Ki kormányozza az internetet?

Kategória: 2013. február
Írta: Dan Schiller
Találatok: 7252

Az Internet Free francia internetszolgáltató a YouTube videomegosztó – tulajdonosa a Google – szemére vetette, hogy túl sok reklámot kényszerít rá a nézőkre. Sőt, odáig ment, hogy a saját felhasználói felé blokkolta a YouTube reklámjait, amiből persze nagy botrány kerekedett. Végső soron az Internet Free ezzel a lépésével kikezdte azt a közhiedelmet, miszerint az „internet semleges”. Tavaly decemberben Dubaiban egy nemzetközi konferencián is épp az internet semlegessége vált a nézeteltérések egyik központi kérdésévé, miközben az USA – a világháló szolgáltatója – szerepén is kiélezett vita folyt a résztvevők között. Megkérdőjeleződött a kapitalizmus hálózati infrastruktúráját igazgató és alakító hatalom.

internet-100016261-large Az internet geopolitikai szerepét eddig kizárólag a különböző szolgáltató cégek kereskedelmi szerződéseiből lehetett volna kiolvasni – ha valaki törődött volna ezzel a kérdéssel. De tavaly az ENSZ szakosított ügynökségének, a 193 tagországot tömörítő Nemzetközi Távközlési Egyesületnek (International Telecommunication Union-ITU) a december 3-14 között Dubaiban rendezett 12. világkonferenciáján a téma hirtelen és látványosan a felszínre bukkant. Az ITU ülésein az országok (megerősítve a nagyvállalatokat képviselő tanácsadókkal) megállapodásokat hoznak tető alá, hogy elősegítsék a kábeles és műholdas nemzetközi kommunikáció működését. Az ülések unalmasak és bürokratikusak, de ugyanakkor fontosak is, mert a hálózatok rendkívül fontosak a nemzetközi gazdasági kapcsolatok működtetésében.

2012. decemberi világkonferencia (World Conference on International Telecommunications-WCIT) vezető ellentéte azon téma körül bontakozott ki, hogy a tagországok felhatalmazzák-e az ITU ügynökséget az internet felügyeletével és az ezzel járó felelősséggel annak mintájára, mint amit évtizedeken keresztül gyakorolt más nemzetközi hírközlési formák esetében?

Az Amerikai Egyesült Államok ehhez nem járult hozzá – és az USA álláspontja került elfogadásra. Az új egyezményben az ITU semmilyen szerepet sem kapott a világháló irányítására.

Azonban az országok többsége kiegészítő határozatot fűzött az egyezményhez, amely „felhívja a tagországokat, hogy dolgozzák ki az internettel kapcsolatos, az ITU mandátumába eső műszaki, fejlesztési és közpolitikai kérdésekre vonatkozó álláspontjukat az ITU különböző fórumainak keretében”.[1] Visszautasítva „még a szimbolikus ellenőrzést” is – ahogyan a New York Times újságírója kifejezte magát[2] –, az USA erre megtagadta az egyezmény aláírását és kivonult. Hasonlóan járt el Franciaország, Németország, Japán, India, Kenya, Kolumbia, Kanada, az Egyesült Királyság és mások. Ennek ellenére a részvevő országok több mint kétharmada – összességében 89-en – jóváhagyta a dokumentumot. (Azok az államok, amelyek nem írták alá, később még elfogadhatják az egyezményt.)

Miért figyelemre méltóak ezek a zavaros fejlemények? Hogy megvilágítsuk, miről is van szó, át kell rágni magunkat egy sor retorikai ködösítésen. A WCIT világkonferenciát megelőző hónapokban az európai és az amerikai sajtó tele volt olyan figyelmeztetésekkel, hogy az esemény korszakos összecsapás lesz az internet szabadságának hívei és az Oroszországhoz, Iránhoz és Kínához hasonló tekintélyelvű államok vezette ’kormánybitorlók’ között. Az egyezmény feltételrendszerét olyan szigorúan fogalmazták meg, hogy Franco Barnabé, a Telecom Italia igazgatója és a mobiltelefonokat működtetők egyesületének, a GSMA-nak az elnöke „háborús propagandakampánynak” titulálta és a konferencia kudarcát is ennek tudta be. [3]

