Az úgynevezett nyugati demokráciákban a közérdek megőrzése adókivetésre kényszeríti az államokat, amelynek bevételét a különböző intézmények indokoltnak vagy elengedhetetlennek vélt kiadásokra fordítják. Bocsássák meg nekem e szokványos bevezetőt, de fontos megemlíteni, hogy társadalmainkban mennyire központi szerep jut a közmegbízásnak avégett, hogy az egyének és a társadalmi csoportok megengedhessék maguknak, hogy… Mit is valójában? Hogy boldogok legyenek? Hogy sikeresek legyenek? Hogy tanuljanak? Hogy más eszmék, más emberek, más csoportok felé nyitottabbá váljanak?
A hetvenes években Chicagóban kibontakozó neoliberalizmus, amelyet felerősített a „valós szocializmus” összeomlása, a pénzpiacok szabályozásának megszüntetésében, illetve az addig a közszférába tartozó szolgáltatások és intézmények privatizációjában csúcsosodott ki. Ez a paradigmaváltás összekapcsolható a színház legitimitásának elvesztésével, amely ezen időszakra datálható. Így azután a nyugat-európai baloldal egy nagy része, még az intézményeket szkeptikusan kezelők is – hogy ne mondjam anti-etatisták, államellenesek – az állam védelmére kényszerültek a piac új híveinek brutális támadásaival szemben.
Személyem egy, a magántulajdon igájától mentes társadalomról álmodozik, amelynek minden tagja a javakból és a jómódból egyenlő mértékben részesülne. Sajnos ettől az utópiától olyan messze vagyunk, mint Makó Jeruzsálemtől. Mi több, a piacot istenítő ideológia eluralkodása miatt, minden ebben a témában felmerülő gondolat és elképzelés azonnal megkapja a totalitarizmus jelzőt. Sőt, veszélybe került még a vagyon részleges újrafelosztásának elve is, pedig az a 18. és 19. századi győzedelmes polgárság szellemi termékeként alakult ki.
A burzsoázia saját jólétének akadályát látja az államban
Minden, amit nem sokkal a Német Birodalom megalapítása után – 1870-1871-ben –, az úgynevezett „alapítók ideje” alatt alakítottak ki, vagy legalábbis intézményesítettek, azaz a közhatalom felelőssége alá helyeztek, mára komoly veszélyben van. Veszély fenyegeti tehát a tömegközlekedést, az iskolákat, az egyetemeket, a könyvtárakat, a parkokat stb. Akkoriban a polgárság úgy tekintett az államra, mint az anyagi és szellemi hatalom megtestesítőjére. Manapság a burzsoázia csupán saját jólétének akadályát látja az államban. A közfinanszírozott kulturális intézmények, amelyek egykor büszkeséggel töltötték el az elitet, szintén elvesztették legitimitásuk java részét.
1992 óta Németországban tizennyolc színház zárta be kapuit, vagy kényszerült egyesülésre. Franciaországtól eltérően a kultúra finanszírozása kizárólag a tartományok és az önkormányzatok hatáskörébe tartozik. Berlinben, amely továbbra is azzal henceg, hogy a fiatal művészek paradicsoma maradt, a kulturális költségvetés nem haladja meg a közkiadások 2 %-át. Tekintve, hogy a színház az operával együtt csak ennek az összegnek az 1,1 %-át teszi ki (0,7 % jut a színházaknak), a további költségvetési csökkentésről szóló tárgyalások nem igazán reálisak. A számadatok az ország második városában, Hamburgban sem valami fényesek: 2,1 % jut a kultúrára, 0,9 % a színházra és az operára. Egy pillantást vetve a francia helyzetre azt állapíthatjuk meg, hogy 2013-ban a várható kulturális közkiadások a megelőző évhez képest 4,3 %-kal csökkentek.
