A lázadás álma

Kategória: 2013. április
Írta: Evelyne Pieiller
Találatok: 5667

A maja naptár által beharangozott világvégének őrült sikere volt, noha persze mindez nem azt jelentette, hogy bolygónk lakóit tömegekben kergette volna pánikba a híres 21.12-es dátum. Sőt inkább azt figyelhettük meg, hogy a végzetes időpont környékén Franciaországban a szarkazmus volt uralkodó: „És Ön, Ön mit csinál a világ vége napján?” – érdeklődött negédesen egy reklámszöveg, míg a párizsi éjszaka plakátjai inkább hangsúlyosan pimaszkodtak a világvégével: F*uck a majákat! – Az optimisták éjszakáján, a Gaité-Lyrique bárban, vagy az Utolsó tánc a La Villette-ben. Szóval nem sokan hittek benne, de azért mégis meglepő, mennyit beszéltek róla? Mi az ördög miatt volt ennek ilyen visszhangja?

calendrier-maya2Nehéz nem észrevenni, milyen szoros kapcsolat van egy „válság” által sújtott ország általános nyugtalansága és a világvége jóslat iránti – bár csak gunyoros – figyelem között. Jobb időkben alighanem észre sem vettük volna a maja kalendáriumot. Egyébként, ha mindent összeszámolunk, amúgy is minden évre jut egy világvége-jóslat... A 2000-es évbe való átlépés idején a korabeli félelmeinket[1] remekül szimbolizálta az elkerülhetetlennek ítélt nagy informatikai „üzemzavar”, amely megbénította volna az egész világhálót. Azóta gond nélkül hozzászoktunk a régi varázskönyvekből előlépő legkülönbözőbb jövendölésekhez, melyek arra is figyelmeztetnek minket, hogy a biztonságát vesztett jelenkorunk a lehető legkevésbé mentes a millenarisztikus félelmektől. Napjainkban sokat hallunk Nostredamusról éppúgy, mint a Kolumbusz előtti amerikai civilizációkról.

Mindennek ellenére a valós tudásunk a millenarizmusról meglehetősen szerény, vagy ami még rosszabb, hemzseg a kiáltó tévedésektől. Pedig ha jól belegondolunk, akkor a millenarizmus valahogy mégis csak fontos nekünk – fontosabb, mint a maja kalendárium –, hiszen nem lehet véletlen és teljesen légből kapott, hogy a maják világvége számításai a gúnyolódáson túl is ilyen sikert arattak, és azt jelzi, hogy a hivatalos történészek szerint babonaságként megbélyegzett hit, valahol velünk él. Istennek hála, némely dolgokon már túlléptünk: „a nagy félelem” az ezredik év környékén? Hagyjuk ezt, a világvége mai felvetése meglepőbb, dinamikusabb és ezerszer felkavaróbb.

„A millenárisok azt tartották, hogy a fennálló világnak vége lehet – sőt vége lesz – egy nap, és ezután valami teljesen más fog felépülni”[2]. A millenarizmus a hitben gyökerezik: az apokalipszis témájából ered, keresztény olvasatában (mert a júdaizmusnak és az iszlámnak is megvan a saját változata) Isten országának eljövetelét hirdeti a földi világban, amely magával hozza az ezeréves békét, a Milleniumot.

A hiedelem a középkor „szektáiban” élt tovább egész napjainkig, és igen jelentős társadalmi mozgalmak épültek rá. Hiszen magának az Evangéliumnak az értékei szerint, a remény „a teljes és radikális változásban” – hogy a történész Eric Hobsbawmot idézzük – nem mindig elégedett meg a passzív várakozással, hanem arra is törekedett, hogy valósággá váljon, hogy értékeit érvényesítse a gyakorlatban, hogy a földi világban létrehozza a kezdeti kereszténység az emberek közti igazságosságra és az egyenlőségre épülő királyságát.