 

Amerika ellenes lázongás

A szólásszabadság nem jelentéktelen dolog! Függetlenül attól, hol élünk, valóban fennáll a veszélye, hogy az internet viszonylagos nyitottságát elbitorolják, szétporlasztják, becsatornázzák, kisajátítják. Ez nem szükségszerűen jelenti állami cenzorok hadseregét vagy „nagy tűzfalakat”. Az USA Nemzetbiztonsági Ügynöksége (NSA) például alaposan átszitálja a műholdakon és kábelhálózatokon folyó elektronikus adatforgalmat a kiterjedt „megfigyelő állomásain” és a Utah állambeli Bluffdale-ben[4] telepített új, gigantikus adatközpontján keresztül. Az amerikai kormányzat halálosan komoly hajszát folytat a szólásszabadság olyan bajnoka ellen, mint a WikiLeaks. Sőt, az USA olyan internet vállalatai, mint a Facebook és a Google „megfigyelő motorrá”[5] alakították át a webet, hogy kiszivattyúzzák, a felhasználók szokásait elemezve, a kereskedelmileg hasznosítható adatokat.

A 70-es évek óta „az információ szabad áramlásának” retorikája működik az USA központi külpolitikai elveként.[6] A gyarmatrendszer felbomlása és a hidegháború korszakában ez a doktrína világítótoronyként volt hivatva mutatni az imperializmusból és az állami elnyomásból kivezető utat. Ma pedig továbbra is a mélyen gyökerező gazdasági és stratégiai érdekeket hivatott az egyetemes emberi jogok vonzó nyelvezetébe bújtatni. Az „internet szabadsága”, a „szabad csatlakozás”, a „hálózati szabadság” – mindazon kifejezések, amiket Hillary Clinton külügyminiszter asszony és a Google vezetői használtak a WCIT konferencia előkészítése során – a „szabad áramlás” tartós receptjének mai változatai.[7] Azonban – mint mindig is – az „internet szabadsága” elterelő manőver. Kiszámítottan manipulatív módon arra sarkall, hogy alapvető emberi jogunkat néhány hatalmilag önérdekelt társadalmi szereplőre, nagyvállalatra és az államra bízzuk.

A WCIT konferencián a megfontolások sokrétűek voltak és átfogó témákat is magukban foglaltak.[8] Az egyik a Google-höz hasonló szolgáltatók és a hatalmas adatmennyiséget továbbító, a Verizonhoz, a Deutsche Telekomhoz vagy az Orange-hoz hasonló internet összeköttetést szolgáltatók (ISP) közötti üzleti feltételeket érintette. Ez az üzleti harc sokkal általánosabb és fontosabb szakpolitikai témákat is magában foglal: ki fizesse a hálózati infrastruktúra folyamatos modernizálását, amitől az internetszolgáltatók időszakos bővítései és fejlesztései függnek. Xavier Niel, internetes vállalkozó merész támadását a Google ellen – amikor a saját Free hálózatán egy reklám-blokkolót alkalmazott alap-beállításként – a közvélemény megkönnyebbüléssel fogadta. De a globális internet ipar üzletfeltételei is fontosak, mivel bármilyen olyan következmény, hogy a tartalom-szolgáltatóknak fizetniük kell a hálózat működtetői számára – ami Niel célja volt, hasonlóan más távközlési vállalathoz –, mélyreható következményekkel járna a hálózat semlegességi politikájára, ami pedig olyannyira életbevágó az internet használóinak. A semlegesség jelentése ebben az esetben az, hogy a küldőtől, a tartalomtól és a végső felhasználótól függetlenül egyenlő feltételekkel továbbítják az információkat.

