hu | fr | en | +
Accéder au menu

Technológiai (rém)álmok

Nem olyan régen piacra kerültek olyan elektronikus gépek, amelyek a háromdimenziós nyomtatók mintájára képesek tárgyakat előállítani. A fogadtatás lelkes, főleg azok körében, akik egy új ipari forradalom kezdetét látják bennük. De ne felejtsük el, miért is hozták létre a technológiai barkácsgépeket.

JPEG - 61.9 kio

 Ez lesz a XXI. század ipari forradalma: sok-sok dolgot, amit eddig boltokban kellett megvásárolni, ezentúl otthon is előállíthatunk a lézervágók, a 3D nyomtatók, a programozható maró- vagy esztergagépek segítségével (1) . Az új barkácsgépek technológiai szempontból mind ugyanazon az alapelven működnek: a mechanikus szerszámot egy program irányítja. A legismertebb változat úgy működik, mint egy nyomtató, de három dimenzióban: egy három tengelyen mozgó csővezetéken keresztül rétegesen építi fel a beprogramozott célnak megfelelően a végterméket, különböző lágy, majd keményedő anyagból, általában szintetikus gyantából. Kilincseket, zárakat, bicikliket és egyre többféle terméket lehet ma már otthon is gyártani.

Sok kreatív kisvállalkozás jött már létre, de alapvetően inkább amatőrök veszik és fejlesztik tovább, akik magukat Makersnek, azaz Gyártóknak nevezik. Az egész barkácsolós társaság a szabad felhasználású szoftverek világához tartozik, de nemcsak mint nézők, hallgatók, hanem mint gyártók, „csinálók”, aktív felhasználói az új technológiai lehetőségeknek. A legradikálisabbak azt remélik, hogy az ipari termelés „demokratizálódása” is lehetséges lesz, és ezzel véget lehet majd vetni a fogyasztói társadalom időszakának. Mások meg azt remélik, hogy a munka költsége annyira le fog csökkeni, hogy nem lesz érdemes a továbbiakban az ipart a harmadik világ országaiba kitelepíteni (2) . Ez utóbbi véleményt osztják azok az üzleti körök is, akik a Make (Gyártsd) lapot is kiadják, és évente több nagyvárosban rendeznek kiállításokat Maker Fair címmel. De elég, ha körbesétálunk egy ilyen kiállításon, hogy érzékeljük: a beharangozott forradalom körül nincs minden rendben.

A New York-i 2011-es Maker Fair, vagyis az önfoglalkoztatók kiállításának egyik nagy attrakciója a „Nyomdafalu” volt. Mintegy 20 standon a háromdimenziós RepRap nyomtatók és ennek különböző változatai voltak a slágertermékek. A Nyomdafalu mellett volt egy sokkal nagyobb pavilon is. Két olyan vállalat állított itt ki, amelyek a 3D nyomtatók beszállítói, és bemutattak a pavilonban néhány fejlett CNC (azaz számítógépvezérelt) gépet is. A többitől elkülönítve állt még egy stand, rajta nagy, piros-fehér felirat szólította meg a látogatókat: Tartsd meg az amerikai gyártmányt! Ezt az installációt az amerikai gyártók szövetsége és a fémipari dolgozók szakszervezete állította fel. A látogatókat arra kérték, hogy amerikai cikkek vásárlásával járuljanak hozzá a munkahelyek megtartásához az országban. A standon egy hölgy ugyanezzel az üzenettel kitűzőket osztogatott. Kérdésemre egy érdekes válaszhoz volt szerencsém. Csaknem belepirulva vallotta meg, ő is „ironikusnak találja, hogy éppen ezen a standon állítanak ki”. A kiállított gépek ugyanis nyilvánvalóan hozzájárultak a gyári munkahelyek tömeges leépítéséhez.

