Az egyiptomi főváros központjában nagyszabású átalakításon ment keresztül a híres parti sétány, amely eddig felfrissülést kínált minden kairói családnak meg a szerelmeseknek, a tömegben elvegyülve leltek itt egy kis meghittségre. A Mamshaa, azaz a „sétány”, félrevezető módon most az Ahl Misr, azaz „Egyiptom népe” elnevezést kapta. A projekt azonban egyáltalán nem a népnek szól . A Nílus partja immár két zónára oszlik: az egyik, mindenki számára hozzáférhető, az út mentén, közvetlenül a „zahmában”, azaz a „dzsemben”, a kairói óriási forgalmi dugókban elakadt autófolyam mellett húzódik. És van a másik sáv a part mentén, egy impozáns fapallós sétány, ahol éttermek és kávézók várják a vendégeket, a part mentén pontonok vannak a kisebb magánjachtok számára és van vízitaxi-szolgáltatás is. A belépő 20 font (0,60 euró) személyenként egy olyan országban, ahol a havi minimálbér 3500 font (106 euró) az állami szektorban (és 2700 font [82 euró] a magánszektorban).
A százméterenként elhelyezett biztonsági ellenőrzőpontoknál lehet megvenni a belépőt, és itt lesznek majd az ellenőrzések is a kapuk felszerelése után. A sétányon húszméterenként térfigyelő kamerák vannak felszerelve. Ha megközelítjük a két világot elválasztó korlátot, akár csak hogy bepillantsunk, egy biztonsági őr azonnyomban megjelenik, és udvariasan, de határozottan közli, hogy tartsuk be a távolságot. A gazdagok világa védve akar maradni a közönségesek szeme elől. Nincs többé esténként cigizés a folyó partján, se esti ücsörgés a haverokkal a műanyag székeken, nézni, ahogy elhaladnak a felukkák, a kis vitorláshajók a dübörgő zenében. A népünnepélyek helyszíne szép lassan nyugodtabb… és előkelőbb kikötő parttá vedlik át. „Ahogy felépültek az új városrészek, a toronyházak és most már ezek a parkosított partok is, már nem is lehet látni a folyót" - panaszolja Selim , a városába szerelmes, kairói születésű férfi, aki szerint a Nílus strukturálja a teret, és szerves részét képezi az egyiptomi identitásnak.
Ahhoz, hogy beléphessünk a boldog kevesek által látogatható létesítményekbe, vagy hogy a sétányon ehessünk vagy ihassunk valamit, nem elég ám, ha megvesszük a varázsigét. A bejáratnál szigorú szűrés folyik: a középosztály, amely már így is nehezen tud lépést tartani a galoppozó infláció miatt emelkedő fogyasztói árakkal (áprilisban 32% a Központi Statisztikai Hivatal Capmas szerint), fokozatosan azon kapja magát, hogy bizonyos helyekről ki van tiltva. „Megkértek, hogy nyissam meg a Facebook-fiókomat, hogy láthassák, kik az «ismerőseim», és így felmérhessék a társadalmi helyzetemet” – méltatlankodik Mona, egy harmincas éveiben járó fiatal nő, aki meg van győződve arról, hogy éppenhogy csak átcsúszott a vizsgán egy étterembe való belépésekor, miután tetőtől talpig átvilágították. Az biztos, hogy elegáns hidzsábja miatt mostantól a Földközi-tenger partvidékének jónéhány legexkluzívabb tengerparti létesítménye tiltott terület lesz számára: ezek a zárt létesítmények a nemzetközi szokásokhoz alkalmazkodnak, van bikini meg korlátlan mennyiségű alkohol, de a fátyol, az tilos.
A kairói metropolisz terjeszkedése és egyenlőtlenségei Cécile Marin
A térbeli szegregáció, amely jellemző az ország egész jelenlegi fejlődésére, minden bizonnyal a britek és klubjaik öröksége, amelyek egykor a kiváltságosok zárt világát határozták meg. Ezt a hagyományt az egyiptomi hadsereg már rég átvette, így számos klubjuk van (határőrök klubja, fegyveres erők tisztjeinek klubja, biztonsági tisztek klubja, rendőrtisztek klubja stb). Hasonlóképpen nem új keletű az a gyakorlat sem, hogy védőfalakat emeljenek a szegénynegyedek elé, nehogy a nyomor látványa ártson az ország imidzsének: már Hoszni Mubarak idejében is falakat emeltek, néhány bejárati nyílással, az ashwiyat („peremlét”) negyedek köré. A megosztottsággal egyre szélesebb körben találkozunk, több okból is. A gazdaságilag megszorult Egyiptomnak pénzre van szüksége. A gazdagok pedig fogyasztanak. Mint az Öböl-menti országokban, olyan tereket létesítenek számukra, ahol bőségesen fogyaszthatnak, így a közkedvelt helyeket éttermek, üzletek és persze pénzautomatákkal felszerelt bankfiókok árasztják el. Az állam, amelyet gyakran a hadsereg testesít meg, bérleti és szabadalmi díjakat szed be. A létesítmények emblémái olykor meglepőek, mint például a London Cafe, amely előtt négy, a Buckingham-palota őrségét idéző katona áll őrt piros egyenruhában és fekete prémsapkában. Pedig fennáll a veszély, hogy így megölik az aranytojást tojó tyúkot, mert a szabványosított, globalizált tájban Egyiptom elveszíti varázsát és sajátosságát. De sebaj, az Öböl-országoktól átvett modell virágzik.
Közel tízezer új mecset
A várospolitika a hadsereg érdekeit szolgálja, amely először megépíti, majd gondoskodik a létesítmények működtetéséről, amiből aztán szaftos hasznot húz. Mindenki tudja, hogy a Zamalek-sziget északi csücskében található híres Sequoia éttermet azért zárták be, mert az nem volt hajlandó tovább alávetni magát a hadsereg zsarolásának. A Sequoia helyén a mostani létesítményeket a hadsereg üzemelteti. Egy másik népszerű célpontot, a fővárosi állatkertet szintén most adták át felújításra a hadseregnek, huszonöt évre szóló üzemeltetési joggal, akárcsak a mellette lévő botanikus kertet. A legtöbb szerényjövedelmű család, akik eddig ott piknikeztek hétvégenként a füvön, az állatkert újranyitásakor már nem fogják tudni kifizetni a belépődíjat. Ugyanez vonatkozik a Gezira Sporting Club többé-kevésbé megfizethető részére, a Markaz Al-Chababra, ahol a belépőárak, különösen a hétvégi napokon, amikor özönlenek oda szülők, gyermekek, nagyszülők vegyesen, immár az egekbe szöktek. De privatizáltak régészeti területeket is, így nyithatott éttermet Naguib Sawiris kopt mágnás a piramisok lábánál.
A Kairótól északkeletre fekvő Heliopolisban a lakosok nem értik, hogy mi is történik, de érzik, hogy megfosztják őket a negyedüktől, amely felett még mindig ott lebeg Edouard Empain báró árnyéka, aki a 20. század elején alapította meg a ma már a régi Egyiptomot szimbolizáló negyedet, ahol, ahogy az emberek szívesen ismételgetik, milyen jó volt élni. Sokan tüntettek közülük az új fővárost kiszolgáló út építése, Al-Szíszi elnök zászlóshajóprojektje ellen, amely sok többszázéves fa kivágásával járt. Ezek a fejlesztések egyes helyeken megközelíthetetlenné tették a házakat. „Édesanyám, aki idős, már nem mer kilépni a házból” – magyarázza Mahmoud, a városi kérdésekre szakosodott tanácsadó. Az új gyorsforgalmi út közvetlenül az ajtaja előtt halad el, a járdákat pedig megszüntették. Az új főutak és a számtalan híd, amelyek létjogosultsága és logikája kifürkészhetetlen, az autó diadalát bizonyítják a gyalogosok kárára. „Kié az utca? A közterületek eltűnése Egyiptomban” – ezzel a szalagcímmel jelent meg február 11-én az As-Safir Al-Arabi című libanoni lap.
A város rendezésének harmadik irányelve a terek biztonsági ellenőrzésének kiépítése. A 2013. júliusi katonai puccsot követően a kairói kormányzóság azonnal bejelentette a városközpont főtereinek átrendezését. Szó se lehet többé, hogy ezek a közterek tiltakozások helyszínévé váljanak, mint ahogy volt 2011-ben a Tahrir tér. Utcára vonult akkor a lakosság? Sebaj, szüntessük meg az utcákat; a rezsim úgy tűnik, így gondolja. A gazdagoknak ott lesznek tehát a városkörüli lakóparkok (privatizált városrészek), ahol nem is lehet másképp közlekedni, mint autóval. A szegényeknek meg ott vannak a távoli külvárosok, amelyek a városközpont zsúfoltságát hivatottak enyhíteni, egyúttal megszabadítani a belvárost a lepusztult és szedett-vedett lakásoktól. Ezekben az új külvárosi városrészekben, a szikrázó napfényben nem látunk a kihalt földeken csak betontömböket betontömbök hátán, ameddig csak a szem ellát. Mint közösségi tér van ott nekik egy főút pár kávézóval, szupermarketekkel és bevásárlóközpontokkal. Semmi sem vonzza oda igazán a lakókat, akik ráadásul gyakran jó messze is laknak onnan. A kimerült emberek szabadidejüket egyre inkább tévézéssel töltik, amely alapos állami ellenőrzés alatt áll, vagy a közösségi oldalakon, amelyek nem kevésbé. „Maradj otthon” – mintha ez lenne az egyiptomiaknak kiadott új vezérszó. Ami borzasztó nagy változást jelent egy olyan nép életében, amely megszokta, hogy az utcán él, amikor csak az időjárás engedi, és különösen ramadánkor este. Úgy tűnik, ezekben a külső negyedekben nem marad más közösségi találkozóhely, mint a szigorúan felügyelt, standard prédikációkat tartó mecsetek. A rezsim az utóbbi időben bőségesen költött istentiszteleti helyek és templomok építésére. 2022 decemberében a vallási javakért felelős minisztérium közlése szerint al-Szíszi 2013-as hatalomra kerülése óta 9600 mecsetet építettek vagy újítottak fel.
Létezik ugyan Kairó peremén, a Halottak Városával szemben, nagyrészt az Aga Khan Kulturális Alapítvány által finanszírozott Al-Azhar Park, sikeres példája az elhanyagolt területek rehabilitációjának . A park a főváros közismert rongyszedői, a zabbalinok által felhalmozott szeméthegyek egykori helyére épült. A területnek az az előnye, hogy könnyen bekeríthető. Lentről, az egyik oldalról ott van a nehézkesen megközelíthető középkori Kairó, ami aztán szűk utcák labirintusába nyílik. A másik oldalon pedig a gyorsforgalmi út veszi körül a parkot, így a biztonsági erők pillanatok alatt eljuthatnak a helyszínre, különösen mivel a szomszédos helyek, a Citadella és a Mokattam-hegy katonai övezetek. Minden bizonnyal ezért tűrhetik meg ott a nagyobb rendezvényeket, például a koncerteket.
A napjainkban zajló fejlesztések jövőjét vetíti elő az, ahogy ez a projekt eltér az eredetileg kitűzött céljaitól. A cél az volt, hogy a park alatt, a túlnépesedett Darb Al-Ahmar negyed hátrányos helyzetű lakossága a parkban nemcsak egy kis zöld területhez jusson, hanem térhez is, amelyre a túlzsúfoltság miatt nagy szüksége van. A parkból azonban fokozatosan kiszorult ez a réteg. Hiába biztosítottak nekik kedvezményes árakat, a hátrányos helyzetűek nem érzik ott otthonosan magukat, és a park gyorsan a tehetősebb társadalmi osztályok parkja lett, akik a saját világukból származó emberek között érzik jól magukat.
Bár a hatóságok figyelmének középpontjában a főváros áll, vidéken ugyanez a logika érvényesül. Alexandriában a híres Montazah-parkot, a város zöld tüdejét és a lakosok büszkeségét nemzetközi turisztikai központtá alakították át, ahol kikötő fogadja a gazdag látogatók jachtjait. A csodálatos öblöt betonfallal kerítették körül, állítólag azért, hogy kivédjék a tengerszint emelkedését. Azok számára, akik nem engedhetik meg maguknak a magánstrandokat, nem marad már csak egy kis séta csütörtökön, a hétvége előtt a parti sétányon, és egy kis szakasz érintetlen tengerpart.
Marad a görkorcsolya
A globalizáció és a Covid megjelenésével a többé-kevésbé népszerű szórakozóhelyek, mint a tipikusan egyiptomi színházak és mozik, a rikító plakátokkal és a túlzottan drámai vagy bohózati témákkal, szinte teljesen eltűntek. Az utcákon az államfő óriási portréi között a reklámok ma már egyiptomi sorozatokat hirdetnek, amelyeket otthon, zárt körben lehet fogyasztani, a Netflix meg a Disney Channel csatornái mellett. Aztán a nézők megoszthatják benyomásaikat Facebook-„barátaikkal”. A középosztály ugyan azt is megengedheti magának, hogy a szocializálódás és fogyasztás kedvelt helyévé vált bevásárlóközpontok egyikében megnézzen egy amerikai filmet, amely megúszta a cenzúrát és annak néha meglepő kritériumait. Ők járhatnak sport és edzőtermekbe is, különösen a fiúk körében népszerű testépítő edzőtermekbe. Ennek az én kultuszát tükröző hedonista tréningnek az eredményességét aztán zárt ajtók mögött vagy a közösségi hálózatokon mutogatják. A munkásnegyedekben és a vidéki településeken vagy egyáltalán nincs se zöldterület, se sportlétesítmény, vagy ha van, akkor gondozatlan, nem rendelkezik se megfelelő felszereléssel, se szervezőkkel.
A labdarúgást, a legnépszerűbb csapatsportot, amely – a férfiak – társadalmi érintkezésének egyik formája, a 2011-es forradalom élére állt ultrák túlkapásai miatt megregulázták. A szurkolókat megszűrik: a lelátókra való bejutást a My Ticket nevű cég intézi, amelynek honlapján a regisztrációhoz meg kell adni a személyi igazolványon szereplő adatokat. A mérkőzéseket szigorúan szemmel tartják, és a mérkőzéseket közvetítő kávézókban rendszeresen ellenőriz – és razziázik – a rendőrség. Ami marad, az elvétve néhány tér, amelyet a görkorcsolyázók számára tartanak fenn: a kiszabadulásra vágyó fiatalok körében nagyon népszerű a görkorcsolyázás. Együtt görkorcsolyázhatnak itt fiúk és lányok, kezdők és virtuózok, ez a szenvedély még a munaqabat (teljes fátylat viselő) nőket is elkapja, akik abayája alól alig nyúlnak túl a görkorcsolya kerekei. Itt félre lehet tenni a megszorításokat, a mindennapi élet gondjait és az egyre magasabb megélhetési költségeket. És még élvezni az együttlét örömét.
Fordította: Drechsler Ágnes
