A média a csodás képet mutatja nekünk. Egy tüntető esetleg megkérdőjelezi a nyugati liberális demokrácia erényeit? „Próbáld csak ki Észak-Koreát” – nem kell többet mondani, nevetve máris a te nézeteidet vallják. A mainstream gondolkodás számára kitűnő lehetőség, hogy a Koreai-félsziget példáján bizonyítsa saját felsőbbrendűségét. Északon diktatúra, éhínség és talicska; délen demokrácia, bőség és félvezetők. Az egyik oldalon a szürke kommunizmus visszataszító képe; a másik oldalon egy követendő „modell”, ahogyan azt például Louis Gallois, a francia nagytőkések egyik legismertebb képviselője javasolja. (1) Egy olyan ország modelljét, amely az 1950-es években olyan szegény volt, mint India, de azóta a világ tizenkettedik legnagyobb gazdaságává vált, és amelyet a Bloomberg 2014 és 2021 között hétszer nevezett a „leginnovatívabb országnak”. (2) Röviden: ez nem is egy ország, ez maga a „csoda”.
De többféle Dél-Korea van. Van az, amelyik lenyűgözi a médiát, amelyik azzal büszkélkedhet, hogy iskolások seregei tanulnak koreaiul csak úgy, és igyekeznek hasonlítani valamelyik, ma már világszerte ismert koreai K-pop sztárra: karcsú alak, androgün arc, nemzetközi hírnév, kezükben ultra tökéletes mobil. Aztán ott van a másik Dél-Korea: az ország, amelyet népe „Csoszon poklának” nevez, a félszigetet 1392 és 1910 között uraló dinasztia után.
Aludni
Szöuli metró, 6 óra 27 perc. A tőlünk balra ülő öt emberből három mélyen alszik, tenyérre fektetett arccal, ablaknak támasztott fejjel vagy előrebillent nyakkal. A szemben ülő másik hat utas szintén Morpheus karjaiba zuhant. Nem zavarja őket se rázkódás, se megállás. Hasonlóan az ország legtöbb dolgozójához, ők is kimerültek. És nem valószínű, hogy egy vad éjszaka miatt: egy 2021-es tanulmány szerint minden harmadik szöuli több mint egy éve nem szeretkezett. (3)
A koreaiak évente átlagosan 1910 órát dolgoznak. Ez az egyik legmagasabb érték a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) országai között, ahol az átlag 1716 óra, szemben a franciaországi 1490 és a németországi 1349 órával. (4) A valós idő azonban túl is szárnyalja ezt az értéket egy olyan országban, amelynek külön szava is van a túlhajszoltság okozta halálra: gwarosa.
Azonban a 2022-ben éppenhogy megválasztott konzervatív elnök, Yoon Seok-yeol szerint az emberek még mindig túl keveset dolgoznak Koreában. A munkahetet a jelenlegi 52 órával szemben heti 69 órára akarja növelni. „A dolgozóknak meg kellene adni azt a lehetőséget, hogy akár heti 120 órát is dolgozhassanak, még ha utána pihenniük is kell” – fejtette ki az elnökválasztási kampányban. (5) A 120 óra hétnapos héten napi 17 óra, hatnapos héten 20 óra munkának felel meg.
„Ha a dolgozók megtagadják a munkát, a vállalatok egyszerűen képtelenek lennének a kereslet kielégítésére” – érvel Kim Ki Mun, a dél-koreai kis- és középvállalkozások szövetségének elnöke. (6) „Miért tagadná meg tőlünk a kormány a több munkához való jogot?” – kérdezte a munkásosztály nevében a konzervatív Dong-a Ilbo napilap. (7)
Csakhogy Koreában a legtöbb vállalatnak lehetősége van arra, hogy a ténylegesen ledolgozott időtől függetlenül „fix túlóradíjat” fizessen. Ezt tudják a dolgozók, és a Dong-a Ilbo sem hagyhatja figyelmen kívül: nem valószínű, hogy a munkaidő növelése jelentős jövedelemnövekedést eredményezne. Ami a szabadságokat illeti, a kormány javaslata szerint minél zsúfoltabb a munkahét, annál hosszabb lehetne... na ebben kevesen hisznek: a koreai munkavállalók 60%-a nem veszi ki az összes szabadságát, általában azért, mert fél a munkahelye elvesztésétől. (8) A koreai munkásmozgalom követelései között az egyik leggyakoribb: „Hadd aludjuk ki magunkat!”
