1953. február 27-e. A Német Szövetségi Köztársaság majdnem összeroppan az adósság súlya alatt és félő, hogy a többi európai országot is magával rántja. A saját érdekeikkel elfoglalt hitelezők, köztük Görögország, egy furcsa – főleg a liberális közgazdászok számára – gazdasági választ tapasztalnak: a „belső elértéktelenedést” – amikor a bérek és jövedelmek olyan gyorsan csökkennek, hogy a tartozások törlesztése lehetetlenné válik, így az adósság megállíthatatlanul nő.
Egy rendkívüli, Londonban megrendezett csúcstalálkozó alkalmával az összegyűlt huszonegy hitelező ország eldönti, hogy átértékelik követeléseiket, figyelembe veszik partnerük tényleges törlesztési képességét, hogy az teljesíteni tudja kötelezettségeit. Berlin felhalmozott adósságát nominális értékének 60 százalékára csökkentik és egy ötéves moratóriumot (1953-1958) engedélyeznek Németországnak, valamint harminc éves futamidőt állapítanak meg a tartozás visszafizetésére. Ezen kívül beiktatnak egy „fejlesztési záradékot” is, amely előírja, hogy az adós ország exportbevételeinek legfeljebb egy huszadát fordítsa adósság törlesztésre. Az akkori Európa tehát éppen a versailles-i békeszerződéssel (1919) ellentétes intézkedéseket léptetett életbe, és ezzel megalapozta a háború utáni Nyugat-Németország fejlődését.
Pontosan ezt javasolja ma a Syriza, a görög radikális baloldali koalíció: a német kancellár, Angela Merkel és pénzügyminisztere, Wolfgang Schäuble által kikényszerített „kis versailles-i szerződések” helyett, az eladósodott európai országokra alkalmazzuk a háború utáni Európa legelőrelátóbb példáját.
A Dél-Európában alkalmazott különböző „mentőcsomagok” mind megbuktak, most pedig az adósság feneketlen kútját az adózókkal próbálják feltöltetni. Még sosem volt ilyen sürgető tehát, hogy átfogó, közös és végleges megoldást találjunk az adósság problémájára. A német kancellár választási kampánya során sem szabad szem elől tévesztenünk ezt a célt.
Ilyen körülmények között a Syriza által felvetett rendezési terv tűnik az egyetlen, mindenki számára hasznos és kivitelezhető megoldásnak: javaslatunk értelmében rendezni kell egy európai adósságkonferenciát, az 1953-as német adósságról tartott londoni konferencia mintájára. A konferencia átfogó megoldást nyújtana az adósságválságra és az európai gazdasági kudarcra is.
Íme tehát, mit is kérünk Görögország számára:
• a felhalmozott államadósság nominális értékének jelentős csökkentését
• moratóriumot az adósságtörlesztésre, hogy a megmaradt fizetési képességet a gazdaság talpraállítására használhassuk fel
• egy „fejlesztési záradék” beiktatását annak érdekében, hogy az adósságtörlesztés ne fojtsa el csírájában a gazdasági fellendülést.
• a bankok feltőkésítését, de ennek költségét ne számítsák bele az ország államadósságába.
Ugyanakkor, ezekkel az intézkedésekkel egy időben, olyan reformokat kell bevezetni, amelyek a javak igazságos elosztásának elvére épülnek. A válsággal való leszámolás azt is jelenti, hogy szakítani kell a múlttal, amely ezt a válságot okozta: dolgozni kell a társadalmi igazságosságon, a jogok egyenlőségén, meg kell teremteni az átláthatóságot a politika és az adózás területén, vagyis: javítani kell demokratikus működést. Egy ilyen programot csak egy olyan párt képes végrehajtani, amely független a pénzügyi oligarchiától, attól a maroknyi cégvezetőtől, mely az államot túszul ejtette, az adómentességet élvező hajózási vállalkozóktól, a sajtófőnököktől és a mindenbe beleszóló (és csődbe ment) bankároktól. Ők a felelősek a válságért, erősen összetartanak és nagyon szolidárisak egymással, miközben azon igyekeznek, hogy továbbra is fenntartsák a jelenlegi helyzetet. A Transparency International civilszervezet 2012. évi beszámolója szerint Görögország Európa legkorruptabb országa.
Véleményünk szerint ez az egyetlen megoldás, hacsak nem fogadjuk el, hogy az államadósság egész Európában exponenciálisan növekedjen, miközben átlagosan már ma is meghaladja a GDP 90 százalékát. Ezért vagyunk mi optimisták: ezt a rendezési tervet nem lehet visszautasítani, mivel a válság már az eurozóna kemény magját is kikezdte. A halasztgatás egyre súlyosabb gazdasági és társadalmi következményekkel jár, és ez nem csak Görögországra igaz, hanem Németországra, valamint az összes többi országra is, ahol már bevezették a közös pénzt.
Tizenkét éven keresztül az eurozóna – egy alapvetően liberális képződmény, melyet liberális dogmák ihlettek – egyszerű pénzügyi közösségként működött, a politikai és társadalmi egység megléte nélkül. A déli országok kereskedelmi deficitjét szépen ellensúlyozta az északi országokban felhalmozott kereskedelmi többlet. Az egységes pénz Németország malmára hajtotta a vizet, „megszilárdította” annak gazdaságát az 1990-es évek költséges egységesítése után.
Az adósságválság azonban felborította ezt az egyensúlyt. A válságra válaszul Berlin sikeresen exportálta saját megszorító politikáját, ami felerősítette a társadalmi egyenlőtlenségeket a déli államokban és kiélezte a gazdasági feszültségeket az eurozónában. Kialakult egy „északi hitelezők-déli adósok” tengely, egy új munkamegosztás, amelyet a leggazdagabb országok diktálnak. A Dél az alacsony bérért dolgozó munkaerőt követelő termékek gyártására és szolgáltatásokra, míg az Észak a magasabb fizetést biztosító minőségi versenyre és az innovációra specializálódik.
Hans Peter Keitel, a Német Iparszövetség elnökének javaslata – amely a Spiegel internetes oldalán jelent meg – felfedi a memorandum (1) igazi célját. Hans Peter Keitel azt javasolja, hogy Görögországot alakítsák át „különleges gazdasági övezetté” (2) . Az előirányzott intézkedések, melyek hatásköre legalább 2020-ig érne, máris csúfos kudarcba fulladtak, és ezt már az IMF is elismeri. Ugyanakkor azonban, a memorandum legnagyobb előnye kiötlői számára, hogy egyfajta gazdasági gyámság alá helyezi Görögországot, és ezzel tulajdonképpen az eurozóna pénzügyi gyarmatává degradálja az országot.
Ennek az egyezménynek az eltörlése tehát elengedhetetlen előfeltétel a válságból való kilábaláshoz: a gyógyszer a halálos, nem a dózis – állítják egyesek.
A görögországi válság további okait is fel kellene deríteni. A közpénzek elherdálásához vezető okok egyáltalán nem változtak: például egész Európában itt a legköltségesebb egy kilométernyi út megépítése vagy újabb autópályák építéséhez az önrészt a meglévő utak privatizációs bevétele adta… miközben jelenleg leállították az útépítéseket.
Az egyenlőtlenségek felerősödését nem lehet egyszerűen a gazdasági válság másodlagos hatásaként felfogni. A görög adórendszer szépen tükrözi például az egymással erősen szolidáris és szorosan összetartó elit meglétét. Olyan, mint egy lyukacsos szita: az adókedvezmények, fizetési kivételek, különféle engedmények úgy lettek kialakítva, hogy testre szabottan megfelelnek az ország oligarcháinak. A diktatúra vége óta hallgatólagos megállapodás forrasztja egybe a tulajdonosi réteget, a munkáltatókat a parlamenti váltógazdálkodás kétfejű hidrájával: az Új Demokráciával és a Pánhellén Szocialista Mozgalommal (Paszok). Úgy tűnt, hogy ez a helyzet stabil. Ez az egyik ok, amiért az állam már meg sem próbálja adókból beszedni a szükséges forrásokat, helyette folyamatosan csökkenti a béreket és a nyugdíjakat, így próbál pénzhez jutni.
De a görög establishment-et – amely Görögország eurozónából való kilépésének rémhírét terjesztve épphogy túlélte a június 17-ei választásokat (3) – egy második tüdő, a korrupció lélegeztetőgépe is élteti. A politikai és gazdasági körök összefonódásának megtörése – ami nem kizárólag Görögországra tartozik – nehéz feladat és a Syriza által kormányzott népi parlament fő feladatainak egyike lesz.
Moratóriumot követelünk tehát az adósságtörlesztésre, hogy megváltoztathassuk Görögországot. Ennek hiányában minden újabb pénzügyi szanálás, mint megannyi Sziszüphosz, előre kudarcra ítél minket. Kivéve, hogy ezúttal a dráma nem csak Korinthosz antik városát érinti, hanem Európa egészét.
(1) [a szerk.] 2010 májusában aláírt egyezmény, amely megszorításokat ír elő Athénnak a pénzügyi „mentőcsomagért” cserébe.
(2) „BDI-Chef will Griechenland zur Sonderwirtschaftszone machen”, Der Spiegel Online, 2012. szeptember 10., www.spiegel.de (A cikk címe magyarul: „A BDI-főnök Görögországot különleges gazdasági övezetté kívánja tenni”)
(3) [a szerk.]: A szavazatok csupán 29,66 százalékát szerezték meg, így a jobboldali Új Demokrácia pártnak koalíciót kellett kötnie a Paszokkal (12,28 %) és a Demokratikus Baloldallal (6,26 %). A második legtöbb szavazatott kapott Syriza 26, 89 százalékot kapott (10 ponttal több, mint a 2012 májusában tartott parlamenti választások alakalmával szerzett szavazatok száma), a szélsőjobboldali Arany Hajnal pedig a szavazatok 6,92 százalékát szerezte meg (0,8 százalékos visszaesés 2012 májusához képest).
