hu | fr | en | +
Accéder au menu

Az iszlamistáknak színt kell vallaniuk

Tunéziát illetően mindenki, vagy majdnem mindenki megállapítja: a forradalom vívmányai veszélybe kerültek. Arról azonban már távolról sincs egyetértés, hogy ki vagy kik veszélyeztetik az elért vívmányokat. A „szekuláris” ellenzék, amely nem képes elfogadni, hogy a 2011. októberi alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon a konzervatív iszlamista Ennahda aratott nagyarányú győzelmet? Vagy éppen ők azok, akik arra használják a győzelmüket, hogy beépüljenek az államapparátusba, miközben a szélsőséges szalafista milíciák által keltett rémületet is saját megerősítésükre használják fel? Vagy egészen egyszerűen arról van szó, hogy a francia IV. Köztársaság kormányzati komédiáira emlékeztető politikai mesterkedéseknek vagyunk tanúi, ahol azonnal szétesnek a parlamenti frakciók, ha egy képviselő nem jut miniszteri tárcához, ahol mindennaposak a teátrális gesztusok, melyekre már másnap nem is emlékszik senki, ahol megszámlálhatatlan kis csoport alakul és szűnik meg egyik pillanatról a másikra? Mindeközben a bányászat összeomlik, a turizmus megrendült, a közbiztonság egyre romlik, és már több száz tunéziai hagyta el az országot, hogy a dzsihadisták oldalán harcoljon Szíriában, Algériában vagy Maliban.

JPEG - 58 kio

A dzsihadista zászlók egyébként nagyon is megfértek az Ennahda iszlamista lobogóival a február 16-án Tuniszban tartott tüntetéseken. A tömeg itt is nagy volt, azonban jóval kisebb, mint az ellenzék összefogásával szervezett demonstráción egy héttel korábban, Chokri Belaid, egy ismeretlen csoport által meggyilkolt baloldali mozgalmár temetésén. Az ismert ellenzéki meggyilkolása jelentősen csökkentette az Ennahda hitelét a nép körében, közelebb hozta egymáshoz az ellenzékieket, és felerősítette az iszlamista mozgalmon belüli belső feszültségeket. A miniszterelnök és az iszlamista párt vezetője azonnal egy „politikai hovatartozás nélküli nemzeti szakértő kormány” felállítására tett javaslatot, azonban ezt még a közvetlen szövetségesei sem támogatták. Az Ennahda a hatalomból való ideiglenes, egy új alkotmány és új választások idejére szóló, eltávolítására vonatkozó elképzelés azonban hamar elnyerte a különböző ellenzéki formációk, a Tunéziai Munkások Általános Uniója (UGTT) szakszervezet, a hadsereg, a tőkések, Algéria és a nyugati nagykövetségek támogatását. Az említett február 16-i tüntetés éppen egy ilyen forgatókönyv ellen irányult, védelmezve az Ennhada párt „legitimitását”, ostorozva a médiák, a külföld, az „ellenforradalom, a „régi rendszer maradványainak” összeesküvését.

Meglepő lehet ilyen jakobinus litániát hallanunk egy ennyire konzervatív párt híveitől. Hiszen az őket hatalomra juttató 2011-es választások óta az iszlamista Ennahda a lehető legkevésbé látszott akarni a társadalmi és gazdasági rend felkavarását. Ahogy a hozzájuk hasonló egyiptomi iszlamisták és az őket – egyébként igen kis mértékben – finanszírozó Öböl menti monarchiák, az Ennahda is azt a formulát keresi, hogy hogyan lehetne összeegyeztetni a szélsőséges kapitalizmust (1) az erkölcsi és családon belüli archaizmussal. És persze ne feledkezzünk el arról sem, hogy ez a beszédmód érdekesen keveredik a rend pártjaira jellemző szavakkal, amikor arról szólnak, hogy kik is az ellenfeleik: „Kezdetben lezárták az utakat, blokád alá vonták a gyárakat, ma már támadják a hatalom legitimitását is” – mondta hívei előtt Rashid al-Ghannushi. „Az Ennahda a tunéziai társadalom oszlopa: ezt megtörni, vagy eltávolítani a hatalomból a nemzet egysége elleni támadást jelenti”. Noha persze éppen ez az, ami igencsak kérdéses... 