Vérontás
Park Chang-jin megpróbál mosolyogni, miközben elmeséli a történetét. Több mint nyolc éve történt, de még mindig nagyon fájdalmas neki visszagondolni rá. 2014 decemberében a Korean Air New Yorkból Szöulba tartó járatán volt vezető légiutas-kísérő. Ahogy a gép a kifutópályára ért, sikolyokat hallott. Az egyik első osztályon utazó utas szidta a stewardess-t: a diót, amit épp az imént szolgált fel neki, tálcán kellett volna tálalni, nem pedig zacskóban.
Park Chang-jin a stewardess segítségére sietett, elmagyarázta az utasnak, hogy a légitársaságoknak törvényileg van előírva, hogy a felszállás előtti snacket csomagolva kell felszolgálni, és próbálta őt megnyugtatni. Az utast ez nem érdekelte. Felfedte, hogy ő a Korean Air-t irányító konglomerátum elnökének a lánya, és státuszát kihasználva követelte, hogy Park Chang-jin és a stewardess ereszkedjenek térdre és kérjenek tőle bocsánatot. Ők eleget tettek, de még ez sem volt elég. Cho Hyun-ah, az utas, elérte, hogy a gép visszaforduljon, és Park Chang-jint egy másik vezető légiutas-kísérő váltsa fel.
Cho asszony öt hónap letöltendő börtönbüntetést kapott a repülésbiztonsági törvények megsértése miatt. Park Chang-jint munkahelyi zaklatásnak vetették alá. Pár év után végül felmondott. „A történetem felfedi, milyen is a koreai társadalom, és hogyan viselkedik az ország üzleti elitje – zárja mondandóját, megőrzött steward-angolságával Park Chang-jin. – Mert, ha az én történetemet most már meg is fogja ismerni a nagyközönség, hányan élik át ugyanezt itt anélkül, hogy valaha is bárki hallana majd róla?”
94,9
Tüntetés, akárhol lehetne. Kivéve, hogy itt a résztvevők vigyáznak arra, hogy ne foglalják el a gyalogátkelőhelyeket, nehogy zavarják a járókelők forgalmát: az ilyen odafigyelés viszont már ritkább a világban. A gyűlést azért szervezték, hogy tiltakozzanak a 69 órás munkahét bevezetése ellen. Elöl színpad áll, amelyen több szónok is felszólal. Mellette balra egy rendőrségi teherautó. A vezetőfülke mögött hatalmas képernyőn számok váltakoznak: 85,9; 81,2; 92,7...
Csodálkozunk, rákérdezünk: a készülék a hangosítás által kibocsátott decibeleket méri. Itt a tüntetéseket csak 95 decibelig tűrik, ami egy hajszárító zúgásának felel meg. A szabálysértők hat hónapig terjedő börtönbüntetésre számíthatnak.
Útvesztő
2022 júniusában az egyik legnagyobb koreai konglomerátum, a Daewoo hajógyár néhány alvállalkozója sztrájkba lépett, hogy tiltakozzon a világjárvány idején végrehajtott 30%-os fizetéscsökkentés ellen. Koreában a dolgozók több mint fele „nem szabályos”. Ebbe a kategóriába tartoznak a határozott idejű szerződéssel dolgozók, az „ál-önfoglalkoztatók”, a papírok nélkül dolgozók (általában a dél-kelet-ázsiaiak, különösen sokan a hajógyártásban), valamint az alvállalkozók alvállalkozóinak a dolgozói, akik már nem részesülnek se a nagyvállalatok által biztosított jogokból, se a szociális ellátásból. „Pedig a legtöbbjüket az őket foglalkoztató nagyvállalatok képzik ki” – mutat rá Chong Hye-won, a Fémmunkások Szakszervezetének (KMWU) tagja. Kegyetlen volt a Daewoo vezetőségének retorziója. Yoon elnök, aki szerint „a sztrájkoló emberek éppolyan veszélyesek, mint az észak-koreai nukleáris robbanófejek”, (9) azzal fenyegetőzött, hogy rohamrendőröket küld a tüntetők ellen. Még hozzátette: „Egyáltalán, legális ez a sztrájk?” – emlékszik vissza Chong asszony.
