Az Élise és Célestin Freinet által inspirált pedagógia nem egy politikamentes módszer vagy technika, hanem anyagi adottságok, elméleti reflexiók és ideológiai álláspontok összevetésének eredménye. Más szóval, nincs kulcsra kész „Freinet-pedagógia”, hanem inkább egy társadalmi és politikai eszmék által kijelölt út van, amelynek szellemében módszereket próbálnak ki. Folyóiratokban megjelent cikkek felhasználásával tudjuk követni munkásságukat.
Célestin Freinet 1934-ig, nézeteltérésükig működött együtt a L’École émancipée nevű folyóirattal.[1] Mondhatjuk, hogy elméleti gondolatainak nagy része tulajdonképpen ebben az időszakban állt össze. 1922–1923-ban kezdte közreadni, milyen pedagógiai kísérleteket ismert meg, mint például azt, amelyet a poroszországi Altona környéki iskolákban tapasztalt. Határtalanul lelkes volt, látva, milyen tárgyi feltételek között dolgozhattak a gyerekek, látta, hogy az iskolabútorok a méretükhöz lettek igazítva és hogy mekkora szabadsággal rendelkeztek a tanárok az oktatási gyakorlatban. De a legtöbb gondolatát – tizennyolc cikket – oroszországi útja (1925–1927) ihlette meg. Dicsérte „a szép utat”, nevezetesen azt, hogy a forradalom szellemiséget és elérendő célt hozott: az ember felszabadítását egy új társadalomban. Megértette belőle, mi is a népiskola és a proletárpedagógia. Ez számára laboratórium volt, ahol tulajdonképpen egy társadalmi és politikai kísérlet folyt: a gyerekek önállóan dolgoztak, különösen figyeltek a gyerekek szabadságára és önirányítására. Az egész osztály aktív volt, a vizsgákat eltörölték, és a hangsúlyt a szabadtéri, kézi, ipari és mezőgazdasági munkára, valamint a koedukációra helyezték. „Ámulatáról” írt: „Az orosz iskola, amely tevékeny, nem semleges sem politikai, sem vallási szempontból. Becsülettel kineveli a munkásköztársaság állampolgárát és a vallás nélküli embert, aki képes lesz kidobni a templomokból a proletariátust elbódító pópákat.”
Ezért kell továbbra is igyekeznünk, hogy „előkészítsük a népiskola eljövetelét” – írta 1925-ben. Ezekben az években az orosz iskolapolitikát nem úgy kell elképzelni, mintha az egy hatalmas bolsevik propagandagépezet lenne. Az 1920-as években az orosz oktatáspolitikát John Dewey amerikai pszichológus és filozófus inspirálta, e szellemben törekedtek elszakadni, különösen az Új gazdaságpolitika (NEP) fordulatát követően, a tömeg-indoktrinálásnak minden formájától és a vertikális hatalomgyakorlattól. Ennek következtében született akkor számtalan kulturális alkotás és egyre több olyan iskola, amely a szabadságra és az ideológiamentes tartalomra helyezte a hangsúlyt.[2] Ez az oktatáspolitika volt az, amely lenyűgözte a provence-i tanárt.
Munkaiskola
Freinet John Dewey-n kívül más ismert pedagógusok munkásságát is tüzetesen tanulmányozta, olyanokét, akik szintén egy újfajta nevelési elv mellett szálltak síkra, mint például Adolphe Ferrière, Maria Montessori, Ovide Decroly, Rabindranath Tagore, Jean Piaget és Johann Heinrich Pestalozzi. Ferrière-nek a L’École active [A cselekvő iskola] (1922) című művét elemezte, amelynek jelentőségét már említettük Freinet szellemi formálódásában, különösen „a gyermek spontán, személyes és produktív aktivitásának” gondolatát. Helyeselte azokat a pedagógiai elveket is, amelyekre a Montessori-féle pedagógia épül – különösen, ami a gyerekek boldogságra való törekvését illeti. Elemezte a hivatalos direktívákat is. Örömmel tapasztalta, hogy az 1923-as utasítások alapján az oktatás az új pedagógiai elvek irányába fejlődik – szerepelt benne például az aktív tanulás fontossága, a szövegek szabad választhatósága vagy a közös környezeti séták megszervezése.
