Az elmosódott arculatú Nemzetközi Atomenergia-ügynökség

Kategória: 2012. november
Írta: Agnes Sinai
Találatok: 8067

Bécsben, az osztrák fővárosban, a Duna, egy autópálya-csomópont és egy magasvasút által közrefogott ultramodern városi környezetben székel a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ). A szögesdróttal körbevett, 4 500 irodahelyiségből álló monumentális épületegyüttes szívében, a kőlapokkal borított sivár előterű ENSZ-irodaház a házigazdája a nukleáris biztonságról rendezett konferenciának, amelyet a 2011. márciusi fukusimai katasztrófa után rendeztek meg. Az épület előtt diplomáciai rendszámmal ellátott autók parkolnak, és a bejáratokon csoportokba verődött hivatalosságok tódulnak be, hogy pillanatokon belül diszkréten elnyeljék őket az alsó szintre lesikló mozgólépcsők.

Fukushima un taux de radioactivité inquiétant pour les habitants et les employés de la centrale KordianAz emelvényről Jukija Amano japán diplomata beszél a 153 tagállamból összesereglett delegátusok előtt. Ő 2009 óta a NAÜ főigazgatója. Miniszterek, a nemzeti atomenergia-hivatalok és az atomipar képviselői, sugárvédelmi szakértők aggodalommal figyelik, hogy az atomenergia 2000-es években beharangozott újjászületését veszélybe sodorja a japán atombaleset. Jukija Amano nem kevesebbet remél, mint olyan „új korszak eljövetelét”, amikoris a nukleáris erőműveket egységes kritériumok alapján meghatározott fokozott biztonság jellemzi majd. Egyébként a NAÜ 2011 júniusa óta a Tokyo Electric Power Company (TEPCO) és a japán nukleáris biztonsági hatóság, a Nuclear and Industrial Safety Agency (NISA), által közölt információk összegzése alapján folyamatosan megnyugtató nyilatkozatokat közölt a hat fukusimai reaktor állapotának alakulásáról. A NAÜ, egy meglehetősen furcsa, egyedi szervezet, részben ellenőrzi, részben pedig terjeszti a nukleáris energiát, feladata tehát kettős és nehezen összeegyeztethető.

 

Atommal a békéért

A NAÜ Alapszabályának 2. cikke az alábbiak szerint határozza meg az Ügynökség céljait:  „Az Ügynökség arra törekszik, hogy felgyorsítsa és erősítse az atomenergia hozzájárulását a világbékéhez, az emberiség egészségéhez és jólétéhez. A rendelkezésére álló eszközök arányában gondoskodik arról, hogy az általa, vagy kérése, irányítása ill. ellenőrzése alapján nyújtott támogatást ne használják fel katonai célokra.”

Az Ügynökségen belül a hatás- és feladatkörök megoszlása az egyes országok nukleáris súlya alapján, és a diplomácia szabályai szerint váltakozó sorrendben, felváltva történik. Az Ügynökség létrejöttének körülményeire rávilágít Dwight Eisenhower amerikai elnöknek 1953-ban az ENSZ Közgyűlésen elhangzott beszéde, amely szerint „a leghatalmasabb pusztító erőket az emberiségnek áldást hozó erőkké lehet változtatni.”

Az „Atommal a békéért” koncepció, amely a NAÜ hivatalos szlogenjévé lett, igyekszik elleplezni a hirosimai és a nagaszaki atomtámadás borzalmát, s azt feltételezi, hogy az atomenergia békés és katonai célú felhasználása egymástól elválasztható. Joseph Rotblat, az egyetlen fizikus, aki kivonult a „Manhattan tervből” (ez volt a fedőneve az első atombomba előállításához vezető kutatási programnak) pedig figyelmeztetett: „A nukleáris energia békés és katonai aspektusa elszakíthatatlanul összefonódik egymással. Az a tény, hogy urániumalapú reaktorban lehetetlen elektromos energiát úgy előállítani, hogy egyidejűleg ne állítanánk elő a nukleáris fegyverek alapanyagául szolgáló plutóniumot, végeredményben azt jelenti, hogy vagy elpusztítjuk az emberiséget, vagy felhagyunk az atomhasadáson alapuló nukleáris energia előállításával.”[1].

