A nacionalizmus szerepe Csehszlovákia felbomlásában

Kategória: 2013. április
Írta: Jan Kavan
Találatok: 5531

Hölgyeim és uraim, kedves barátaim és kollégáim!

Csehszlovákia feldarabolásáról szeretnék beszélni, egész pontosan az 1992-es kettéosztásáról. Mielőtt azonban erre rátérek, szeretném azt az elméleti keretet vázolni, amit mondandóm során fel kívánok használni.

A tudományos könyvekben megtalálhatóak a nacionalizmus különböző modelljei. Én az európai nacionalizmus 18. százada óta ismert két különböző megközelítésére szándékozom utalni:

 

  1. 1.A polgári modell, ami a Francia Forradalomban bukkant fel

muchaEbben a modellben a nemzet egyenlő a népességgel, ami az adott közösség egészét kiteszi. Ez a megközelítés köztársasági jellegű és az állampolgárságra helyezi a hangsúlyt. Mindazok az állam polgárai, akik a közösség területén születtek és azonos nyelvet beszélnek. (Ez a ius soli elv.)

A ius soli (ami annyit tesz: a terület szerinti jog) jogelv alapján elismerésre kerül a nemzetiség vagy az állampolgárság mindazon egyének számára, akik az adott állam területén születtek. A 19. század fordulóján a nemzetállamok általában annak alapján sorolták be magukat, hogy az állampolgárságot a ius soli alapon, vagy a ius sanguinis, azaz a származás alapján adták meg.

A polgári modell így az etnikai kisebbségek asszimilációját erősíti, míg a vallást a magánszférába szorítja vissza. A nacionalizmusnak ez a formája tehát szorosan kapcsolódik a modernizációhoz és annak központi folyamataihoz, az iparosodáshoz, a városiasodáshoz és az államosításhoz. Az állam fontos szerepet tölt be a szükséges közös vonások – így különösen a közös nyelv – megteremtésében, erős és meghatározó intézmények működtetésével. A kötelező oktatás ennek a legjobb példája.

Felerősíti a köztársasági értékeket: az állampolgárok hatalmát, a nép-szuverenitást. A nemzeti közösséghez való érzelmi viszony az állampolgárok egyenlőségén, és a nemzeten, mint valamennyi állampolgár közös létesítményén alapul.

Alapvetően nem kirekesztő (háttérbe szorítja az etnikai és vallási hovatartozást), a nemzeti azonosulás nem politikai kérdés, így könnyen lehet megválaszolni olyan kérdéseket, hogy mi, mint nép, kik is vagyunk?

 

  1. 2.Etnikai modell, ami a német romanticizmusban gyökeredzik

Ebben a modellben a nemzet etnikai alapú, alapvetően ősi eredetű és nem a modernség megjelenési formájaként kerül előtérbe. Központi eleme a közös származás (a nemzet egy széles értelemben vett családhoz hasonló), és így a közös vér, a közös kultúra és a közös történelem kap nagyobb hangsúlyt. Jellemzi a régmúltba vesző mítoszok létrehozása, és nemzeti történelmi narratívák kitalálása. Hajlamos továbbá az etnikai kisebbségek kirekesztésére, mivel ezek nem tartoznak a többségi etnikumhoz. A nemzeti önmeghatározás a többségi etnikum önmeghatározása, és az állam etnikai államként jelenik meg. Hosszú távon problémákat okoz az etnikai kisebbségek helye és szerepe.

A hangsúly az identitáson, az etnikai önmeghatározáson van, így megfelel annak a politikai változásnak, amely 1989 után az identitást politikai kérdéssé erősítette fel. Az azonosulás felfogása lehet negatív vagy pozitív is. A negatív azt jelenti, hogy a kollektív identitás a különbségek meghatározására épül. Úgy határozzuk meg magunkat, hogy miben különbözünk másokhoz képest – a leggyakrabban pedig ezek a bizonyos mások történelmileg a legnagyobb hatást gyakorolták ránk, mint a németek, az oroszok stb. Így az önmeghatározást a másoktól való eltérés igazolja. Ez kiemeli, hogyha nem volna saját etnikai alapú hazánk, akkor csak nagyon gyengén bíznánk az állami intézményekben, mivel érzelmileg nem kötődnénk erősen a saját államunkhoz, se pedig más etnikai alapon létező államok polgáraihoz, akik szintén a ius sanguinis-on – azaz a származáson keresztül határozzák meg magukat. Az etnikai kisebbségek és legvégső soron az állampolgárok egyenlősége potenciálisan problémák forrása.

