Változnak az idők. A hidegháború idején Nyugaton szinte minden konfliktus Moszkvából kiinduló kommunista bomlasztásnak számított, Keleten pedig éltették az antiimperialista osztályharcot. Ma viszont a politikai történéseket vallási, etnikai, mi több, törzsi közösségek harcaként értékelik.
Ez az új értelmezés Samuel Huntington amerikai politológus több mint húsz évvel ezelőtti munkájának köszönhetően vált páratlanul népszerűvé. Tőle származik a „civilizációk összecsapása” fogalom, melynek lényege, hogy a társadalmi konfliktusok és válsághelyzetek az eltérő kulturális, vallási és erkölcsi értékekre vezethetők vissza.
Huntington azonban végeredményben nem tett mást, mint újjáélesztette a civilizáltnak és kiforrottnak vélt indoeurópai népek, az árják és az anarchikusnak és erőszakosnak ítélt szemiták közötti rasszista alapú szembeállítást, melynek eredete régi időkre nyúlik vissza, ám amely csak a XIX. században, Ernest Renan révén terjedt el.
Az elsődleges identitások – etnikai, vallási, törzsi, nemi stb. – értékei, melyeket a modernizáció egymást követő hullámai visszaszorítottak, paradox módon a globalizációval, az életmód és a fogyasztás egységessé válásával, illetve a neoliberalizmus – melynek széles társadalmi rétegek esnek áldozatul – által kiváltott társadalmi zűrzavarral ismét teret nyernek és szerepük felértékelődik. Ennek egyik következménye, hogy a nemzetközi kérdésekben polarizálódik a közvélemény, és kizárólagosan sorakozik fel egy adott konfliktus megítélésekor az egyik vagy a másik résztvevő mellé. Ezt ráadásul elősegíti, hogy bizonyos egyetemi hagyományok között sikeresen fennmaradt a gyarmati idők látásmódját tükröző kulturális esszencializmus.
Miközben mind az Európában divatos világi liberalizmus, mind az Európán kívül is népszerű szocialista ideológia eltűnni látszik, a konfliktusok elemzéseit leegyszerűsítették a kulturális és antropológiai szempontokra. Kevés újságíró és akadémikus képes és hajlandó ma felhasználni a klasszikus politológia elemzési szempontjait, úgy, mint a demográfiai, gazdasági, földrajzi, társadalmi, politikai, történelmi és geopolitikai tényezőket, valamint egyes politikai vezetők egyéni ambícióit, vagy a világ neoimperialista hatalmi felépítését és a regionális hatalmak befolyási övezeteinek szempontjait.
Általánosságban egy konfliktus elemzésekor egyszerűen nem veszik figyelembe, hogy a válsághelyzetek szinte mindig több tényezőre vezethetők vissza. A szerzők megelégszenek a „jó- és rosszfiúk“ megkülönböztetésével, sőt, szinte karikatúrába illően leegyszerűsítik a konfliktus céljait is. A szereplőket etnikai és felekezeti hovatartozásuk alapján mutatják be, és feltételezik, hogy ezeken a csoportokon belül a vélemények és viselkedésformák egységesek.
Az ilyen típusú elemzések előfutárai a hidegháború utolsó időszakában jelentek meg. Így történhetett meg, hogy a hosszú – 1975 és 1990 között tartó – libanoni konfliktus különféle résztvevőit kétfelé osztották: „keresztényekre” és „muzulmánokra”. Előbbiek közül mindenkit vagy a Libanoni Frontnak nevezett csoporthoz, vagy a jobboldali keresztény Falangista párthoz tartozóként kezeltek; a „muzulmánok” pedig – a feltételezések szerint – egy eleinte „haladó palesztinoknak”, majd később „haladó iszlámnak” nevezett koalícióban csoportosultak. Ez a karikatúraszerű beállítás nem foglalkozott azzal, hogy számos keresztény szimpatizált az antiimperialista és Izrael-ellenes koalícióval és támogatta a palesztinok jogát arra, hogy Libanonból hadműveletet indítsanak Izrael ellen, miközben számos muzulmán kifejezetten ellenezte mindezt. Egyébiránt, a konfliktus alapvető oka – a Libanonban állomásozó palesztin katonai alakulatok, illetve a civil lakosságot sújtó erőszakos és véres izraeli megtorló intézkedések – nem köthető a libanoniak felekezeti hovatartozásához, hanem teljesen világi természetű nehézségekből fakad.