A NAÜ-t 1957-ben alakították meg. A kor mérnökei az elektromos áram olyan mértékű bőségéről ábrándoztak, hogy az „túlságosan olcsó lesz majd ahhoz, hogy mérjék a fogyasztást” (too cheap to meter). Az atomkorszak utópiája a NAÜ felelősségévé teszi annak szavatolását, hogy minden nemzet osztozhasson az akkor még áldásosnak ítélt energia jótéteményiben, miközben támogatnia kell az egyetemes leszerelés ügyét is. 2012-ben a NAÜ egész szervezetének 333 millió eurós – azaz az osztrák főváros rendőrségének büdzséjével megegyező – nagyságrendű költségvetéssel kellene gondoskodnia arról, hogy a hasadóanyagok felhasználását ne lehessen eredeti rendeltetésüktől eltéríteni. A NAÜ 2 200 főt, köztük mintegy 250 ellenőrt alkalmaz, miután az ellenőrzés tevékenységének csupán egyik aspektusát jelenti. Ez jól mutatja mennyire szűkös eszközökkel kellene a feladatait megoldania: megfelelő információkkal kell rendelkeznie a 31 országban 429 működő és 145 leállított reaktor[2] állapotáról, továbbá, ellenőriznie kell az érintett országokban az erőművek közvetlen közelében létesített tározókban, továbbá a hasadóanyagok újrafeldolgozásával foglalkozó üzemekben tárolt, mintegy 42,2 millió köbméter, ezen belül 388.000 köbméter magasan sugárzó radioaktív hulladék[3] sorsát.[4]

Elvben a NAÜ alkotja meg a nemzetközi nukleáris biztonsági előírásokat is: az ember megvédéséről a sugárzás káros hatásaitól, a nukleáris balesetek megelőzéséről, a rendkívül sürgős beavatkozásokra történő felkészülésről szóló szabályokat. Miután azonban alapszabálya értelmében a NAÜ a tagállamoknak van alárendelve, gyakran kénytelen beérni a legkisebb közös nevezővel. Vajon az atomenergia dalos pacsirtái valóban a transzparencia, a közvélemény tájékoztatásának a szükségességéről énekelnek-e? Mindazonáltal viták idején a tanácsterem elhagyására szólítják fel az újságírókat. Noha soha nem mulasztják el hangsúlyozni az erőművek biztonságának ellenőrzésével megbízott felügyelők függetlenségét, magától értetődőnek tűnik, hogy az ellenőrzés feladatát nem választották el élesen a működtetés feladatától. A biztonságos működést csak egy belső ellenőrzésre bízták, így pedig óhatatlan az összefonódás. A nukleáris iparban működő vállalatok a jövőben is kulcsszerepet játszanak majd a balesetek megelőzésében és elhárításában”, véli Daniel Poneman, az USA energetikai ügyekért felelős helyettes államtitkára.

 

A Diablo Canyon-i atomerőmű is jó bizonyítványt kapott

Márpedig leszámítva a NAÜ-t, az ENSZ egyetlenegy szakosított intézménye sem támogatja egy olyan iparág fejlesztését, amelytől maga is erőteljesen függ. Ezáltal a nukleáris energiához fűződő gazdasági érdekek igen gyakran felülírják a szabályozási normákat. Utóbbiakat a piaci kilátások követelményeinek függvényében alakítják ki. Egyébként is, a NAÜ Kormányzótanácsában kizárólag a nukleáris technológia terén vezető szerepet játszó államok képviselői vehetnek részt. Ezen államok között szerepel Franciaország is, amely fontos pozíciókkal rendelkezik: a nukleáris biztonsággal foglalkozó főosztály élén Denis Flory áll, aki az időközben a Nukleáris Biztonságért felelős Hatóságot (ASN) irányító biztossá avanzsált Philippe Jamet helyébe lépett, a nukleáris energiát hasznosítók világszövetségét (WANO) az a Laurent Stricker irányítja, aki pályának nagyobbik részét az Éléctricité de France-nál töltötte. André-Claude Lacoste pedig a Nyugat-Európai Nukleáris Felügyelők Szövetségét (Wenra) irányítja, s ezenközben egyidejűleg Párizsban ellátja az ASN elnöki funkcióit is.