Az identitás pozitív felfogása elfogadja, hogy a különbözőség önmagában nem érték, és így az önmeghatározás igazolása ahhoz kapcsolódhat, hogy a nemzet valami szélesebb felfogású közösséghez tud hozzájárulni, például az emberiség egészéhez vagy Európához.

 

A nacionalizmus Közép-Európában

A 19. századi nemzeti/nacionalista újjászületések nagyrészt etnikai indíttatásúak voltak. Megszaporodtak a nemzeti konfliktusok, különösen a vegyes etnikumú területeken. Végső soron az államiságra törekvés összekapcsolódott azzal az elképzeléssel, hogy államiság nélkül maga a nemzet is elpusztulna, mivel kultúráját a politikailag uralkodó csoport hatása (németesítés, oroszosítás stb.) aláásná.

Emanuel Radl, cseh biológus, történész és filozófus a 20. század elején rámutatott, hogy ez a gondolat elméletileg az államot a lakosság kulturális csúcsteljesítményeként jelenítheti meg, de a gyakorlatban a kisebbségi nemzetiségek egyfajta megerőszakolásához vezet. Ennek megfelelően amellett érvelt, hogy éppúgy szét kell választani az államot a különböző államalkotó nemzetiségektől, ahogyan az államot az egyháztól.

 

A kommunizmus és hagyatéka

A kommunista rezsimek szándékosan államosították és kisajátították a nacionalizmust, mivel úgy vélték, hogy a nacionalizmus bizonyos formái az államot és ez által a szocialista rendszert erősítik. Ezért a hatalmon lévők az uralkodó nemzetet emelték ki és/vagy az állami nacionalizmus új formáit teremtették meg (jugoszlávok, szovjet emberek stb.)

A kommunizmus 1989-es összeomlása után tanúi lehettünk a kommunizmus előtti nacionalista narratívák és történelem visszatérésének. Az etnikai alapú nacionalizmus az államépítő folyamatok központi elemévé vált. (A balti államok, a volt Jugoszlávia területén megalakuló államok, az egykori Csehszlovákia utódállamai.) Szélsőséges esetekben az állampolgárságot nemzeti alapon állapították meg és ez együtt járt az etnikai kisebbségek alkotmányos kizárásával is (ez különösen Észtországra jellemző.) Kevésbé szélsőséges esetekben egy sor problémával járt a kisebbségek számára, pl. az oktatási vagy a nyelvhasználati kérdésekben.

Nem véletlen, hogy az etnikai alapú nacionalizmus elvezetett Közép- és Kelet-Európa utolsó többetnikumú államainak felbomlásához (Szovjetunió, Jugoszlávia, Csehszlovákia). Ma Európának felénk eső területein az országok etnikailag homogénebbek, mint az európai történelem során bármikor.

A kommunizmus pusztulásával új legitimizáló ideológiára volt szükség, hogy megszilárdítsa az új elitek autoritását és hatalmát. A piaci liberalizmus nem tudta betölteni az űrt, mert úgy teremtett győzteseket és veszteseket, hogy nem tudott mindenkinek kedvezni. Másrészt a demokrácia ezekben az országokban csak gyenge politikai kultúrára és múltra épült, és így nem tudta a kívánatos egyesítő hatást kialakítani. Ennélfogva a nacionalizmust csakhamar valamennyi új politikai párt magáévá tette. A populista nacionalizmust használta minden olyan párt, amelyik válogatás nélkül akarta választóit megszólítani.

 

A korábbi Csehszlovákia felbomlása

Csaknem közvetlenül az úgy nevezett „bársonyos forradalom” után népszerű jelszóként megjelent a „Vissza Európába!” felhívás. Logikailag ez abszurd volt, mivel sohasem hagytuk el az európai kontinenst, és bár az emberek csatlakozni akartak az Európai Unióhoz, oda nem lehetett visszatérni, lévén, hogy soha nem voltunk tagok. Azonban ez a jelszó világosan kifejezte az elkülönülés vágyát Kelettől vagyis Oroszországtól. A szándék az volt, hogy gyorsan távolodjunk el a ránk kényszerített idegen elmaradottságtól egy magasabb civilizáció, és természetesen a jólét felé.

