Az általános közvélekedés szerint az állam által gyakorolt adóellenőrzés hosszú ideig kizárólag az adóköteles háztartásokra terjedt ki. Nem arról van szó, hogy mások ne fizettek volna adót, de egy olyan országban, mint Franciaország, ahol a közvetett adózás hagyományosan igen erős volt, és a dolgozó osztályok sohasem mentesültek a fogyasztási cikkekre kivetett adók alól, a progresszív jövedelemadó egészen a második világháború végéig a legjobb körülmények között élőkre kivetett adófajta volt. Ebben az időszakban a fiskális ellenőrzés az adóhatóság egyik legnemesebb hivatásává vált. Az akkoriban még a kisszámú adóellenőr tevékenységét egyfajta dicsfény övezte, s maguk az ellenőrök is olyan „adóügyi főbíróknak” tekintették magukat, akik fel vannak hatalmazva arra, hogy kemény büntetésben részesítsenek minden szabálysértőt.
A háború utáni keynesi „harminc dicsőséges esztendő” során aztán ez a gyakorlat szertefoszlott. Először is az adóköteles háztartások aránya az 1950. évi 15 százalékról 1979-re 63,3 százalékra nőtt, majd végül az 1990-es évek vége óta mintegy 50 százalékon állapodott meg. Egyidejűleg a szociális állam egy sor jövedelemtől függő juttatást vezetett be, ami a kedvezményezetteket arra kötelezte, hogy elszámoljanak jövedelmeikkel. Az adókötelezettségről, vagy az adómentességről szóló igazolás révén a fiskális bürokrácia behatolt az attól korábban meglehetősen távol lévő lakosság mindennapjaiba. A dolgozó osztályok számára pedig egyfajta „varázsszerré” lett, amelynek révén olyan szociális juttatásokra tehetett szert, mint a lakhatási támogatás, vagy a tanulmányi ösztöndíj.
Általa az államigazgatás pedig olyan eszköz birtokába jutott, amely lehetővé tette, hogy az adóköteles háztartásokon messze túl, családok millióit érje el.
Az 1990-es években két fejleménynek köszönhetően folytatódott egy olyan pénzügy-igazgatási rendszer kiépítése, amely miközben gondoskodni kívánt arról, hogy a magas jövedelemmel rendelkezők ténylegesen eleget tegyenek adófizetési kötelezettségeiknek, biztosítani akarta a dolgozó osztályok ellenőrzését is. Egyfelől a számítástechnika fejlődése lehetővé tette a könnyen nyomon követhető jövedelmekkel (bérek és fizetések, nyugdíjak, munkanélküli segély, táppénz) rendelkező adófizető polgárok feletti kontrollt. Az adófizetők által bevallott javadalmazások és a juttatásokat folyósító szervezetek által kifizetett javadalmazások összege közötti esetleges eltérések azon nyomban megjelentek a számítógépek képernyőjén. Másfelől a szociális ellátásokban részesülők elleni vádaskodások „divatba hozták” a „szociális juttatásokkal kapcsolatos visszaélések” hangoztatását. 1995-ben az akkori miniszterelnök, Alain Juppé egy parlamenti jelentéshez fűzött levélben hangsúlyozta: mindent el kell követni annak érdekében, hogy leküzdjük a bizonyos szociális juttatásokkal kapcsolatos „visszaéléseket”. (1)
A jelenség megfékezése érdekében a jelentés szerzői a hatóságok közötti információcsere intenzívebbé tételét ajánlják, az országos nyilvántartási rendszerben szereplő természetes személyek személyi számának (NIR) a szisztematikus felhasználása révén. Ezen intézkedés bevezetését eredetileg a jobboldali parlamenti többség kezdeményezte 1997-ben, de azt egy évvel később a baloldal is magáévá tette. Lionel Jospin kormánya azon a véleményen volt, hogy a NIR lehetővé teszi majd az adófizető polgárok és az államigazgatás közötti kapcsolatok egyszerűsítését, s megakadályozza, hogy névazonosság okán eljárást indítsanak teljességgel ártatlan emberek ellen. Végül pedig a NIR révén lehetővé válik eleddig az adóbevallások manuális egybevetésével lekötött 4 500 hivatalnok átcsoportosítása. A valóságban azonban a pénzügyi kormányzat által 1998-ban megszerzett ilyen természetű engedély az első megtett lépés abba az irányba, hogy az új nyilvántartás révén átalakítsák az ellenőrzési eljárásokat.
Azóta szüntelenül fokozódik a dolgozó osztályok ellenőrzése a különböző informatikai eszközökkel. Az adóhatóság 2007 óta kísérletezik azzal, hogy az egészségbiztosítási pénztárral nyilvántartást cseréljen, s ezt a tevékenységet kiterjeszti a családi pótlékot és egyéb szociális juttatásokat folyósító pénztárakra (CAF) is. E két előbbi szervezet közötti információcserét 2008-ban automatikussá tették. Minden olyan kedvezményezettet, aki az adóbevallásában és az egészségpénztári bejelentésében eltérő nagyságrendű jövedelmet tüntet fel, a juttatásokat folyósító szervezet berendeli, s a juttatás megvonásának terhe mellett kötelezi az egységesítésre és a két bejelentésben szereplő eltérés megszüntetésére.
A közvélemény és az érintett hatóságok alkalmazottai felé az ellenőrzés ilyetén kiterjesztését a nyilvántartások átláthatóságának, illetve a szolgáltatások minőségének javításaként állítják be. A valóságban ezeknek a hálózatoknak a kiépítése olyan összefonódáson alapuló ellenőrzési mechanizmusok létrejöttéhez vezetett, amelyeket egyre nehezebb megkerülni.
Ez a fajta ellenőrzés továbbra is csak a dolgozó osztályokra terjed ki. Amikor 1982-ben bevezetésre került a nagy vagyonok megadóztatása (ISF), a szocialista kormány azt tervezte, hogy megteremtik mintegy 12 különböző – így az adófizetői, a telekkönyvi és a lakhatási adó kötelezettsége alá esőket tartalmazó – nyilvántartás összekapcsolásának feltételeit, amelynek révén számítógépes feldolgozás alapján elő lehet majd állítani az új adónem alanyait magába foglaló mintegy 200 ezer fős listát. A „nagy vagyonnal rendelkezők” nyilvántartásának létrehozására irányuló törekvések a Szabadságjogok és a Számítástechnika Nemzeti Bizottsága (CNIL) ellenkezésébe ütközött. A Bizottság ugyanis „aggodalmának adott hangot az államigazgatási önkény kockázatai” (2) miatt.