Eddig ezzel a hatalommal egyetlen állam élt aránytalanul. Amikor a web-középpontú internet berobbant a világba a 90-es években, az USA nagy erőfeszítéseket tett, hogy intézményesítse irányító szerepét. A dotcom domain neveknek és a numerikus web-címeknek, valamint a hálózati azonosítóknak egyedieknek kell lenniük, hogy a rendszer működjön, s a kiosztási jogosultság pontján intézményi hatalom gyakorolható az internet országhatáron túli részén is.[9] Ezeket a kritikus internet forrásokat egy USA ügynökség, az Internet Assigned Numbers Authority (röviden IANA, azaz az Internet Számkiosztó Hatósága) gyakorolja az USA kereskedelmi minisztériumával kötött szerződés alapján. Az IANA színlelten egy látszólag különálló és jobban felelősségre vonható kanadai nonprofit szervezet, az Internet Corporation for Assigned Names and Numbers (röviden ICANN, azaz az Internet Neveket és Számokat Kiosztó Vállalat) egységeként működik. Az internet műszaki szabványait egy másik non-profit vállalaton, az Internet Society-n belüli Internet Engineering Task Force (IETF, magyarul: Internet Mérnöki Feladatcsoport] és Internet Architecture Board (IAB, magyarul Internet Architektúra Igazgatóság) munkálja ki. Ezen szervezetek összetétele és finanszírozása aránytalan mértékben teszik függővé őket az USA érdekeitől.[10]

A vezető globális internetes szolgáltatásokat egyáltalán nem kínai vagy orosz, még kevésbé kenyai vagy mexikói fővárosokból működtetik. Mint közismert a Google, a Facebook, a Microsoft, az Apple és az Amazon azok, amelyek világszerte használt dotcom szolgáltatásokat építettek ki. És egyre bővül a határokon átívelő internet adatáramlásra alapított kereskedelmet élénkítő projekt és kereskedelmi értékesítési lánc, s a jelenkori áttérés a számítástechnikai felhő alapú szolgáltatásokra tovább fokozza ezt a függőséget. Az internet kiegyensúlyozatlan igazgatási struktúrája alapvetően meghatározza az USA vállalati és katonai fölényét a kibertérben. Miközben az USA mértéken felüli szerepre tesz szert, más államok – egyenként vagy együttesen – alig vesznek részt a rendszer szabályozásában. Természetesen különböző műszaki és jogi eszközökkel a hazai internet felett ellenőrzést gyakorolhatnak, de még ha csupán a nemzeti jogszolgáltatás keretében teszik is ezt, az USA politikusai rájuk támadnak. Helyesen látja ezt az aszimmetriát Milton Mueller, amikor megjegyzi, hogy jelen formájában ez az USA „egyoldalú globalizmusának” politikája.[11]

 

Ki adja a domain neveket?

Az irányítási funkció gyakorlásával az Egyesült Államoknak sikerült tulajdoni logikát becsempésznie az internet rendszerfejlesztésébe – mégpedig az ICANN segítségével. Bár az ICANN összetett, fél-autonóm intézmény, a domain nevek feletti rendelkezésével területen kívüliségi előnyökkel ruházhatta fel a vállalati védjegyek tulajdonosait és más tulajdonosi érdekeket – a nonprofit szervezetek tiltakozásaival szemben, amelyek annak ellenére, hogy képviselettel bírnak az ICANN-ben, nem voltak képesek győzni a Coca Cola, a Procter & Gamble és más nagyvállalattal szemben. És az ICANN magánjogi szerződésekkel saját szabályaihoz láncolta azokat a különféle szervezeteket, amelyek szerte a világban nem védett, ország specifikus kóddal bíró domainekkel bírnak.[12] Különböző internet alkalmazások nemzeti szolgáltatói ellenőrzik hazai piacaikat egy sor országban, beleértve Oroszországot, Kínát, Dél-Koreát. Azonban a nemzetközi internet szolgáltatások – amelyek az országokon kívüli rendszer leginkább nyereséges és stratégiai pontjai – az USA tőkéjével és államhatalmával kiépített erődítmények.

Már csaknem a kezdetek óta a többi ország ellenállt az alárendelt szerepnek. Amint gyülekeztek annak jelei, hogy az USA nem szándékozik ellenőrző szerepét feladni, az ellenállás fokozódott. Egy sor, az információs társadalom csúcstalálkozóinak (World Summit on the Information Society) nevezett magas szintű találkozók elindítását segítette az ITU, amelyeket 2003-ban és 2005-ben Genfben és Tuniszban tartottak.[13] Ezek a csúcstalálkozók nyilvánvaló előfutárai voltak a 2012-es összecsapásnak Dubaiban, amennyiben egy kicsiny hídfőállást hoztak létre az Egyesült Államok mellett más államok számára a globális internet kormányzásában. Az ICANN kormányzati tanácsadó bizottsága (Government Advisory Committee) megbízást kapott, hogy a szervezet „sokoldalú érdekeltségű” eljárásához készítsen előkészítő anyagokat, ami a kormányoknak a vállalatokkal és a civil társadalom képviseleti csoportjaival azonos formális státuszt biztosít. Néhány államot kielégíthet ez a furcsa szerveződés, kivéve egyetlen világos tényt. Minden alulról jövő sokszínűségről és sokoldalú érdekeltségről hallatszó gagyogás ellenére, a globális internet kormányzása nem volt soha egyenlő felek közötti, s még kevésbé plurális vállalkozás. Evidencia volt, hogy az első számú érdekelt az USA vezető testülete.

Az egypólusú világ időszakának kimúlása, amit a hosszú és globális recessziónak bizonyult időszak követett, nagymértékben felerősítette és kiszélesítette a kibertér közgazdasági konfliktusait. Egyes országok tovább keresték azokat az emeltyűket, ahonnan hozzáférhetővé tehető az internet globális kormányzása. 2010-ben, 2011-ben még közvetlenül az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériumához is fordultak, amikor megindult az IANA egyezmény megújításával kapcsolatos értékelési folyamat – az internet címek kezeléséről. Egészen szokatlan módon néhány ország és egy nemzetközi szervezet, az ITU, még formális észrevételeket is tett. Kenya kormánya átmeneti folyamatot javasolt, ami alatt át lehetne állítani az IANA feladatait – amit jelenleg az USA kereskedelmi minisztériumi felügyel – egy multilaterális kormányközi rendszer felé. Ennek alapján kellene módosítani – az USA-ellenőrzést – az internet nevek és címek köré kiépült teljes intézményi szuperstruktúra rendszerének globalizálásával.[14] India, Mexikó, Egyiptom és Kína meglepően hasonló előterjesztéseket tett.

Az Egyesült Államok válaszul felerősítette az „internet szabadsága” retorikát, hogy háttérbe szorítsa a saját ellenőrzési rendszerét fenyegető egyre erősödő nyomást. Kétséget kizáróan megerősítette a bilaterális lobbizást is, hogy néhány eltévelyedő államot visszatereljen a karámba. Ennek hatása nyilvánult meg a WCIT világkonferencián, amikor India és Kenya csatlakozott az USA-hoz és elutasította a végső egyezmény aláírását.

Most mi várható? Biztosra vehető, hogy az USA ügynökségei és a Google-hoz hasonló internetes óriástőke vezető egységei minden, a rendelkezésükre álló hatalmat felhasználnak majd, hogy erősítsék az USA-központú internetet és hiteltelenné tegyék ellenfeleiket. Az USA „globális unilaterális” pozíciója elleni politikai kihívás azonban nyilvánosságra került – és ott is marad biztosan. A Wall Street Journal szemleírója nem tétovázott ezért, hogy Dubai-t „Amerika első digitális vereségének” nevezze.[15]

 

A szerző, Dan Schiller professzor az Illinois-i Urbana-Champaign Egyetem Információ és Könyvtár Tudományok szakán.