Eiszaku Szato, a fukusimai régió korábbi prefektusa szerint ez a fajta gyakorlat azt jelenti, mintha piromániásokra bíznák a tűzgyújtás feletti őrködést. „Ez egyet jelent azzal, hangsúlyozza, hogy a nukleáris energia terjesztésével és felügyeletével foglalkozók egyazon minisztériumban dolgoznak Ezt egy olyan szervezetnek nevezném, ahol a tolvajok és a rendőrök kollégák.”

Vajon nem ezért kerülhetett arra sor 2012 júniusában, hogy Gregory Jacko, az amerikai Nuclear Regulatory Commission (NRC) akkori igazgatója a NAÜ miniszteri konferenciáján bejelentse: a 104 amerikai reaktor ellenőrzését követően nem vált szükségessé egyetlen létesítmény leállítása sem, és még a szeizmikus geológiai árok fölé épült kaliforniai Diablo Canyon-i atomerőmű is jó bizonyítványt kapott? Minthogy az sem véletlen, hogy az európai atomerőművek stressztesztjeinek a lebonyolítását inkább az atomiparhoz közelálló Wenra-ban tömörülő nemzeti hatóságokra bízzák, mint egy független európai szakértőkből álló testületre. Tény, hogy a biztonsági előírásokat a NAÜ által szentesített rövid időtartamú önminősítési eljárásnak köszönhetően gyakorlatilag testre szabják Csernobiltól Fukusimáig mindenkor csökönyösen azt bizonygatják, hogy a katasztrófák az adott ország speciális helyzete miatt következett be, s elhallgatják a balesetek által feltárt szerkezeti hiányosságokat. Más szóval: a csernobili balesetre csak a szovjet blokkban kerülhetett sor, Fukusima pedig szerencsétlen módón a cunami útjába esett.

Egyebekben a NAÜ jó kapcsolatokat ápol a nukleáris berendezéseket gyártó 46 országot tömörítő csoporttal, ami az atom barátainak klubjaként működik. Ez az 1974-ben megalakult nem-hivatalos szervezet önállóan dönt azokról a feltételekről, amelyek a hasadóanyagok vagy nukleáris berendezések exportja esetén a nukleáris proliferáció veszélyét hivatottak csökkenteni. A csoport mindenesetre egy alkalommal kivételt tett és eltért saját szabályaitól, nevezetesen engedélyezte, hogy India az USA és Új Delhi között létrejött megállapodás alapján nukleáris technológiát importáljon, noha az utóbbi ország nem részese az Atomsorompó-egyezménynek (NPT), aminek következtében nem veti magát alá teljes mértékben a NAÜ garanciarendszerének. A Nobel-békedíjas Mohamed el Baradei, a NAÜ akkori főigazgatója, mindenestre egyetért az eljárással: „Úgy véltem, hogy ezzel a magállapodással mindenki nyert, mivel kedvezett a fejlődésnek, miközben jótékonyan hatott a fegyverzetellenőrzés ügyére is. India számára hozzáférhetővé tette a nyugati nukleáris technológiát, ideértve e technológia biztonsági előnyeit is. Utóbbi fontos dolog, ha figyelembe vesszük, hogy India milyen ambiciózus program megvalósítását tűzte ki célul. Noha India nem lesz részese az NPT-nek, de a NAÜ által meghatározott biztonsági garanciák elfogadása a polgári célú létesítményekre vonatkozóan, valamint a nukleáris berendezéseket szállítók csoportja által megállapított feltételek elfogadása révén India közelebb került e rendszerhez.” A megállapodás anyagilag rendkívül kedvező a szektor iparvállalatai számára, mindenekelőtt az európai nyomottvizes reaktort (EPR) szállító Areva, a Toshiba és a General Electric számára.

