[1]
Amikor az egész nyugati politikai elit, a médiák és persze a mindig mindenre kapható értelmiségiek „soha nem látott egységbe” tömörülnek egy kérdés kapcsán, ajánlatos gyanakodni, hogy valami nincsen rendben. Union sacrée
[2]
: persze hogy megint háborút indítottak valahol.
A veszély, amelyet a felfegyverezett őrültek jelentenek Mali népére, tagadhatatlan: hatalomra jutásuk és őrült hatalomgyakorlásuk több tízezres menekülthullámot indított el az ország északi részéről. Az, hogy Mali népe a francia csapatokat látva megkönnyebbült, teljesen érthető. A francia katonai beavatkozás, amennyiben valóban Bamako és Dél-Mali megvédésére korlátozódna (ahol végül is 6000 francia állampolgár is tartózkodik), számos szempontból nagyon is védhető lenne. Azonban Dél-Mali megvédése egy dolog. Észak-Mali megtámadása pedig egy másik. Már most látszik, hogy a „Serval”-intervenció egyben támadó hadműveletet is jelent az „iszlamisták” által uralt Észak-Mali „felszabadítására”, azaz egy olyan hosszú háborút ígér, amely veszélybe sodorja a régió népeit. Itt már nagyon is kérdéses, hogy mindez segít-e az ott lakó embereken (számunkra csak ez a szempont), és magával hoz-e valamiféle békés kibontakozási lehetőségeket, vagy csak növeli bajt. Ráadásul mindezt a teljes politikai elit támogatja, és az általa uralt médiában valamiféle iszlámellenes keresztes háború propagandája kíséri, amely elviselhetetlenné teszi a helyzetet.
Ismét.
Arra, hogy a francia szocialista elnököt, François Hollande-ot ismételten irgalmatlan lódításon kaptuk, nem is térünk ki különösebben (nem véletlen, hogy Hollande példaképe az a François Mitterrand, aki nagyjából annyit hazudott mondjuk az 1981-es kampánya során, hogy hozzá képest Gyurcsány Ferenc tényleg „az igazságot szenvedélyesen kereső politikus”, hogy, mintegy rekviemként, a témában verhetetlen galamus.hu-t idézzük). Hollande a kampányban leszámolást ígért az ún. FrançAfrique-kal, azaz azzal a szereppel, hogy a volt gyarmattartó Franciaország kontinens-szerte, természetesen a saját gazdasági-politikai érdekeinek védelmében, „Afrika csendőrének” a szerepét játssza.
Erre most itt van a mali háború.
Hollande könnyes szemmel ígérte meg:
• az ún. euro-paktum újratárgyalását (azóta már Franciaország ratifikálta is a természetesen változatlan paktumot),
• a megszorítások végét (más sem történik, csak az újabbnál újabb megszorítások bevezetése), a szegényeket hátrányos helyzetbe hozó ÁFA-emelések eltörlését (emelték),
• a romák durva zaklatásának végét (soha ennyi romatelepet nem számoltak fel, soha ennyi romát nem utasítottak ki),
• a bevándorlók helyzetének rendezését (a bevándorlási szabályokat még szigorították is, a kitoloncolási-kvótát – van ilyen! – megemelték),
• szavazati jogot ígért az önkormányzati választásokon a régóta az országban élő külföldieknek (elfelejtették),
• a híres 75 százalékos szja-adókulcs bevezetését (alkotmányellenesre sikerült megírni a törvényt, tehát csak az egészen hülye magyar újságírók hiszik, hogy pl. Depardieu ez elől menekül),
• a munkavállalóknak kedvezőbb munkajogi törvények meghozatalát (éppen most vezetik be a munkahelyi „flexibilitás” rendszerét, amelyre a jobboldal két évtized alatt sem volt képes), de tényleg nem folyatjuk tovább.
Ha egy pillanatra komolyan vesszük, hogy a most háborút indítók tényleg Mali népével törődnek, akkor is erős kételyeink lehetnek arra nézvést, hogy vajon Mali helyzetének a javítására a háború lenne-e a legmegfelelőbb eszköz. A közelmúlt történelemi tapasztalatai (igen, Afganisztán és Irak) erősen kétségessé teszik mindezt: bármely területre vetjük pillantásunkat, elmondható, hogy a Nyugat civilizációs háborúja leginkább teljes katasztrófát hozott magával. Valamiféle központi vagy akár demokratikus hatalom igazából egyik országban sem működik, a gazdaság ott prosperál, ahol a nyugatiak hordják ki a profitot az országokból, a szegénység és a nyomor nem csillapodott, egyre világosabb, hogy a nőket sem lehet „bajonnettel felszabadítani” stb., stb.
Konkrétan: Total – olaj, Areva – uránium
Hányszor rágták már a szánkba (ma sem tesznek mást persze), hogy nincs választásunk: azért kellett például Afganisztán hegyeiben üldöznünk az iszlamistákat, hogy ne robbantsák a fejünkre a nyugati nagyvárosok metróit. Most mégis úgy hagyjuk el Afganisztánt, mintha mi sem történt volna: a demokráciáról már nem sok szó esik, de azt mindenki tudja, hogy az ottani háborúnk katasztrofális következményekkel járhat Európára. Azaz nem segítettünk rajtuk, a magunk baját meg csak növeltük. Sőt: minden háború után nem csak a veszély, hanem a mindenre kiterjedő állami felügyelet is nőtt, azaz a szabadság csökkent (nálunk, Európában!).
Mégis, Mali kapcsán újra, szemérmetlenül újra ugyanazt mondják: a „terror ellen harcolunk”, „a Nyugat biztonságát védjük a Szaharában”, „célunk a terrorfenyegetés csökkentése”. Erre mi az első dolog, ami Franciaországban a háború elindítása után történt? Magasabb fokozatra állították az ún. Vigipirate-ot, a terrorveszély fokát mérő megnemmondommit, azaz gépfegyveres katonák lepték el a pályaudvarokat, a turisták által látogatott helyeket, stb. Olyan jól háborúzunk a terrorveszély ellen, hogy közben nő a terrorveszély.
Bravó.
Gondolkodjunk el egy pillantra, hogy mivel mossák az agyunkat, még ha minden burzsoá médiából ugyanaz is árad: a háború megkezdéséig az Észak-Malit megszállva tartó csoportok nem követtek el Malin (egészen pontosan Észak-Malin) kívül terrorcselekményeket – Európában ilyenre nem is nagyon készültek, sőt, módjuk sem igen van rá. Mint a mostani algériai dráma is mutatja, a háború megindulása csak növelte a terrorveszélyt és a túszejtések valószínűségét.
A háború bármely célját kezdjük el megvizsgálni, mindig a legkomolyabb kételyekkel kell szembesülnünk. Mali „területi integritásának” biztosítása lenne a cél? A helyzet az, hogy Mali a függetlenség elnyerése óta küzd ezzel a problémával, ennek semmi köze az iszlamistákhoz. Az észak-mali függetlenségi mozgalom a hetvenes évek óta hallat magáról, elsősorban éppen azért, mert a bamakói központi kormány semmi sem tett a tuaregek követeléseinek rendezésére. Az utóbbi évek történései (katonai államcsínyek, teljes politikai bizonytalanság) éppen a mali állami struktúrák gyengeségét mutatták, és elég komoly illúzió lenne azt gondolni, hogy ezeket egy külföldi katonai invázió fogja megoldani. Ráadásul a jelenlegi, ám teljesen légből kapott határokat éppen Franciaország, a volt gyarmattartó rajzolta (ezek jelentik Mali eredeti gondjait, nem az iszlamisták!), tehát valószínűleg nem Franciaország a leghivatottabb a megkérdőjelezett állami határok védelmére...
És persze az is kérdéses, hogy vajon milyen kormányt támogat most Franciaország Maliban, amely a „segítségét kérte”? A jelenlegi mali kormány egy katonai államcsíny révén jött létre, a mali nép akarata ellenére, legitimitása több mint kérdéses. Franciaország az utóbbi hónapokban semmit sem tett azért, hogy Maliban bármi pozitív dolog történjen, a katonai intervenció pedig a lehető legkevésbé adekvát eszköznek tűnik, mint az Elefántcsontpart esetében is láthattuk.
Ebben a helyzetben ki hihet komolyan abban, hogy a háború célja „a demokrácia visszaállítása Maliban”? Egyébként a lehető legkevésbé hihető, hogy Franciaország erre képes lenne, még ha akarná is. A dekolonizáció óta Franciaország a lehető legkorruptabb, legelnyomóbb, legsötétebb diktatúrákat támogatta szerte Afrikában: szimptomatikus volt, hogy honnan érkeztek Maliba az Afrikában tartózkodó francia csapatok. Idriss Déby Csádjából és Blaise Compaoré Burkina Fasójából, akiknél visszataszítóbb figurákat nehéz lenne találni még Afrika történetében is. Természetesen mindketten francia támogatással kerültek hatalomra.
Jobb lenne őszintén beszélni: a „régió stabilitásának védelme” a francia gazdasági érdekek védelmét jelenti (konkrétan: Total – olaj, Areva – uránium), egy olyan régióban, ahol a Franciaország által megrajzolt állami határok tökéletesen fittyet hánytak az ottani népek etnikai viszonyaira. Elég ránézni a térképre: Mali vagy Niger úgy néz ki, mint egy homokóra, egy délnyugati rész a fővárossal és tőle irgalmatlan távolságra sivatagi területek. Ott van az ásványkincs. És a francia cégeknek ez idáig nem volt éppen ellenére a gyenge központi hatalom, mely révén például az Areva negyven éve minden megkötés nélkül hordja ki az urániumot, mint ahogy azt sem nagyon ellenezték, hogy a két ország központi hatalma ezeknek a cégeknek az érdekében kirabolja és megfosztja földjüktől az ott lakó tuaregeket. Eredetileg ők lázadtak fel, hozzájuk csatlakoztak a különböző iszlamista csoportok, elsősorban Algériából és más fegyveresek, főleg Líbiából.
Ha Mali Afganisztán, akkor Algéria Pakisztán szerepét kapta
És máris a következő kétes féligazságnál vagyunk. Minden háború alapvető „kommunikációs” feltétele, hogy létezzen egy jól körülhatárolt ellenségkép: esetünkben ezek lennének az iszlamisták vagy dzsihadisták. A helyzet ennél (mint részben már szóltunk róla) jóval, de jóval bonyolultabb. Különböző csoportokról van szó, eltérő célokkal és érdekekkel. Jelen vannak:
• Kadhafi volt tuareg milicistái, akik Maliba menekültek a bukás után,
• a szalafista algériai dzsihadisták (GSPC), akik csatlakoztak az ún. maghrebi Al-Kaidához (AQMI),
- a helyi tuareg függetlenségi harcosok, akik vagy iszlamisták, vagy nem,
- a törzsi berendezkedést veszélyben érző más helyi népek fegyveresei,
- a városi fiatalok, akik a megélhetés reményében csatlakoztak valamely mozgalomhoz,
- a drogkereskedők (kokain)miliciái, akik az Európa felé vezető utat kívánják biztosítani – hogy csak a legfontosabbakat említsük.
Őket hívja Seres László a maga kifinomult bonyolultságával „iszlamista gengsztereknek”, ahogy például az olasz maffia „katolikus” volt, vagy Bugsy Siegel „talmudista”... Azt gondolni, hogy mindezek egy homogén csoportot alkotnak, akiket összefűz a „nyugati értékek gyűlölete” (ahogy a Sereshez hasonló neokon gyújtogatók vélik), és eltökélt céljuk lenne a saria bevezetése a régióban: háborús propaganda csupán.
Ma már látszik, hogy ha Mali Afganisztánná válik, akkor Algériára Pakisztán szerepét osztották ki a francia „stratégák”. Az is látszik, hogy ez mivel fog járni: az ország destabilizálásával, ahogy Pakisztán esetében is történt, azaz természetesen az algériai nép fogja a vérével megfizetni Franciaország háborúját. A volt gyarmattartó már lassan fél évszázada nem ártott annyit az algériai népnek, mint amennyire igazából képes lenne – most, úgy tűnik, megteszi.
Persze Seresnek is igaza van, csak éppen nem abból az UZI-perspekítvából ahonnan ő néz mindent: valóban alapvetően nincs sok különbség az Egyesült Államok iraki háborúja és a mostani francia „beavatkozás” (értsd: háború) között – persze csak a franciák, a nemzetközi baloskodó közönség hipokrízise szempontjából. De a francia szélsőbaloldalról (leszámítva – mint mindig – az NPA-t) egyébként is elmondható, hogy minden imperializmus harcos ellensége, egyet leszámítva: a francia imperializmust. Nem véletlen, hogy a Francia Kommunista Párt olyan mélységesen egyetértett de Gaulle külpolitikájával: de erről már máshol hosszan szóltunk. Amúgy persze Seres esetében a szokásos neokon kemény hazudozásról van szó: komolyan van még valaki a hvg.hu neokon hiénáin kívül (tényleg, észrevette már valaki, hogy neokonok szerkesztik a két legfontosabb magyar „ballib” hetilapot?), aki komolyan gondolja, hogy az iraki háború az „iszlamisták” ellen irányult? Szaddám rendszerének semmi köze nem volt az iszlamistákhoz, sőt, harcos ellenfelük volt: az iszlamisták az amerikai háború után és következtében kerültek Irakba. Ezerszer is elmondjuk, ha kell, hogy az „iszlamizmus” nem minden esetben háborús ok a Nyugat számára: az „iszlamista” Szaúd-Arábia, Katar vagy Bahrein a Nyugat legfontosabb szövetségesei, és ott ugyanúgy mindenki tesz a nők jogaira, a demokráciára ésatöbbi. Vicces fiúk ezek a neokonok, akik mindenhol civilizációs harcot látnak, ahol az amerikai és izraeli héják érdekei ezt megkívánják, csak kicsit sok hulla szegélyezi az útjukat, hogy nem tudunk igazán jót nevetni a dolgaikon.
Minden újabb háború csak növeli a megtámadott népek „nyugatellenes érzelmeit” (ez az eufémizmus arra, hogy ezek a barbárok gyűlölik azokat, akik bombázzák és irtják őket) és a terrorveszélyt. A háborús uszítók pedig sokat tesznek azért, hogy mindezek a háborúk „keresztes hadjáratokként” tűnjenek fel az iszlám népek szemében, hiszen végül is ténykérdés: 2001 óta a „Nyugat” számos iszlám országot támadott meg (Afganisztánt, Irakot, Szomáliát, Jement, hogy Gázáról ne is szóljunk). A nyugati országokban pedig a mainstream politika részévé vált a legkeményebb iszlámgyűlölet.
Több mint egy évtized után az afganisztáni és iraki nyugati háború mérlege a teljes fiaskó: leromboltunk két országot, megerősítettük a terrorizmust, elhitettük az iszlám világ egy részével, hogy az ellenségeinknek tartjuk őket, saját országainkba importáltuk az iszlamofóbiát és a rasszizmust, és persze kiirtottunk több százezer, többnyire teljesen ártatlan embert. Az lenne nagyon fura, ha a mali háború mérlege más lenne.
Nem lesz más.
Balázs Gábor
a www.rednews.hu szerkesztője.
(1) A katonaszökevény Boris Vian gyarmati háborúk ellen még 1954-ben írt dala. Sok híres változata van Franciaországban és az USA-ban is.
(2) 1914-ben az I. világháborút támogató nemzeti egységmozgalom francia neve. A háborút következetesen ellenzők között voltak: Franciaországban Jean Jaures, Németországban Rosa Luxembourg és Karl Liebknecht míg Magyarországon a költő, Ady Endre.