Üres általánosítások és közhelyek
Ugyanebben az időszakban a vallási hovatartozást más esetekben is felhasználták manipulatív elemzésekben, és ezt sem a szakértők, sem média nem tették szóvá. Így az afganisztáni háború – mely az 1979. decemberi szovjet megszállás miatt tört ki – az iszlám és az ateista megszállók harcaként lett beállítva, és ügyet sem vetettek arra, hogy a megszállókkal szembeni ellenállás nemzeti alapon is zajlott. Ugyanakkor erre a vallási alapra támaszkodva mindenféle nemzetiségű, elsősorban arab muzulmánok ezreit képezték ki és radikalizálták amerikai, szaúdi és pakisztáni irányítással, megteremtve ezáltal a lehetőséget a ma is aktív nemzetközi iszlám dzsihád kifejlődéséhez.
Az 1979. január-februári iráni forradalom egy még nagyobb geopolitika tévedéshez vezetett. A nyugati nagyhatalmak úgy gondolták, hogy a sah bukása után, meg kell akadályozni, hogy egy polgári nacionalista színezetű (mint amilyen Mohammad Massadegh kormánya volt az 50-es évek elején), vagy egy szocialista és antiimperialista kormány jusson hatalomra. A megoldást a vallási vezetők hatalomra kerülése jelentené. A mélyen vallásos és az Egyesült Államokkal meglepő módon szövetségben álló Szaúd-Arábia vagy Pakisztán példáján felbuzdulva az USA azt hitte, hogy majd Irán is hűséges partnerországgá, valamint megingathatatlan antikommunistává válik.
Ezután az elemzések szempontrendszere is megváltozott. Teherán antiimperialista és palesztinbarát politikáját „síitának”, nyugatellenesnek és felforgatónak bélyegezték, szemben a mérsékeltnek titulált szunnita politikával. A szunniták és síiták – és így arabok és perzsák – közötti rivalizálás kiélezése vált az Egyesült Államok egyik fő céljává. Ebbe a csapdába Szaddám Husszein vakon beleszaladt, mikor 1980 szeptemberében megtámadta Iránt. A 2003-as Irak-ellenes háború kudarca – ami végül is Irán befolyásának növekedéséhez vezetett a régióban (1) – ezt a politikát erősítette tovább .
A politikai és médiatudományi szakirodalom nagy terjedelemben foglalkozik mára a „síita félhold” – Irán, Irak, a libanoni Hezbollah és az alavita szíriaiak alkotta feltételezett szövetség – jelentette veszéllyel, akik készek a szunnita iszlám destabilizálására, különféle terrorista akciókra, illetve Izrael állam legyőzésére. Arra ugyanakkor senki sem hívja fel a figyelmet, hogy az irániak részéről a síita vallási irányzatra való áttérés okai a XVI. századra vezethetőek vissza, amikor a Szafavida dinasztia arra szólított fel, hogy az Oszmán birodalom elleni hatékony harc érdekében vegyék fel ezt a vallást (2) . Továbbá úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy Irán mindig is regionális nagyhatalom volt, és hogy a mai rezsim ugyanúgy folytatja – csak más díszlettel – a sah hatalmi politikáját, aki az öböl csendőrének tisztjére pályázott – és aki Franciaország támogatásával úgyszintén nukleáris hatalmi álmokat szövögetett. De hiába a világi szempontok, napjainkra minden, a Közel-Kelettel foglalkozó elemzést a síita-szunnita szembeállítás határoz meg.
A 2011 elején kitörő „arab tavasz” óta a leegyszerűsítés tovább folytatódik. Bahreinben a tüntetőkről mint a szunnita vezetőkkel szemben álló, Irán által befolyásolt síitákról beszélnek. Ezzel megfeledkeztek mind a síita felekezethez tartozó, ám a fennálló erőket támogató állampolgárokról, mind pedig azokról, akik bár a szunnita irányzathoz sorolják magukat, mégis támogatják a felkelőket. A Jement sokáig kormányzó királyi családot támogató al-Houthi felkelést egy síita jelenségnek tekintik, melynek létrejöttét csak és kizárólag Irán befolyásának tulajdonítják.
Libanonban sem veszik észre, hogy a Hezbollahot a síita közösség egy része nem támogatja, miközben népszerű számos keresztény és különböző irányzathoz tartozó muzulmán – beleszámítva a szunnitákat is – körében, és kizárólag az iráni hatalmi érdekek helyi érvényesítőjeként tartják számon. Sokan megfeledkeznek róla, hogy ez a párt az ország nagyrészt síiták lakta déli részének 1978 és 2000 között tartó izraeli megszállása miatt jött létre, és hogy a megszállás valószínűleg tovább tartott volna a Hezbollah kitartó ellenállása nélkül.
Az megint csak nem zavar senki sem, hogy a Hamasz Gázában egy „szunnita” szervezet, mely a palesztin Muzulmán Testvériségből nőtt ki, mivel az elemzők általában és általánosságban támogatják a „mérsékelt”szunnitákat, a Hamaszt viszont elítélik, mivel fegyvereket kapnak Iránból és harcolnak az izraeli blokád ellen.
Röviden: az árnyalt elemzés mindenhonnan hiányzik. Az elnyomást vagy a szociális és gazdasági nehézségeket többnyire elhallgatják. A szembenálló felek hatalmi törekvéseiről nem esik szó: kikiáltanak ellenben jó és gonosz hatalmakat. A gyakran évszázadokon keresztül együtt élő közösségek véleménykülönbségeit és eltérő állásfoglalásait is elnagyolt antropológiai általánosságokra vagy kulturális és viselkedési sztereotípiákra vezetik vissza a kulturális esszencializmusnak megfelelő látásmód szerint.
Mostanában paradigmaváltás történt: Nyugaton a görög-római gyökerekre való hivatkozást felváltották a zsidó-keresztény értékekre való hivatkozás – vagyis a klasszikus kor világi jellege helyett ma egy közvetlenül a vallásra utaló kifejezést helyezünk előtérbe. Hasonlóképpen, ma gyakrabban használják a „muzulmán” vagy „arab-muzulmán értékek, sajátosságok és szokások” kifejezéseket, a régió politikai elemzésében sokáig egyeduralkodó „arab antiimperialista nacionalizmus”, vagy „szocializmust és iparosítást követelő” és természetesen világi ihletésű jellemzéseknél.
Napjainkra a nyugati világgal azonosított individualista és demokratikus értékeket háttérbe szorítják a Kelet holisztikusnak tartott „patriarchális és törzsi“ értékei. Nem is olyan régen elismert európai szociológusok azt feltételezték, hogy a buddhista alapokon nyugvó társadalmak sosem fognak elérni az ipari kapitalizmusig, hisz a „protestáns” kapitalizmus értékeit állítólag nem lesznek képesek befogadni…
Ehhez hasonló a palesztin kérdés, melyet ma már nem úgy értékelnek, mint egy nemzeti szabadságharcot, és amely megoldható volna egy olyan ország létrehozásával, ahol egyenlő jogokkal rendelkeznének zsidók, keresztények és muzulmánok, ahogy azt sokáig követelte a Palesztin Felszabadítási Szervezet (3) (PFSZ). E helyett, a zsidóság palesztinai jelenléte elleni tiltakozást muzulmán szembenállásnak tüntetik fel, és ez sok „jólelkű” számára a szívós antiszemitizmus jele, ami ellen persze keményen fel kell lépni. Pedig egy cseppnyi józan ész elegendő, hogy megértsük, ha Palesztinát, tételezzük fel, buddhisták szállták volna meg, vagy a poszt-oszmán Törökország kívánta volna újra meghódítani, az ellenállás akkor is ennyire vehemens és állandó volna.
A nemzetközi jog megsértéséért kiszabott szankciók is országról országra változnak
Tibet, a kínaiUjgur Autonóm Terület, a Fülöp-szigetek, az Oroszországhoz tartozó Kaukázusi Köztársaság és most már Mianmar (Burma) is, ahol nemrégiben felfedezték, hogy létezik egy muzulmán populáció, mely harcban áll buddhista szomszédaival, de a felekezetek terén megosztott régi Jugoszlávia (katolikus horvátok, ortodox szerbek, muzulmán bosnyákok), Írország (mely katolikusok és protestánsok között megosztott)... Mindezeken a területeken a különféle konfliktusokat tényleg a vallási értékek közötti összecsapásként lehet értelmezni? Vagy éppen ellenkezőleg, ezek valójában világi jellegű konfliktusok, mélyen beágyazódva a társadalmi valóságba, melyet illene sokrétűen elemezni. Ezzel szemben a vallásra visszavezetett durva leegyszerűsítés sok önjelölt vezetőnek ad alkalmat arra, hogy felhasználva a zavaros helyzetet, saját terveit próbálja megvalósítani.
A vallási identitás felhasználása a nagy- és középhatalmak részéről ősrégi játék. Azt hihettük, hogy a politikai modernitás és a köztársasági elvek, melyek a Francia Forradalmat követően földünkön elterjedtek, tartósan meghonosították a szekuláris elemzést, a világi gondolkodásmódot a nemzetközi életben és az államközi kapcsolatokban. Valójában erről szó sincs. Napjainkban megfigyelhetjük, amint egyes államok maguknak követelik a jogot, hogy a nemzetek fölött álló vallások, elsősorban a három monoteista vallás (zsidó, keresztény, muzulmán), szószólóivá váljanak.
Ezek az államok belekapaszkodnak a vallásba, és azt saját hatalmi, befolyási és terjeszkedési politikájuk szolgálatába állítják. Gyakran a hagyományok, vallási, etnikai vagy más, például törzsi hagyományok nevében nem tartják be az Egyesült Nemzetek Szervezete, az ENSZ által egyértelműen meghatározott emberi jogok elveit. A Nyugat jóváhagyja a palesztin területek 1967 óta tartó megszállását, egyes muzulmán hatalmak pedig a hagyományok jegyében fogadják el a nyilvános megkorbácsolást, a megkövezést vagy a tolvajok kezének a levágását.
A nemzetközi jog megsértéséért kiszabott szankciók is országról országra változnak: a „nemzetközi közösség“ súlyos büntetéseket szab ki egyes esetekben (Irak, Irán, Líbia, Szerbia stb.), máskor egy szimpla szóbeli elítélésre sem kerül sor (izraeli megszállás, az amerikai fogolytábor Guantánamóban).
Ha el akarjuk érni a forrongó régiók megbékélését, akkor szakítani kell a vallási hovatartozás, a különféle hagyományok és identitások magyarázatként való felhasználásával és az ebből következő leegyszerűsítő elemzésekkel – hiszen ezek célja, főleg a Közel-Keleten, épp az, hogy a konfliktusok profán, világi okairól ne kelljen beszélni.
Egykori libanoni miniszter, a Pour une lecture profane des conflits [A profán konfliktuselemzésért] című könyv szerzője.