 

Jukija Amano az NAÜ jelenlegi főigazgatója

Az Atomsorompó-egyezmény (TNP) 4. cikke leszögezi, hogy a népek „elidegeníthetetlen joga” a nukleáris energia békés célú fejlesztése: Jelen szerződés egyetlen rendelkezése sem korlátozhatja a szerződés részeseinek elidegeníthetetlen jogát arra, hogy békés célzattal az atomenergiát a kutatás, a termelés és a felhasználás szolgálatába állítsák”. A nukleáris energia békés célú felhasználásának szószólójaként a NAÜ ambivalens helyzetben van, ugyanis egyidejűleg tölti be a nukleáris proliferáció akaratlan cinkosának és az annak megakadályozása felett őrködő csendőrnek a szerepét. Az USA Energiaügyi Minisztériumának a felügyelete alatt működő Oak Ridge Laboratórium urándúsítással kapcsolatos rekonstrukciós kísérletei szerint bármelyik államnak, amely békés célokat szolgáló atomreaktorral rendelkezik, lehetősége van arra, hogy a NAÜ ellenőrzését kijátszva, titokban, újradúsítással nukleáris fegyver előállítására alkalmas mennyiségben plutóniumot állítson elő.

Irán 2011. szeptember 18-án nyitotta meg első polgári célú nukleáris létesítményét, amelynek 1975-ben Bouchehrben megkezdett építése az Irakkal folytatott háború (198088) miatt félbeszakadt. A Roszatom, az orosz föderáció ügynöksége, újra elkezdte a munkálatokat, és a két állam a NAÜ égisze alatt kétoldalú megállapodást írt alá. Az USA bécsi nagykövetségének július 9-i, a NAÜ mellett működő amerikai misszióvezető által aláírt távirat szerint, amelyet a WikiLeaks hozott nyilvánosságra, Jukija Amano az NAÜ jelenlegi főigazgatója közelebb áll az USA-hoz és Izraelhez, mint elődje, El Baradei. Utóbbi Irán és a NAÜ között „közvetítői” szerepet töltött be, míg Jukija Amano magát „pártatlannak” tekinti. Amano ellenszolgáltatásként azt reméli, hogy az Egyesült Államok növelni fogja a NAÜ pénzügyi támogatását. Az elmúlt hónapokban a NAÜ mind gyakrabban figyelmeztetett, hogy Irán gyanús műveleteket folytat. 2012. február 22-i közleményében Amano még erőteljesebben fogalmazott. Csalódottságának adott hangot azzal kapcsolatban, hogy Irán megtiltja a NAÜ ellenőreinek belépését a parchini katonai létesítmény területére. Ez az újfajta magatartás csak további tápot adott az amerikai sajtónak az iráni rezsimmel szembeni harcias fellépésre.

A beszélgetésünk alatt nagy műgonddal jegyzetelő sajtófőnökasszony felügyelete alatt találkozunk a garanciákkal foglalkozó főosztály egyik névtelenségbe burkolódzó szakértőjével. Azt magyarázza nekünk, hogy az ügynökség „sötétben tapogatódzik”, hiszen „az elemzésre kínálkozó adatok megsokszorozódásának fényében a hiteles információ azonosítása igazi kihívás”. A NAÜ garanciákkal foglalkozó főosztálya egyedül 2010 folyamán 17 000 jelentést és nyilatkozatot készített, 440 000 nukleáris anyagokkal kapcsolatos tranzakciót jegyzőkönyvezett, több száz mintát és 377 műbolygók által készített felvételt elemzett, s a nagyközönség számára hozzáférhetővé tett 3 000 cikket közölt.[5]

Amikor Abdul Qadeer Khan pakisztáni fizikus 1974-ben ellopta az uránium dúsítására használt centrifugák technológiáját, a cinkosságok olyan láncolatára derült fény, ami lehetővé tette az olyan országok számára, mint Líbia, Irán és Észak-Korea, hogy titkos utakon centrifugákhoz jussanak. A NAÜ tiltott anyagokat számon tartó adatbankjának nyilvántartása 1993-tól 2004-ig 650 olyan esetet jegyzett fel, amikor hasadóanyagokat csempésztek. A hasadóanyagok világméretű elterjedése következtében megnövekedett veszély nem vezetett a NAÜ idevágó jogosultságainak a kiterjesztéséhez, noha önmagát az Ügynökség felruházta kiegészítő jellegű kompetenciákkal és eszközökkel. Ilyen lépés volt a vámellenőrök alkalmazása. Az Ügynökség kérte továbbá, hogy nyissanak elkülönített költségvetési fejezetet a hasadóanyagok nemzetközi kereskedelmével kapcsolatos információk gyűjtésére és nyilvántartására. Az államok szuverenitása azonban akadályozza a helyszíni ellenőrzéseket. Egyedül a Biztonsági Tanács jogosult a NAÜ hatáskörének bővítésére, amit Irán ellenőrzésével összefüggésben részben meg is tett.

