A bostoni robbantásban hárman vesztették életüket, kétszáznál is többen - sokan igen súlyosan - megsebesültek. A tragédia napjaiban érkezett egy másik szomorú hír is: elhunyt Moshe Gammer, a Tel Aviv Egyetem történész-professzora. Marie Bennigsen Broxup-pal együtt (aki szintén néhány hónapja halt meg), ők voltak az első tudósok, akik Észak-Kaukázus történelmét, társadalmait és kultúráját tanulmányozták. Ez a kutatási terület ma sem sokakat vonz, nem sok tudós mozog otthonosan ebben a témakörben. Moshe Gammert személyesen is ismertem. Twitteren küldött rövid üzenetben fejeztem ki halálán érzett megrendülésemet. Vanora Benett brit írótól, a csecsen problémáról szóló izgalmas könyv, a Crying Wolf (1) szerzőjétől jött az egyetlen válasz-üzenet. Vanora Benett az 1990-es években tudósítóként élte át a csecsen háborúkat. Könyvét olvasva bepillantást nyerhetünk a tragikus események összefüggéseibe.
Amint kiderült, hogy a bostoni merénylet fő gyanúsítottjai a csecsen Carnajev-fivérek, Csecsenföld hirtelen igen népszerű téma lett a twitteren. Az idősebbik, Tamerlan a rendőrséggel folytatott tűzharcban halt meg április 18-án. Amikor Dzsohart, az öccsét sikerült elfogni, azonnal kórházba kellett szállítani. Egy héttel később, a kezelés befejése után tartóztatták le.
Moshe Gammer több cikket és könyvet írt az Észak-Kaukázusról és Csecsenföldről. 2005-ben megjelent könyve, A magányos farkas és a medve (alcíme: A csecsen ellenállás három évszázadának története) (2) a kis csecsen nép függetlenségi harcáról szól, amit évszázadok óta folytat a hatalmas szomszéd, Oroszország ellen. A legutóbbi eseményeket elemezve rávilágít arra, hogy a csecsen függetlenségi mozgalom ideológiája gyökeresen megváltozott a Szovjetunió összeomlása után, amikor is a nacionalista jelszavak helyét a vallási meggyőződés vette át.
"Magányos" avagy a "szimbolikus" farkas?
Az Amazon webáruház rendelési listáiból kiderült, hogy Gammer könyve eljutott Tamerlan Carnajev kezébe is. Bár a bostoni merénylet kapcsán az amerikai média részletesen foglalkozik az iszlám észak-kaukázusi térhódításával, mégis teljes bizonyossággal állítható, hogy a két Carnajev "magányos farkasként" követte el tettét. A "magányos farkas" ebben az összefüggésben más jelentést hordoz, mint Csecsenföldön. Ott ugyanis a "farkas" - nemzeti jelkép: a csecsen függetlenségi zászló egyik motívuma, és neve bekerült a csecsen függetlenségi mozgalom himnuszába is.
A „magányos farkas” elnevezés a terrorizmusról szóló tanulmányokban olyan személyt jelöl, aki „vagy személyes okokból, vagy pedig egy ideológiailag zárt csoport elvárásainak megfelelően” (3) , egymaga keresi meg a támadása célpontját. A magányos farkasok terrortámadásai és ideológiai motivációi a legkülönfélébbek lehetnek. A terrorizmusról írt könyvében Jeffrey Simon (4) emlékeztet arra, hogy Észak-Amerika történetében a XX. század kezdete óta valósággal hemzsegnek a "magányos farkasok", a különféle terrorakciók elkövetői. De például a norvég szélsőjobboldali Anders Behring Breivik, a 2011. júliusi tömegmészárlás hidegvérű tettese, aki hetvenhét fiatalt lőtt agyon, ugyancsak ennek a terrorista-típusnak a megtestesítője.
A dzsihádista szalafiták és az al-Kaida "magányos farkasai" gyakran hajtanak végre terrorakciókat, jellemzően a nyugati országokban. Több dzsihádista vezető is arra ösztönzi a fiatal muszlimokat, hogy az al-dzsihad al-faradi (az egyéni dzsihád) nevében kövessék el támadásaikat, Oszama bin Laden, egykori al-Kaida vezető jelszavát követve: „Senkitől se kérj tanácsot, ha amerikait akarsz ölni.”
Hivatalos források szerint a fiatalabb fivér, Dzsohar Carnajev azt vallotta a Szövetségi Nyomozóirodának (FBI), hogy Anwar al-Awlaki (5) internetes szónoklatai buzdították őket tettük elkövetésére. Az "internet bin Ladenjét", az amerikai-jemeni prédikátort 2011-ben egy CIA-dróntámadás likvidálta Jemenben. A fiatal terrorista vallomása alátámasztja a feltételezést, hogy a fivérek mint igazi "magányos farkasok", nem álltak kapcsolatban Gammer és Bennett könyvének hőseivel, a csecsen lázadókkal. Bár meg nem erősített értesülések szerint 2012-ben, a szülőföldjére látogató Tamerlan találkozott észak-kaukázusi felkelőkkel, radikalizálódása mégsem függ össze az ottani helyzettel.
A csecsen háború
A dzsihádisták az 1994-es első Oroszország elleni háború kezdetekor jelentek meg Csecsenföldön. Amikor az afganisztáni háború véget ért, sok arab fegyveres tovább akarta folytatni a harcot, tehát új hadszínteret kellett találniuk. Többen is, például a híres szaúdi vezér, Khattab (Samir Saleh Abdullah Al-Suwailem), már Tadzsikisztánban is az iszlamisták oldalán harcolt az 1992-1994-es polgárháborúban.
Az első csecsen háború idején azonban, a dzsihádisták még nem tömörültek külön mozgalomba. A Szovjetunió felbomlása után ők is csatlakoztak a nemzeti függetlenségre törekvő első csecsen elnök, Dzsohar Dudajev nacionalista irányvonalához. Az első csecsen háborúban sikerült győzelmet aratni az orosz hadsereg fölött és 1997-ben megkötötték a békét. Borisz Jelcin, az Orosz Föderáció akkori elnöke szerint ez a „történelmi jelentőségű békekötés... végérvényesen lezárja a két szomszédos ország közötti háborúk 400 éves történetét”.
Egy évvel korábban, 1996-ban az oroszok egy lézer-irányítású rakétával likvidálták Dudajevet, aki műholdas telefonon éppen II. Hasszánnal, az orosz-csecsen ügyben közvetítő marokkói királlyal tárgyalt. Az új választásokra nemzetközi megfigyelők jelenlétében került sor és a mérsékelt Aszlan Maszhadov lett az új elnök. Oroszország azonban nem tartotta be korábbi ígéreteit, nem segítette a csecsen újjáépítést. Akárcsak Dudajev, az 1997 januárjában megválasztott új elnök, Aszlan Maszhadov is szekuláris nacionalista elveket vallott. Fenntartás nélkül bízott abban, hogy a csecsen konfliktus megoldható politikai egyeztetések útján. De Oroszország hajthatatlan maradt. A tárgyaláskészség teljes hiánya beláthatatlan következményekkel járt: kedvező helyzetet teremtett a dzsihádisták rohamos térnyerésének.
Az erős anyagi bázissal rendelkező dzsihádisták támogatták a helyi iszlamistákat, hogy a csecsenföldi és a szomszédos országokból érkező, a függetlenségéért harcba szálló fiatalok tömegeit megnyerjék vallási meggyőződésüknek. Saria bíróságokat állítottak fel, a társadalom iszlamizálására törekedtek, és ami a legfontosabb: kiképző táborokat hoztak létre, ahova sikeresen toboroztak újabb és újabb arab harcosokat. 1997 és 1999 között a különböző arab országokból érkező dzsihádisták száma gyorsan emelkedett. Az afgán veteránok 45 százaléka csatlakozott a csecsenföldi harcosokhoz, míg az első háború idején mindössze 30 százalékuk. A Samil Baszajev parancsnok vezette keményvonalas csecsen nacionalisták alkalmi szövetséget kötöttek a dzsihádistákkal. A megerősödött csecsen haderő több falut megszállt a szomszédos Dagesztánban, előkészítve és támogatva egy iszlám köztársaság megalakítását. A terv azonban Moszkva katonai ellenállásába ütközött. A fellángoló helyi harcok ürügyén az oroszok 1999-ben újra megszállták Csecsenföldet.
A második csecsen háború idején a dzsihádisták vesztettek lendületükből: létszámuk és haderejük is csökkent, míg végül újra illegalitásba vonultak, s mint a földalatti mozgalom tagjai küzdöttek tovább az Észak-Kaukázusban. Bár az iszlamizálás a lakosság körében nem járt különösebb sikerrel, a 2001. szeptember 11-i támadás kiváló ürügyet szolgáltatott Moszkvának, hogy a terrorizmus elleni harc jegyében brutálisan eltiporja a függetlenségi mozgalmat. A nemzetközi média alig foglalkozott a Vlagyimir Putyin fennhatósága alatt tömegével elkövetett emberjogi sérelmekkel.
A két csecsenföldi háború következtében az összlakosság több mint negyede vesztette életét vagy kényszerült az ország elhagyására. 2003 után az arab harcosok fokozatosan kivonultak Csecsenföldről, a legtöbben Irakba mentek, ahol a dzsihádisták az amerikai megszállás ellen folytatták a harcot. Az oroszok győzelmét a mérsékelt csecsen elnök, Aszlan Maszhadov 2005. március 8-ai likvidálása tette teljessé. Ezek után a saját embereikből alakítottak oroszbarát kormányt Groznijban, a fővárosban: ezzel sikerült végleg letörni a függetlenségi mozgalmat.
A dzsihád meghatározó tényezővé válik a régióban
A csecsen felkelés azonban átterjedt a szomszédos köztársaságokba. 2007-ben kikiáltották Kaukázusi Iszlám Emirátust (Islamic Emirates of the Caucasus, IEC), ami az iszlám csoportok egyértelmű megerősödését jelzi a régióban: Dagesztánban, Ingusföldön, Kabard- és Balkárföldön. Az atrocitásokat elszenvedő csecsenek soraiból toborzódott a Kreml vaskéz-politikája ellen harcoló kaukázusi felkelők új generációja. Ezek a harcosok nem a globális dzsihád eszméiért küzdöttek és küzdenek. Minden terrorakciójuk Oroszország ellen irányult. Az IEC nyíltan vállalta a felelősséget egy sor oroszországi támadásért: a 2010 januárjában a Domogyedovo repülőtér elleni öngyilkos bombamerényletért, és pár hónappal később, 2010 márciusában az öngyilkos női terroristák moszkvai metrórobbantásáért. Ugyanakkor az IEC következetesen cáfolta bárminemű részvételét a bostoni bombamerényletben.
Két irányba mutatnak a változások az Észak-Kaukázusban. Egyrészt: korábban az észak-kaukázusi dzsihádisták külföldi ideológusok tanításait követték, időközben azonban a régió kitermelt saját ideológusokat, mint például Szaid Burjatszki, Anzor Asztemirov, Abu Dujana és társaik: néhányukat azóta már likvidálták. Másrészt: a globális dzsihádisták egyre inkább érdeklődnek a régió iránt. Erre mutat például az is, hogy több propagandaanyagukat is lefordították oroszra, az észak-kaukázusi népek közös nyelvére. Több internetes oldal is foglalkozik az IEC-vel, a fórumokon aktív információcsere zajlik a szervezetről. Mindezek ellenére az észak-kaukázusi dzsihádisták nem jelentenek komoly fenyegetést az orosz ellenfél számára.
Összegző következtetések
A Carnajev-testvérek szívéhez közelebb állt Dagesztán, az édesanyjuk szülőföldje, mint az atyjukat annak idején befogadó USA. Dagesztán az utóbbi időben az észak-kaukázusi dzsihádista ideológia melegágyaként kulcsszerepet tölt be a régióban: 2010-ben több mint 300 terrortámadást követtek el itt. Ennek ellenére, a Carnajev-fivérek sohasem hivatkoztak az észak-kaukázusi régióra a merényletük kapcsán. Ez a motiváció valószínűleg fel sem merült bennük.
Mairbek Vacsagajev csecsen történész helyesen teszi fel a kérdést: „Tamerlan Carnajev miért nem követelte a dagesztáni vérengzés beszüntetését? Miért az érdekelte őket, hogy mi történik Afganisztánban és Irakban?” (6) Erre a kérdésre talán az a válasz, hogy a fivérek radikalizálódásában az észak-kaukázusi helyzet egyáltalán nem játszott szerepet.
Az Észak-Kaukázus dzsihádistáit főként a helyi sérelmek motiválják: a nagyfokú szegénység, a munkanélküliség, a korrupció, az emberi jogok folyamatos megsértése és az orosz hatóságok teljes hegemóniája. Ezért minden támadásuk Oroszország ellen irányult. Bátran levonható a következtetést, hogy a Carnajev-fivérek terrorcselekménye nem kapcsolódik a Csecsenföld dzsihádjához. Ők ketten valószínűleg "magányos farkasok" voltak, de nem a "csecsen farkasok" fajtájából.
Murad Batal Al Shishani londoni politikai elemző, az iszlamista csoportok, a Közel-Kelet és az Észak-Kaukázus szakértője
