben az időszakban Brüsszel lelkesen bólogatott, a nyugati befektetők pedig gömbölyűre híztak nálunk...

Le kell szögeznünk, hogy mindaz, ami jelenleg Magyarországon zajlik, egyáltalán nem új és nem is egyedi eset Európában, legyen szó akár a megszorító intézkedések társadalmi és emberi következményeiről, a társadalom jobbra, sőt szélsőjobbra tolódásáról, vagy akár a politikai közönyről. Magyarország mégis az európai politika kísérleti terepévé vált, ahol jelenleg minden a lehető legrosszabb forgatókönyv szerint történik. De miért nem követjük inkább a legjobb forgatókönyvet? Hogyan lehetne kilábalni ebből a zsákutcából, és Magyarországon egy fenntartható, mindenki számára előnyös, példaértékű gazdasági modellt megvalósítani? Az mindenesetre bizonyos, hogy nem azokat a régi recepteket kéne használni, amelyekkel végső soron Orbánisztánba kormányoztak bennünket!

Az MSZP, nyugati támogatóival kórusban, kizárólag a jelenlegi miniszterelnökre mutogat: benne vélik felfedezni Magyarország valamennyi aktuális problémájának okát. A közelmúlt történései és az európai helyzet átfogóbb vizsgálata után azonban megállapítható, hogy az országnak három alapvető feladathoz kellene felnőnie:

  1. Valóban meg kell szabadulni Orbántól: esetleges újraválasztása 2014-ben – mindegy, hogy a Jobbikkal vagy anélkül – a szociális, kulturális és gazdasági helyzet további romlását okozhatja, miközben a miniszterelnökhöz közeli oligarchák (Simicska és társai) csak tovább erősödnének.
  2. Új alapokra kell helyezni a magyar demokráciát, szakítva a 22 éves, elhibázott politikai átmenet hagyományával: eddig minden kormányváltás dacára ugyanaz a politikai rutin érvényesült, aminek mozgatórugói a produktivizmus és a piacgazdaság szinte vallásos áhítata voltak. A cél mindig csupán a hatalom megszerzése, ami együtt járt a közpénzek feletti öncélú rendelkezéssel. Orbán is ugyanezt a gyakorlatot folytatja, akárcsak az elődei, a történelem önmagát ismétli, az ország pedig egyre lejjebb csúszik a lejtőn, magával rántva lakóit is.
  3. Megoldást kell találni a civilizáció válságára is. Európa és az egész nyugati világ egymást felerősítő válságoktól szenved: gazdasági, pénzügyi, társadalmi, illetve energetikai és környezeti krízisen megy keresztül - hogy a politikai, demokratikus és kulturális válságról ne is beszéljünk. Ezek a jelenségek összefüggésben állnak egymással: nem csupán az államadósság nyilvánvalóan teljesíthetetlen visszafizetését kellene szajkózni, hanem sokkal inkább a reménytelenül zsákutcába jutott fogyasztói társadalom működőképes alternatíváját kellene kidolgozni.

A kérdés csupán az, hogy melyik problémát akarjuk megoldani a következő, 2014-es választások során. Ha mindössze az elsőre igyekszünk választ adni, azzal ideiglenesen enyhítünk ugyan a válságon... de valójában beragadunk ugyanabba mókuskerékbe, ahonnan most se vagyunk képesek kitörni.

Az első pontban foglaltak a második pontban vázoltak következményei. De valóban elegendő-e megoldani a második pontban leírtakat ahhoz, hogy felvehessük a harcot a harmadikban megfogalmazottakkal?

 

Nehogy már a nyúl vigye a puskát!

A valódi, elkötelezett, önmagát nem lejárató magyar értelmiségnek a harmadik pontban foglaltakra kellene összpontosítani a figyelmét. Az ellenzéknek alapvető tartalmi kérdésekben kellene állást foglalnia, mielőtt mindenféle stratégiai játszmákba bonyolódna és arról döntene, hogy felsorakozik-e a nyugati hatalmak és a pénzügyi piacok eszközének is tekinthető Bajnai Gordon mögé. Vajon milyen politikai platform képes harcba szállni az egymásba fonódó válságsorozattal? Mellesleg ez az alapvető kérdés a nyugati országok számára is: merre van a kiút a válságok sorából?

Sok válasz már itt hever a szemünk előtt. A magyar lakosság jó része a bőrén érzi a rendszerváltás óta oly sok csalódást okozó uralkodó rendszer, a piacgazdaság negatív hatásait. Ugyanakkor egyre többen fordulnak érdeklődve a környezetvédelmi, a vidékfejlesztési kérdések felé – vagy legalábbis az efelé mutató és egyre szaporodó gyakorlati kezdeményezések felé, amelyek például kisléptékű, közösségi mezőgazdasággal, vagy alternatív gazdasági rendszerek kialakításával kísérleteznek.