 

A krónikus sugárkitettség kockázatai

A bécsi épületegyüttes hajócsavarra emlékeztető toronyházában kapott helyet a radioaktív sugárzás hatásaival foglalkozó ENSZ Tudományos Bizottság, az UNSCEAR (United Nations Scientific Committee on the Effect of Atomic Radiation), amelyet 1955-ben alakítottak meg. Wolfgang Weiss, a Bizottság elnöke magyarázza el nekünk a sugárzás egészségre gyakorolt hatásának kockázataival kapcsolatos értékelés módszereit. Sievert svéd fizikusról elnevezett sievertben (Sv) mérik az ionizáló sugárzásnak való kitettséget. Franciaországban a nukleáris iparban, az orvosi radiológiában foglalkoztatott dolgozók kitettségének hatóságilag megállapított határértéke évi 20 ezrelék sievert, (mSv/év), ami rendkívüli esetben 100 mSv/évre növelhető. A nagyközönség számára megállapított határérték évi 1 ezrelék sievert. Wolfgang Weiss szerint azonban az évi 200 ezrelék sievert alatti kitettség nem jelent számottevő veszélyt. „Megítélésünk szerint a kockázat és a sugárdózis között lineáris az összefüggés. Évi 1 000 ezrelék sievert 10 százalék kockázatot, míg évi 100 ezrelék sievert dózisnak való kitettség csak 1 százalék kockázatot jelent. Következésképpen a fukusimai atomerőmű 100 mSv/év sugárdózisnak kitett 100 dolgozója közül egyetlenegynek kell számolnia a rák kockázatával.” Ez megdöbbentően leegyszerűsített számtan. A UNSCEAR egyszerűen azon mesterkedik, hogy alábecsülje az „alacsony”, de krónikus dózisok hosszú távú kockázatait. A bizottság a csernobili atomkatasztrófa következményeiről szóló 2008. évi jelentésében kiszámolta, hogy a baleset miatt 6 000, köztük 15 halálos kimenetelű pajzsmirigyrák lépett fel. Weiss úgy véli, hogy a Csernobil környéki térségekben a rákbetegség okozta elhalálozások aránya nem nagyobb annál, mint ha ez a nukleáris baleset be sem következett volna. A csernobili katasztrófa „felszámolóival”[6] kapcsolatban a UNSCEAR azt állítja, hogy 5 300 fő közül mindössze 28-at ért halálos erejű sugárzás.

A sugárzás hatásainak hosszú távú következményeinek a figyelemmel kísérése és epidemiológiai tanulmányok készítése érdekében az UNSCEAR mindösszesen négy főt foglalkoztat, valamint külső szakértőket vesz igénybe. Ezt a bizottságot, amely titkokban végzi a munkáját eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy figyelemmel kísérje a hirosimai és a nagaszaki atomtámadás áldozatainak egészségi állapotát. „Az akkori szélsőséges és különösen erős sugárzás alapján következtettek a millisievert okozta sugárfertőzés mértékére, és ez az, amit most a krónikus sugárkitettségi körülményekre kívánnak alkalmazni”, jegyzi meg Yves Marignac, a WISE-Paris[7] igazgatója. A sugárvédelemre vonatkozó besorolások csak rosszul alkalmazhatóak a nukleáris erőműveket ért balesetekre, amelyek hosszantartó sugárzást okoznak. Az energetikával és nukleáris kérdésekkel foglalkozó független szakértő szerint a sugárvédelemmel foglalkozó tudósok immáron ötven esztendeje lebecsülik a sugárzásnak való tartós kitettség következményeit: „A nemzetközi tudományos közösségnek már korábban foglalkoznia kellett volna ezzel a kérdéssel, ám erre nem nyílt lehetősége és jelenleg sem történik semmi, annak érdekében, hogy a tartós sugárkitettség kockázatait komolyan felmérjék és főleg, hogy az ebből következő változásokat kikényszerítsék. Márpedig az egészségügyi helyzet minden sugárfertőzött területen romlik. Milyen szerepet játszik a sugárzás ebben a romlásban? A tudományos közösséget terheli a felelősség azért, hogy nem teremti meg a maga számára e tudás megszerzéséhez szükséges feltételeket.”

Az UNSCEAR feladata lenne egy ilyen természetű és nagyon várt tanulmány elkészítése a fukusimai térséget ért sugárzás következményeiről és hosszú távú hatásairól. A térség lakosainak azonban 2013 májusáig, a jelentés közzétételéig várniuk kell arra, hogy megtudhassák, milyen nagyságrendű sugárzás érte őket, továbbá, hogy milyen mértékben sugárfertőzöttek az élelmiszerek.

A nukleáris balesetek és az atomháborúk áldozatai számára létfontosságú sugárvédelem felvizezett tudománya olyan bizottságok hatáskörébe tartozik, amelyeknek leágazásai az ipar világával és a hivatalos szakmai ügynökségekkel ápolt kapcsolatokra utalnak. Az 1928-ben alapított Sugárvédelmi Nemzetközi Bizottság (CIPR), amelyet azért hoztak létre, hogy megállapítsa a radiológiával kapcsolatos elővigyázatossági normákat, napjainkban az a szaktekintély, amely meghatározza annak a sugárdózisnak a felső határát, amely a lakosság, továbbá az atomiparban foglalkoztatottak számára még elviselhető. A Bizottságban a nemzetközi szervezetek képviselői mellett ott ülnek az ipar olyan reprezentánsai, mint pl. Natalia Sandala asszony, az orosz atomipari konglomerátum, a Roszatom pr-felelőse, a francia Atomenergia-ügyi Kormánybiztosság (CEA), vagy a francia EDF vállalatcsoport által delegáltak. A CIPR nyomdokaiban járva, a japán hatóságok sugárvédelmi előírásai lazábbak, mint a Szovjetunió által 1986-ban elfogadottak.

A fehéroroszországi Minszkben székelő Belrad Intézet elégtelennek minősíti ezeket a normákat. Megjegyzi, hogy azok a belorusz gyerekek, akik 2o becquerel/kg határértékben sugárfertőzött élelmiszert fogyasztottak, szív- és érrendszeri betegségekben szenvednek. A francia fizikusról, Henri Becquerelről elnevezett mértékegység azon spontán átalakulások, bomlási jelenségek másodpercenkénti előfordulását méri, amelyek egy adott sugárzó anyagon belül történik és amely következtében az anyag sugároz. Japánban a nukleáris balesetet megelőzően ez a küszöbérték egy kilogramm élelmiszerben mintegy 1 becquerel volt. Ezt a küszöbértéket a baleset másnapján ötszázszorosára emelték, majd 2012. április 1-én 100 bq/kg-ra vitték vissza. E magas küszöbérték miatt a rizst és a zöldségfélék zömét sugárfertőzés-mentesnek nyilvánították. Ezeket manapság is forgalmazzák a piacokon.

Mindez olyan nemzetközi fórumok jóváhagyásával történt, mint a NAÜ, vagy az Egészségügyi Világszervezet (WHO). A két szervezetet egyébként is összeköti egy 1959-ben született külön-megállapodás. A WHO Independent nevű honlap szerint ez a magállapodás a magyarázata annak, hogy a WHO igyekezett erőteljesen alábecsülni Csernobil majd Fukusima következményeit, és különös módón híján van a közegészségügyet fenyegető veszély elleni fellépéshez szükséges eszközöknek. „Az elmúlt húsz év során a csernobili sugárfertőzött övezet vonatkozásában nem került sor egyetlen valamirevaló szociális vagy egészségügyi program kidolgozására és megvalósítására, ráadásul a hasadóanyagokat birtokló országokban nincsenek, vagy csak ritkán készülnek epidemiológiai tanulmányok.” A hivatalos doktrínák ketrecébe zárva a nukleáris energia kockázatairól szóló információkat módszeresen összezavarják vagy lekicsinylik. A nukleáris katasztrófákért felelősök pedig büntetlenül megússzák.

