A múltban ez erénynek számított. A rászorulóknak, mielőtt az alamizsnát megkapták volna, meg kellett érezniük a koldulás szégyenletességét. Kénytelenek voltak tülekedni a jótékonysági intézmények előtt, és kint, a hidegben várakozni a járókelők megvető pillantásaitól kísérve. Nem csoda, aki menekülni akart egy ilyen helyzetből.
A „megszégyenítéssel nevelést[1]”, amelynek a 19. században volt a fénykora, már senki sem védi többé. A szociális ellátó rendszerek és a jótékonysági szervezetek ma azt állítják, hogy vissza akarják adni a szegények „autonómiáját” és „méltóságát” azáltal, hogy a szabadság látszatát keltik, amikor választhatnak a szociális élelmiszerboltokban és a szolidáris szupermarketekben néhány silány termékből. Sőt vannak olyan számitógépes alkalmazások, amelyek közvetlenül összekapcsolják a kérelmezőket és a kereskedőket, hogy „elkerüljék a megbélyegzést és a szégyent, amelyet a diákok és a dolgozó szegények éreznek, amikor az élelmiszersegély-központokba mennek” – ahogyan két kutató büszkélkedhetett, akik a segélyezés „társadalmilag elfogadhatóvá” tételét tekintik céljuknak[2].
Persze azok, akik rászorulnak az étkezési segélyre, továbbra is szégyellik magukat, sokan olyannyira, hogy azt inkább nem is veszik igénybe. Szégyellik, hogy segélyből élnek, hogy nem tudják ellátni a családjukat, hogy mit mondanak a szomszédok, ismerősök... 2022-ben ezt a szégyent Franciaországban hétmillió ember érezte. 2018-ban 5,5 millióan voltak, akkorra már tíz év alatt ez a szám megduplázódott. A vészhelyzeti intézkedésnek szánt élelmiszersegély a munkanélküliség, a megszorítási politika, a Covid-19 és most az infláció hatására mindennapossá vált a nyugati országokban. Minden válság megemeli a kérelmezők számát, ami azonban a vihar elmúltával sem csökken vissza a korábbi szintre.
Az elemzők évről évre meglepődve fedezik fel a „segélyezettek” mindig „újabb csoportjait” – létbizonytalanságban vergődő diákok, dolgozók határozatlan idejű szerződéssel, egyedülálló anyák, nyugdíjasok, akik csatlakoztak a helyileg már korábban kialakult törzsvásárlókhoz. Axelle Brodiez-Dolino[3] történész szerint a régi és az új szegények megkülönböztetése „egy évszázadok óta visszatérő téma, amely csak azt eredményezi, hogy egyes csoportokat megbélyegeznek, másokkal átmenetileg együttéreznek, vagy egymás ellen fordítják azokat, akik pedig szociológiai szempontból közel állnak egymáshoz, néha a szegénységi küszöb alatt, néha pedig a küszöb felett”. És ez tovább növeli mindazok szégyenérzetét, akiknek meg kell tenniük ezt a lépést.
Bár nem lett „társadalmilag elfogadható”, az élelmiszersegély gazdaságilag jövedelmezővé vált. Lehetővé tette a nagykereskedők számára, hogy adókedvezményekért cserébe megszabaduljanak lejárt szavatosságú termékeiktől; a húsipari cégeknek, hogy jótékonysági célokra szánt „olcsó” ételekben újrahasznosítsák az egyébként csak kevésbé eladható állati részeket, bőrt, zsírt és porcokat; a zöldségtermelők számára pedig, hogy eladják az eladásra alkalmatlan gyümölcsüket és zöldségüket... Az élelmiszersegélyezés ma már teljesen integrálódott az agrár-ipari vertikumba, ez lett a szegény emberek része, az a rész, amelyet már senki sem akar megvenni, de amelyből sokan most már pénzt tudnak csinálni.
Fordította: Morva Judit
[1] Benjamin Sèze: Quand bien manger devient un luxe. En finir avec la précarité alimentaire [Amikor a rendes táplálkozás luxussá válik. Véget kell vetni az étkezési létbizonytalanságnak] Les Éditions de l’Atelier, Ivry-sur-Seine, 2023.
[2] Le Monde, 2022. szeptember 18.
[3] Axelle Brodiez-Dolino: Pauvretés durables, pauvretés nouvelles : les conséquences sociales de la crise vues des associations [ Tartós szegénység, új szegénység: a társadalmi válság következményei az egyesületek nézőpontjából], feljegyzés a Conseil national des politiques de lutte contre la pauvreté et l’exclusion sociale, 2021. április.
