Vaulx-en-Velin, 1990. október 6. A 21 éves Thomas Claudio-t motorozás közben elütötte egy rendőrautó. Azonnal meghalt. A város négy napig lángokban állt. Üzleteket fosztottak ki, autókat gyújtottak fel, iskolákban randalíroztak, tűzoltókat sebesítettek meg, újságírókat vertek meg. „Mindennek a munkanélküliség és a fiatalok képzésének hiánya az oka” - mondta akkor Nicolas Sarkozy jobboldali alpolgármester .
Clichy-sous-Bois, 2005. október 27. A rendőrség üldözése elől két tinédzser, Zyed Benna és Bouna Troaré, egy utcai trafóban próbál elbújni és az áramütés következtében mindketten meghalnak. Az összecsapások Seine-Saint-Denis-ben törtek ki, és hamarosan az egész országra kiterjedtek. A három hétig tartó zavargások után Jacques Chirac elnök sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy „az ország egyes területei súlyosan hátrányos helyzetűek, ahol nehéz élni”, és a „társadalmat mérgező diszkrimináció” elleni harcra szólította fel. Bírálta továbbá „az illegális bevándorlást és az általa generált emberkereskedelmet”, valamint „a felelősségvállalást elutasító családokat”.
Nanterre, 2023. június 27. A 17 éves Nahel Merzoukot egy közúti ellenőrzés során mellbe lőtték. A zavargások futótűzként terjedtek el az országban. A lázadás rövid (öt nap), de intenzív volt: 23 878 tűzeset volt a köztereken, 5892 járművet gyújtottak fel, 3486 személyt tartóztattak le, 1105 épületet és 269 rendőrőrsöt támadtak meg és 243 iskolát megrongáltak. „Az eseményeknek semmi köze sincs a szociális válsághoz”. Az ok „az állam és a nemzet szétesése” – mondta Laurent Wauquiez , aki a jobboldal jelöltje a következő elnökválasztáson. És vigyázzon mindenki, aki mást akarna állítani, mert azonnal megvádolják, hogy csak az erőszakot igazolja, kifogásokat keres, sőt akár azzal is, hogy „veszélyt jelent a köztársaságra” .
A politikai helyzet változását nyomon követhetjük a városokban ismételten lezajló lázongásokra adott válaszokban, amelyek mára elkerülhetetlenül a közbiztonság hiányát és az identitási problémákat veszik elő magyarázatként. Régebben magától értetődő volt – bár gyakran csak ráolvasásként – a rossz szociális helyzetet okolni. Ez mára teljesen háttérbe szorult, sőt szinte tiltott lett akár csak említeni is. A múltban minden kormány, amikor szembesült egy erőteljes zavargással, azonnal bejelentett egy „külvárosi tervet” az ezeket a területeket érintő különféle és többszörös egyenlőtlenségek orvoslására. Később persze, amikor a figyelem lelankadt, kiderült, hogy a megvalósított intézkedések – néhány támogatott munkahely, egyesületeknek nyújtott támogatások, épületek felújítása stb. – messze elmaradtak a szükségletektől. Az 1980-as évek óta tucatnyi ilyen terv létezett, amelyek semmit sem oldottak meg, sem a munkanélküliséget, sem a szegregációt, és még kevésbé a fiatalok és a rendőrség közötti feszültséget. A sok különféle terv következtében azonban a közvéleményben gyökeret vert az a hiedelem, hogy az állam már túl sokat tett a külvárosokért, és hogy ideje újra a „valódi problémákra” koncentrálni: a bevándorlásra, az iszlámra, a szülők felelősségére, a laza igazságszolgáltatásra, a videojátékokra, a közösségi médiára... Ez a pedig egy olyan diskurzus, amely mesterségesen szembeállítja egymással a külvárosokat és a vidéket, elsősorban azokat az elhanyagolt és elmaradott területeket, ahol a dolgozó osztályok élnek.
Fordította: Morva Judit