            * A szerző újságíró, a Pillantás az Antropocén korra Intézet társalapítója. (Az antropocén kor az embernek a természeti környezetbe történő beavatkozása által jellemzett földtörténeti kor, amely a 18. században, az ipari forradalommal vette kezdetét. A fordító megjegyzése.)

 

Fordította: Forgács András

A nukleáris hulladékok

A NAÜ előtt megoldhatatlan problémák tornyosulnak. Miként lehet megoldani az erősen sugárzó hulladékok közbülső kezelését, végérvényes geológiai elhelyezésük előtt? (l. a fenti cikk 3. sz.lábjegyzetét) Ha egyáltalán nem épülne újabb erőmű, a 429 működő reaktor ez esetben is folytatná az elhasznált fűtőanyag „éves adagnyi“ termelését, amelynek felhalmozódó mennyiségét a NAÜ erős szépítéssel „nagyjából állandónak”[1] ítéli. Ezek a hulladékok, amelyeket ún. hűtőmedencékben tárolnak, összesen 250 tonnára becsült mennyiségben tartalmaznak plutóniumot. Ez a mennyiség azonos a földkerekségen katonai célokból tárolt plutóniuméval és 50.000 nukleáris robbanófej előállítására elegendő.[2]

Egy 1 000 megawatt teljesítményű nukleáris reaktor a működése során évente 230260 kilogramm plutóniumot termel, miközben egy atomfegyver előállításához mindössze 5 kg plutóniumra van szükség. A plutónium egy részét, nevezetesen a 20 ezer év felezési idejű PU 239-et bizonyos típusú könnyűvíz reaktorokban uránoxid és plutónium keverékeként (MOX) újra felhasználják fűtőanyagként. Ilyen típusú a fukusimai 3. számú reaktor, vagy a Flamanville-ben létesítendő nyomottvizes európai reaktor. Rendkívül mérgező fűtőanyagról van szó, amelyet az 1980-as években az Electricté de France (EDF) és a Cogema[3] vezetett be, és amelyet napjainkban a francia Areva vállalatcsoport forgalmaz. Ebből az anyagból tizedmilligrammnyi mennyiség belélegzése halált okoz.[4]

Hivatalosan a MOX azt a célt szolgálja, hogy a plutóniumkészletek újrafeldolgozásával csökkentsék azok felhalmozódását, s egyben igazolják az újrafeldolgozással foglalkozó leányvállalat létjogosultságát is. Egyébként az atomipar számára nyereséges vállalkozásról van szó. Eközben semmibe veszik, hogy az Európán át vasúton és hajón, konténerekben a tengerentúlra, Japánba szállított anyagnak való kitettség milyen súlyos kockázatot jelent a munkavállalók számára.

Az Arevan MOX-ot érintő exportstratégiája növeli az anyag eltérítésének a veszélyét. 1994-ben az ellenőrzés elmulasztása miatt 70 kilogramm plutónium „halmozódott fel” Japánban, Tokai város MOX fűtőanyaggal való ellátására szakosodott üzemének ún. távmanipulációs részlegében. Hasonló jellegű incidens történt 2009-ben a franciaországi Cadarache-ban (Bouches-du-Rhone megyében), ahol mindenféle elszámoltatás nélkül több tucat kilogrammnyi plutónium maradt a távmanipulációs dobozokban.  



 Az Atomsorompó-egyezmény

 Az 1968. április 1-jén, a hidegháborús viszonyok közepette aláírt egyezmény az atomfegyverek elterjedésének megakadályozásáról (angol rövidítése: TNP) azt a célt tűzte ki, hogy megakadályozza az atomfegyverek és a kapcsolódó technológiák elterjedését, elősegítse a leszerelést, s egyidejűleg lehetővé tegye a szerződés részeseinek a nukleáris technológiák békés célú felhasználását. Az egyezmény 3. cikkelye előírja, hogy az atomfegyvert nem birtokló államok csak abban az esetben juthatnak hozzá nukleáris hasadóanyagokhoz és technológiákhoz, ha lehetővé teszik a NAÜ számára, hogy ellenőrizze: atomprogramjaik kizárólag békés célokat szolgálnak.