A cselédek és a munkások uruk távollétében is dolgozzanak becsületesen

Lézervágók, háromdimenziós nyomtatók, CNC-esztergák, mind azonos műszaki alapelv szerint működnek: a gépeket szoftveres utasítások mozgatják. Az elv történetét David F. Noble (3) dokumentálta kiemelkedő művében, a Termelőerők – az ipari automatizálás társadalmi történetében. A számjegyvezérlésű (N/C) gépek, amelyek később számítógépvezérelt (CNC) gépekké váltak, a hidegháború és az ipari konfliktusok idején születtek meg. A korai fejlesztési fázisokat a hadiipar finanszírozta. A technológiát nem csupán a szovjet kommunizmus elleni harc szempontjából tekintették fontosnak, hanem azért is, hogy a belső ellenséget, vagyis a különböző szakszervezeti aktivistákat lefegyverezzék. A szakszervezetek alkupozícióját ugyanis alapvetően az üzemi ismeretek monopóliuma adta.

Ezt a szaktudást már Frederick W. Taylor is a menedzserek ellenőrzése alá kívánta vonni. Taylor 1911-es A tudományos irányítás alapelvei című könyvében egyértelműen fogalmazott: „a vezetőnek a szaktudás és a hagyományos eljárások – amelyeket a múltban kizárólag a munkások ismertek – minden részletét össze kell gyűjteni, és ezekből kell egy sor szabályt, törvényt és eljárási rendet kidolgoznia, amelyek óriási segítséget nyújtanak majd a munkásoknak a napi feladataik elvégzéséhez”. Ez előtt a részlet előtt a könyv hosszan kitér azokra a módszerekre, amelyekkel a munkások megtévesztik a munkaadót, és elhitetik vele, hogy teljes erőbedobással, megfeszítve dolgoznak. Hogy felismerjék a lusta és nem becsületes dolgozót, Taylor azt javasolta, hogy dolgozzanak ki egy átlagos teljesítménymutatót, amellyel összehasonlíthatóvá válik a különböző munkások munkavégzése. De azok a fehérköpenyes mérnökök, akik a termelékenységet mérték, szintén sokba kerültek, ráadásul a munkások hamar rájöttek, hogy lehet kijátszani őket. Innét jött végül a megoldás: a gépekbe kell beépíteni az ellenőrzési feladatot.

Már a XIX. század elején Charles Babbage, brit matematikus több iparág megfigyelésére alapozva kidolgozott egy ügyes kis katalógust, amely arra volt hivatva, hogy garantálja: „a cselédek és a munkások uruk távollétében is becsületesen dolgozzanak”, és már akkor a „gépek meglepő előnyéről” beszélt az ellenőrzés területén. „A gépek kiválóan képesek ellenőrizni az emberi odafigyelést, lustaságot és hanyagságot” (4) . Babbage-t később a számítógép atyjának nevezték el, mivel ő gondolta ki először, hogy gépet lehet építeni a számolások precíz elvégzésére, sőt analitikai gépet is tervezett, és ehhez olyan lyukkártyákat talált ki, amelyeket egy évszázaddal később a numerikus számítógépeknél ténylegesen is használtak.

„Az automatizálás alapvető nehézsége − írja David F. Noble −, hogy a szerszámgépet függetlenné kell tenni, vagyis képessé arra, hogy a munkások beiktatása nélkül hajtsák végre a vezetők utasításait… Ebből következik a programozási feladat: olyan »változó« szoftver kialakítása, amely képes különböző termékeket gyártani, anélkül, hogy a munkásnak kelljen beavatkoznia és elvégeznie az átállítást egy új feladat elvégzéséhez és egy új termék legyártásához.”

Az N/C gépek azzal az ígérettel kecsegtettek, hogy teljesülhet velük ez a cél. Ha a gép mozgását a korabeli szoftverekkel, lyukkártyákkal lehetett volna irányítani, nem lett volna többé szükség a gépkezelők „rejtett” (tacit) tudására. Azt remélték, hogy a termelési folyamatot egy nap olyan munkások is irányíthatják, akiknek alacsony képzettségük van, vagy egyáltalán nem képzettek. A végső (rém)álom az volt, hogy létrejön egy munkások nélküli, teljesen automatizált gyár. Szükségtelen mondanunk, hogy a szakszervezet- és szakmunkás-ellenességen kívül más okok is szerepet játszottak az N/C gépek fejlesztésében: olyan termékek gyártása, amelyeket kézzel nehéz lett volna előállítani, a termelékenység és persze a technikai utópiák álmainak kiélése is fontos hatással volt a folyamatra.