De ezzel nem nagyon sikerült kialakítani a pozitív nemzeti identitás kereteit. Európát és az európai intézményi tagságot úgy fogták fel, hogy önmagában értéket hordoz, amit a nemzeti közösség a tagsággal fog elnyerni.

A gazdasági átmenet problémái elkezdték aláásni a társadalmi szolidaritás gyengébb formáit. Kezdetben csak a friedmani kapitalizmus legelszántabb támogatói tettek fel olyan kérdéseket, hogy minek is támogassuk anyagilag a gazdaságilag gyengébb etnikai csoportokat, mint például a szlovákokat? A gazdasági különbségek és a nemzeti határok egybeesése gyorsan a konfliktusok legjelentősebb forrásává vált – ebben a média döntő szerepet játszott.

A 90-es években a cseh tömegtájékoztató eszközök durván 90%-a egyértelműen jobboldali volt. Fiatal újságírók gyakran vettek át egykori kommunista lapokat, s meggazdagodva mindenáron az új tőkés rend védelmébe szegődtek. A demokratikus vagy erkölcsös viselkedésnek háttérbe kellett szorulnia, egészen addig, amíg a „forradalom” eredményei minden lehetséges visszafordulás ellen be nem lettek biztosítva.

A szlovák baloldali pártok parlamenti győzelme után, amikor a szlovákok először kezdték el kritizálni az országban kialakult szociális helyzetet, a cseh média a következő roppant egyszerű érveléssel átfogó kampányba kezdett:

  1. 1.A választási eredmények beigazolták, hogy a csehek és a szlovákok különböző értékeket vallanak. A szlovák társadalom keleti típusú, balkáni, szocialista, újbolsevik, balos. A cseh pedig nyugatos, kapitalista, jobboldali. A szlovákok a szocializmusra és a nacionalizmusra szavaztak, míg a csehek a reformokra, a jogokra és a polgári társadalomra.
  2. 2.A cseh oldal többé nem kívánja fenntartani a föderációt, tekintet nélkül a költségekre.
  3. 3.A közös államot fel kell osztani, de ezt úgy kell érteni, hogy a felosztást és a kiválást a szlovákok akarják, nem a csehek.
  4. 4.A cseh baloldal képmutató, nem törődik a közös állammal, s hasonlóan az 1948-as kommunistákhoz, a szlovákok segítségével akarja átvenni az uralmat az országban.
  5. 5.Aki Csehszlovákia felbomlását ellenzi, az meg akarja akadályozni az európai csatlakozást, fékezni kívánja kapitalista fejlődésünket és így végső soron a demokráciának okoz kárt.

Ezek az érvek meglehetősen egységesen jelentek meg, rájátszottak az emberek érzelmeire, félelmeire, előítéleteire, miközben nem engedték, hogy más vélemények megjelenjenek a nagyobb újságokban vagy az elektronikus sajtóban.

Kevéssel a választások után végzett közvélemény-kutatások kimutatták, hogy az egységes államot a csehek 29%-a és a szlovákok 11%-a támogatta, a föderatív államszervezetet a csehek 28%-a és a szlovákok 26%-a, a konföderációs modellt a csehek 5%-a és a szlovákok 31%-a támogatta, míg a független államok mellett a csehek 13%-a és a szlovákok 18%-a állt ki.

Václav Klaus pénzügyminiszter minden héten azt magyarázta szokásos sajtórovatában, hogy mind a csehek, mind a szlovákok érdeke az ország kettéosztása, s aki ezt ellenzi, az sérti a cseh nemzeti érdekeket.

Az 1990-ben megalakult Csehszlovák Szövetségi Köztársaság Szövetségi Gyűlése két házból állt, a Képviselőházból, és a cseh és szlovák részekből álló Nemzetek Házából. A Képviselőházban a jobboldalnak csupán 60 szavazata volt, szemben a baloldali, balközép pártok 79 szavazatával. A Nemzetek Háza cseh részében a jobboldal 37 szavazatra tett szert, a baloldal 31-re. A Nemzetek Háza szlovák részében a jobboldal 19 helyével szemben a baloldal 3/5-ös többséggel 56 helyet birtokolt. Mivel az alkotmányos szabályok nem engedték, hogy a cseh többség leszavazza a szlovák kisebbséget, nyilvánvaló volt, hogy a Klaus vezette kormány nem kaphatja meg a parlamenti többség jóváhagyását. Ez azt a kérdést vetette fel, hogy az ország felosztása nélkül egyáltalán bevezethetőek-e a kapitalista gazdasági reformok?