A TNP megkülönbözteti az atomfegyvert birtokló (have) és azt nem birtokló (have not) államokat. Az atomfegyverrel rendelkező államok (EDAN), nevezetesen az Egyesült Államok, Oroszország, az Egyesült Királyság, Kína és Franciaország, ellentétben az atomfegyverrel nem rendelkező államokkal (ENDAN), mindenkor jogosultak azok birtoklására.

A nemzetközi jogban egyedülálló különbségtételről van szó, hiszen az elvben valamennyi szuverén államot egyenjogúan kezel. Az Atomsorompó-egyezmény szerint nem mindörökre szóló állapotról van szó. Számos ENDAN ország számára az atomfegyverek és technológiák elterjedését tiltó szigorú rendelkezések csak abban az esetben elfogadhatóak, ha az EDAN országok példát mutatnak és tiszteletben tartják saját korábbi, leszerelésre vonatkozó kötelezettségvállalásaikat. Márpedig az utóbbi tekintetében nem történt előrehaladás. Hans Blix, aki 1981. és 1997. között a NAÜ főigazgatója volt, az Atomsorompó-egyezmény egyetemessé tétele érdekében olyan új szerződés létrehozását szorgalmazza, amely egységesen megtiltja a hasadóanyagok katonai célú előállítását, feltéve, hogy az EDAN országok példát mutatnak.[1].

Izrael, India és Pakisztán sohasem írták alá az Atomsorompó-egyezményt, és noha atomfegyverekre tettek szert, megtűrik őket kereskedelmi partnerekként, amennyiben polgári célú projektekről van szó.



[1] Hans Blix: Why Disarmament Matters ( Miért fontos a leszerelés?). Massachusetts Institute of Technology Press, Cambridge (Massachusetts), 2008.






[1] NAÜ éves beszámoló, 2010, 83. old.

[2] Franck BarnabyShaun Burnie : Planning proliferation : the global expansion of nuclear power and multinational approaches  [Az előre eltervezett elterjedés, a nukleáris energia globális expanziója és a kapcsolódó nemzetközi megközelítések]. Beszámoló a Greenpeace részére. Amszterdam, 2010. május.

[3] Compagnie générale des matières nucléaires, jelenlegi elnevezése Areva NC (NC = Nuclear Cycle), az Areva leányvállalata.

[4] IRSN, Fiche radionucléide du plutonium (a plutónium nukleáris sugárzástérképe), 2007.

 
 


[1] Joseph Rotblat: Nuclear Proliferation: arrangements for international control (A nukleáris proliferáció: megoldások a nemzetközi ellenőrzésre). Megjelent a Nuclear Energy and Nuclear Weapon Proliferation c. kiadványban (Nemzetközi Békekutató Intézet, Stockholm, 1979).

[2] Mycle SchneiderAntony Froggatt, Julie Hazemann közreműködésével: The World Nuclear Industry Status Report 2012 (2012. évi jelentés a világ nukleáris iparának a helyzetéről). (PárizsLondon, 2012. július, www.enerwebwatch.eu).

[3] Rendkívül erősen sugárzó és hosszú felezési idejű 233-as és 235-ös urániumhamuról és plutóniummaradványokról van szó.

[4] Rapport d’ensemble sur la technologie nucléaire 2011 (2011 évi összegző jelentés a nukleáris technológiáról). NAÜ, Bécs, 2011. július 29.

[5] A NAÜ 2010 évi jelentése.

[6] Így nevezik azokat a katonákat, tűzoltókat és műszakiakat, akiket az erőműben keletkezett tűz elfojtásával, az erőmű és környezete biztonságának a megteremtésével bíztak meg.

[7] WISE-Paris: World Information Service on Energy [Energiáról Információt Szolgáltató Központ], az atomenergiát ellenző szervezetekhez közelálló dokumentációs központ. 1983-ban alapították.