1924-ben Célestin Freinet egy meglehetősen kiforrott politikai szöveget jelentetett meg a Clarté című folyóiratban: „Út a proletariátus iskolája felé: a kapitalista iskola vége”. A cikkben röviden felidézte az iskolai oktatás történetét egészen a XIX. századig, amikoris a kezdődő iparosítás az oktatást a kapitalizmus érdekeinek szolgálatába állította. Ez lett a burzsoá iskola, amely csak a profit szolgálatában álló kultúraként felfogott tudás növelésével foglalkozik. Ezért érvelt Freinet egy olyan munkaiskola mellett, ahol az ismeretek átadásában a manuális munka is egyenértékű. Más szóval, teljesen forradalmasítani akarta az iskolát, ahol a munkások visszaállítanak majd egy számukra kedvező társadalmi rendet.
A Vence-i (Alpes-Maritimes) iskolát 1934-ben alapították, mintegy kísérletként, ahol új, az adminisztratív zaklatásoktól mentes pedagógia elveivel kísérleteztek a proletárok képzésének megvalósítása érdekében. Amikor Jean Zay, az oktatásért és a képzőművészetekért felelős miniszter döntése alapján hivatalosan is megnyitották, Élise és Célestin már mindketten nyugdíjasok – így hát teljesen függetlenek voltak az állami iskolától. 1936 nyarán a L’Éducateur prolétarien [A proletár oktató] folyóirat egyik száma az „Egy év tapasztalata a Freinet-iskolában” témának szentelte. Bár Célestin hangsúlyozta, hogy embert próbáló év volt, elsősorban anyagi okok miatt, mégis az általuk képviselt pedagógiai és társadalmi eszményhez való hűségük jelének tekintette, hiszen ezek a körülmények jellemzőek a proletáriskolákra.
Először is, az iskola finanszírozási nehézségekkel küzdött. Élise szerint a nagylelkű polgári adományozók, akik ígéretet tettek a projekt támogatására, az utolsó pillanatban visszaléptek. Következésképpen a Freinet házaspárnak hitelt kellett felvennie, el is adósodtak. És természetesen ők maguk is ott dolgoztak az építkezésen. A megépült iskola igazi „proletár létesítmény” lett: semmi felesleges luxus, csak levegő, nap, víz, tér, mezők, nyugalom, teraszok és kertek. A helyszín csodálatos, egy alig járható út végén, kilátással az Esterelre és a tengerpartra egészen Antibes-ig.
Az első tizenöt felvett tanuló közül kettő kivételével mindannyian nyomorúságos szociális környezetből jöttek: M., akit beteg anyja egyedül nevelt; nyolc árva Gennevilliers-ből; C., akinek apja felgyújtotta a házat, anyja pedig megőrült. Élise és Célestin „papának” és „mamának”-nak hívatták magukat. Annyira nem volt pénz, hogy éjszaka kabátokkal takarództak. És ahogy Freinet hangsúlyozta, az intellektualista és arisztokratikus nevelés tökéletes ellentétéképpen itt a gyerekek részt vesznek a háztartás minden munkájában és gondoskodnak az állatokról is. Semmi kommunista dogmatizmus: ami számít, az az öröm, amely magától elpusztít minden olyan rendszert, amely ezt korlátozná.
A „proletár naturizmus” elvei szerint az alapvető étrend gyümölcsből, gabonafélékből (a kenyeret saját maguk készítik), rizsből, kukoricából, búzadarából és tésztából áll. Tejet nem fogyasztanak, de joghurtot és túrót igen. Ugyanis rendbe kellett előszöris hozni a gyerekek emésztőrendszerét, akik eddig csak híg levest meg kenyeret ettek - ami felpuffasztotta a gyomrukat. Freinet meséli, hogy az első hónapokban a gyerekeknek csak az evésen járt az eszük, ismeretlen volt számukra a jóllakottság érzése. Ez a táplálkozás meg is nyugtatta a gyerekeket, akik igencsak labilis idegállapotban érkeztek. A gennevilliers-i árvák például megállás nélkül rohangáltak a ház körül, képtelenek voltak figyelmüket bármire összpontosítani vagy kapcsolatot teremteni a külvilággal. Mások a legkisebb bosszúságra is üvöltöztek. Amikor probléma van egy gyerekkel, Élise és Célestin ahelyett, hogy kioktatnák őket, először is megkérdezték, mit evett. Egyik nap, amikor az egyik tanuló le akart ugrani a teraszról, kiderült, hogy csokoládét evett...
Ami az iskolai oktatást illeti, a Freinet-iskolában nincsenek igazán osztálytermek: nincsenek se padok se padszékek a táblával szemben. A gyerekek műhelyekbe vannak beosztva: van munkakártya-megoldó[3] szoba, van dokumentációs, nyomdai, művészeti szoba, van egy szoba a kicsiknek és egy a tanároknak. Vannak továbbá az asztalos- és szövőműhelyek – mindezek egy hosszú, két méter széles folyosó körül helyezkednek el, ahol a gyerekek le tudnak ülni, dolgozni. Megtanulják, hogy itt a munka áll a középpontban, és az autonómmá lett gyerekek megtapasztalják a beléjük vetett bizalmat is. Mindezzel szembenállnak a hagyományos iskolával, ahol szó sincs a gyerekek szabad önkifejezéséről, ahol a termek kaszárnyákra emlékeztetnek, a padok pedig „öntőformák, ahol a fegyelmet öntik”, ahol csendben kell maradni, írni kell, olvasni meg figyelni kell.[4] Mivel Freinet volt az iskola egyetlen tanára, és gyakran el kellett mennie, muszáj volt megtanítania a gyerekeket az önálló munkára.
A gennevilliers-i árvák érkezése nagyon megterhelő volt. Óriási volt a kontraszt a többi tanulóval, akik nyugodtak voltak és már hozzászoktak a közösséghez. Freinet úgy írja le őket, mint akik magukon viselik a városi munkásosztálybeli tömegek tüneteit: irracionálisak, gyakran részegek és alultápláltak. A tanfelügyelőt e gyerekek határozott kézfogással üdvözölték, egy „Üdvözlöm, elvtárs!” kíséretében. Időt kellett hát szánni az átnevelésükre, és vigyázni, nehogy befolyásolják a többi gyereket. Felmerült a szankciók kérdése is. Ezeket füzetekben rögzítették, és a közgyűlésen a vétség súlyosságával arányosan szavazták meg.
Ami a napi beosztást illeti, az meglehetősen sűrű volt. A hétvégék ugyanúgy zajlottak, mint a hétköznapok, kivéve, hogy szombat este került sor a közgyűlésen az elvégzett munka ellenőrzésére.
6.30: felkelés, a test átdörzsölése, ha kell izzasztás, torna. 7.15–7.45: házimunka. 7.45–8.15: reggeli. 8.15– 8.30: ágyak és hálótermek rendbetétele. 8.30: megkezdődik az iskolai munka. A foglalkozás szabad szövegek közös olvasásával kezdődik, amelyeket együtt választanak ki, majd ki is nyomtatják. Ezekre a szövegekre épül aztán a többi tantárgy: a számtan, a nyelvtan, a természettudományok. Ezután a gyerekek kiválasztják a műhelyüket, ahol önkorrekciós munkakártyák várják őket, amelyekkel fokozatosan tudnak haladni. (Carleton Washburne amerikai pedagógus módszerei alapján). 10.30: munka a földeken vagy szabad foglalkozás. 11.30: torna. 12.00–13.30: ebéd. 13:30–16:30: szabad manuális munka. 16:30: „közös beszélgetés” vagy csoportos olvasás. 17:15: előadások – a tanulókat arra szoktatják, hogy az iskolában rendelkezésre álló anyagból előadást tartsanak.
Kész szocializmus
Madeleine, a lányuk meséli, hogy amikor a gyerekek felébrednek, Élise és Célestin már talpon vannak és várják, hogy kezdődhessen a nap. Mindannyian belevetik magukat a nagy medencébe, majd megszárítkoznak, nyáron a napon, ha hideg van, a hálóteremben. Majd következik az izzasztás: Célestin a kabinok alá helyezettt alkohollámpákkal addig izzasztja őket, amíg „tökéletesen meg nem főnek” – írja Madeleine –, majd beugranak a hideg vízzel teli medencébe. Ezután Celestin lószőr kesztyűvel erőteljesen átdörzsöli őket.
Madeleine beszél a munkamódszerekről is: a gyerekek minden héten személyre szabott, több tantárgyból álló munkatervet kapnak. Minden szombaton sor kerül a „szabad gyerekek szövetkezetére”: egy, az osztály által kiválasztott gyerek felolvassa a „faliújságot”, amelybe mindenki feljegyezte a hét során felmerült panaszait, dícséreteit és kívánságait. Végül egy „kérdésládikót” bocsátanak a gyerekek rendelkezésére.
Ebben az iskolában mindenkinek meggyőződéssel kell a közösségért dolgoznia. Itt nincs lecke vagy bemagolt összefoglaló... A gyerekek egyik legkedveltebb feladata a havonta megjelenő Úttörők című újság szerkesztése, amelyben a közösség életéről számolnak be. Élise nagy hangsúlyt fektet a kétkezi munkára. Neki még mindig túlságosan hasonlít a struktúra a hagyományos iskoláéhoz, és művészi alaptermészete miatt több kreativitást, szabadságot, természetközeli életet szeretne.
Ebből az elsőéves értékelésből egyértelműen kitűnik, hogy Freinet készséggel elismerte: nem minden működött a várt módon, van még hova fejlődniük, és hogy az iskola sok meglepetést tartogat számukra. De világos, hogy a házaspár az iskolájukat az oktatási kísérletezés és megfigyelés színtereként használja. És ebben az első értékelésben körvonalazódik már, hogy pedagógiai eszközként mennyire fontos a munka, de az is, hogy mennyivel fontosabb, mint a játék. Ez az elmélet teljesen ellentétes az akkor meghirdetett új oktatással. Itt szabadon lehet megválasztani, milyen munkát akar az ember végezni, de azt nem, hogy akar-e egyáltalán dolgozni. Minden gyerek dolgozik. Nincs semmittevés. A Freinet-iskola egy műhely, ahol dolgoznak.
Az iskola szövetkezetként működik: „Nem vagyunk se tanárok, se főnökök, se igazgatók; a gyerekekhez hasonlóan mi is egy olyan közösség részei vagyunk, amelyben több a kötelességünk, mint a jogunk.” Ez az életmód maga a szocializmus, minden politika nélkül: „Nem a máért, hanem a holnapért dolgozunk. Embereket készítünk fel, harcosokat, akik tisztában vannak a társadalmi és politikai szükségletekkel.” [...] „És garantáljuk, hogy ebben a harcban csakis osztályuk, a nép oldalán fognak majd állni, hogy létrejöhessen a szocialista társadalom, amelynek bátor kezdeményezése az ő közösségük.” Sok tekintetben a vence-i iskola az utópisták által elképzelt oktatási kísérletekhez hasonlítható: pragmatizmus és eszmények finom keveréke.
A szerző, Laurence De Cock történelem és földrajz tanár. A cikk részlet az Agone (Marseille) kiadónál most megjelent Une journée fasciste. Célestin et Élise Freinet, pédagogues et militants [Egy fasiszta nap. Célestin és Élise Freinet, pedagógusok és aktivisták] könyvéből.
Fordította: Drechsler Ágnes
[1] A szerk. megjegyzése: 1910-ben, a forradalmi szindikalizmus mozgalmában, a Szekuláris Oktatási Tagozatok Szövetségének orgánumaként létrejött folyóirat.
[2] Antoine Janvier: Matérialisme et révolution chez Freinet [ Materializmus és forradalom Freinet-nél], Cahiers du GRM, n° 14, Toulouse, 2019.
[3] A munkakártya: egy-egy lapon egy témával kapcsolatos fontos ismeretek és feladatok. Témák szerint vannak rendszerezve, egymásutániságukkal elősegítve az egyéni továbbhaladást. Az önkorrekció nem egy standard mintával való összehasonlítást jelent, hanem érvek felsorakoztatásával a különböző megközelítések megvitatását. (a ford.)
[4] Célestin Freinet: Plus de leçons [Nincs többé lecke], Brochure d’éducation nouvelle populaire, L’imprimerie à l’école, 1937.