Ám a Nyugat még ma is azt hiszi, hogy Csehszlovákiát a nacionalista és elszakadáspárti szlovákok bontották fel.

A szlovák nacionalizmust a csehek folyamatosan vitatták és nevetségesnek látták, mondván, ennek az alapja a cseh bőség iránti irigység. A paternalizmust, fennhéjázást, felsőbbrendűséget, sőt lenézést is kifejező cseh nacionalizmust nem is tekintették nacionalizmusnak. A valamilyen formájú szlovák autonómiát támogatókat a cseh média „nemzeti szocialista” politikai erőként utasította vissza. Akik a cseh baloldalon nem értettek egyet, azokat nagyon hamar szembesítették azzal, hogy aki nem ellensége az ellenségemnek, az az én ellenségemmé válik.

Václav Bělohradský[1] egy interjúban rámutatott, hogy Csehszlovákia a demokratikus Európához tartozott, amikor politikailag az első és a második világháború idején megalakult. Az új cseh és szlovák köztársaságok etnikai államok, és az ilyen identitásokon alapuló államok Közép-Európában történelmileg veszélyesek. Kifejezte sajnálkozását, hogy „nem volt elég akaratunk a modern történelem magasszintű értékeivel bíró közös állam megvédelmezésére, ami sokkal fontosabb lett volna, mint a gyors gazdasági átalakulás”.

Nyugati barátaim gyakran méltatják Csehszlovákia bársonyos szétválását, összehasonlítva a Jugoszlávia felbomlását jellemző erőszakkal. Ezzel nem összehasonlítható dolgokat hasonlítanak össze. Dióhéjban, leegyszerűsítve: a szerbek a többi köztársaságban élő szerb kisebbségek sorsáért aggódtak, és ezért valamennyi szerb számára egy nagy Szerbiát akartak létrehozni. A szerbek nem gondolták egy percig sem, hogy a Jugoszláv Szövetség szétbomlása gazdasági előnyöket hozhat nekik, míg a cseh elit az ellenkezőjéről volt meggyőződve, és a föderációnak azért kellett eltűnnie, mert a sokkterápiát ellenző szegényebb szlovákok lefékezik a száguldást a tőkés fejlődés felé. Nyilván volt más tényező is, így például a csehek és a szlovákok a történelemben sosem ontották egymás vérét, nem úgy, mint a szerbek és a horvátok. Nem elhanyagolható, hogy a szerbek Horvátországban és Boszniában például bűnözőket is bevetettek, és elgondolkodtatók a tulajdonosi érdekek kérdései is (de ez egy más dolog).

 

Nacionalizmus és Európa

Jóllehet az EU-hoz való csatlakozás sikerült, de a bővítési folyamatnak nem sikerült kialakítania a szélesebb közösséghez tartozás érzését, ahol a nemzet értéke abban rejlik, hogy hogyan tud hozzájárulni ehhez a közösséghez. Az euroszkepticizmus – ha nem is egyenesen az eurofóbia – és ennek kihasználása a populista politika céljaira a negatív etnikai nacionalizmus végső győzelmét jelenti.

Néhány szerző eléggé meggyőzően érvel amellett, hogy a „nemzet” és a „nacionalizmus” olyan politikai eszközzé vált, ami szélsőséges viselkedést is elősegíthet, ha az egyének vagy csoportok bizalmukat vesztik értékeik és hatóságaik iránt. Véleményem szerint még a mai Cseh Köztársaságban is félnek az állampolgárok attól, hogy mit hozhat a jövő. Az önbizalomvesztés, a bizonytalan és kétes értékek, sőt a választási folyamatba vetett bizalom bizonyos mértékű elvesztése is megnyitották az utat olyan eszmék visszatérésének, mint a nemzet, a nacionalizmus, a nemzeti érdekek, a nemzeti identitás.