Koreában ezer és ezer buktató korlátozza a sztrájkjogot. Börtönbüntetéssel sújtható az „üzleti veszteség okozása”, és tilos a saját munkáltatón kívül más munkáltató ellen sztrájkolni: erre jó éppen az alvállalkozói mechanizmus, hiszen ez kitűnő eszköz a nagyvállalatok kezében a sztrájkok kivédésére. Yang Kyeung-soo, a Koreai Szakszervezeti Szövetség (KCTU) elnöke összegezte: „szakszervezeti vezetőnek lenni azt jelenti, hogy előbb utóbb börtönbe kell menni.” Őt magát egy év börtönbüntetésre ítélték, mert a járvány idején sztrájkot szervezett. Szakszervezetének 1995-ös megalakulása óta mind a tizenkét elődjét bebörtönözték.
Ez késztette a Daewoo telephelyén működő szabálytalanul foglalkoztatott dolgozók szakszervezetének alelnökét, hogy a tiltakozás egy másik formáját válassza: hegesztett egy egy köbméteres ketrecet, és egy szupertanker hajótest mélyén bezárta magát, így tiltakozva a munkásokkal való bánásmód ellen. Régi koreai hagyomány a test feláldozása a tulajdonosi erőszak ellen.
Ahogy szokta, a vállalat most is a „rendes” alkalmazottakra gyakorolt nyomást: határolódjanak el a kérdéses dolgozóktól, akiknek követelései „veszélyeztethetik” a vállalatot. Az érvelés annál is elszántabb, mivel a Koreai Fejlesztési Bank, mint állami intézmény, bejelentette, hogy az összes hitelkeretének visszafizetését fogja követelni a Daewoo-tól, ha folytatódik a sztrájk - ez márpedig a cég végét jelentené.
A dolgozók eredetileg azt követelték, hogy pótolják az elvesztett 30%-os bérüket, de végül is beleegyeztek egy 4,5%-os béremelésbe, és az alvállalkozói rendszerrel kapcsolatos „további tárgyalások” ígéretével. A vállalat a maga részéről feljelentést tett öt szakszervezeti vezető ellen, követelve, hogy – saját zsebből – térítsék meg a különböző termelési késésekkel kapcsolatos veszteségeket: 47 milliárd wont, azaz mintegy 33 millió eurót. E dolgozók fizetése annyi, mint a minimálbér, azaz havonta mintegy 2 millió won, azaz körülbelül 1400 euró... A bíróság még nem döntött az ügyben. „A kollégáknak valószínűleg fizetniük kell majd” – mondja Chong Hye-won...
Érthetetlenség
Minden alkalommal meglepetésként ér ez a kérdés. Rendszeresen felteszik, még szakszervezeti aktivisták is: „Tulajdonképpen miért akarnak a franciák korábban nyugdíjba menni? Itt a dolgozók éppenhogy ki szeretnék tolni a nyugdíjkorhatárt. Ha csak lehet, 73 éves korig.” Először fordítási problémára gyanakszunk, de aztán kiderül, hogy a probléma nem a szavakkal, hanem az intézményekkel van. Ugyanis a két nyugdíjrendszer teljesen különböző. Koreában a hivatalos nyugdíjkorhatár 60 év. De az állami nyugdíjhoz 65 évesnek kell lenni. A teljes nyugdíj mértéke az utolsó fizetés 30%-ának felel meg. Ez a legtöbbször elszegényedést jelent. Ezért majdnem minden koreai kénytelen dolgozni a törvényes nyugdíjkorhatár után is, de olyan bizonytalan és rosszul fizetett munkakörökben tudnak csak munkát szerezni, hogy a „szar munka” kifejezésre a koreaiak az „öregek munkája” kifejezést használják.
Noha 60 év az a hivatalos életkor, amelyben a vállalatok meg tudnak szabadulni alkalmazottaiktól, a 2010-es évek közepétől a kormány olyan rendszert vezetett be, amely még bonyolultabbá teszi a legidősebb alkalmazottak életét. A konfucianizmusból örökölt koreai hierarchikus modell hagyományosan előírja, hogy a fizetés a szolgálati idővel emelkedjen. De körülbelül tíz éve a kormány megengedi a vállalatoknak, hogy a legidősebb (általában 56 év körüli) dolgozóknak csökkentsék a bérét, azzal az ürüggyel, hogy ezáltal a fiatalok foglalkoztatását támogatják. Ennek eredményeképpen az utolsó – a nyugdíj megállapításába beleszámító – munkában töltött éveket a fizetések zuhanása jellemzi, néha akár a harmadával csökkentve. Dél-Koreában a 65 év felettiek a szegény népesség felét teszik ki; megdöbbentő az öngyilkossági arány a 80 év felettiek körében: 61,3 eset 100 000 főre vetítve. (10) (szemben a franciaországi 75 éves vagy annál idősebbek 33,3 öngyilkossági arányával, szintén 100 000 főre vetítve) (11)
Az idősebb munkanélküliek, főleg férfiak körében elkövetett öngyilkosságok megelőzése érdekében a szöuli Seong-buk városháza előtt transzparenst tűztek ki: „Ha ismer környezetében 50 év feletti egyedülálló férfit, kérem, értesítse a városházát.”
Kétségek
Kim Szung-han, aki Yoon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt 2023 márciusáig, a Texasi Egyetemen szerzett PhD fokozatot politikatudományból; az első elnökhelyettes nemzetbiztonsági tanácsadója, Kim Tae-hyo a Chicagói Egyetemen szerzett PhD fokozatot politikatudományból; a gazdasági biztonsági minisztere, Wang Yun-jong a Yale-en szerzett PhD fokozatot közgazdaságtanból; az egyesítési minisztere, Kwon Young-se pedig a Harvard Kennedy Schoolon szerzett közigazgatási mesterképzést.
A szöuli repülőtéren az amerikai állampolgároknak külön folyosó áll a rendelkezésükre. A városba érve máris egy amerikai rádióállomásra, a „The Eagle”-re hangolódhatnak, amelyet az Itaewonban, a főváros szívében található amerikai bázisról sugároznak. A legtöbben azonban továbbmennek dél felé. Másfél óra autózás után megérkeznek... Kaliforniába. Ugyanis annak ellenére, hogy a koreai Pyeongtaek városában található a „Camp Humphreys”, amely a legnagyobb amerikai bázis az Egyesült Államokon kívül, ebben az amerikai államban van hivatalos címként bejegyezve.
Több mint 28 000 katona él itt. A „városnak a városban” – ahol van több iskola, gimnázium, egyetem, hatalmas uszoda, csúszdák, mozi, szupermarketek, golfpálya stb. – 43 000 lakosa van, a katonák családtagjaival és a koreai munkásokkal együtt. „Dél-Korea évente egymilliárd dollárnak megfelelő összeggel járul hozzá a bázis működtetéséhez” – mondja Hyun Pilkyung, az Amerikai Katonai Bázisok Visszacsatolásáért Intézet igazgatója. Az áram, a víz és a gáz itt a legolcsóbb az országban. És ha netán bűncselekményt követ el egy amerikai katona, nem akármilyen igazságszolgáltatás ítélkezik felette, hanem a bázisé”. A bázison állítólag 45 magas rendfokozatú tábornok is él.
Camp Humphreys, a Kínához legközelebb eső amerikai telephely, Patriot rakétaütegekkel, századnyi Apache helikopterrel és szupererős radarokkal van felszerelve... Amikor egy U2-es felderítő repülőgép felszáll a néhány kilométerrel északabbra lévő ikerbázisról, a hajtóművek zaja szétszakítja az eget. „Akkor többkilométeres körzetben megremegnek a falak” – mondja Hyun. Érdekes módon itt sehol sincsenek decibeleket mérő rendőrségi teherautók. Az a helyzet, hogy ez a bázis az amerikai hadsereg legfontosabb ütőkártyája: fennmaradása miatt ügyel az Egyesült Államok arra, nehogy elüljön az Észak-Koreával fennálló konfliktus, mert ha béke lesz, már pakolhatnak is.
Az észak-koreai konfliktussal kapcsolatos még, hogy fegyveres konfliktus esetén a koreai hadsereg parancsnoksága az amerikai vezérkari főnökre száll. Úgyhogy néhány koreai fel is teszi a kérdést: Dél-Korea egy ország, amelynek közepén van egy amerikai bázis, vagy egy amerikai bázis, amely körül van egy ország?
Távol Gangnamtól
„Íme a koreai csoda”. Yoon Yong-ju, (akinek semmilyen családi kapcsolata nincs az ország elnökével) fogad minket otthonában: ez egy körülbelül 3×3 méteres szoba, amelybe egy másfél méter magas ajtón keresztül lehet bejutni. Yoon úrnak ez egyáltalán nem okoz gondot: mindkét lábát amputálták. „Szerencsés vagyok, hogy a környék egyik legszebb otthonában lakhatom: van fény és egész nagy a szoba.” Pár lépésre vagyunk a szöuli pályaudvartól, egy olyan kerületben, ahol a bérleti díjak a fővárosban a legmagasabbak közé tartoznak. Kivéve abban a háztömbben, ahol mi vagyunk, egy nyomornegyedben, ahová a koreai gazdasági csoda kivetettei sodródtak.
Elsőre nehéz elhinni, de Yoon úr igazat mond: az ő otthona fényűzőnek tűnik azokéhoz képest, amelyeket a Gangnamban, Szöul egyik leggazdagabb kerületében 190 000 wonért (körülbelül 130 euróért) adnak bérbe a tulajdonosok. Ez az összeg az állam által a leghátrányosabb körülmények között élőknek fizetett juttatás egy negyedét jelenti: 1,5×2 méteres szobák, ablak nélkül, romos épületben, és legtöbbször fűtés sincs. „Markoló vezető voltam, amikor 1997-ben kitört az ázsiai válság” – mondja Yoon Yong-ju. Akkoriban a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szigorú megszorító intézkedésekre kényszerítette Koreát. A vállalatok a maguk részéről arra használták ki a válságot, hogy elbocsássák a meglévő alkalmazottakat, hogy aztán alacsonyabb fizetéses szerződések alapján újakat toborozzanak. „Engem kirúgott a cégem. Nagyon gyorsan elszegényedtem, és alkoholba menekültem”. Mivel cukorbeteg volt, függősége hamarosan alsó végtagjainak amputálásához vezetett. „Amikor idekerültem, azt gondoltam, csak néhány hónapig leszek itt, amíg rendbe nem teszem az életem... Ennek most már tizennyolc éve.”
Körülbelül ezer ember él itt. „Mind olyan, mint én” – folytatja Yoon Yong-ju. Nem társadalmon kívüliek: olyan emberek, akik keményen dolgoztak azért, hogy az ország a háború után újra talpra tudjon állni. Emberek, akik áldozatokat hoztak, és akiket az állam magukra hagyott. Egyikünknek sincs nyugdíja, mert egyikünk sem fizetett elég járulékot.” Most, hogy már nem iszik, Yoon fest, egy fotós barátja támogatásának köszönhetően. Amúgy ő a körzeti egyesület elnöke: „Szorgalmazzuk a csereberét és azt, hogy az emberek kapcsolatban legyenek egymással, hogy megőrizzék az életkedvüket. Nagyon sok itt a depressziós.” Mun Dzse In elnök hivatali ideje alatt megemelte a legszegényebb koreaiaknak nyújtott segély összegét. „A háztulajdonosok azonnyomban pont ugyanannyival meg is emelték a lakbért.”
Elegancia
„Hát, nagyon nem örült a dolognak!” Fordítónk, aki az elmúlt napokban a kisérőnk volt, erősen zavarba jött az imént kapott üzenettől. Néhány perccel korábban a kormányzó Népi Erő Párt (PPP) egyik parlamenti képviselője, akivel másnap találkoznunk kellett volna, írt neki, hogy a találkozó helyszíne mégsem Szöul központjában lesz, hanem egy órányi utazással arrébb. Ezt a mi részünkről lehetetlen volt megszervezni, ezért udvariasan online találkozót javasoltunk. A második üzenet jelentése már egyértelmű elutasítást jelentett: Lee Jae-young a következő hétfőre, délután 3 órára adott nekünk időpontot.
A fordítónknak még jobban elkerekedett a szeme, amikor közöltük vele, hogy ez az új találkozó nem kivitelezhető fontosabb kötelezettségek miatt. „Kérem, mondja meg neki, hogy nagyon köszönjük a kedvességét, de majd inkább akkor látogatom meg, amikor legközelebb Koreában járok.” A nő fel is hívta, majd kisvártatva újra megszólalt a telefonja. A beszélgetés rövid volt. „Nem szívesen mondom ezt önnek, de Lee Jae-young felhívta a PPP Nemzetközi Ügyek Osztályának főigazgatóját, és közölte vele, hogy ön lemondta az interjút, és hogy maga lehet, hogy rossz szándékú vagy ellenséges a PPP-vel szemben. A főigazgató volt az, aki az imént felhívott. Azt üzente, hogy küldjön egy angol nyelvű levelet Lee Jae-youngnak, amelyben bocsánatot kér.”
Bocsánatkérés helyett Lee Jae-young néhány nappal később egy olyan e-mailt kapott, amelyben megköszönték neki, milyen tökéletesen sikerült bemutatnia a koreai média és a politika kapcsolatát.
Antikommunizmus
1945 végén a koreai baloldal nekiállt, hogy lerakja egy szuverén és demokratikus állam alapjait. Az országot az 1910 óta megszállás alatt tartó Japán fegyverletétele kedvező helyzetbe hozta. Az akkori, még Tokió által elindított iparosítási folyamat egy olyan munkásosztály kialakulásához vezetett, amely nem foglalkozott különösen szociális kérdésekkel vagy antiimperializmussal, de „azzal, hogy Japán minden munkásagitációt kommunista összeesküvésnek nyilvánított... megnőtt a kommunisták presztízse, és ez hozzájárult ahhoz, hogy egy különösen politizált munkásmozgalom jöjjön létre” – jegyzi meg Kevin Gray akadémikus. (12) Már 1945-ben létrehoztak egy bizottságot a koreai függetlenség előkészítésére, amelyet főként a Japán által bebörtönzött, de nemrég szabadult munkásaktivisták vezettek.
Az 1945-ös moszkvai konferencia után, amikor végbement az ország kettéosztása, a 38. szélességi körtől délre az Egyesült Államok brutális retorzióra szánta el magát. Az Egyesült Államok Koreai Hadseregének katonai kormánya (USAMGIK) vette át az ország irányítását, majd feloszlatta a népi szervezeteket, leverte a sztrájkokat, és behívta a japán megszállókkal együttműködő egykori kollaboránsokat az államhatalomba. Ettől kezdve az antikommunizmus – a Washington által előírt antikommunizmus – „a dél-koreai állam ideológiai legitimációjának alapelvévé vált” - fejti ki Jang Jip Choi történész. (13)
1948 és 1949 között Jeju szigetén az amerikai hatóságok (és az akkori diktátor, Rhee Syngman, akit Washington juttatott hatalomra) megtorolták a népfelkelést, amelyet „kommunista” lázadásnak nyilvánítottak. A retorzió több mint 30 000 áldozatot követelt, azaz a sziget lakosságának mintegy 10%-át. A börtönök éveken keresztül zsúfolásig voltak a koreai háború (1950–1953) alatt, a nemzeti felszabadításért harcoló egykori „partizánokkal”. Megkínozták őket, hogy „tagadják meg” korábbi meggyőződésüket. „Alá kellett írnom egy nyilatkozatot, amelyben vállaltam, hogy a kommunizmus felszámolásáért folytatott harc élére állok” – mondja a 94 éves Ahn Hak-sop, aki közel 43 évet töltött börtönben. „Valahányszor megkínoztak, elájultam. Amikor magamhoz tértem, először a kezemet néztem: van-e rajta tinta? Megpróbálták-e rátenni az ujjlenyomatomat egy hamis megtérési nyilatkozatra? Azt nem éltem volna túl.” Az 1980-as években, a diktatúra az „átnevelő” táborok egész hálózatát hozta létre, ahova több mint 40 000 embert internáltak, többségüket kommunista nézeteik gyanújával.
1987-től kezdve a demokráciára való áttérés megváltoztatta a módszereket, de nem a célt: „Az általános iskolámban – meséli Seo, egy húszas éveiben járó, névtelenséget kérő aktivista – rendszeresen jöttek hozzánk a kormány, a hírszerzés képviselői, sőt még olyan emberek is, akik Észak-Koreából szöktek át. Mindannyian azért jöttek, hogy elmondják nekünk, hogy a kommunizmus mekkora fenyegetést jelent számunkra, és hogy mindent meg kell tennünk a felszámolásáért. A „Ppalgaengi”, szó szerint „kis vörös”, továbbra is megvetést jelent, olyanokra mondják, akik elutasítják a Dél-Koreában fennálló társadalmi-gazdasági rendet. Az 1997-es ázsiai válság nyomán az országra kényszerített neoliberális fordulatot követően elég, ha valaki védelmez egy olyan társadalmi rendszert, amely nem teljesen a piactól függ – például egy fajta jóléti államot – máris megbélyegzik, és akár börtönbe is kerülhet.
Ugyanis a Rhee Syngman által 1948-ban bevezetett „nemzetbiztonsági törvény” (NSL) főbb rendelkezései továbbra is érvényben vannak. A 7. cikkely büntetést szab ki „mindenkire, aki kormányellenes szervezetek tevékenységét dicséri, támogatására buzdít vagy terjeszti”, ami tulajdonképpen Észak-Koreára és támogatóira vonatkozik. A Dél-Koreai hatóságok szemében ugyanis a kapitalizmus elítélése legtöbbször valójában Phenjan támogatását jelenti. A kommunizmusra hivatkozó pártokat betiltották, és a marxizmus fogalmát csak az egyetemi laboratóriumokban tűrik meg. Ez a gondolkodásmód, a nyugati sajtó hozzáállása szerint, inkább az „észak-koreai totalitarizmusra” lenne jellemző, mintsem a „dél-koreai csodára”. Az NSL kritizálását ugyanis az NSL törvényeinek megsértésének tekintik.
Remény
Utcára vonult a koreai lakosság 2016 októbere és 2017 márciusa között, hogy tiltakozzon a Park Geun-hye elnökkel kapcsolatos korrupciós botrány ellen. A hatalmas megmozdulásról csakhamar mint „gyertyafényes forradalomról” beszéltek. A tiltakozások Park lemondásához és Moon Jae-in 2017. május 10-i megválasztásához vezettek. A konzervatív pártnál kevésbé jobboldali Demokrata Párt tagja, Moon Jae-in a demokrácia kiterjesztésének reményét testesítette meg. Egyik leghatásosabb vállalása az volt, hogy véget vet a közszolgálatban dolgozók alulfizetettségének.
„Van koreaiul egy kifejezés, amelyet úgy lehetne lefordítani, hogy „kínzó remény” - magyarázza nekünk Jin Youngha, a KCTU szakszervezeti aktivistája. Ez azt jelenti, hogy olyat ígérünk, amiről tudjuk, hogy nem fogjuk betartani. Itt is ez történt”.
Közvetlenül beiktatása után Mun a Szöulhoz közeli Incshon repülőterére ment, hogy találkozzon a közszféra alulfizetett dolgozóival, és bizonyítsa, hogy be akarja tartani a szavát. „Az embereket legtöbbször alvállalkozó cégek foglalkoztatták, amelyek maguk is határozott idejű szerződésekkel kötődtek az államhoz” – magyarázza Jin Youngha. Amikor egy szerződés lejárt az „A” alvállalkozóval, az állam új szerződést kötött egy „B” alvállalkozóval. Tehát az állammal való szerződés megszűnése után az „A” alkalmazottait elbocsátották”. Koreában a dolgozók a tizenkettedik hónaptól jogosultak végkielégítésre, csakhogy a legtöbb szerződés 11 hónapig tartott. „Moon látogatása során több munkás sírt örömében” – emlékszik vissza Jin Youngha. Moon a maga részéről megígérte, hogy „felszárítja az alulfizetett közszolgálatiak könnyeit”.
A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy Moon elrendelte, hogy „„B alvállalkozó” köteles átvenni „A” alkalmazottait, de a munkakörülmények nem változtak. „A szerződések általában tizenkét hónapnál rövidebb időre szólnak, meghosszabbításkor azonban új dolgozóként kezelnek mindenkit: nem szereztek semmilyen jogot” – magyarázza Jin Youngha. Igaz, hogy Moon megszüntette a bizonytalanság egy formáját, de szertefoszlatta az emberek munkakörülményeinek javulásával kapcsolatos reményeket. Ez előrelépés lenne?”
Türelem
Ott vannak. Ott vannak nappal, és ott vannak éjjel. Lehet eső, szél, hó, ők ott vannak. A tömeg elhalad mellettük, néha hitetlenkedve, de ők ott vannak. Az amerikai nagykövetség előtt a Népi Demokrácia Párt (PDP) aktivistái 2016 óta felváltva követelik az Egyesült Államok távozását, „mert amíg az amerikaiak itt vannak, a koreaiak nem lesznek szabadok”. Talán akkor egy kicsit kellemesebb lesz az élet a „hajnali nyugalom országában”. Addig is Dél-Korea haldoklik. A világon itt a legalacsonyabb a születési ráta, 0,78 gyermek jut egy nőre.[[Az OECD-átlag 2,6 azaz majdnem a 0,78 kétszerese.
Renaud Lambert, különtudósítónk
Fordította: Drechsler Ágnes
Teljes népesség
- - 2022: 51,74 millió
- - 2038 (előrejelzés): kevesebb mint 50 millió fő
- - 2062 (előrejelzés): kevesebb mint 40 millió fő
Dolgozó népesség: 28 millió
Szakszervezeti tagság aránya
- - összességében: 14%
- - 300-nál több alkalmazottat foglalkoztató vállalatok: 46,3%
- - 100-299 főt foglalkoztató vállalatok: 10,4%
- - 30-99 főt foglalkoztató vállalatok: 1,6%
- - 30-nál kevesebb alkalmazottal rendelkező vállalatok: 0,2%
Munkával kapcsolatos halálesetek (2018-ban, a legfrissebb rendelkezésre álló adatok szerint): 7,65/100 000 (szemben a franciaországi 3,53-mal).
A munkakörülményekkel összefüggőnek elismert öngyilkosságok száma (2021): 88
A Koreai Szakszervezeti Szövetség (KCTU) bebörtönzött szakszervezeti tagjainak száma: 20
Fordította: Drechsler Ágnes