Az MIT, a Massachusetts Institute of Technology mérnökei és számítástechnikusai jártak az élen az új gépek és szoftverek kitalálásában. A technikatörténészek és ipari szociológusok utólag kimutatták, hogy sokat vitáztak arról, egyáltalán ki lehet-e elégíteni a menedzserek és a mérnökök elvárásait. Pedig, mint azt David F. Noble írja, léteztek alternatív műszaki megoldások, amelyek éppúgy növelhették volna a termelékenységet, de nem iktatták volna ki a gép működtetőjének szaktudását, és így nem tolódtak volna el az üzemen belüli erőviszonyok. Ezekre a más utakra azonban nem léptek, mégpedig a szakszervezetek, a hadiipari megrendelők, a politikusok, az MIT kutatói és mások közötti erőpróba miatt. A döntés tudatosan irányult a munkafeladatok teljes leegyszerűsítése irányába. A technológiák fejlesztése mögötti szakszervezet- és szakmunkás-ellenes szándékok jól dokumentáltak, és nem képezik ma vita tárgyát a történészek között (5) .

A folyamatosságot valószínűleg felfedezhetjük sokuk családi történetében is

Azt állítom, hogy a technikatörténetnek a szakszervezet-ellenes múltja egy –freudi értelemben – „elfojtott emlék” a kiállításon részvevő „Gyártók” között. Így, amint az várható, ez az emlék csak torz, tagolatlan, sérült formában bukkan fel. Például az ipari hulladéktelepek vagy az elhagyott vastelepek megszállottsággal határos átalakítási programjában, vagy ahogyan Detroit – ha akarta, ha nem – az ipartalanítás szimbólumává vált. És ezért jelennek meg erről képek szinte vég nélkül a Make Magazine-ban, sőt a blogjaiban is (6) . Nem azt akarom mondani, hogy az itteni Makersek, Gyártók a munkásmozgalmak örökösei, sőt, ellenkezőleg, sokkal inkább a munkásmozgalom tagadásának történelmi termékei. A kapcsolat eléggé közvetlen, ha észrevesszük, hogy a magas színvonalú Gyártók között, aránytalanul sok az MIT diák és öregdiák. Jól felismerhető a kapcsolat a fehérköpenyes mérnökök – akiket a múltbeli konfliktusok idejében alkalmaztak – és a mai kisvállalkozói, önfoglalkoztató Gyártók között, akiknek aránytalanul nagy része felsőfokú végzettségű és jól fizetett szakember. A folyamatosságot valószínűleg felfedezhetjük sokuk családi történetében is.

Mivel eleve adott, hogy az ipartörténetnek erről a fontos aspektusáról „elfeledkeznek”, ezért érdemes felhívni a figyelmet az intézményi és kulturális folyamatosságra. Ez nyilvánvalóvá válik, ha megnézzük, hogyan mutatják be nekünk ma a 3D-s nyomtatókat. Az egyszemélyes gyártás híveinek visszatérő álma és persze a piaci reklámok egyik fő érve is, hogy ez az új technológia megóvhatja az embereket a munkanélküliségtől. Azt sugallják, hogy az utcára kerülő dolgozók önfoglalkoztató Gyártókká válhatnak. Úgy állítják be, mintha fejlődésről lenne szó, és a múlt ismétlődő, egyforma mozdulatokkal dolgozó „siketnéma” gyári munkásai helyett az önfoglalkoztatás visszahozza majd a szakértelmet és találékonyságot.