Röviden, a jövőtől való félelem – különösen a fiatalok és a munkanélküliek között – a külfölditől és minden idegentől való félelemmel kombinálva, s a valós értékek hiányában arra készteti az embereket, hogy keblükre öleljék a nacionalizmus legintoleránsabb formáit. Az emberek frusztrációja és haragja aztán olyan imaginárius ellenségek irányába fordul, mint a romák, a muzulmánok, a hajléktalanok vagy éppen a brüsszeli bürokraták, akiket minden társadalmi problémájuk okozójának tartanak. Ez a fejlemény aztán elősegíti új populista és nacionalista csoportok, sőt bizonyos szélsőségesek felbukkanását. Olykor ezek a csoportok politikai pártokat alkotnak, akik aztán néhány országban még viszonylagos sikereket is elérnek.

Úgy tűnik, hogy így olyan eszmék, mint a „nemzet” és a „nacionalizmus” könnyen felhasználhatóak különböző politikai tevékenységek eszközeiként, és itt irreleváns, hogy vajon a nemzet hozta-e létre a nacionalizmust vagy a nacionalizmusnak volt szüksége arra, hogy nemzetet teremtsen magának, ahogyan erről történészek és politológusok vitatkoznak már több mint két évszázada. Hadd említsem meg Hans Kohnt, aki „A nacionalizmus eszméje” (The Idea of Nationalism) című könyvében különbséget tett a progresszív, a francia forradalomban és az európai liberalizmusban és demokráciában gyökerező (nyugati) nacionalizmus, valamint az olyan reakciós nacionalizmus között, amilyet a náci Németország hirdetett. (Egyébként Kohn azt írta, hogy „a nacionalizmus mérge a 14. századi Bohémiából származik… onnan terjedt el egész Európában.” Egy cseh németgyűlölő rágalmazó írásra gondolhatott ekkor.) A mai Cseh Köztársaságban a nacionalizmus szélsőséges formái már nem a németek vagy a zsidók, még kevésbé a szlovákok ellen irányulnak, hanem szinte kizárólag a romák ellen.

Következtetések

Az etnikai nacionalizmussal, jobboldali populizmussal, rasszizmussal és idegengyűlölettel szemben az európai baloldalnak határozottan és szilárdan fel kell lépnie, még mielőtt túl késő lesz. Úgy vélem, hogy valamennyi progresszív erőnek a polgári (vagy másképpen progresszív) nemzettudatot kell támogatnia az etnikai (reakciós) nacionalizmussal szemben. Sőt még ennél is fontosabb, hogy terjesszük a pozitív nemzeti azonosságtudatot, rámutatva, hogy mivel tudunk Európához hozzájárulni. És én itt nyilvánvalóan a demokratikus, ökológiai felelősséggel bíró és különösen a szociálisan igazságos Európára gondolok, nem az önző bankárok és pénzügyi oligarchák uralta Európára. Nem fordulhatunk a globalizált világ összetettségétől az etnikai nacionalizmus egyszerű narratívája felé.

A baloldalnak le kell porolnia a hagyományos értékeit és a szélsőséges etnikai nacionalizmus, az idegengyűlölet és a rasszizmus elleni harc eltökélt harcosává kell válnia. Határozottan vissza kell utasítanunk azokat, akik elitista türelmetlenséget és gyűlöletet hirdetnek, de megértést kell mutatnunk azok iránt, akik nemzeti kultúrájukra és történelmükre úgy tekintenek, mint kívánatos szilárd pontokra a sokaknak zavarosnak mutatkozó, globalizált világban. A legfontosabb, hogy a társadalmi igazságosságot és minden polgár egyenlőségét hirdessük, függetlenül etnikai származásától, bőrszínétől vagy vallásától.

 

A felszólalás Bukarestben, „A nemzeti kérdés Közép- és Kelet-Európában” című konferencián hangzott el 2012. április 21-én. A felszólaló Jan Kavan a Cseh Szociáldemokrata Párt (ČSSD) tagja, 1998 és 2002 között cseh külügyminiszter, majd 2002 és 2003 között az ENSZ Közgyűlés elnöke volt.

 

 

Fordította: Kleinheincz Ferenc



[1] Híres cseh filozófus és szociológus.