Ekkor már távol vagyunk a látomásos őrültek világától, noha még mindig a középkor stílusában szólnak ezek a hangok, amelyeket ma egyszerűen a millenarizmus fogalmához szeretnének kötni. Azonban jóval inkább a forradalmi romantikáról van szó. És ehhez köthetjük a XVI. században, a humanizmus és a reneszánsz korában megszületett nagy millenáris mozgalmat, Engels szerint „a Spartacus-felkelés és a nagy francia forradalom közti idők legnagyobb népfelkelését”,[3] ahogy Fridrich Engels írta: a német „parasztlázadást”, amelyet a beszédes „az egyszerű emberek felkelése” (1524-1525) néven is emlegetnek.

Ahhoz, hogy valóban értékelni tudjuk ennek a lázadásnak a villámcsapásszerű voltát és egyediségét, közelebbről szemügyre kell vennünk a kor mentális berendezkedését. A kor azon gyökeres változások ideje volt, amelyek azt jelezték, hogy a világ nem befejezett. Hogy gazdag, eddig elképzelhetetlennek vélt lehetőségek tárháza áll még előtte, hogy a fennálló rend nem természetszerűleg megváltoztathatatlan. Egyszóval, hogy minden lehetséges. Éppen egy ilyen „Új Világot” fedeztek fel a XV. század végén. 1521-ben jött az újabb megrázkódtatás: a pápai tekintélyt bíráló szerzetes, bizonyos Luther Márton kiátkozása. Az eddigi horizont gyökeresen változott meg: már máshogy is lehetett kereszténynek lenni, mint ahogy az elmúlt évszázadok ezt előírták.

Az új álmok egyszerre kérdeztek rá a feltárandó jövendőre és a megváltoztatandó jelenre. Az angol Morus Tamás 1516-ban írta meg az Utópia című művét, a Don Quijotét pedig 1605 és 1615 között publikálták először. A reformáció kierőszakolta, hogy magukat a szent szövegeket eredetiben olvassák – Luther lefordította németre az Új Testamentumot – és arra szólított fel, hogy ne tiszteljék a fennálló rendet, amennyiben azt nem tartják igazságosnak. Ezekben a gondolati keretekben, ebben az újfajta képzeleti világban találhatjuk meg a parasztfelkelés gyökereit. Azonban ez a nagyurak, papok, birtokosok elleni lázadás gyorsan radikalizálódott, amikor komolyan vette az evangéliumi remény szavait. A Konstanzi-tó partjaitól Svájcon, Lotharingián, Elzászon át Dél-Németországig felkeltek a bányában dolgozók, a parasztok és kézművesek. Mozgalmuknak a teológia egy doktora, bizonyos Münzer Tamás (1490-1525) adott szavakat, töltötte meg energiával, de szimbolizálta és vezette is. A felkelésnek természetesen voltak társadalmi és gazdasági okai is, de Münzer szavai és tettei olyan erős visszhangot keltettek, hogy a felkelést a „vallásos forradalmiság” irányába fordították: „Meddig alszotok még? (...) Isten nem fog tovább késlekedni, nektek is kötelességetek, hogy felemeljétek a fejeteket.”

Münzer számára Isten az, aki megveti a bizonytalanokat. A legfontosabb, hogy visszatérjünk a keresztény hit kezdeti radikalizmusához, amely magában foglalja a felkelés erőszakosságát is. Ilyen körülmények között kell újragondolnunk a politikai és vallási berendezkedést. A kiadott kiáltványuk igen meglepő dolgokat tartalmaz: a lelkészek választását, mindenkinek egyenlő jogok biztosítását, a nemesi privilégiumok végét... Ezt a millenarizmust, melynek Engels mellett a történész Ernst Bloch adta lelkes olvasatát[4], a „kimondott” eszmék megvalósításának bátorsága lelkesítette, a szép eszméké, melyeket csak a félelem – a félelem a hatalmasoktól, a félelem a gondolkodástól – ítélhet arra, hogy a valóságtól megfosztott üres szavak maradjanak.