Amiről elfeledkeznek, az az, hogy a gyári munka kezdetben nem egyforma és ismétlődő mozdulatok sora volt, a munkások nem voltak „siketnéma” végrehajtók. Ennek tanúságát David Montgomery klasszikus tanulmánya igazolja a XIX. századi munkahelyekről. Egy sor iparágat valójában szerződéses munkacsoportokkal működtették. S bár nem rendelkeztek formális képzettséggel, de többéves inasévet és gyakorlatot igénylő szakértelemmel végezték munkájukat. Ez a munkásoknak jelentős működési függetlenséget biztosított a felügyelőkkel és menedzserekkel szemben. A legtöbb gyári munkás minden bizonnyal nem volt mesterember, s bár másképp, mint manapság – veszélyes, fizikailag kimerítő –, a munkájuk is nyomorúságos volt. De az biztosan hangsúlyozható: a mesterségbeli tudás nem kis mértékben jelen volt a gyárakban, s ennek eltűnése nem véletlenül következett be. Számos történelmi bizonyíték támasztja ezt alá. Valójában ezt a menedzsmenttudományt művelők első generációja is elismerte (közülük talán a legismertebb Andrew Ure). Ennélfogva azt mondhatjuk, hogy a gyári munkahelyek sivársága nagyrészt épp az olyan technológiának köszönhető, amelyekről ma azt mondják, visszahozza majd a gazdaságba a mesterembereket igénylő munkahelyeket.

Ez a munka világába tett történelmi kirándulás felveti a szellemi tulajdon kérdését a nagyvállalatokon belül. Catherine Fisk, az ipari jog történetének kutatója a legújabb könyvében kapcsolatot lát a dolgozók tudásának kisajátítása és a szellemi jogok megszilárdulása között az USA-ban. Bírósági eseteket tanulmányozott át a XIX. század elejétől a XX. század korai szakaszáig, amelyekben az alkalmazottak az ötletek tulajdoni jogain csaptak össze. A jogestek eredményei igen figyelemre méltóak.

Kezdetben a bíróságok megerősítették, ami a de facto gyakorlat is volt: a munkafolyamatban keletkezett ötletek és innovációk a dolgozók tulajdonában maradtak. A valamely munkahelyen megszerzett ismeretekkel a munkások maguk rendelkezhettek, ha más munkahelyet pályáztak meg. A munkaadók azon igényét, hogy a szabad, képzett és ráadásul többségükben fehér munkások szellemi képességeit is birtokolják, a bíróságok elutasították, mivel az az akkoriban még érvényben lévő rabszolgatartás jogára hajazott. De amikor a szaktudás fokozatosan átalakult összegyűjtött és dokumentált részfeladatok összegévé, az erőviszonyok átbillentek a vállalatok javára, és így azok lassan jogilag is tulajdonosaivá váltak a munkások találmányainak – a bíróságok és törvényhozók egyre inkább a cégeknek ítélték meg alkalmazottak ötleteinek és újításainak tulajdonjogát (7) .

Az újraelosztás nem lesz kedvező a „tömeg” számára

Jelenleg sok alternatív, kísérleti megközelítése van a szerzői jognak – a nyílt forráskódok, a művészek, akik a szabad megosztására, sőt átalakítására bátorítják a közönségüket (Creative Commons licencek) – és ezek alapvetően a munkások történetének ebbe a vonulatába tartoznak. Nem a szellemi tulajdon bírálói, hanem az alternatívák bírálói alkalmazták először ezt az egységesítő perspektívát, és egy sor kutató felhívta a figyelmet, hogy a köz számára hozzáférhető használati jogok és a nyílt forráskódok a munkások önkizsákmányolásához vezethet. Könnyen megtaláljuk ennek a jóslatnak az igazolását a „közösségi ötletbörzéken” alapuló üzleti modellekben (crowdsourced business models – a közösség, a tömeg végez el részfeladatokat, és csak egyesek, akiknek a munkáját felhasználják, kapnak fizetséget, és az sincs arányban a ráfordított idővel (8) ). Az Amazon crowdsourcing honlapon „dolgozó” átlagos fizetése – akinek mondjuk tárgyakat vagy személyeket kell felismernie különböző fényképeken – 1,25 dolláros, vagyis 1 eurós órabért tesz ki (9) .

Ugyanakkor az ötletek és innovációk tulajdonának a szabad vagy nyílt licenceken alapuló köztulajdona vagyis kollektivizálása néhány bérből élő sorsát tényleg javíthatja, amikor például ötleteiket el tudják adni a nagyvállalatoknak. Ez persze általában magasan kvalifikált dolgozók, elsősorban mérnökök esetében reális lehetőség. Ezekben az esetekben valóban nő a dolgozó mobilitása és „működési függetlensége”. Az új technológia hatásakor leginkább az a meghatározó, hogy melyik munkaerőpiaci szegmenset vizsgáljuk. Így vagy úgy, az új gazdasági és jogi viszonyokat a fizetett és munkaszerződésre épülő munkahely, és az önfoglalkoztató, vagyis fizetés nélküli munkák közötti szürke zóna kialakulása jellemzi. Halaszthatatlanul tanulmányozni kell tehát, hogyan is alakul majd mindez az egyszemélyes gyártás küszöbön álló „forradalmában”. Az a mód, ahogyan a magasan képzett illetve jól értékesíthető technológiai tudású, és ugyanakkor a vállalkozói szubkultúrákat is alkalmazni képes dolgozók ma megélnek, hamarosan általánosítható lesz a „való világban” bért keresők szélesebb csoportjára is.

A RepRap 3D-s nyomtatók hívei azt ígérik, hogy a munka világa alapvetően fog megváltozni. A Gyártók lelki szemeikkel már látják a minden konyhaasztalon futtatható, önmagát reprodukáló és univerzális gyárat, amikor a tulajdonosok „gyártósorokat” alakítanak ki önkéntes együttműködés keretében. Ennek a technológiai fejlesztésnek az egyik legismertebb képviselője Adrian Bowyer, akivel három évvel ezelőtt az angliai Bathban találkoztam. Megkérdeztem tőle, hogy mit gondol, az új technológia nem fog-e nyomást gyakorolni a dolgozók bérére. De igen, ez lesz a hatása – mondta –, de ez nem olyan rossz, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a dolgozóknak kevesebbet kell majd a boltokban vásárolniuk.

Bowyer tömör válasza kijózanító. Szavaiból egyértelműen kiviláglik az a társadalmi háttér, amelyet az önfoglalkoztató keretek közötti digitális gyártás hoz el már a közeli jövőben: az új technológia teremtette gazdasági újraelosztás nem lesz kedvező a „tömeg” számára.

A munkásmozgalom virágkorában a tömegek egy sor társadalmi követeléssel léptek fel, és munkaerejük visszatartásával vagyis sztrájkkal fenyegettek. A sztrájk fegyvere hatékonynak bizonyult a megfelelő bér, a munkahelyi biztonság és a jóléti reformok követelésekor. Ezzel a fenyegetéssel az N/C- és CNC-gépeken alapuló automatizálás részben szembeszállt. Természetesen itt nagyrészt leegyszerűsítem a dolgokat, mert sokkal többről volt szó: a globalizációról, a szakszervezetek bürokratizálódásáról, a képviseleti vereségekről stb. Jól tudjuk, hogy ezek mindegyike hozzájárult a munkásosztály megtagadásához. A Maker Fair standja, ahol az elhaladókat arra ösztönzik, hogy vásároljanak amerikai termékeket, a szakszervezetek alárendeltségbe taszításának szimbóluma, jelzi, hogy baj van a bérekkel és a foglalkoztatással. Az átlagmunkásnak állandóan csökken az esélye arra, hogy magas színvonalú szociális javakat követeljen egy olyan termelési folyamatban, amiben egyre kevésbé vesz részt.

A Gyártók között vannak, akiknek a jövőképe az önkéntes és szolidáris termelés, amit az új technológia lehetővé tehet. Ugyanakkor vannak a vállalkozók, a befektetők és a szellemi tulajdon kérdésére specializálódott jogászok, akik épp fordítva képzelik el a jövőnket. Szerintük az új gépek csak előre, katalógusból kiválasztott termékek gyártására lesznek alkalmasak, így alapvetően a megszokott fogyasztási termékek körébe sorolhatjuk be ezeket is, és nem fogják radikálisan megváltoztatni a termelésben uralkodó tulajdonviszonyokat. A szellemi tulajdonjogok így közvetlenül kapcsolódnak – mint a múltban is – a bérmunkások életfeltételeihez, annak ellenére, hogy se a Gyártók, se a nyílt forráskódú szoftverek hívei sem gondolnak arra, mennyire közvetlen a kapcsolat a bérszínvonallal.

1981-ben, amikor a CNC-gépek elkezdtek elterjedni, a Gépkezelők Egyesülete (Association of Machinists – IAM) kiáltványt tett közzé a munkások technológiai jogáról: „Az automatizálás új technológiái több évszázad alatt a világ minden részének aktív bekapcsolódásával kifejlődött tudományos eredményekre épülnek. Ebből következik, hogy a munkásoknak és a munkásközösségeknek beleszólásuk kell legyen a fejlesztési döntésekbe, illetve a nyereség elosztásának módjába.” A technológia felszabadított a kemény és veszélyes feladatok alól, rajtunk múlik, hogy ezt az előnyt a többség javára fordítsuk.

Johan Söderberg

Kleinheincz Ferenc

(1The Economist, London, 2012. április 21 vagy lásd még: Sabine Blanc: Demain, des usines dans nos salons [Maholnap, a szalonban is gyárthatunk], Le Monde diplomatique, 2012. június.

(2Laurent Carroué: Industrie, socle de la puissance [Ipar, a hatalom alapja], Le Monde diplomatique, 2012. március

(3David F. Noble: Forces of production: A Social History of Industrial Automation [Termelőerők: Az ipari automatizálás társadalomtörténete], Transaction Publishers, Piscatway (New Jersey), 2011. (első kiadás 1984.)

(4Charles Babbage: Traité sur l’économie des machines et des manufactures [Értekezés a gépek és gyárak gazdaságosságáról], Bachelier, Párizs, 1833.

(5Philip Scranton: The shows and the flows: Materials, markets, and innovation in the US machine tool industry, 1945-1965 [Bemutatók és hatások: Anyagok, piacok és az amerikai szerszámgépek fejlesztése 1945-1965 között], History and Technology, vol. 25. no 3, 2009. szeptember.

(6Sara Toechetti: DIYbiologists as ’makers’ of personal biologies: How Make magazine and Maker Faires contribute in constituting biology as a personal technology [A biológiai barkácsolók döntő hatással voltak a személy szabott biológia kialakulására: a Make lap és a Makers Kiállítások erősen hozzájárultak ahhoz, hogy a biológia személyes technológiává vált], Journal of Peer Production, no 2, 2012., és Steven C. High és David W. Lewin: Corporate Wasteland: The Landscape and memory od Desindustrialisation [Vállalati szeméttelepek: Az ipartalanítás tájai és emlékei], ILR Press, Ithaca, 2007.

(7Catherine Fisk: Working Knowledge: Employee Innovation and the Rise of Corporate Intellectual Property [Munkatapasztalatok: Az alkalmazottak találmányai és a szellemi tulajdonjog a vállalatokon belül], 1800-1930, University of North Carolina Press, Chapel Hill, 2009.

(8Pierre Lazuly: Télétravail á prix bradés sur Internet [Internetes távmunka teljesen alulfizetve], Le Monde diplomatique, 2006. augusztus.

(9Lilly Irani: Microworking the the crowd [Apró munkák, tömegesen], Limn, http://limn.it/http://limn.it

Megosztás