Mára a burzsoázia felhagyott azzal, hogy önmagát az általános emberi értékekkel azonosítsa és azokat képviselje, nem maradt meg számára csak a pőre kapzsiság, és így a néprétegek a „burzsoázia szentélyei” – így például a színház – által kiváltott zsigeri és gyakran jogos szkepticizmusa összhangba került a kor légkörével. Másfél éve egy amszterdami taxisofőr megtudva, hogy színházban dolgozom, gúnyosan azt mondta: „Now it’s payback time!” („Most minden eddigiért meg kell fizetni”). Az új kormány nem sokkal azelőtt kezdett bele egy, addig példa nélküli, a holland kulturális élet ellehetetlenítését célzó programba.
Jelenleg Európában hasonló légkör uralkodik. A kultúra felszámolása eltérő mértékben van jelen a kontinens különböző országaiban, ugyanakkor elmondható, hogy ez a tendencia Olaszországban, de még inkább Magyarországon felerősödött, ahol a felső vezetés értelmiség-ellenes, nyíltan antiszemita és homofób, és ez vezetett oda, hogy leváltották a Budapesti Nemzeti Színház igazgatóját, új igazgatónak pedig kinevezték a Fidesz-kormány, a nemzeti jobboldal egyik pártkatonáját.
A jelenséghez egy másik társul, amely tizenéve rohasztja belülről a színházat. A színésztársadalom képviselőit a független szervezetek támogatásának ürügyén egymás ellen hangolják. A szabad vagy off színház nagyjai megállás nélkül azt hangoztatják, hogy sokkal hasznosabban használnák fel a közintézmények által elpazarolt összeget, így kétséget kizárólag felvállalják a mai korszellemet: több művészetet kínálunk önnek kevesebbért. Nem meglepő, hogy a testvérgyilkos kijelentés hatalmas visszhangot váltott ki a városi tanácstagok és a kulturális felelősök körében, hiszen a „szabad színház” két előnnyel is rendelkezik: vonzó neve felidézi a fiatalkort, a lázadást és a romantikát, miközben alkalmas egy kivételesen rugalmas és ezért olcsó finanszírozására. Ekképpen semmi nem szab határt a politikai döntéshozóknak a támogatások megszűntetésében, vagy a különböző művészek lecserélésében.
A társadalom egy másik rétegének a története
A rugalmasság ára, hogy minden elképzelésnek muszáj elsőre sikert aratnia, különben a művészek hamar az utcán találják magukat. Megakadályozza egyúttal a társulatok és a rendezők időbeli művészi fejlődését. A „szabad” művészek, hogy kijöjjenek a jövedelmükből, gyakran kénytelenek piti munkákat hajkurászni a fejlődés és útkeresés rovására. Ami a többi színházi dolgozót illeti (díszletkészítőket, maszkmestereket, sminkeseket, díszletfestőket stb.), félő, hogy nem lesz többé munkájuk.
A művészeknek hatalmas kihívással kell szembenézniük. Évről évre, generációról generációra új értelmet kell adniuk az intézményi színháznak. Az alkotók száma nem arányos a támogatott helyek számával. Jómagamhoz hasonlóan a legtöbben olyan kultúrát képviselünk, amely ellenzi az intézményeket és megvetéssel tekint azokra a nagy presztízsű színházakra, ahol a burzsoá hiúság oly hosszú ideig uralkodott. Ugyanakkor munkát teremt nekünk, és páratlan produkciókat tesznek lehetővé, ahol elmesélhetjük a társadalom egy másik rétegének a történetét.
Természetesen az elit modern bohócai maradtunk, akik a tolerancia kiváltságának és az önmagukon való nevetésnek az élvezetéért elfogadták, hogy kigúnyoljuk őket. Ha feladnánk ezeket a helyeket, az azt jelentené, hogy szárnyainkról önként mondunk le megkönnyítve azok dolgát, akik arról ábrándoznak, hogy megfosztanak minket a megélhetésünktől. 2008 után az Amerikai Egyesült Államokban számos vállalat visszautasította a mecénás szerepét, amely az amerikai kultúra legmeghatározóbb eleme volt. A művészek nagy árat fizettek érte.
Az elkorcsosult anyagi helyzeten túl, egy esztétikai és egy tartalmi válságot is átélünk. A legutóbbi években a színházi alkotás rendszerint idomult – a nem éppen kristálytiszta – posztdramaturgia és a „performance” elméletekhez. Különös, de a hetvenes és nyolcvanas években megjelent újító formák határozzák meg továbbra is számos állami színház és fesztivál esztétikai alapelvét, jóllehet a színvonal messze nem éri el az eredeti példaképekét. Ezekből az ellaposodott és kiürült avantgárd elemekből ma összeáll egy színpadi zagyvaság, amely a modern színház Paragon gyémántjának akar látszani.
A fent említett színházi ars poétika azon az elképzelésen alapszik, hogy a drámai cselekmény már nem korunk sajátja; hogy a mai ember nem tudná úgy értelmezni, mint cselekedeteinek irányítóját; hogy ahány néző, annyi szubjektív igazság; hogy a színpadi történések nem mutatnak be általános igazságokat; hogy a világról való tapasztalattöredékeink csakis egy hasonlóan egységtelen színházban nyernek értelmet, ahol a műfajok egymás mellett vannak: a test, a tánc, a fénykép, a videó, a zene, a beszéd… Az érzékek vegyülése azt sugallja a nézőnek, hogy ez a kaotikus világ számára mindig megfejthetetlen marad, és ezáltal felesleges ok-okozati összefüggéseket vagy felelősöket és bűnösöket keresni.
Mint ahogyan szocialista megfelelője, úgy ez a „kapitalista realizmus” sem tesz mást, mint esztétizál egy mindenek felett álló és győzedelmes ideológiát, és elődjéhez hasonlóan lehengerlő. Egy világban, ahol uralkodik a neoliberális tan, semmi nem képes nagyobb örömet okozni a rendszer nyerteseinek, mint a következő előfeltevések: senki sem felelős semmiért, minden próbálkozás, mely szeretné meghatározni összetett világunk működési módját, eleve kudarcra van ítélve.
Felesleges kimondani, hogy a posztdramatikus színház képviselői nem vallják egy emberként ezt a nézetet. A dokumentumszínház egyes alakjainak munkája, mint például a német Rimini Protokoll (1) állami színházé, vagy mint a svájci dramaturg, Milo Rau-é (2) , aki gyakran a zsurnalisztika határát súrolja, sokkal letisztultabb, mint a legtöbb bemutatott darab. Sikere a maga módján jól mutatja a hagyományos színház válságát. A klasszikus repertoárra fókuszálva, ez utóbbi eltávolodott a valóságtól. Nem akarja visszaadni közönségének a mindennapi élet legkisebb darabját sem. A klasszikus esztétizmus harminc éve megragadt egy, a múlt iránti ájtatos tisztelgésben.
Miért nem beszélünk hévvel a társadalmi pusztításról?
Ebben a zárt körben, vagy az egyre csak ereszkedő spirálban a színházat az aktuális politikai és társadalmi valósággal összekötő kapocs kérlelhetetlenül megszakadt. Ez a színészi játékon is érezhető, a színészek érzelmeiket sokkal inkább az egykori nagyokból merítik, mint saját kútfőből. Következésképpen a mindennapi élet robotosai képesek életszerűbben tanúskodni a világ állapotáról, mint a klasszikus színészek, habár ez az ő feladatuk lenne.
Íme, a válság góca. Azért, hogy kilépjen ebből az ördögi körből, a színháznak fontolóra kellene vennie, hogy színészeinek egy alapvető és folyamatos képzést biztosítson. A Berliner Ensemble színház rendezőjeként Bertolt Brecht arra kérte a színészeket, hogy szembesüljenek a valósággal, látogassanak bírósági tárgyalásokat, merüljenek el a gyári munkások életében, értsék meg kortársaik viselkedésének mozgatórugóit. Ugyanezt megtettem az én színészeimmel arra kérve őket, hogy saját életükből és mindennapi megfigyeléseikből merítsenek.
Milyen hatással van a társadalmi kirekesztés félelme az emberekre? A sikerkényszer hogyan hat érzelmeinkre, érzéseinkre, vágyainkra? A teljesítési kényszer mennyiben ássa alá magánéletünket? A szabadúszó társadalmi helyzete hány merész vállalkozásnak vetett gátat? Miért beszélünk ékesszólóan akkor, amikor házastársi, szerelmi vagy szexuális kapcsolatainkat elemezzük, míg elakad a szavunk, ha politikai kudarcunkról („rohadt rendszerről”) van szó? Miért igyekszünk kérkedni egy bazári pszichológiával? Miért nem beszélünk ugyanazzal a hévvel arról a társadalmi pusztításról, amely körülbelül húsz éve elharapódzott, és amely teherként nehezedik testünkre és szellemünkre – a rugalmas, vagyis hosszú munkaidő, a mindennapok digitalizálása, a teljesítés érdekében való folyamatos elérhetőségi kényszer, munkahelyi levelek az éjszaka közepén, az alkalmazó céghez való teljes azonosulás, házastársi kapcsolatnak beillő viszony? Ez a valóság minden egyes ember velejéig hatol. Mivel magyarázható különben a stresszről, a depresszióról, a munkahelyi öngyilkosságokról vagy a szakmai kimerültségről szóló újságcikkek nagy száma? A gazdasági gondolkozás beszivárog a modern társadalom legkisebb kapillárisaiba, eltorzítva testünket és érzéseinket.
Ez az, amiről a színháznak beszélnie kellene. Ez az, amit némi tehetséggel képesek lennénk színpadra vinni, ha képzeletünk abból a forrásból táplálkozna, amely körülvesz minket. Véleményem szerint az ideális színház magában rejti azt a lehetőséget, hogy az említett témák összességéről van mondanivalója.
Bár a jövedelmezőségi szempontok egyre inkább teret nyernek, az intézményi színház közfinanszírozása miatt továbbra sem vesz tudomást a versenyképesség logikájáról. A társadalom talán több bizalmat vethetne belé, feltéve, ha a színház cserébe felvonultat néhány eléggé merész bohócot, akik tükörként szolgálnak, akik megkérdőjelezik, és akik visszafogottság nélkül gúnyolódnának a mai helyzeten.
A színháznak ilyennek kellene lennie, egy, a megújítás által irányított szentélynek, miközben a világ tájékoztatására szolgáló iparágak feláldozták szabadságukat a jövedelmezőség oltárán – elég csak bekapcsolni a tévét, hogy megbizonyosodjuk erről. Az egyre kevésbé független média által keltett frusztráció részben magyarázatot ad, hogy miért siet olyan sok ember, főleg fiatal, a Schaubühne színházba, azzal a meggyőződéssel, hogy ott olyan helyre lel, ahol még szabadon játszhat és gondolkodhat. Egy hely, ahol a színpadon láthatjuk a rugalmasság követelményének alávetett emberek testi-lelki torzulásait.
Tegyük még hozzá, hogy a színházban, minden az adott pillanatban zajlik: lehetetlen több felvételt készíteni, vagy változtatni a vágáson, mint a filmekben. A színész ott és akkor érzi át a szerepét, és a közönség saját érzékszerveinek irányítójaként ott és akkor dönti el, hogy el akar-e veszni a játékban. Túldigitalizált létezésünkben, ahol a valóság egy kétdimenziós képernyőn keresztül jelenik meg, a színház feladata és kihívása abba a ritka pillanatba összpontosul, amikor egy virtuális cselekmény a világ teljes valóságát jeleníti meg, kelti életre.
Thomas Ostermeier, a szerző rendező, a berlini Schaubühne színház igazgatója.
{{}}
(1) A név több művészt jelöl, akik kísérleti színháza vegyíti a színházat és a valóságot.
(2) Svájci rendező és esszéíró, aki az erőszakos helyzetek színházi megvalósításán dolgozik (reenactment): a ruandai polgárháború, a Ceauşescu-házaspár pere Romániában.