Ráadásul jelenleg jól megfigyelhető egyfajta ideológiai közeledés a népi és az urbánus Magyarország között. A kettő között húzódó szakadék a történelem során szinte áthidalhatatlan demarkációs vonalat jelentett: míg az előbbi jobbra húzott, a magyar nemzet és a magyar érdekek képviseletében, addig az utóbbi balra tartott, a demokrácia és a nyugat-szimpátia jegyében. Bár persze akadnak nehézségek és néha nem sikerül kizárni a politikai manipuláció gyanúját sem, mégis ezeknek a törésvonalaknak az áthidalása figyelhető meg az LMP berkein belül. Meg kell látnunk az ebben rejlő hatalmas lehetőséget. Csak Magyarországon történhet meg, hogy egy alternatív klubban rendezett összejövetel során egy légtérben legyen az alterglobalizáció kultikus figurájának számító José Bové, a még mindig Fidesz-tag, de már lemondott államtitkár, Ángyán József és az LMP képviselője, Szabó Rebeka. A két utóbbi szereplő nevéhez fűződik egyébként annak a botránysorozatnak a kirobbantása, amelynek különböző stádiumai során lelepleződött, hogyan használja a Fidesz a klientúra építésére az állami földeket, és hogyan vándorol azok jelentős része egy Orbán-közeli oligarchához. Az állami földek kapcsán José Bové szavaival élve ugyanakkor „páratlan lehetőség” is kínálkozik, hiszen több tízezer hektárnyi, jó minőségű termőföld sorsa felől születik most döntés. A lehetőséget azonban könnyen elmulaszthatjuk, hiszen 2014-ig védi csak moratórium a magyar földet az úgynevezett land grabbingtől, vagyis a külföldi befektetők spekulációs célú felvásárlásától. A magyar spekulánsoktól azonban nem véd meg minket a moratórium! Mindenesetre itt volna tehát az esély arra, hogy az egyik legfontosabb és az egészséges környezetet leginkább igénylő iparág, az élelmiszertermelés tekintetében egy újfajta berendezkedést valósítson meg az ország. Éppen ezért érdemes volna alaposabban szemügyre venni a vidékfejlesztési stratégiát, és azokat a kezdeményezéseket, amelyek a nemnövekedés elképzelései felé vezethetnek.

Mindemellett ne feledkezzünk meg a tényfeltáró újságírás és az olyan akciók nyomán támadó lendületes kezdeményezésekről, aminek szemléletes példája volt az LMP figyelemfelhívó megmozdulása tavaly nyáron Simicska cége ellen. Ennek visszhangjaként szédítő sebességgel került be a magyar közbeszédbe az oligarcha kifejezés.

A Magyarországon jelenlévő emberi, kulturális és természeti erőforrások kimondottan kedvező környezetet teremtenek egy új típusú mezőgazdaság, egy újfajta energetikai egyensúly és a 21. század kihívásaira válaszolni képes, alternatív gazdasági rendszer kialakításához. Mindez azonban csak akkor valósítható meg, ha sikerül kitörni a jelenlegi függőségi viszonyból és kikerülni a nyugat-európai érdekek bűvköréből. Ez ugyanakkor csak abban az esetben vihető véghez, ha merjük követni az izlandi példát: vagyis ha meg merjük teremteni a pénzügyi önrendelkezés feltételeit, visszaszerezzük a központi bank döntései fölött a demokratikus kontrollt és újragondoljuk az államadósság jelenlegi, csupán egyéni érdekeket követő visszafizetését. Ennek megvalósulásához pedig elengedhetetlen egy olyan ambiciózus politikai szerepvállalás, ami egyszerre nyújt védőszárnyat az állampolgároknak, visszaadva hitüket a jövőben, ám egyúttal gyökeresen át is alakítja a társadalmat.

Valójában minden tényező rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy a jelenleg fölénk tornyosuló nehézségekre megfelelő választ adhassunk: a várakozások, a szükségletek, a változási potenciál mind efelé mutatnak. Ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk és pusztán a rövid távú politikai játszmák szűkre szabott keretein belül keresgélünk, azzal egyre rontunk a helyzeten: a reménytelenség, a politikai közöny, a gyűlölet és az elszigetelődés tovább fog csak nővekedni.


Bajnai Gordon volna a „mentőangyalunk”? De milyen érdekek nevében száll a segítségünkre?

 Október 23-án, az ’56-os forradalom évfordulóján rendezett megemlékezés során Bajnai Gordon a Milla által szervezett, több tízezres tüntetés alkalmával állt elő a farbával, amikor kimondta az „Együtt 2014” varázsigéjét. A Bajnai által elindított Haza és haladás mozgalom, a Millával és az MSZP-hez kusza szálakkal fűződő Szolidaritással írt alá együttműködési megállapodást. A Nyugat lelkesen üdvözölte a mentőangyalnak kikiáltott politikust, aki talán visszaterelheti az országot a „helyes útra”, megmentve a „demokráciát” és a szent piacgazdaságot is. Az unalomig ismert szólamok...

Elszalasztottuk volna az alkalmat az igazi változásra? Talán még nem késő! De vajon mi volna a válasza a nyugati érdekcsoportoknak egy valódi átalakulás esetén?

 

Fordította: Balogh-Sárközy Zsuzsanna     

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések