A fenntartható növekedés legendája - Perbeszéd egy mítosz ellen

Kategória: 2013. február
Írta: Niko Paech
Találatok: 7822

Tudnánk-e nélkülözni ezt a világot, ahol állandóan háromtucat tévéműsor, az internet, a DVD, a mozizás és a kikapcsolódás egyéb lehetőségei közül kell választanunk, és amelyben a szórakozás nyomasztó szabadidős stresszé válik? Vajon nem volna-e szebb, ha ismét inkább magunk alakítanánk az életünket? Ha több időt fordíthatnánk a gyerekeinkre, végre újra saját magunk zenélnénk, főznénk, segítenénk a szomszédainknak, vagy önkéntesként segédkeznénk?

De mégis hogy lehet mindezt heti negyven óra – néha akár még több – munka mellett megvalósítani? Aki ilyen sokat dolgozik, olykor szeretne is magának ezt-azt megengedni: új autót, iPadet, új LCD-tévét – és természetesen Playstationt a gyerekeknek. Így az ember máris a fogyasztói igények és az időhiány ördögi körében találja magát.

faNapjaink fogyasztójának nap mint nap utat kell törnie a megvásárolható önmegvalósítási lehetőségek sűrűjében. Azért, hogy a csillogó-villogó kísértések zsibongó vásárában megőrizhessük józan ítélőképességünket, elsősorban az időnkkel fizetünk. Minden arra csábít, hogy értesüljünk róla, szemügyre vegyük, megvizsgáljuk, megmérjük, összehasonlítsuk, vásárlóként döntsünk róla, megvegyük és végül még használjuk is. Közben a megvásárolt termékek használatára fordítható idő egyre kevesebb, pedig a használatukra is időt kell fordítani, hogy egyáltalán valami élvezeti értékük lehessen. Ennek hátterében egyrészt a bennünket érő ingeráradat áll, amely leköti a figyelmünket és az időnket, másrészt az, hogy egyre több dolgot engedhetünk meg magunknak anyagilag, amelyekre azonban időt kell szakítanunk.

Az embernek vigyáznia kell, hogy bele ne bolonduljon ebbe a mókuskerékbe... Az egyik lehetséges kiutat egy lassabb, nyugodtabb életstílus jelentené, amely szelektálással kezdődne: Melyek azok az emberi munkaerőt helyettesítő gépek, a csupán „mankóként” szolgáló termékek és a kényelmet biztosító infrastruktúra, amely(ek)től a társadalom és minden egyes ember meg tudna szabadulni? Ha megválunk a jóléti tehertől, az szabaddá tesz. Fontos, hogy a lényegesre szorítkozzunk, ahelyett, hogy a sokféle, boldogságot ígérő ajánlat frusztráló rengetegében elvesznénk.

Elviekben nagyon egyszerű volna kitörni ebből az ördögi körből, legalábbis az ipari országok jól kereső rétegeinek: aki egy héten mindössze húsz órát fordít arra, hogy pénzt keressen, az a fennmaradó időt a saját életének szentelhetné. Ezek az emberek az önellátás és a munkamegosztás közötti célszerű egyensúlyt, az újfajta „városi megélhetést” valósíthatnák meg. Ez kevesebb anyagi természetű fogyasztást, a saját időnkkel való önállóbb rendelkezést jelent, és azt, hogy kisebb a függőség a világszintű munkamegosztástól.

Azonban maradjunk a realitásnál! A hétköznapokban meghatározó az olyan dolgok meseszerű térhódítása, amelyekről azt hisszük, hogy szükségünk van rájuk ahhoz, hogy szabadok és boldogak lehessünk. Olyan világ ez, ahol semmi sem működhet a határtalan növekedésbe vetett hit nélkül. Állítólag ettől függ a jólétünk, a szabadságunk, az igazságosság és a béke, s ezek csak akkor biztosítottak, ha mindenből egyre csak több lesz.

Ez az elképzelés sokáig működőképes volt. A gazdasági növekedés és a technológiai fejlődés szoros kölcsönhatása alapján úgy tűnt, mindössze idő kérdése, amíg az önmegvalósításunk útjában álló valamennyi szűkösséget és akadályt leküzdjük. Nemcsak arra törekedtünk, hogy folyamatosan tökéletesítsük az egyéni boldogságunk keresésének eszközeit, hanem arra is, hogy ezeket a mennyiségi növekedés révén a Föld népessége részére minél nagyobb számban elérhetővé tegyük – és ezáltal közelebb kerüljünk a békében élő emberiség eszményképéhez. Mindazonáltal régóta tudjuk, hogy a korlátlan növekedés csupán mítosz. Az 1970-es évek elején hangos kiáltás zavarta meg az össznépi növekedési partit. A Római Klub 1972-ben megjelentette A növekedés határai című tanulmányát, amely fordulópontot jelentett: ezt követően a társadalmi fejlődést már nem lehetett minden további nélkül feltétlen növekedési kényszerként értelmezni. A növekedés határaival olyan jelenségről szereztünk tudomást, amelyet ezután ökológiai életfeltételként aposztrofáltunk. Ez ösztönözte a kritikus gondolkodást, amely ugyan képes volt leleplezni a modern ipari és fogyasztói struktúrákat, mint az új szűkösségek okozóit, azonban a technológia, a tudomány és a növekedés teljhatalmába vetett hitet nem igazán rázta meg.

A korlátlan anyagi növekedés fenntarthatatlan modelljét a kifinomultnak vélt, haladásba vetett hit szorította ki, amely szorosan kötődik a fenntartható fejlődés gondolatához. Az azonban, amit ökológiai felvilágosodásként üdvözölhettünk, alapjában véve csak a gazdasági és technológiai megvalósíthatóság őrült doktrínájához vezetett. Ettől fogva a fejlődés ideológusai nem elégedtek meg csupán azzal, hogy egyre tovább gyarapítsák a szabadság és a jólét materializált szimbólumait, hanem teljes komolysággal állították, hogy mindezt ráadásul ökológiailag ártalmatlan módon képesek megvalósítani. Ekkor kezdtük el becsapni önmagunkat a „fenntartható” és „zöld” gazdálkodással, amelyet „minőségi” és „szénmentes” növekedésként szokás jó színben feltüntetni.

Az anyagi dimenziótól függetlenített növekedés ugyanakkor nem más, mint a korlátlan növekedés tévhitének paródiája. Mintegy mottóként megfogalmazva: a globális munkamegosztáson alapuló iparágak pénzben kifejezett kibocsátása továbbra is korlátlanul növekedhet, miközben a kiszipolyozott bioszféra fellélegezhet. Ez a nézet azt jelenti, hogy nem ismerjük el, hogy összeegyeztethetetlen a gazdasági növekedés és az ökológiai fenntarthatóság illetve látszatérveléssel vitatjuk mindennek a jelentőségét, csupán azért, hogy a fenntartható gazdálkodást hiteles színben lehessen feltüntetni.

A „fenntartható” növekedés zöldre mázolásának a kiindulópontja a minőségi és a mennyiségi növekedés megkülönböztetése. Ez azt sugallja, hogy az ipar által előállított hozzáadott érték két dimenzióba sorolható: rövid úton különbséget szokás tenni a tisztán minőségi értékek – ezek a hasznos funkciók, amelyek miatt a termékeket egyáltalán előállítják – valamint a kibocsátás anyagi dimenziója között, amelyek közül csupán az utóbbi tűnik ökológiai szempontból problémásnak.

 

Ha egyre többet birtokolunk, egyre többet fogyasztunk is

Az így vegytisztán kinyert minőségnek tovább kell növekednie, mivel ökológiailag ártalmatlan, fokozza a fogyasztási hasznosságot, és közben a GDP-t is növeli. A fenntarthatóság témakörében folytatott vita két függetlenítési mítoszt eredményezett. Mindkettő szerint szét lehet választani az ipar minőségi (kívánatos) és mennyiségi (nem kívánatos) összetevőjét. Az első mítosz az erőforrások hatékonyabb használatát tűzi ki célul. A második a majdnem korlátlan mértékű újrahasznosítást, vagyis azt a gondolatot, amely szerint az anyagi körforgásokat az újrahasznosítás révén ökológiailag megfelelővé lehet alakítani.

Az erőforrás-hatékonyság állítólagos növekedését jól szemlélteti a passzívházak példája. Ezek a házak ugyanazt a kényelmet nyújtják lakóiknak, mint a hagyományos lakóházak, ugyanakkor csak egy töredékét használják fel a hőenergiának. Hasonló a helyzet az energiatakarékos lámpák, a háromliteres fogyasztású autók vagy a hűtőszekrények esetében, amelyeknek energiaigénye – a megszokott használati érték megtartása mellett – csökkenthető.

A technológiai fejlődés mellett a rendelkezési jogok megváltozott struktúrái is hozzájárulnak, hogy a függetlenítés elviekben lehetségesnek tűnjön. Így például a carsharing (közös autóhasználat) gyakran emlegetett példája az alternatív közlekedési rendszer jelképe. Ebben a résztvevők lemondanak arról, hogy saját autójuk legyen, és ehelyett időben korlátozott rendelkezési jogot vásárolnak, vagyis a kívánt fogyasztói hasznossághoz (az autóval való közlekedéshez) annak színtiszta formájában férnek hozzá. Ebben az esetben nem is cél, hogy spóroljunk a kilométerekkel, hiszen a szolgáltatások ilyen megközelítésének épp az életszínvonal csökkenése nélküli ökológiai tehermentesítés a célja.

Hasonló ígéretet hord magában a függetlenítési forgatókönyv második eleme, amely az – állítólagos – ökológiai konzisztencián alapul. Az erőforrás-hatékonysággal ellentétben ennek nem az alapanyagok mennyiségi csökkentése a lényege, hanem az anyagi körforgás minőségi megváltoztatása az iparban. A természet mintájára valamennyi anyagáramlást zárt folyamattá kell alakítani; különösen a felhasznált anyagokat, az energiahordozókat és az átalakítási műveleteket szükséges tökéletesen integrálni az ökoszférába. Ami biológiailag lebomló anyag, az a használatát követően szó szerint új táplálékká bomlik le az ökoszféra számára. A szerves rendszerek körén kívül is alkalmazni kell ezt az elvet, egészen pontosan a technológiai újrahasznosíthatóság címszavával. Ha valamennyi terméket, technológiát és infrastruktúrát maradéktalanul szétszerelhetőnek és újrahasznosíthatónak terveznének, akkor nemcsak az összes ökológiai terheléstől mentesülnénk, hanem az új termelési folyamatok számára még ipari alapanyag is keletkezne.

Az ennyire futurisztikus erőforrás-ringlispil azonban – amelyik kellőképp gyorsan kell, hogy forogjon, máskülönben semminemű gazdasági növekedés nem lenne elképzelhető – sok energiát fogyaszt. Semmi gond – mondják a szószólói – hiszen bőven rendelkezésünkre áll a szél-, a nap-, a bio- és a geotermikus energia, és ökológiai szempontból következetes választást is jelent, mivel nem okoz emissziót.

A termodinamika törvényeit ugyanakkor még a mesterien kiagyalt szolgáltató vagy zárt anyagáramú gazdaságokban sem lehet kijátszani. Csakúgy, mint ahogy a carsharing hatékony modelljében továbbra is szükség van autókra, úgy a következetes anyagáramlást célzó stratégia sem működőképes szél- és naperőművek nélkül – amelyek termelése és térbeli kiterjedése minden, csak nem immateriális. A tehermentesítés tehát legfeljebb fokozatosan következhet be. Az egységnyi hozzáadott értékre eső – emisszióban, hulladékban, anyagban, vízben, területben és biodiverzitással kapcsolatos változókban mért – ökológiai igénybevétel lehet, hogy csökken, azonban sosem éri el a nulla értéket. A rendszer teljes ökológiai mérlege nem javul, ha a technológiai újítások, amelyek erőforrásokat vesznek igénybe, mindössze kiegészítik a már létező termelő kapacitásokat.

Másképpen fogalmazva: a személygépkocsik fenntartható, közös használata megkövetelné, hogy az autótulajdonosok kiselejtezzék a járműveiket ahhoz, hogy a szolgáltatást igénybe vehessék. Összességében mind a személygépkocsik előállításának, mind pedig a megtett kilométerek számának is csökkennie kell ahhoz, hogy pozitív környezeti hatás jelentkezzen. Ám akkor mégis hogy nőjön a GDP?

Az építőipar szempontjából ez azt jelentené, hogy minden egyes új passzívház felépítése után egy kevésbé energiahatékony házat le kellene bontani; máskülönben csak a fűtendő lakótér nagysága növekszik. Ám még ha sikerülne is így kicserélni az épületparkot, az új épületekhez kötődő alacsonyabb szintű növekedés mellett nagyobb lenne a bontandó épületek száma.

Mit kezdjünk ugyanakkor a selejtté váló anyagokkal? Vajon mennyi energiára lenne szükség ahhoz, hogy ezeket eltüntessük, vagy újrahasznosítsuk, főleg akkor, ha azok egyáltalán nem is alkalmasak arra, hogy az anyagi körfolyamatok részévé váljanak? Emellett az elhasználódott termékek leselejtezésének az értékteremtési folyamat új, kellőképpen intenzív ciklusához kellene alapanyagot nyújtania, hogy az így keletkező jövedelem biztosíthassa a szükséges gazdasági növekedést. Mindez egyfajta „selejtezési üzemmódot” tételezne fel, amely ismét csak az ökológiailag hatékony használati idő rovására menne, ezenkívül pedig az ingatlanok jövedelmezőségét is csökkentené.

Ha a teljes energiafelhasználást nézzük, egyértelművé válik, hogy a széndioxid-kibocsátás csökkentése – új épületek építése helyett – csak a már meglévők energetikai optimalizálása révén lehetséges. Ám még egy nagyszabású korszerűsítési hadjárat is csak korlátozott érték-előállítási lehetőségekhez vezetne, és legjobb esetben is csak átmeneti gazdasági növekedést váltana ki. Ha valamennyi arra alkalmas épületet modernizálnánk, akkor azután az építőiparra annak jelenlegi nagyságában már nem lenne szükség. Mindössze karbantartási munkákra lenne kereslet, alkalomadtán felújításra és szórványosan egy-két épület pótlására. Ebben a forgatókönyvben jelentősen csökkenne a széndioxid-emisszió – azonban nem lenne gazdasági növekedés, hanem csak tartósan alacsony szintű értékteremtés.

Még nyilvánvalóbban jelentkezik a növekedés és a fenntarthatóság közötti ellentmondás a megújuló energiák terén: ha a biomassza-, a nap- és a szélerőművek széleskörű kiépítése nem jár együtt a fosszilis energiahordozókat hasznosító erőművek és az atomerőművek egyidejű leszerelésével, akkor a környezetterhelés még növekedhet is, mivel az új erőművek termelési és logisztikai láncai is okoznak környezetterhelést. Ám még ha a megújuló energiaforrások valóban elő is tudnák segíteni a széndioxid-kibocsátás abszolút értelemben vett csökkentését, üres földterületeket foglalnának el. Ez utóbbiak azonban időközben a legszűkösebb erőforrások körébe kerültek; széleskörű igénybevételük összeegyeztethetetlen a valódi fenntartható gazdasággal.

Gyakran hangzik el az állítás, amely szerint a fosszilis, az atom- és megújuló energia egyidejű használata mindössze átmeneti jellegű. Ez a kijelentés azonban tévesnek bizonyulhat, ugyanis a megújuló energiák által növekszik a teljes villamosenergia-kínálat. Ennek eredményeképpen pedig csökken a villamos áram piaci ára, és nő a kereslet. Mivel a modern, fogyasztói társadalom hajlamos egyre több feladatot és felszerelést mechanizálni, automatizálni, digitalizálni és ezáltal szükségszerűen elektronizálni, egyre több ember fog hozzászokni a még energiaigényesebb életvitelre. Ha később a megújuló energiák bevezetése előtti fogyasztási szintre tér vissza, akkor fogyasztói igényekről kell lemondania. Odáig a dolog azonban nem fog eljutni, mivel az ehhez hasonló, életstílusról folytatott viták kellemetlenek. Aki az ökológiai modernizáció krédóját vallja, az eleve kikerüli ezeket, vagy tudomást sem vesz róluk.

Ez a visszafordíthatatlan folyamat megelőzhető lenne, amennyiben az új kapacitások kiépítése a régi erőművek azonnali – vagy akár korábban lezajló üzemen kívül helyezésével együtt menne végbe. A régiek szétszereléséhez és az újak építéséhez kötődő hozzáadottérték-egyenleg nehezen egyeztethető össze a gazdasági növekedéssel. Összességében akár még csökkenés is előállhat, ha a fosszilis ágazat több hozzáadott értéket veszít, mint amennyi hosszú távon a regeneratív ágazatban keletkezhet.

Téves volna tehát azt feltételezni, hogy a gazdasági növekedés és az erőforrások felhasználása a hatékonyság és az ökológiai konzisztencia irányába tett lépések révén függetleníthető egymástól. Éppen ellenkezőleg, az erőforrás-hatékonyság és a konzisztencia csak akkor fogja csökkenteni a környezetterhelést, ha nem növekszik tovább a gazdaság. E gondolatmenet alapján a „függetlenítés” nem lehetséges.

 

Intsünk búcsút az elképzelésnek, hogy az újabb biztosan jobb volna!

Pontosan amiatt, hogy a régi technológiák kiszorítása (amit a nemzetközi szakirodalomban az „exnovation” címszóval is emlegetnek) előfeltételét képezi a fenntarthatóságnak, az átállás ökológiai előnyei nehezen érhetőek tetten. Így a passzívházak régi épületekkel szembeni előnyeiből le kellene vonni a bontás és az új épület építésekor végbemenő erőforrás-felhasználást. A mérlegelést tovább nehezíti, hogy az új megoldás mellék- és utóhatásait is számításba kell venni. Milyen súllyal esik a mérlegbe a széndioxid-kibocsátás csökkentése a felhasznált területek nagyságával szemben? A modernizációs folyamat feltétlen és rögeszmés innováció-orientáltságában keresendő annak az oka, hogy a tényezők felmérhetetlen szövevénye elkerülhetetlenül az ökológiai modernizáció Achilles-sarkává válik.

Innováció nélkül nincs technikai fejlődés. Azt jelenti, hogy új megoldásokkal bővül a rendelkezésre álló lehetőségek választéka. Ugyanakkor valahányszor új, eddig nem ismert megoldások alkalmazása válik lehetővé, eleinte az új technológiák pótlólagos kapacitásokat jelentenek. Az innováció-központúság ellene van mindennemű mértékletességnek, amely mennyiségi határokat szabhatna az önmegvalósítási igényeknek.

Az innováció eszméje korlátlan elektromobilitást ígér, ahelyett, hogy visszaszorítanánk az egyéni, motorizált közlekedést. Passzívházakat helyez kilátásba, ahelyett, hogy arra ösztökélne, hogy az emberek kevesebb vagy ugyanannyi lakótérrel beérjék. Esküszik a Desertecre, a hatalmas sivatagiáram-projektre, arról álmodozik, hogy a káros üvegházhatású gázokat földalatti kőzetrétegek közé lehet raktározni, és mind az atomenergia használatát, mind pedig a biomassza-erőművek és a tengeri szélerőművek építését szorgalmazza, ahelyett, hogy kreatív, takarékos áramfogyasztási mintákra ösztökélne – és az összes szénerőmű felét pótlás nélkül leállítaná. Csak az innováció ehhez hasonló expanzív értelmezése alapján lehet a fenntartható fejlődést a gazdasági növekedés keretében elképzelni.

Ahelyett, hogy elállnánk a mai gyakorlattól, amely ökológiai problémákat okoz, a fenntarthatósági szempontokat kiegészítő jellegűvé értékeljük át. Ezáltal jogos lesz, hogy ragaszkodjunk a növekedési dogmához – egy környezetbarát változatához – és megvédjük a mértéktelen jólét kulturális modelljét. Az igények csökkentéséről és az életstílusunkról folytatandó, megkésett vita így idejétmúltnak tűnik.

Az innováció megköveteli, hogy előretörjünk az ismeretlenbe. A nem lineáris változást keresi, ezáltal végső soron el akar szakadni mindentől, ami már rendelkezésre áll és ismert. Az innovációs folyamatok új összefüggéseket akarnak felfedezni és hasznosítani, nem lehet őket pontos előrejelzéseknek és irányításnak alávetni. Ezáltal tudatosan számításba is vesszük a kockázatokat – elvégre a fejlődésnek ára van.

Egy adott innovációs vívmány nem szándékolt mellékhatásai csak akkor jelentkeznek, amikor az már elterjedt és használatban van, így már túl késő megtenni a megelőző jellegű intézkedéseket. A probléma megoldására irányuló kísérletből más helyszínen, későbbi időpontban vagy más ökológiai összefüggésben új problémák keletkeznek. Ez utóbbiak újabb innovatív, megelőző intézkedéseket követelnek, amelyek szintén újabb gondokat okoznak, anélkül, hogy a kiinduló problémát sikeresen és teljes mértékben megszüntették volna. Így pedig ördögi kör keletkezik, amely a problémákat a jelenből rendszerszerűen a jövőbe tolja.

Az ökológiai modernizációban is gondot okoz, hogy az innováció összes hatása csak később válik ismertté így áthidalhatatlan szakadék tátong a bevezetés és a kiértékelés időpontja között. Ez a tanulság a katasztrofális bioüzemanyag-termeléssel kapcsolatban is, amely többet árt a környezetnek, mint amennyit használ, és amely számos országban veszi el a megélhetést az önfenntartó mezőgazdasági termelést folytató, kisbirtokos parasztságtól. Hasonló a helyzet az információ- és a híradástechnika terén is, amelynek nem sokkal a digitális kor ígéretei után szembe kell néznie a véres valósággal; a legszembeötlőbb következmény az elektronikai hulladékok tömkelege, az új energiafogyasztó gépek, a növekvő sugárterhelés és a koltánércért[1] folytatott háborúk Afrikában.

Az innovációra épülő fejlődés – még ha ürügyként a fenntarthatóságra hivatkoznak is – társadalmi és kulturális változásokat idéz elő, amelyeket nehéz előre értékelni, amelyek gyakran előnytelenek és helyrehozhatatlanok. Az innovációközpontúság azonban mindenekelőtt állandósítja a fennálló rendszert. A környezetbarát termékek és technológiák, mint a háromutas katalizátor, a hibrid hajtómű, az üzemanyagcella vagy az elektromobilitás, mind azt szolgálják jelenleg, hogy mértéket nem ismerő igényeinket ne kelljen átgondolnunk és korlátoznunk. A passzívházak legitimálják azt a kimondatlan „emberi jogot”, amely alapján kényünkre-kedvünkre építhetjük a családi házakat. A megújuló energiák emissziómentességét pedig igazolásként értelmezzük, hogy ne kelljen szembenéznünk az energiatakarékosság kényelmetlen kérdésével.

Tételezzük fel, hogy kiderül a mobiltelefon-használatról, amely része az egykor oly nagy anyagmentesítési reményeket keltő digitális forradalomnak, hogy mégiscsak rákkeltő. Vajon hogy lehetne ekkor a mobiltelefonok használatát betiltani, amelytől időközben az egész emberiség teljesen függővé vált? Már régóta része mindennapi kultúránknak, a világ semmilyen hatalma sem tudná a mobiltelefonokat hibás termékként visszahívni a forgalomból. Csak a következő innovációs hullámra maradna, amely – mint valami ellenméreg – semlegesítené az előző technológia negatív hatásait – anélkül, hogy ez utóbbitól megválnánk.

„A jelen válságait az innovációs kényszer miatt sohasem a régi tévedésekből és hibás döntésekből eredeztetik. A válságok ebben az értelmezésben minden alkalommal és kizárólag az új keletű dolgok szépséghibái. Akik válságban vannak, azok nem elég modernek, és kész. Az innováció szószólói szerint a kiutat az eddig soha nem látott újdonságok jövője jelenti. Ennek megfelelően bármilyen józan megfontolás, lélegzetvételnyi szünet vagy késlekedés csupán elvesztegetett idő, majdhogynem merénylet az előre mutató, a megmentés irányába tett kísérletekkel szemben.” – írja Marianne Gronemeyer az Immer wieder neu oder ewig das Gleiche (Minduntalan új vagy örökre ugyanaz)[2] című könyvében.

Ez az érv lehetővé teszi, hogy magabiztosan kitartsunk a függetlenítés mítosza mellett, annak korántsem véletlenszerű, hanem rendszeres kudarcai ellenére is. E logika alapján valamennyi rosszul sikerült modernizáció újabb bizonyítékul szolgál arra, hogy az igazi innovációkat még nem fejlesztették ki, vagy hogy az eddigi innovációs erőfeszítések nem voltak elég jelentősek.

Eközben a fenntarthatóság céljaival alig összeegyeztethetőek a növekvő fogyasztási és mobilitási igények. Így azután a hatékonysági és az ökológiai elvárásoknak egyszerre megfelelő jövőkép egyre elképesztőbb, annak érdekében, hogy legalább a függetlenítés elvi lehetőségét fenn lehessen tartani. Az úgynevezett jövőprojektek, mint a Desertec, vagy mint az erőforrás-hatékonyság tízszeresére javítása a tudományos-fantasztikus művek világát idézik. A függetlenítési és a növekedési paradigma mellett kitartó magatartást mentik fel. A bolygónk és a rajta élő emberiség sorsa egy olyan új technológiai előrelépéstől függ, amely még egyáltalán nem valósult meg, és amelynek jövőbeni megvalósulásában csak reménykedni lehet, esküdözni rá, vagy hinni benne. De majd ha összejön, lelkendezhetünk.

A fenntartható fejlődés a mértékletesség művészete lesz. Ezért a növekedési dogma utáni új gazdasági rendben mindent meg kell tenni, hogy leálljanak a kényszeres terjeszkedési folyamatok. A legjelentősebb az életstílusunk, amely teljes mértékben függővé vált a pénz útján közvetített és a globális munkamegosztáson alapuló csereügyletektől. Ha az olyan szükségleteket, amelyeket korábban a kézműipar, a saját munkavégzésünk, az önellátó gazdálkodás, helyi csereügyletek és közösségi hálózatok útján elégítettünk ki – vagy amelyek kielégítéséről korábban egyszerűen lemondtunk – megvásárolható termékek, szolgáltatások és az automatizálás/mechanizálás kényelmes megoldásával kezeljük, akkor létbiztonságunkat egy önmagából pénzt ontó növekedési gépezetnek szolgáltatjuk ki.

A növekvő munkamegosztás hatására, amely folyamatosan növeli a fogyasztás és a termelés közötti távolságot, emelkedik az egyes lépcsők száma az értékteremtési folyamatban – ennek a beruházási és tőkeigénye pedig hozzájárul a gazdasági növekedés szükségszerűvé válásához. A növekedés utáni új gazdasági rend ezért ott kezdődik, hogy stratégiai szintre emeljük a szerényebb életvitelt. A termékbőség további fokozására tett kísérletekkel szemben meg kell kérdeznünk: Vajon melyik kacattól lehetne megválni, amely csak függővé tesz a növekedéstől?

A második lépés abban állna, hogy újra törekednénk olyan szükséglet-kielégítési folyamatokra, amelyek az üzleti folyamatoktól függetlenek. Saját munkánk, a kézműipari készségek, a (városi) önellátás, a közösségi kertek, a szívességbankok, a szomszédi segítségnyújtásra épülő hálózatok, a használt termékek szervezett továbbajándékozása, a gépek közös használata valamint a szabadpénzek kiegészítő használatával elért regionális termelési folyamatok a globalizáció fokozatos háttérbe szorulását idéznék elő.

Ha ezeket a stratégiákat összekapcsolnánk a pénzkereső tevékenység átlagos idejének megfelezésével, akkor a pénzgazdaságon és az ipari munkamegosztáson alapuló rendszer feleakkora méretben is elegendő lenne. Az utóbbit emellett úgy kellene kialakítani, hogy az új termékek előállítása viszonylag alacsony szerepet kapjon. A középpontban a meglévő termékek és infrastruktúrák megőrzése, pozitívabb újraértékelése, továbbá az előállított tárgyak hosszabb és intenzívebb használata lenne. Mindemellett a monetáris és a földreform egyes elemei, csakúgy, mint az egyéni szénlábnyomok bevezetése is szükségesek volnának.

A növekedés utáni új gazdasági rendszer szerényebb volna, ugyanakkor tartósabb és ökológiai szempontból élhetőbb. Ráadásul levenné a terhet sok-sok ember válláról, akik az anyagi önmegvalósítás mókuskerekében már igencsak szédülnek.

 

A szerző az Oldenburgi Carl von Ossietzky Egyetem Környezetgazdasági Tanszékének közgazdásza. A cikk a német Le Monde diplomatique-ban jelent meg 2010. szeptemberben.

 

           

Németből fordította: Takács Gábor




[1] Közép-Afrikában található, niobiumból és tantalumból kivont érc

[2] Darmstadt, Primus Verlag, 2000.

Joomla! hibakereső konzol

Munkamenet

Profilinformációk

Memóriahasználat

Adatbázis lekérdezések