A szalafistákat is integrálni kellene a politikai rendszerbe

Mert hát hol kezdődik és hol ér véget a nemzeti egység? Milyen kockázatokat kell vállalniuk és milyen áldozatokat kell meghozniuk a tunéziaiaknak, hogy megőrizzék ezt az egységet? Alig egy éve az iszlamista párt meghatározó szerepe az ország kormányzatában, a régitől nem sokban különböző új alkotmány elfogadása, a gazdasági rendszer kiegyensúlyozása az évtizedek óta elhanyagolt szegény régiók javára alig váltott ki ellenérzéseket. De ma már, az Ennahda kudarca idején – az új alkotmányt még mindig nem szavazták meg, a közrendet egyre komolyabb fenyegetések érik, a befektetések nem érkeznek, a szegény régiók szegények maradtak –, ez teljesen más perspektívában merül fel: a párt kudarcai felbátorították a náluk radikálisabb iszlamistákat, akiket valahogy integrálni kellene a politikai rendszerbe, mielőtt valóban a fegyveres erőszak eszközeihez fordulnának. Márpedig, noha egy ilyen kooptáció valóban „normalizálna” néhány izgága radikális iszlamistát, azonban nyilvánvalóan a tunéziai társadalom fokozottabb iszlamizációjával járna együtt.

Éppen ez az, ami gyanakvásra készteti az ellenzéket. Ők távol állnak attól, hogy belássák, a párbeszéd, a meggyőzés ereje az, amely ez idáig lehetővé tette az Ennahda számára, hogy semlegesítse a szalafisták és a dzsihadisták még erőszakosabb akcióit. Úgy vélekednek ezzel szemben, hogy ezen csoportok között nincsenek éles határok: ugyannak a politikai és vallási elképzelésnek a hordozói, melynek legfontosabb célja a nemzetállam szétverése. Erre utal egy 2012. áprilisi híressé vált videó is, ahol Ghannushi elmagyarázza szalafista hallgatóinak, hogy türelmesnek kell lenniük, a két politikai csoportot (az Ennahdát és a szalafistákat) csak a szerepek megosztása választja el egymástól, azonban a célok közösek: az előbbi feladata a nyugalomra intés, míg az utóbbié az ellenzék megfélemlítése. Az Ennahda homályos belső viszonyai és működése csak alátámasztja az ilyen interpretációkat.

A kockázat éppen abban rejlik, hogy alábecsüljük a hatalomban levő Ennahda belső feszültségeit, melyeket látványos módon hozott felszínre a legutóbbi kormányváltás. Egy nem-kormányzati kutatóintézet, az International Crisis Group dokumentumokban és elemzésekben gazdag friss jelentésében megállapítja, hogy „az Ennahdán belül komoly belső ellentétek vannak. Éles választóvonal húzódik a vezetők – általában ők szerepelnek a külföldi médiákban és a széleskörű egyetértés védelmében lépnek fel – és a bázistagság mély meggyőződése között.” Hasonló dilemma jellemzi a más politikai és vallási formációkhoz való viszonyukat is: „Két tűz közé szorulva, a néha erőszakos szalafista kritikák és a legkisebb hibára is azonnal reagáló szekuláris ellenzék között” az Ennahdának választania kell: „ha inkább vallási és prédikációs szervezetté válik, akkor ez aggasztani fogja a nem-iszlamistákat, ha azonban inkább pragmatikus, politikusabb viselkedési módot választ, elidegeníti magától bázisának egy jó részét és komoly muníciót ad a szalafista mozgalom és más, tőle jobbra álló pártok kezébe. (2) ”

Az ellenzéknek mindenesetre nehezére esik elfogadni, hogy a legrosszabbat eddig éppen az Ennahdának köszönhetően sikerült elkerülni. Még kevésbé fogadja el, hogy bizonyos társadalmi intézmények iszlamizációja – mint az oktatás, a kultúra, az igazságszolgáltatás – lehet az az ár, melyet a tizenegymilliós országnak fizetnie kell nagyjából ötvenezer erőszakos dzsihadista leszereléséért. Végeredményében Chokri Belaid meggyilkolása okozta feszültség hatására és a temetésén jelen levő hatalmas tömegek által felbátorítva az ellenzék egyre kevésbé hisz az Ennahda vezetőinek politikai fordulatában. „Ghannushi sohasem akart nyilvánosan elhatárolódni a szalafistáktól, vagy az iszlamistáktól, állapítja meg Riád ben Fadel, a balközép ellenzéki erő, a Demokrata Modernista Pólus egyik vezetője. Mindig azt mondja, hogy ők voltak a forradalom lelke, akik az ifjúságára emlékeztetik, ők is a nagy iszlamista család részei, annak elkóborolt bárányai. Általuk Ghannushi hatalmas választói tartaléksereggel rendelkezik, de főként egy olyan mozgalmi erővel, amely lehetőséget ad számára, hogy közvetlenül indítson támadást a demokratikus táborral szemben. Ezek a milíciák igen jól szervezettek és lehetővé teszik Ghannushinak, hogy használja őket, anélkül azonban, hogy ő maga nyíltan feltűnne a színen. Arra szolgálnak, hogy elvégezzék a piszkos munkát helyette. De mára az álarcok lehullottak.”

 

Az ország két legfontosabb politikai ereje között nyílt háború dúl

Az UGTT szakszervezet (3) részéről a tónus alig barátságosabb. Az ország két legfontosabb politikai ereje között immár nyílt háború dúl. A hatalomhoz közel álló szervezet, a Forradalom Védelmének Ligája (LPR) tavaly decemberben támadást intézett a szakszervezeti konföderáció központja ellen. Fél évvel ezelőtt pedig Jendoubában vált az UGTT helyi központja ezúttal a szalafisták célpontjává. „Mi harcosok vagyunk, hozzá vagyunk szokva a rendszer ellenségességéhez és az erőszakos csoportokhoz, elemzi a helyzetet, Nassredine Sassi, a szakszervezeti központ kutatóintézetének vezetője. De ez az első alkalom, hogy az UGTT-t ilyen módszerekkel támadják. Ez a következménye a hivatalos politika dühödt szakszervezet-ellenes nyelvezetének, melyet számos miniszter is használ.”

A politikai, egyesületi és szakszervezeti tunéziai baloldal immár egységfrontba tömörült az Ennahdával szemben, melyet ma már nem haboznak „szélsőjobboldalinak”, sőt „fasiszta pártnak” titulálni. A diktatúra alatti közös, a demokratákat és az iszlamistákat egyaránt sújtó erőpróbák emléke néhány hónap alatt elenyészett. Ezzel párhuzamosan, a régi rendszer híveinek kitagadása a politikai közösségből is megszűnt. 

Alhem Belhadj asszony, a Tunéziai Demokrata Nők Szervezete (AFTD) vezetője is ironikusan viszonyul ahhoz az elképzeléshez, hogy a többségi párt mintegy békésen kooptálná a szélsőséges vallási csoportokat a rendszerbe: „Ez az integráció annyira jól sikerült, hogy Tunéziában léteznek kiképzőtáborok, ahonnan százával indulnak a tunéziai dzsihadisták meghalni Szíriába, vagy Maliba.” Szélesebb értelemben úgy fogalmaz, hogy a hatalmon levő párt gazdaságpolitikája „még neoliberálisabb, mint a Ben Ali-rezsimé volt”, a népi negyedekben a fiatalok munkanélkülisége egyre nő, és ez azzal a kockázattal jár, hogy közülük egyre többen radikalizálódnak és választják az erőszakos utakat.

Fabio Merone, a tunézia szalafizmus specialistája is úgy ítéli meg, hogy a szalafizmus és a dzsihadizmus a társadalmi folyamatok eredményei. Hiszen, ahogy a Gerda Henkel Alapítvány kutatója rámutat, Ben Ali idejében a „tunéziai mítosz” működött ugyan a középosztály számára, azonban egy szó sem esett a másik Tunéziáról, amelyik Olaszországba vándorolt, vagy éppen vallási csoportokba szerveződött. Magyarán a szalafizmus „nem a Holdról, vagy Szaúd-Arábiából érkezett: a rendszerrel szakító, az oktatásból kibukó fiatalok politikai struktúráit jeleníti meg”. De a benalista rendszer kulturális sivársága is hozzájárult ahhoz, hogy az identitásukat keresőket a vahabita prédikátorok vonzották magukhoz.  

Az említett február 16-i, tuniszi, az Ennahda által szervezett tüntetésen a Szaúd-Arábiában tanult Bechir Ben Hassen prédikált a tömegnek. A közönségét a hatalomban levő párt aktivistái, a dzsihadista csoportok tagjai és miniszterek – köztük (az egyébként fejkendő nélküli) nőügyi miniszterasszony – alkották. Az esetet nem hagyta szó nélkül az UGTT központja sem, amely néhány órával az esemény után így fogalmazott: „A kormánynak a minisztériumokban lenne a helye, ahol a tunéziaiak problémáival kellene foglalkoznia, nem tüntetéseket szervezni és hergelni a tömeget” – mondta felháborodva az említett Nassredine Sassi.

„A tunéziaiak megoldásra váró problémairól” némi képet kaphatunk, ha belelapozunk a „La presse de Tunisie” című lap álláshirdetéseibe. A február 17-i számban egy kanadai apróhirdetés biztatja kivándorlásra azokat, akik képesek „kőműves, hentes, ápolónő, fogászati asszisztens” munkakörben dolgozni. Egy tunéziai szállítási vállalat pedig olyan raktárost keres, „akinek egyetemi végzettsége van”...

Nassredine Sassi megítélése szerint „a hatalom egy lépést sem tett a szociális problémák, elsősorban a munkanélküliség megoldása felé. Ugyanaz a gazdasági rendszer működik, mint Ben Ali idejében”. Az UGTT abbéli aggodalmában, hogy a regionális fejlődés hiánya elősegíti a a fekete és szürke gazdaság kialakulását, „arra szólítja fel a kormányt, hogy tegyen lépéseket a csempészet fellegvárának számító Gafsa, Sidi Bouzaid, Kassrine régiójában és a határmenti területeken megfelelő infrastrukturális fejlesztésekre”. Mindenki egyetért azzal a ténnyel, hogy az alapélemiszerek (tej, paradicsom, tészták, konzervek, ásványvíz), melyek Tunéziában az állami támogatás (4) miatt igen olcsóak, a csempészet útján Líbiába vándorolnak, ahol jóval drágábban adják el őket. Ez a jelenség olyan mértéket ölt, hogy Tunéziában már hiány van ezekből az élelmiszerekből, melynek következtében az áruk ott is egyre emelkedik. Thameur Mekki, blogger és újságíró vádló szavai szerint: „A második világháború óta nem fordult elő, hogy tejből behozatalra szorulnánk! Az állam széttárja a kezét és nem tesz semmit, a vezetői valójában semmit sem ellenőriznek és irányítanak: inkább a tévécsatornákon parádéznak, ahelyett, hogy az irodáikban dolgoznának. Vagy ha éppen ott vannak, akkor is a legfontosabb dolguk az állam iszlamizációja.”

Finanszírozza az IMF a hátrányos helyzetben levő régiók fejlesztését

{}Jilani Hammami, a Népfront egyik oszlopának, a Munkások Pártjának szóvivője (ennek a pártnak volt a tagja Chokri Belaid is) így fogalmaz: „az új kormány előtt az a feladat állt, hogy újrakezdjen mindent a nulláról. Azonban semmiféle újjáépítési programjuk sem volt, így tulajdonképpen folytatták Ben Ali politikáját, vagy Katarra és Szaúd-Arábiára akartak támaszkodni, ahonnan azonban semmit sem kaptak”. A helyzet valóban ez: az Ennahda által megálmodott „arab-mohamedán” szolidaritásból nem valósult meg semmi. Az öbölállamok adományok helyett csak kölcsönöket voltak hajlandók nyújtani, de még ezek összege is egyrészt meglehetősen szerény volt (500 millió dollárnyi), másrészt meglehetősen magas kamattal (2,5 százalék) terhelt (egy gazdasági információs portál, az African manager úgy tudja, hogy a tunéziai hatóságok öt milliárd dollárra számítottak Katarból). Ugyanebben az időszakban Japán 350 millió dollár kölcsönt nyújtott 0,95 százalékos kamatra...

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) „nagyon pozitívan értékelte” Ben Ali Tunéziáját: „a követett gazdaságpolitika egészséges, melyről azt gondolom, hogy pozitív példa lehet más felzárkózó országok számára is”, szögezte le például az IMF korabeli vezérigazgatója, Dominique Strauss-Kahn 2008 novemberében. Az IMF jelenleg is alkalmas lehet arra, hogy helyettesítse az Öböl-országok segítségét? A szakszervezeti központ, túl némi fenntartáson, nem látna ebben semmi kivetnivalót: „Az UGTT-nek nincsenek előítéletei, vagy eredendően ellenséges érzelmei az IMF-fel szemben”, mondja Nassredine Sassi. „A szakszervezet főtitkára itt Tunéziában fogadta Christine Lagarde-ot és a Világbank több delegációját is. Tisztában vagyunk azzal, hogy nincs élet a világrendszeren kívül, de azért megpróbáljuk mi magunk irányítani a politikánkat. Leszögeztük a Világbanknak is: önök támogatták Ben Alit. Ma a hátrányos helyzetben levő régiók fejlesztési terveinek a finanszírozásával fejezhetik ki, hogy igenis támogatják a demokráciát”.

A Népfront ennél jóval voluntaristább. Elsősorban szembehelyezkedik azzal, hogy az Európai Unió kiemelt partnerséget biztosított Tunézia számára: „Egy igen kis termelékenységű, a kivitelre támaszkodó, nagyon gyenge közép- és kisvállalkozói hálózattal bíró gazdaság könnyen az európai döntési központoktól való teljes függés állapotába kerülhet”. A Népfront követeli ezen kívül a külső államadósság visszafizetésének három- vagy négy évre való felfüggesztését, hogy a tunéziai költségvetés kiadásainak 18 százalékát kitevő adósságszolgálat felszabaduljon a munkahelyteremtés céljaira. „Ha Franciaország, Németország, Belgium, Olaszország, az Egyesült Államok és az Öböl-menti országok valóban szimpátiát éreznek Tunézia iránt, akkor fel kell függeszteniük az adósság visszafizetését”, követeli Jilani Hammami. Bár ebben természetesen ő sem hisz igazán...”Ha a tunéziaiak vásárlóereje továbbra is csökkeni fog, mondja aggodalommal a hangjában Thameur Mekki, ha a közbiztonság tovább romlik, akkor búcsút inthetünk a demokrácia iránti bizalomnak: jelenleg a tunéziai nép nem nagyon érti, hogy ez a demokrácia mire is szolgál igazából.”

A legszegényebb negyedekben komoly bázissal rendelkező szalafisták éppen az állam gyengeségére építve kívánnak a gazdasági élet fontos szereplőjévé válni (ide értve az informális és a fekete-szürke gazdaságot is). Ez fokozná prédikációjuk erejét és elősegítené további meggyökereződésüket a társadalomban. „Azt mondják, hogy »nézzetek körül: semmi sem működik rendesen, ez azért van, mert az emberek nem követik a próféta tanításait«. Az a céljuk, hogy a tömegek elforduljanak a választásoktól és a politikai pártoktól, hogy ők is ugyanazt vallják, amit a szalafisták már rég prédikálnak, mint igazi megoldást: az iszlám törvénykezés szigorú bevezetését. (5) ” 

Mások inkább optimisták. Belhadj asszony úgy ítéli meg, hogy a nők jogai mára „mindenki által elismertekké váltak, beleértve azokat a pártokat is, akik eddig nem nagyon léptek előtérbe az ügyben. A bal- és jobboldali civil társadalom tiltakozásának hála, törvényi szinten nem beszélhetünk visszalépésről”. A népi mozgalom vigyázó szemei, a Chokri Belaid temetésén összegyűlt tömeg ereje, a progresszív erők körvonalazódó egysége, az Ennahda belső konfliktusai: ezek azok a tényezők, melyek arra bátorítják Ben Fadel balközép politikust, hogy kijelentse: „Tunézia iszlamizációjáért folyó harc a kezdetektől fogva egy megnyerhetetlen háború.”

 

(1) Achcar, Gilbert: Le „capitalisme extréme” des Fréres musulmans [A Muzulmán Testvériség „szélsőséges kapitalizmusa”], Le Monde diplomatique, 2013. február.

(2) International Crisis Group: Tunisie: violanceet défi salafiste [Tunézia: szalafista erőszak és kihívás], 2013. február 13., www.crisisgroup.org.

(3) Yousfi, L. Héla: Ce syndicat qui incarne l’opposition tunésienne [Az UGTT, a szakszervezet, mely megtestesíti a tunéziai ellenzéket], Le Monde diplomatique, 2012. november.

(4) A Kiegészítő általános pénztárnak (CGC – Caisse Générale de Compensation) az a feladata, hogy stabilizálja az alapvető élelmiszerek árait. Az elképesztő ütemben emelkedő kiadásainak az értéke 2013-ben már elérte az ország költségvetésének 15,7 százalékát.

(5) Beszélgetés a biztonsági szolgálatok egyik tagjával, idézi az International Crisis Group jelentése, i. m.

Serge Halimi

Balázs Gábor

Megosztás