Fordította: Kleinheincz Ferenc

 



[1] International Telecommunication Union: Final Acts World Conference on International Telecommunications [Nemzetközi Távközlési Egyesület: A világkonferencia záróokmányai], Dubai, 2012., lásd: http://www.itu.int/en/wcit-12/Pages/default.aspx

[2] Eric Pfanner: Message, If Murky, From U.S. To World [Üzenet a sötétségből, az USA-tól a világnak] NYT, 2012. december 12. B1.

[3] Rachel Sanderson és Daniel Thomas: US under fire after telecoms treaty talks fail [A távközlési tárgyalások sikertelensége után, tűz alá került az USA], FT 2012. december 17.

[4] James Bamford: The NSA Is Building The Country’s Biggest Spy Center (Watch What You Say) [Az NSA az ország legnagyobb kémközpontját építi ki (Figyelj, hogy mit beszélsz)], 2012. március 15-i üzenet, lásd: http://www.wired.com/threatlevel/2012/03/ff_nsadatacenter/all/1

[5] Julian Assange: Cypherpunks: Freedom and the Future of the Internet [Az internet szabadsága és jövője], New York, O/R Books, 2012.

[6] Herbert I. Schiller: Authentic National Development Versus The Free Flow Of Information [Valódi nemzeti fejlődés kontra az információ szabad áramlása], Le Monde diplomatique, 1974. december.

[7] Dan Schiller: Digital Depression: connectivity and the crisis, forthcoming [Lejt menetben a digitális ágazat: kapcsolati rendszerek és a válság], készülő cikk

[8] Dwayne Winseck: Big New Global Threat to the Internet Or Paper Tiger: The ITU and Global Internet Regulation [Az internet új, globális fenyegetettsége, avagy egy papír tigris: az ICU és a globális internetszabályzás], 1-4 és 10-19 részek 2012. június, lásd: https://dwmw.wordpress.com/2012/06/10/big-new-global-threat-to-the-internet-or-paper-tiger-the-itu-and-global-internet-regulation-part-i/

[9] Milton L. Mueller: Ruling The Root: Internet governance and the taming of cyberspace [Szabályozni az alapoktól: az internet irányítása és a kibertér megszelídétése], Cambridge, MIT Press, 2002.

[10] Harold Kwalwasser: Internet Governance [Az internet irányítása], 21. fejezet, lásd: Franklin D. Kramer, Stuart H. Starr és Larry K. Wentz: Cyberpower and National Security [Kiberhatalom és nemzetbiztonság], Washington, D.C., National Defense University Press és Potomac Press, 2009: 493-509.

[11] Milton L. Mueller: Networks and States: the global politics of Internet governance [Hálózatok és az államok: az internet irányítás globális politikája], Cambridge, MIT Press, 2010: 62.

[12] Hans Klein: Private Governance for Global Communication: technology, contracts, and the Internet [A globális kommunikáció magán irányítás alatt: technológia, szerződések és az internet], Sandra Braman, Ed.: The Emergent Global Information Policy Regime [A kialakuló globális információs politikai rendszer], New York, Palgrave Macmillan, 2004: 194-5.

[13] Victor Pickard: Neoliberal Visions and Revisions in Global Communications Policy From NWICO To WSIS [Neoliberális elképzelések és a globális kommunikációs politika felülvizsgálata a NWICO-tól a WSUS-ig], Journal of Communication Inquiry, 2007, április, Vol. 31 No. 2: 118-39.

[14] Comments by Kenya on the Notice of Inquiry [Kenya hozzászólása a vizsgáló bizottság közleményéhez]/Request for Comments on the Internet Assigned Numbers Authority (IANA) Functions by the National Telecommunications and Information Administration, Notice of Inquiry Response to Notice of Inquiry, U.S. Department of Commerce, National Telecommunications and Information Administration, Docket No. 110207099–1099–01, RIN 0660–XA23, 2011. március 30. 1-3.

[15] L. Gordon Crovitz: America’s First Big Digital Defeat [Amerika első jelentős digitális veresége], WSJ 2012. december 17. A15.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések