Túlélni Karacsiban – Egy város a szervezett bűnözés és a vallási konfliktusok csapdájában

Kategória: 2013. május
Írta: Ashraf Khan
Találatok: 12431

Pakisztán hatvanhat éve nyerte el függetlenségét és azóta először, az utóbbi öt évben nem volt se államcsíny, se más komolyabb politikai vihar az ország életében. A hétköznapi erőszak azonban általános és a május 11-ére szervezett parlamenti választások különösen felszították a feszültségeket. A közbiztonság katasztrofális az ország egész területén és minden vallási csoportot érint (szunnitákat, síitákat, katolikusokat, buddhistákat…). A fővárosban, Karacsiban a gyilkosságok mindennaposak.

Karachi--2 Egy gyakori történet Karacsiban: Laik Hussein egy barátjával motorozik a húszmilliós nagyváros zsúfolt útjain, ő ül a hátsó ülésen. Egy fegyveres lesből célba veszi őket. A golyó átüti a jobb halántékát és mind a két szemét kiszakítja a koponyájából. „Azt hittem, fejbe vágtak egy éles kővel” – emlékszik vissza. A barátja mindjárt tudta, hogy mi történt, de ez nem sokat segített rajta: „Azt mondta, szavaljam a Korán szent verseit; akkor értettem meg, hogy meglőttek minket.” Hussein, egy radikális szunnita csoport, az Ahle Sunnat Wal Jamaat (ASWJ) tagja, megvakult a támadás következtében. Barátja, Mufti Saud Rahmen, egy a kétezer-négyszáz Karacsi lakos közül, akit a nyílt utcán lőttek le vagy raboltak el és kínoztak halálra 2012-ben.

Pakisztán gazdasági központjában a média által “célzott gyilkosságoknak” nevezett jelenség mindennapi rémálommá vált a lakosság számára. A közbiztonság rohamosan romlik, amit a rendőrség szinte tehetetlenül szemlél. „Éppen a legutóbbi célzott merényletről szóló híradást néztük a tévében, a szeretett gyermekeiket elveszítő szülőkre gondoltunk – meséli zokogva Fatima Tanveer, egy fekete ruhába öltözött családanya –, mikor valaki kopogott az ajtón, és azt mondta, hogy a mi fiunk is az áldozatok között volt. Néhány hónap múlva lett volna az esküvője.”

„A jelenlegi gyilkossági hullám nagy részben a vallási erőszak terjedésével magyarázható, még ha egyéb, politikai vagy aljas célok is közrejátszanak és súlyosbítják a jelenséget.” – mondja Zohra Yusuf, a pakisztáni emberi jogi bizottság (HRCP) elnöke. A hatóságok tagadják a vallási-politikai gyilkosságok gyakoriságát. Ha hihetünk a hivatalos statisztikáknak, csak egy cseppről van szó a hétköznapi bűnözés tengerében. „Kétezer emberölésből mindössze háromszázhetvenet jelentettek be célzott merényletként a rendőrségen.” – jelentette ki Sharjeel Memon, Szind tartomány információs minisztere egy 2012. novemberi sajtótájékoztatón.

 

Megzsarolt iparosok és kereskedők

Bármi legyen is az elkövetők indítéka, és függetlenül a felekezeti, etnikai vagy politikai hovatartozásától, majd’ mindenki félti a saját, vagy egy hozzá közel álló életét. A családtagok a családi tűzhely mellől csak nehéz szívvel engedik ki egymást a városba. A 45 éves Huma Habib, középkáder egy magáncégnél, „fényes jövőről” álmodik, ha két egyetemista fiáról van szó, de reszket értük minden alkalommal, amikor elindulnak valahova. „Ebben a városban senki sincs biztonságban”. A halál egyik legbiztosabb módja – mondják –, ha ragaszkodunk a mobiltelefonunkhoz: a tolvaj ölni is kész, majd nyom nélkül eltűnik a forgatagban.

Sokan azt remélik, hogy az általános létbizonytalanság a tiltakozás egy formája, a társadalmi átalakulás előjele. „Történelmünk legrosszabb politikai és gazdasági felfordulását éljük át, de nem látok semmilyen fordulatot kiemelkedni ebből a fejetlenségből.” – tiltakozik Hassan Siddiqui közgazdász, az Iszlám Finaszírozás és Bankolás Kutatóintézet[i] igazgatója.

A káosz nem segíti a gazdaságot, számos vállalat bezárt, munkások százezrei és családjaik vesztették el a megélhetésüket. A feszültség állandó. „Majd’ hat hónapig csak gyűléseket tartottak, hol az egyik, hol a másik párt sztrájkfelhívására” – aggódik Amjad Ali, egy 65 éves munkás, aki reggeltől estig rakományok hegyeit hordja kézikocsijában a Judia Bazarhoz, az ország legnagyobb piacához. Mindezt 200-300 rúpiáért (1,5-2,30 euróért) naponta, hogy etetni tudja héttagú családját. És ő még örülhet, hiszen Hassan Siddiqui számításai szerint az országban a népesség 40 százaléka kevesebb, mint 100 rúpiát (0,76 eurót) keres naponta. Márpedig, szintén a közgazdász szerint, egy két felnőttből és két gyerekből álló, egyetlen szobában élő családnak legalább 12 000 rúpiára (92 euróra) van szüksége egy hónapban, csak akkor képes a túléléshez elegendő kalóriabevitelt előteremteni. „Ebben az országban nincs középosztály” – mondja Hassan Siddiqui. „Az emberek vagy rettentő szegénységben, vagy maroknyian, rettentő gazdagságban élnek.” A független közgazdászok becslései szerint Pakisztánban a leggazdagabb 2 százalék tartja a kézében a gazdasági hatalmat biztosító eszközök lényeges részét.

Még a jómódúak is láttak már szebb napokat. Pakisztán krónikus áramhiányban szenved, mivel az igények nőnek, miközben a kapacitásokat nem fejlesztették. A mindennapos áramszünetek már veszélyeztetik az ipari termelést is. Különösen veszélyes ez a textiliparban, mely az alacsony bérek miatt versenyképes és az ország devizabevételének jórészét biztosítja. „Az áramválság nagyjából 1 milliárd dollárral csökkentette az ágazat exportját” – sajnálkozik Ahsan Bashir, a Textilipari Vállalkozók Szakszervezetének[ii] elnöke. A veszteség jelentős, tekintve, hogy a tulajdonosok 13,5 milliárd dollár exportbevételt reméltek 2012-re. Az ágazat a pakisztáni export több mint felét adja és az aktív népesség 38 százalékát foglalkoztatja[iii]. Nem kell külön hangsúlyozni, hogy a termelés visszaesése közvetlenül sújtja a munkásokat, akik erős és hatékony szakszervezetek hiányában hamar az utcán találják magukat.

Nem meglepő, hogy a társadalmi forrongás és a rendszeres áramszünetek következtében sok vállalat kitelepült főleg Bangladesbe és Malajziába. Az állam megpróbálja visszacsábítani a tőkét és az üzemeket, ennek érdekében nem bánik szűkmarkúan a pénzügyi kedvezményekkel, de mint azt maguk az érintettek, a tulajdonosok is elismerik, kevés sikerrel jár. „A felajánlott pénzügyi és vámkedvezményeknek köszönhetően volt néhány visszatérő” – ismeri be Yasin Siddik, a Textilipari Vállalkozók Szakszervezetének dél-pakisztáni megbízottja. De a vállalkozási kedv növeléséhez több kellene: „Mikor az életed, a vagyonod és az üzleted nincs többé biztonságban, kérdéssé válik, hogy gazdaságilag képes leszel-e talpon maradni, akkor nem marad számodra más választás, muszáj változtatnod.”

 

Szélsőséges csoportok garázdálkodnak

Azok a vállalkozók, akik nem találnak maguknak más, „előnyös lehetőséget”, mint például a nagyon olcsó bangladesi munkaerő, azok egy másik problémával találják szemben magukat: a bűnszervezetek zsarolásával. Ez a jelenség is látványosan terjed, főleg a Lyari kikötőnegyedben, mely az ország legiparosodottabb területe mellett található. Azok a kereskedők és vállalatvezetők, akik nem hajlandóak a bhatta – a bandák által követelt védelmi pénz – megfizetésére, a kínzással végződő elrablástól az egyszerű gyilkosságig terjedő megtorlástól rettegve élnek. Az ellenszegülők nemritkán végzik egy jutazsákban az út mellett. Gyűlések, tiltakozások követik egymást, sőt a munkaadók sztrájkoltak többször is, hogy rávegyék a hatóságokat a helyzet kezelésére. Mindhiába.

„Hogy életben maradjanak, számos kolléga és cég már beletörődött a helyzetbe, és megfizeti a rendszeres havi védelmi pénzt” – meséli Atiq Mir, a Karacsi Kereskedők Szövetségének elnöke. „Ami a védelmünket illeti, a kormány könnyűnek találtatott. Minden úgy fest, mintha az egész város épp most hullana véglegesen a bandatagok kezébe, akik már több negyedet ellenőrzésük alatt tartanak.”

A bűnözés ilyetén továbbterjedése megoldhatatlan kihívás elé állítja a hatóságokat, akik kompetencia- és eszközhiánya, valamint motiválatlansága szembetűnőbb, mint valaha. „A 2012-es gyilkosságok nem olyanok, mint a korábbi években” – mondja Zohra Yusuf. Miközben 2011-et a bizonyos negyedekre határolt etnikai konfliktusok jellemezték, mint például a véres pastun-muhadzsir összecsapások színhelyéül szolgáló Katthi Pahari, az erőszak ma már kiterjed az egész városra és annak összes társadalmi csoportjára. Sharfuddin Memon, Sind tartomány kormányának biztonságpolitikai tanácsosa, a “többdimenziós gyilkosságokat” említi, melyek során keverednek „a legkülönbözőbb politikai, etnikai, vallási vagy aljas indítékok“. A szétesés, mondja, olyan nem várt helyzeteket eredményez, melyek lehetővé teszik a gyilkos számára, „hogy kihasználja az alkalmat a személyes ellentétek rendezésére”.

Annak ellenére, hogy a külföldiek körében a város liberális hírében áll, a szélsőséges vallási csoportok komoly szerepet játszanak az események alakulásában. Igaz, hogy a szélsőséges alakulatok nem csak Karacsiban vannak jelen: az egész országban elterjedtek, és történetük hosszú időre nyúlik vissza. 1971-ben a kiélezett etnikai különbségek következtében függetlenedett Pakisztántól a bangladesiek által lakott keleti régió, és jött létre Banglades állam. A Pakisztán élén egymást követő vezetők nem tanultak a történelemből, hagyták, hogy az etnikai megosztottság megint kiéleződjön.

1947-ben a győztes függetlenségi háború után a muhadzsírok (“menekültek” urdu nyelven) Indiából települtek át. Mivel általában jól képzett munkaerőként jöttek, könnyen találtak foglalkoztatót, így nagyban hozzájárultak Pakisztán fejlődéséhez. Beilleszkedésüket pedig a kormány azzal támogatta, hogy a közszféra, így az oktatás területén is kvótákat vezetett be az érdekükben. Ez halálos feszültséghez vezetett a helyi, elsősorban szindi és pastu népesség körében, akik az Awami Nemzeti Pártban egyesültek.

Egy a muhadzsírok és a szindik közt fellépő nyelvi ellentét miatt – utóbbiak nem voltak hajlandók elismerni az urdut Szind tartomány hivatalos nyelvének – az összecsapások 1972-ben megsokszorozódtak. A muhadzsír népességet tömöríteni hivatott Menekültek Nemzeti Mozgalmának (Muttahida Qaumi Movement, MQM) megalakítása az 1980-as évek közepén mészárlások újabb sorozatát indította el, ezúttal a pastun drogbárók felbujtására. Ezzel tovább mélyült az árok Karacsi két legnagyobb közössége között.

Az elkövetkező évek során is megmaradtak a szindik és muhadzsírok közötti összecsapások miatt állandósult feszültségek: ez végül muhadzsír ellenes katonai és rendőri megtorló hullámban csúcsosodott ki 1988-ban és 1990-ben, majd 1992-ben és 1995-ben. Ennek ellenére a muhadzsírok jócskán az etnikai bázisukon felüli szavazótábort gyűjtöttek össze, így pártjuk Karacsiban a 2008-as országgyűlési választásokon a szavazatok 69,2%-át szerezte meg.

Az évek során a kikötőváros a zsarolásra, drog-, ember- és fegyverkereskedelemre szakosodott több tíz bűnbanda harcterévé változott. Az etnikai és politikai törésvonalak itt is kiélezett erőszakot szülnek. A többségében balucsok lakta Lyari kikötőnegyedben koncentrálódó maffiózó csoportok között gyakran tör ki területharc, mely nemritkán fordul át etnikai összecsapásba. A szervezett bűnözést egyébként is gyakran használják fel politikai harcokban, hiszen általában kapcsolódnak a különböző terrorista csoportokhoz, és így erősen befolyásolják a gazdasági életet és a város lakóinak szociális helyzetét. Lyari bandái mértéktelen hatalommal rendelkeznek: képesek megbénítani a Judia Bazart és akár az egész belvárost, ha mondjuk az árusoknak nem akaródzik kifizetni a védelmi pénzeket.

A pastun menekültek egy újabb hullámának érkeztével 2007 végén ez a helyzet még feszültebbé vált. A Swat és Waziristan törzsi régiókban eldurvult tálib-ellenes katonai akciók következtében közel egymillió menekült kötött ki Karacsi külvárosában, főként a metropoliszt körbezáró nyomornegyedekben[iv]. A hatóságok azt remélték, hogy az iszlamista harcosok befogadása, orvosi ellátása, sőt annak megtűrése, hogy a lakosság körében gyűjthetnek, képes lesz lecsillapítani a harci hevületet. De a “valláshallgatókat” nem sikerült leállítani a különféle világi mozgalmak, így elsősorban a muhadzsírok MQM pártja, illetve legfőbb választási vetélytársuk, a szindi és pastu lakosságot képviselő ANP párt elleni erőszakos támadásokról. Ez utóbbi, noha szinte kizárólag pastunok alkotják, a tálibok által árulónak van elkönyvelve, vallás-semleges, világi állásfoglalása, illetve az iszlámábádi városi önkormányzatban való részvétele miatt. Rendőrségi forrásból tudjuk, hogy az iszlamista támadások komolyan meggyengítették az ANP-t, még ott is, ahol egyébként komoly támogatottsága volt.

 

A tálibok az “árulókat fenyegetik”

Chaudry Mohammad Aslam rendőrfőnök, számos akció vezetője a tálibokkal szemben, egy példán keresztül mutatja be munkamódszerüket. A tavalyi év végén két, magát hitszónoknak kiadó egyén hét kamaszt toborzott Karacsiban. Iskolai képzést ígértek nekik egy köztiszteletben álló gyülekezetben a Tablighi Jamaatban, mely híres erőszakmentességéről és kizárólag az iszlám tanításainak szenteli magát. Az órák, mondták, Lahore-ban, egy viszonylag nyugodt városban lesznek a város keleti részén. A jóhiszemű szülők elengedték gyermekeiket.

A két férfi az afgán határon található tálib zónába, Észak-Waziristan adminisztratív központjába, Miransahba vitte a frissen verbuvált csapatot. A Korán tanulmányozása helyett a fiúk egy öngyilkos merénylők kiképzésére specializálódott táborban találták magukat, mely egy magas rangú tálib vezető, Wali Mohammed Mehsud irányítása alatt állt. A tábort egy amerikai drón lebombázta. A 17 halálos áldozat között voltak az újoncok is. A túlélők minden részletet elmeséltek erőltetett beszervezésükről, miután a fő toborzókat letartóztatták. A bíróság előtti meghallgatáson ez utóbbiak kijelentik: „Nemcsak megtámadjuk, de le is mészároljuk a rendőröket, a katonákat és a jog embereit, mert ők egytől egyig az amerikaiak ügynökei.”

Ez korántsem volt nagyképű hencegés. 2012-ben 150 rendőrt és bírót gyilkoltak meg Karacsiban, az esetek többségében valószínűleg a tálibok buzdítására. Ez utóbbiak a napnál is világosabban fogalmaznak: szóvivőjük, Ehsanullah Ehsan szerint „nem könyörülünk Karacsi egyetlen árulóján és zsarnokán sem”. „Már régóta figyelmeztetjük a hatóságokat a tálibok növekvő jelenlétére, de mindeddig süket fülekre találtunk – sajnálkozik Wassay Jalil, az MQM egyik képviselője. A háború csakugyan ideért északról.” A pastunokkal való etnikai-politikai rivalizálás miatt az MQM is azt a gyanút kelti, hogy tovább élezi a feszültségeket és olajat önt a tűzre.

Okulva a maffia példáján a tálibok is elkezdtek zsarolni és nem okoz gondot számukra gránátokkal rátámadni az ellenálló kereskedőknek. Továbbá aktívan támogatják a szélsőséges szunnita csoportokat, akik a síita kisebbséget vették célba. A város néhány pastun negyedében megtiltották a borbélyoknak, hogy leborotválják a szakállakat, és otthonmaradásra utasították a nőket. A rendőrség nem ad semmilyen információt a kérdésben, de a megfigyelők szerint 4000 és 5000 között van a városban elvegyült tálib harcosok száma. Tekintve, hogy Karacsi kikötője jelenti az egyetlen bejáratot az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete (NATO) Afganisztánba szánt hadianyaga számára, egy ilyen arányú koncentráció sok bajt okozhat nemcsak a karacsiak, de az amerikaiak és szövetségeseik számára is.

Chaudry Mohammed Aslam rendőrfőnök szerint a 2011-ben végrehajtott tizennégy bombamerénylet mind a táliboknak tulajdonítható. 2013 januárjában száz kilogramm robbanóanyagot foglaltak le Manghopir városrészben. „Ideje volna a gyökerénél közelíteni a problémához, hisz enélkül a város egy eddig soha nem látott vérfürdő színhelyévé válhat” – figyelmeztet Tauseef Ahmed Khan politológus. „Visszafordíthatatlan veszteség érné a ma általunk ismert szekularizált és haladó szellemű Karacsit.” A város azonban már így is a hatalomért versengő pártok által elkövetett politikai erőszak igáját nyögi, ezt tetézik a tálib megmozdulások. „A politikai megosztottság feloldhatatlan, az anyagi tét pedig nagy” – mondja Zohra Yusuf. „Legyenek akár maffiózók, tálibok, politikai döntéshozók, vagy szélsőséges szervezetek, számos jelentkező van, hogy tűzbe és vérbe borítsa a várost.”

Fateh Mohammad Burfat kriminológus, a Karacsi Egyetem szociológia tanszékének doyenje jegyzi meg: „A bíróság által elítélt bűncselekmények aránya nem haladja meg az 5 százalékot, közben tízből kilenc fogvatartott még mindig a tárgyalására vár.” Sharfuddin Memon erősen kritizálja a „rendőrség szerény létszámából és az egyre kevésbé megbízható információszerzési eszközökből adódó intézményi tehetetlenséget.”

Kell-e tartanunk a rendszer összeomlásától? „Be kell ismerni, hogy a pakisztáni állam siralmas kudarcot vallott” – sóhajt fel Burfat. „Mielőtt bármiféle ígéretet tennének a nemzet előtt, a politikai pártoknak először is be kéne ismerniük ezt a fájdalmas valóságot.” Nem sokkal optimistább a közgazdász Shahid Hassan Siddiqui sem: Pakisztán „Etiópiánál is kevesebbet költ oktatásra és az egész világon a pakisztáni állam költi a legkevesebbet az egészségügyre”. Majd felteszi a kérdést: „Milyen forradalmat, vagy egyáltalán milyen, a jó irányba tett csekély változást remélhetünk ilyen alapokkal?”

 

Fordította: Vargha Benjámin



[i] Research Institute of Islamic Banking and Finance

[ii] All Pakistan Textile Mills Association (Aptma)

[iii] Textilipari Minisztérium, “Overview”, 2013, www.textile.gov.pk

[iv] Jean-Luc Racine: Au Pakistan, un président sous influences [Pakisztánban, az elnököt befolyásolják], és Muhammad Idrees Ahmad: Le Pakistan fabrique ses propres ennemis [Pakisztán maga gyártja saját ellenségeit], Le Monde diplomatique, kronologikus sorrendben 2008. november és 2009. december.