De van valami, amit még fontosabb leszögeznünk: jóllehet, a felkelőket legyőzték és megölték, Münzert magát kivégzése előtt meg is kínozták, a millenarista reményt mindez nem tudta megsemmisíteni. Az alapvető egyenlőség és igazságosság álma még több ízben újjáéledt. Münster anabaptista teokratikus köztársaságában[5], ahol minden tulajdon közös volt (1534-1535), a levellerek Angliájában a polgárháború idején (1642-1648), akik a privilégiumok eltörléséért, a szabadnak és egyenlőnek született emberek természeti jogainak nevében a mindenkinek járó szavazati jogért küzdöttek... Persze őket is leverték. De céljaik és vágyaik, ahogy az anabaptistáké is, továbbra is hatással voltak szerte a kontinensen.      

Magától értetődőnek gondolhatnánk, hogy a mai Európa lelkesen üdvözli ezeket a korukat megelőző hősies forradalmárokat, akik a mi demokráciánknak oly kedves „egyenlőségéért” küzdöttek. Valójában nem ez a helyzet. Bár az Európa Tanács – melynek feladata lenne „az európai kulturális identitás” megerősítése – 1949-es megalakulása óta a legkülönbözőbb akcióprogramokat indította, és az unalomig ismételgette, hogy mennyire fontosnak tartja a „közös európai tudat kialakítása”[6] érdekében a kulturális és történelmi „információcserét”, ezekről a népi mozgalmakról soha egyetlen szó sem hangzott el a számtalan „föderációs” programban. Európa inkább ünnepli a Compostelába vezető Szent Jakab-útját (amely abban a megtiszteltetésben részesült, hogy ezt nevezték ki az első „európai kulturális útvonalnak”), vagy éppen a bájos Wolfgang Amadeus Mozartot.

Mégis, a nagy hallgatás ellenére, melynek célja az egyenlőség eszméjének[7] nevében vívott felkelések elfelejtetése, ez a régi álom újra és újra visszatér, még akkor is, ha napjainkban, eltérve eredeti céljaitól, keveredik valamiféle New Age képzeletvilággal. Ennek pedig az az ára, hogy összekeveredik a világvége a jelenleg létező világunk végével. Vajon a forradalmak végleg vereséget szenvedtek? Nem, a bukás csak akkor lenne végleges, ha megszűnne egy másik világba vetett szilárd hitünk is. Értelmezni ennek jeleit, új utakat keresni, utópiákban gondolkozni: úgy tűnik, ez nem a holnap gondja...

 

   Fordította: Balázs Gábor



[1] Ignacio Ramonet: Les peurs du l’an 2000 [A 2000-es év félelmei], Le Monde diplomatique, 2000. december.

[2] Eric Hobsbawm: Les Primitifs de la révolte dans l’Europe modern [Primitív lázadások a modern Európában], a szerző eddig kiadatlan előszavával, Pluriel, Párizs, 2012.

[3] Fridrich Engels: La Guerre de paysans en Allemagne [A német parasztháború], Editions Sociales, Párizs, 1974.

[4] Ernst Bloch: Thomas Münzer, théologien de la révolution [Münzer Tamás, a forradalom teoretikusa], Les Prairies ordinaires, Párizs, 2012.

[5] Vö. Marguerite Yourcenar: L’Ouevre au noir [Alkotás feketében], Gallimard, „Folio”, Párizs, 1976 ; Friedrich Dürenmatt: Les Anabaptits [Az anabaptisták], L’Age de l’Homme, Lausanne, 1994 ; Dieter Forte: Martin Luther et Thomas Münzer ou les Débuts de la comptabilité [Luther Márton és Münzer Tamás, avagy a könyvelés kezdetei], L’Arche, Párizs, 1973 ; Luther Blissett: L’Oeil de Carafa [Carafa tekintete], Seuil, Párizs, 2001 ; La Compagnie Jolie Môme: Faust et l’homme ordinaire [Faust és az egyszerű ember].

[6] Az Európai Unió Európai Tanácsának stuttgarti ünnepélyes nyilatkozata, 1983. június 19.

[7] Jóllehet, a Német Demokratikus Köztársaság Münzert saját hősei egyikének tekintette.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések